Kecskemét, 1878. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1878-01-13 / 2. szám

1878. — 2. szám. Január 13. „KECSKEMÉT.“ sok gyermek, özvegy és dicső honfi vé­rét kionta. Anglia felemelni készül kardját, hogy lemossa a gyalázatot a diplomaták politikájáról. Eme közel álló tény foly­tán ki fog sülni, hogy az oly sokszor hangoztatott szabad kéz politikusai, monarchiánk vezetői: biznak-e jellemmel bátor és hazafias cselekedetre? Ha a róka még akkor sem bújna ki odújából, ugraszszuk ki más módon. Kovács István: Töredék László Károly naplójából. (Folytatás.) A napostiszt rendesen Kossuthtal s csa­ládjával szokott ebédelni. Ezen a napon épen én voltam a napos. Alig ültünk le az ebédhez, Kossuth e kép szólott hozzám: „Hontalanná létem után ön volt az első kit magamhoz fogadtam, kinek hozzám ragasz­kodásáról , hűségéről meggyőződtem , s fájna nekem, ha öntől meg kellene válni: ha el­fogadja ön, a két mellettem maradható egyén egyikéül önt nevezem meg.“ Öröm­könnyek csepegtek levesembe, lelkem elfo­­gódott, s forró köszönetét rebegtem kitün­tető szívességéért. Minthogy Kossuth azt hitte, hogy nejének Magyarországból kisza­badulását közvetlenül, csupán Waagner Gusztáv őrnagy anyyának köszönheti, há­lából a másik helyre Waagnert választotta, azzal őt kínálta meg, oly móddal azonban és feltétellel, hogyha szeptemberig a maga fentartására elég pénze nem volna. Waag­ner tudván azt, hogy az emigránsok előtt nem titok az, hogy ő Magyarországból sok ezüstpénzzel menekült. Kossuth ajánlatát úgy amint az volt téve el nem fogadhatta, azért kinyilatkoztatta, hogy mivel neki van annyi pénze, hogy nemcsak szeptemberig fentart­­hatja magát, hanem még más szegényebbet segíthet is, a neki felajánlott helyet kész másnak átengedni. Hogy azonban ő azt nem szívesen tette , sőt hogy nagylelkűségét ta­lán meg is bánta , arcáról volt olvasható azon mindjárt, midőn Kossuth­tól lejött idő­től kezdve gondolkozó, bús-komor lett. Többi társaink meg tömegesen Szulej­­man beyhez mentek, ezen szigorú eljárás ellen óvásukat nyilatkoztatni, „mert“ mon­dák — „mi a török kormány tudtával, bele­egyezésével önként követtük Kossuthot kis­­ázsiai fogságába, azon neki tett fogadással — mit a Portának is kijelentettünk , hogy nem várva a török kormánytól semmi sege­delmet, kézi munkával keresve, ha kell, kenyerünket, vele leszünk , őt el nem hagy­juk ; ennélfogva a török kormány nem old­hat fel minket ezen önként vállalt s általa jóváhagyott kedves kötelességtől, hogy mi mindnyájan körében akarunk maradni.“ Szu­­lejmán bej válaszában azt mondta, hogy Kossuthtal ötnél többnek nem lehet marad­ni; egyébbaránt e tárgyban írjunk a Sze­­raszkiernek, ő a levelet gyorsan el fogja küldeni. Most már nem kettő, hanem öt lévén a Kossuthtal maradhatok száma, általam a szorosan köréhez tartozókat felszólította, hogy nyilatkozzanak, hogy kik azok köztül­­lök, kik magok erejéből Szeptemberig elél­hetnek , s kik azok, kik segély nélkül meg nem élhetnek. Az elsők közzé nyilatkozott : Ihász, Török és Fráter, az utóbbiak közzé pedig Waigli, Kalapsza, s Grechenek. Ezek közzül Kossuth hozzám még négyet válasz­tott, u. m. Ihászt, Waiglit, Kalapszát és Grecheneket. Törökre és Fráterre pedig folyt az alkudozás Szulejmánnál másnap újra hevesen, de siker nélkül. Erre Kossuth elhatározta magában, hogy az elmenendők indulásakor azokat felhívja magához , s meg­látja ha meri-e Szulejmán onnan őket erő­szakkal kivitetni. Szulejmán bér, ki tegnap azt mondta, hogy csak Kossuthtal enged­tetik meg kettőnek maradni s a többi inter­náltakkal egyse maradhat, ma már ezeknek is megengedte, hogy magukhoz kettőt-ket­tőt válasszanak. A többieknek indulási ide­jéül Május 8-dika tűzetett ki. Szulejmán ezredes hivatalosan tudatta velünk, hogy az elmenők Brussán utaznak keresztül, hol már egy császári küldött pa­sa várja őket, ki által utilevéllel és költség­gel ellátva mehetnek hova akarnak, vagy török honban maradhatnak akárhol, csak Kutahiába nem szabad visszamenni. — Kos­suthtal négyszemközt tudatta Szulejmán bél azt is, hogy a katonai laktanyában lakók között két osztrák kém van , de semmi ké­résre sem nevezi meg azokat, mert — mint mondá — akkor azoknak a bőrében nem szeretne lenni. Május 5. 6. és 7-kén 1851. A „Kájmakám“ (főispán) házában foly­vást tartottak a gyűlések, s ott a sok csá­szári rendeletek értelme kibetűzésével s végrehajtásával foglalkoztak a ,,Kájmakám“, Szulejmán béj és a két osztrák küldött. Hozzájok gyakran felment Szőllősy *) F. és Lü­lley, kiket a menekültek mindég osztrák kémeknek hittek. Ezen titkos összejövetelek voltak minden este Szőllősy szállásán, hol a két osztrák küldött elfogadta, kihallgatta, tanácscsal s utasítással ellátta azokat, kik valami tárgyban hozzájuk fordultak. Ilyen volt a lengyelek közül négy, kik amnesztiát koldultak; a magyarok közzül három jött tudomásunkra u. m. Lüllei, Házmán és Ló­­rády. Hogy miért jártak ezek oda, mit főz­tek , mit terveztek, ki nem tudhattuk; de­hogy mi gonoszok lehettek azok gyaníthatni abból, hogy Kossuthoz felmentek s őt el­­szökésre kísértették rábeszélni, mire ha ő *) Szőllősy Nagy Ferenc (Scumlán Schuler­­nek nevezte magát) magyar születésű volt. A papi tudományokat végezte s azután katonává lett, s a dragonyosoknál őrmesterségig vitte; de megszökött törökhonba, hol a császári pénzverő házban nagy hi­vatalt kapott; de ott csalást követvén el, megszökött s Erdélyben lappangott. Azonban ott kézre kerülvén, mint hitehagyott, pogány, perbe idéztetett és sokáig fogva tartatott. De valahogy kiszabadult s Zimonyban, osztrák szolgálatban, török tolmács volt, s Erdélyből nőt vett. Itt érte őt az 1848-iki szabadsági háború, amidőn Pestre ment,hol a belügyminisztériumnál mint fogalmazó alkalmaztatott, s később Kossuth mellett, kormányzó korában, hivataloskodott. Az oláhországi mozgalmak alkalmával oda két ízben is kiküldetett. Végre Törökországba menekült, hol mint osztrák ké­met, ki a török parancsnok beleegyezésével a jövőmenő leveleket felbontotta, elolvasta, és Konstantinápolyba mindent megírt, az egész emigratió utálta s megve­tette, elég balga lett volna ráállani, bizonyosan a lesbe állított osztrák bérgyilkosok kezébe került volna. Kossuth ezt velünk meghittjei­vel mint titkot közlötte, a csípni szándé­kozó mérges kígyókat velünk megismertette, s figyelmeztetett bennünket, hogy irántuk hidegséget ne mutassunk, hadd űzzék még tovább sátáni ármányukat, mindaddig míg az álarcot ő le nem szakítja. Az osztrák küldöttekkel a tanácskozás eredménye lett az is, hogy Szulejmán béj Berzenceit és Waagnert magához hivatta s tudtokra adta, hogy még ők is internálva lesznek. Ezen Waagner rendkívül örvendett, Berzencey pedig boszankodott. (Folytatjuk.) TAHCI Pompadour egyik csinje. Irta: Sacher liasoch. (Vége.) Pompadour marquise, a szegény Desfor­­ges gúnyverse által okozott boszúság követ­keztében gyöngélkedett, s ezért a szokott időnél sokkal korábban lefeküdt. Midőn Marneville kisasszonyt bevezették hozzá, Franciaország hatalmas úrnője, min­den pompát mellőzve fáradtan és halványan, de azért kevesebbé csábítólag fekvők a se­lyem vánkosok közt s nagy, átható szemeit, melyek már nem egy tapasztalt diplomata léleknyugalmát rakják el, a leányra füg­gesztő. „Csak fontos ügy mentheti ki, hogy ön éji nyugalmamból zavar fel“ kezdé Pompa­dour , „mert igen roszul vagyok.“ „Remélem, tudósításom csodás hatású lesz“ mondá Adrienne. Ön meg fog gyó­gyulni marquise-nő, miután képes vagyok betegsége okát megszüntetni. „És ez volna?“ „Azon gúnyvers , mely ...“ „Egy szót sem róla!“ „Mégis, madame, sokat adna ön azért, ha a szerzőt megismerhetné?“ „Mindent a világon!“ kiáltá Pompadour hevesen. „Tehát, én csak azt kívánom, hogy en­gem ne nevezzen meg, mint feladót.. . „Beleegyezem!“ „És , hogy ön a nyomorultat megbünte­­tendi!“ végzi a leány lángoló arccal. „Csak bízza reám, oly büntetést mérek reá, hogy Franciaország minden költőjének egyszerre elmegy a kedve satyra írástól !“ mondá a marquise gyorsan, míg szemei bo­­szútól szikráztak. „Tehát bírom szavát madame?“ „Szavamat!“ „Itt a kézirat.“ Pompadour átfutó. „De a szerző neve ?“ „Desforges.“ „Ez az ő írása?“ „Az övé.“ „Miként jutalmazzam meg önt, gyerme­kem ! mondá Pompadour izgatottan. „A­mint Desforges-t büntetni fogja, büntetéséből fogom meglátni, mily magas az ár, amelyre szolgálatomat érdemesnek ítéli.“ „Nos, ön rendkívül meg lesz jutalmaz­va !“ nevete Pompadour és elbocsátá a kis­asszonyt egy méltóságos kézmozdulattal. Desforges még ez éjjel elfogatott és a bastille-be vitetett. Pompadour marquise több napig csak azzal foglalkozott, hogy a költő számára egy eredeti s e mellett kínos büntetést gon­doljon ki. Végre megoldá az érdekes fela­datot , intézkedett, hogy ötlete lehető gyor­san megvalósíttassék. Desforges ez alatt bastille-i fogságában a legroszabb hangulatban volt. Mintha sej­tette volna, hogy a bosszúistennők legkér­­lelhetetlenebbikei, két épen oly szép, mint kegyetlen nő alakjában körül lengik. Csak porkolábja rábeszélése folytán evett és ivott, ruháit se nappal se éjjel le nem vett, hanem feküdt az ágyon és sírt, vagy szomorú verseket szavalt, amelyek remek tragoediákból emlékezetében megmaradtak. Végre megérkezett azon nap, amelyen sor­sát meg kelle tudnia. Egy kicsi terembe vezeték, amelyben zöld borítéku asztal mö­gött három birói személy ült hosszú talár­ban és egy egyszemű írnok. A bíróság mö­gött nagy spanyol fal volt, míg a vádlot­tat féltucat rendőr vette körül. Az eljárás rövidsége által lön kitűnővé. Felmutatták Desforges előtt a szatyra egy másolatát s megérdezték , hogy ismeri-e ? ő „igen­“nel felelt. Elismeri-e, hogy ő a szerzője. Midőn tagadta, felmutatták kézi­ratát. Látta, hogy el van veszve, s most meg­­vallá, hogy azon szúrós verseket ő irta Pompadour marquise-re s ő terjesztő el, s a királytól kegyelmet kért. Az itélőszék néhány percig tanácskozott, azután felemelkedett az elnök, hogy az ítéletet kihirdesse, mely pelengérre állítás­ban és életfogytiglan tartó fogságra szólt. Megborzadva rogyott össze, esett térdre a szegény könyviró s emelé­kezett az égre. „Kegyelem !“ kiáltá­s kegyelem !“ E pillanatban egy nyúlánk, világos se­lyembe öltözött hölgy lépett elő a spanyol­fal mögül s Desforges elé állt, aranyfogla­­lata borgnette-en méregetve őt. „A királytól ne várjon kegyelmet“ mon­dá azután hideg hanyagsággal: „az itélő­­szék elitélte önt és ő felsége nekem korlát­lan hatalmat adott, az ön ítéletének egé­szen az én szeszélyem szerinti végrehajtá­sára! Érti, szellemes gúnyversíró, feltáma­dott Juvenal, egészen az én szeszélyemre !“ „Istenem, ön ! “ hebegé Desforges. „Pompadour marquise“ esék szavába a hölgy,“ ugyanaz a Pompadour, akit ön oly sok szellemmel sérteget­, s akinek ennélfogva egész tehetségét össze kell szed­ni, hogy önt épen oly jó ízléssel büntesse!“ Deslorges eltakará arcát kezeivel és elnémult. E kőszívű nőnél nem remélhető könyörületet, azt igen jól tudá; halálféle­lem fogá el s egész teste remegett. A marquise egy intésére a spanyol fal eltávolíttatott és egy alacsony, erős vasvesz­­szőkből készült kalicka lön látható. „A költőnek ezen különös, ritka példá­nyát e kalickába fogom záratni; képzelete bizonyosan segítségére leend, ezen szűk fogháznak egy második bastille-á kibővíté­sében ... mert szűk , igen szűk , úgy van készítve , hogy ember sem állni, sem ülni, sem feküdni ne tudjon — de a költő, az nem közönséges ember és így őt e szokat­lan börtön bizonyára igen kellemesen fogja meglepni !“ A börtönszolgák megragadták a szegény szerencsétlen Desforges-ot és a kalickába veték, m­­elyet azután becsuktak és bezár­tak. A kulcsot a marquise magához vette, „így én ifjú Juvenalem“, mondá a hölgy , borgnettejét még mindig szemén tartva, „így még ma meglátja Párist és a nép nap­lementig mulathat önnel oly módon, a­mint máskor a versailles-i majomsereglettel nyílik alkalma.“ Ezzel elhagyta a szép hóhérnő szeren­csétlen áldozatát, amely hangosan zokogva észnélküli kétségbeesés közben fejét börtö­ne vasvesszőihez vére. És az nem véletlen volt, hogy ugyan­azon napon, amelyen Desforges kalickájá­­ban pelengérre állíttatott, a párisi nép söp­redéke által botokkal böködtetett, rothadt almákkal és sárral dobáltatott meg a sze­gény gúnyversiró , a­hogy ugyanazon napon történt meg a Notre-Dame templomban Maurepas marquisnak Marneville kisasszony­nyal való egybekelése. A marquis így akar­ta. A szerencsétlen költő kalickájából látta, a­mint a szépség és boldogságtól sugárzó ked­ves üveges hintóban, férje mellett tér visz­­sza a templomból — Adrienne, természete­sen nem látta őt, az sokkal boldogabb volt, mintsem hogy mást is észrevett volna, az oldalán ülő szép , előkelő férfin kívül. Az 1878. évi párisi közkiállításon részt­vevő magyar borkiállítókhoz! Többfelől hozzám intézett kérdezősködés folytán van szerencsém a következőket hoz­ni a t. borkiállító közönség szives tudomá­sára : Az 1878. évi párisi kiállításon a magyar borok — az eddigi bejelentések után ítélve — szépen, és hazánk bortermelési viszo­nyainak megfelelőleg lesznek képviselve. — Van mégis néhány elsőrendű bortermelő vi­dék , ahonnan aránylag igen kevés bejelen­tés történt; így pl. Neszmély, Lábatlan , Süttő, Héregh , Szegszárd , Harsány , Zala- Pogányvár, Z. Rezi, Z. Szentgyörgyhegy, Szigliget, Csobánc , Ábrahám, Belső So­­mogy megye, Érmelléke és Aradhegyalja ré­szint éppen nem, részint igen hiányosan lesznek képviselve. Azon hazafias kérelemmel fordulok en­nek következtében a most felsorolt promon­­tóriumok jelesebb bortermelőihez, hogy e hiányt mielőbb eszközlendő bejelentések ál­tal pótolni szíveskedjenek. A borkiállítás teljességének érdekében ezen,­­csakis ezen) helyekről a központi bizottság utólagosan is el fogja fogadni a bejelentéseket, amelyek legkésőbb ja­nuár hó 15 ig akár a központi bizott­sághoz (harmincad utca 3. sz. a.) akár alulírotthoz (Budapest, Víziváros) küldhetők. Meggyőződésem, hogy ezen kiállítás min­den eddigi borkiállításunkat felülmulandja s borászatunknak anyagi lendületet is szer­­zene, mert a franciaországi phylloxera-pusz­­títások és a rész­tvék­i termés következté­ben, számos fogyasztó lesz kénytelen figyel­mét a magyar borokra fordítani. A kiállításra bejelentett borok beküldési határideje 1878-dik évi március hó 31-ke, amelyen túl beküldött tárgyak, a francia kormánybiztosság által kiadott általános szabályzat értelmében el nem fogadtatnak. Minden bejelentő azon bizottsághoz tar­tozik borait küldeni, amelynél a bejelen­tést tette. Az előleges bírálati szabályzat értelmé­ben , előbírálati joggal a borokra nézve , és pedig az erdélyi borokra nézve a kolozs­vári­ , a horvát slavon borokra nézve a zág­rábi bizottság lett felruházva.­­ Minden egyéb bizottságnál bejelentett borok Buda­pesten, a központi bizottság által fognak előbiráltatni. A kiállításra köldendő boroknak egyál­talán palackéretteknek kell lenni, azaz olyanoknak, melyek a szállítás és a bőm­ér­­tékváltoztatás által átlátszó tükrüket s tisz­taságukat el nem veszítik. — Hogy valamely bor palackérett-e, ezt úgy tudhatja meg a kiállító-tulajdonos, hogy a bort vagy meleg helyen tartja 2—3 napig s jól felrázza több­ször napjában , vagy pedig, ha egy pohár borba vízben feloldott tiszta gelatint cse­pegtet. — Ha akár a meleg, akár a gelatin befolyása által a bor megzavarodik, úgy még nem palackérett s előkészítendő. Az előkészítés még most is kényelmesen tör­ténhetik akár többszöri fejtés­, akár derí­tés által. — Főleg a téli évszakra ajánlha­tom a praeparálandó borokat hidegről me­legre s melegről hidegre vinni. A meleg helyen ugyanis a bor megzavarodván, hideg helyre vitetve üledéket rak. Ekkor lefejten­dő a bor az üledékről s ismét hideg és meleg helyiségen vihető keresztül mindad­dig , míg megszűnt a bor üledéket rakni. — Ekkor a bor a kiállításra szánt palackba fejthető s rendesen bedugaszolva címfelirat­tal (vignette) látandó el. Többen a t. kiállítók közül már borai­kat be is küldötték. — Ezen beküldött palac­kokból azon tapasztalatra jutottam , hogy a magyar bortermelő a dugaszt roszul választ­ja meg, s kiteszi a bort a levegő hatásá­nak s a kiszivárgás veszélyének. — Bátor­kodom ez okból a t. kiállítókat figyelmez­tetni, miszerint a palackokhoz 5 — 7 centi­méter hosszú , hengeridomú s egyenletes, sima felületű dugaszokat használjanak. — A palack a dugaszon kívül még ónkupakot vagy palackszurkot is kap , hogy a bor a levegővel éppen ne közlekedhessék. — Kinek rendes névvel ellátott kupakja nincsen, cél­szerűen használhatja az átalános kupakot, melyen név nincs s felül csillaggal van meg­jelölve. — Legroszabb esetben csinálhat ma­gának mindenki jó palackszurkot, ha egy edényben 4 rész colophoniumot, 2 rész sárga viaszt, 4 rész fehér szurkot s fél rész schellackot összeolvaszt. -- A palackok végre vignette-vel látandók el. Kinek saját vignetteje nincsen, használhatja a szőlőle­vél alakú általános vignetteket, melyek olcsók és minden jobb nevű papír-kereske­­désben megszerezhetők.­­ A vignettere íran­dó szép írással a bor minősége, terméséve­l a termelő, esetleg a kiállító neve. A palackot illetőleg, vörösborokhoz a zöld bordeauxi, fehér asztali borokhoz a zöld rajnai, nehéz fehér pecsenye és szamo­rodni borokhoz a sárga rajnai s az asszúk­­hoz a fehér üvegű bordeauxi palackok a legajánlatosabbak s legöszhangzóbbak.­­ Minthogy a kiállítási állványok csak 35 centiméteres palackok elhelyezését engedik meg, a palackok maximális magassága 35 centiméter. Az úgynevezett tornyosok s nagy rajnai palackok tehát csak kivételesen fo­gadtatnak el. Minden egyes borféleségből legalább 6 palack küldendő be , és pedig 4 palack va­lódi borral , két palack ellenben az illető borhoz hasonló színre festett vízzel töltendő meg. — Ez utóbbiak fognak kiállíttatni az állványokon; az előbbiek a bírálat idejéig a kiállítási bizottság pincéjében fognak megőriztetni. — A víz festésére legalkalma­évek múltak el. Desforgest már minden­ki elfeledő, még a két marquise is, akik őt oly nyomorulttá tették s kalickájában az őrüléshez közel vivék. Ekkor , egy napon , egészen véletlenül, egy rozsdás kulcs tűnt szemébe Franciaország hatalmas úrnőjének, amely pipere asztalán feküdt. Kamarásnői közül egyik sem tudott róla felvilágosítást adni, megkísérték itt és ott, de az omino-

Next