Kecskemét, 1878. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1878-01-13 / 2. szám
1878. — 2. szám. Január 13. „KECSKEMÉT.“ sok gyermek, özvegy és dicső honfi vérét kionta. Anglia felemelni készül kardját, hogy lemossa a gyalázatot a diplomaták politikájáról. Eme közel álló tény folytán ki fog sülni, hogy az oly sokszor hangoztatott szabad kéz politikusai, monarchiánk vezetői: biznak-e jellemmel bátor és hazafias cselekedetre? Ha a róka még akkor sem bújna ki odújából, ugraszszuk ki más módon. Kovács István: Töredék László Károly naplójából. (Folytatás.) A napostiszt rendesen Kossuthtal s családjával szokott ebédelni. Ezen a napon épen én voltam a napos. Alig ültünk le az ebédhez, Kossuth e kép szólott hozzám: „Hontalanná létem után ön volt az első kit magamhoz fogadtam, kinek hozzám ragaszkodásáról , hűségéről meggyőződtem , s fájna nekem, ha öntől meg kellene válni: ha elfogadja ön, a két mellettem maradható egyén egyikéül önt nevezem meg.“ Örömkönnyek csepegtek levesembe, lelkem elfogódott, s forró köszönetét rebegtem kitüntető szívességéért. Minthogy Kossuth azt hitte, hogy nejének Magyarországból kiszabadulását közvetlenül, csupán Waagner Gusztáv őrnagy anyyának köszönheti, hálából a másik helyre Waagnert választotta, azzal őt kínálta meg, oly móddal azonban és feltétellel, hogyha szeptemberig a maga fentartására elég pénze nem volna. Waagner tudván azt, hogy az emigránsok előtt nem titok az, hogy ő Magyarországból sok ezüstpénzzel menekült. Kossuth ajánlatát úgy amint az volt téve el nem fogadhatta, azért kinyilatkoztatta, hogy mivel neki van annyi pénze, hogy nemcsak szeptemberig fentarthatja magát, hanem még más szegényebbet segíthet is, a neki felajánlott helyet kész másnak átengedni. Hogy azonban ő azt nem szívesen tette , sőt hogy nagylelkűségét talán meg is bánta , arcáról volt olvasható azon mindjárt, midőn Kossuthtól lejött időtől kezdve gondolkozó, bús-komor lett. Többi társaink meg tömegesen Szulejman beyhez mentek, ezen szigorú eljárás ellen óvásukat nyilatkoztatni, „mert“ mondák — „mi a török kormány tudtával, beleegyezésével önként követtük Kossuthot kisázsiai fogságába, azon neki tett fogadással — mit a Portának is kijelentettünk , hogy nem várva a török kormánytól semmi segedelmet, kézi munkával keresve, ha kell, kenyerünket, vele leszünk , őt el nem hagyjuk ; ennélfogva a török kormány nem oldhat fel minket ezen önként vállalt s általa jóváhagyott kedves kötelességtől, hogy mi mindnyájan körében akarunk maradni.“ Szulejmán bej válaszában azt mondta, hogy Kossuthtal ötnél többnek nem lehet maradni; egyébbaránt e tárgyban írjunk a Szeraszkiernek, ő a levelet gyorsan el fogja küldeni. Most már nem kettő, hanem öt lévén a Kossuthtal maradhatok száma, általam a szorosan köréhez tartozókat felszólította, hogy nyilatkozzanak, hogy kik azok köztüllök, kik magok erejéből Szeptemberig elélhetnek , s kik azok, kik segély nélkül meg nem élhetnek. Az elsők közzé nyilatkozott : Ihász, Török és Fráter, az utóbbiak közzé pedig Waigli, Kalapsza, s Grechenek. Ezek közzül Kossuth hozzám még négyet választott, u. m. Ihászt, Waiglit, Kalapszát és Grecheneket. Törökre és Fráterre pedig folyt az alkudozás Szulejmánnál másnap újra hevesen, de siker nélkül. Erre Kossuth elhatározta magában, hogy az elmenendők indulásakor azokat felhívja magához , s meglátja ha meri-e Szulejmán onnan őket erőszakkal kivitetni. Szulejmán bér, ki tegnap azt mondta, hogy csak Kossuthtal engedtetik meg kettőnek maradni s a többi internáltakkal egyse maradhat, ma már ezeknek is megengedte, hogy magukhoz kettőt-kettőt válasszanak. A többieknek indulási idejéül Május 8-dika tűzetett ki. Szulejmán ezredes hivatalosan tudatta velünk, hogy az elmenők Brussán utaznak keresztül, hol már egy császári küldött pasa várja őket, ki által utilevéllel és költséggel ellátva mehetnek hova akarnak, vagy török honban maradhatnak akárhol, csak Kutahiába nem szabad visszamenni. — Kossuthtal négyszemközt tudatta Szulejmán bél azt is, hogy a katonai laktanyában lakók között két osztrák kém van , de semmi kérésre sem nevezi meg azokat, mert — mint mondá — akkor azoknak a bőrében nem szeretne lenni. Május 5. 6. és 7-kén 1851. A „Kájmakám“ (főispán) házában folyvást tartottak a gyűlések, s ott a sok császári rendeletek értelme kibetűzésével s végrehajtásával foglalkoztak a ,,Kájmakám“, Szulejmán béj és a két osztrák küldött. Hozzájok gyakran felment Szőllősy *) F. és Lülley, kiket a menekültek mindég osztrák kémeknek hittek. Ezen titkos összejövetelek voltak minden este Szőllősy szállásán, hol a két osztrák küldött elfogadta, kihallgatta, tanácscsal s utasítással ellátta azokat, kik valami tárgyban hozzájuk fordultak. Ilyen volt a lengyelek közül négy, kik amnesztiát koldultak; a magyarok közzül három jött tudomásunkra u. m. Lüllei, Házmán és Lórády. Hogy miért jártak ezek oda, mit főztek , mit terveztek, ki nem tudhattuk; dehogy mi gonoszok lehettek azok gyaníthatni abból, hogy Kossuthoz felmentek s őt elszökésre kísértették rábeszélni, mire ha ő *) Szőllősy Nagy Ferenc (Scumlán Schulernek nevezte magát) magyar születésű volt. A papi tudományokat végezte s azután katonává lett, s a dragonyosoknál őrmesterségig vitte; de megszökött törökhonba, hol a császári pénzverő házban nagy hivatalt kapott; de ott csalást követvén el, megszökött s Erdélyben lappangott. Azonban ott kézre kerülvén, mint hitehagyott, pogány, perbe idéztetett és sokáig fogva tartatott. De valahogy kiszabadult s Zimonyban, osztrák szolgálatban, török tolmács volt, s Erdélyből nőt vett. Itt érte őt az 1848-iki szabadsági háború, amidőn Pestre ment,hol a belügyminisztériumnál mint fogalmazó alkalmaztatott, s később Kossuth mellett, kormányzó korában, hivataloskodott. Az oláhországi mozgalmak alkalmával oda két ízben is kiküldetett. Végre Törökországba menekült, hol mint osztrák kémet, ki a török parancsnok beleegyezésével a jövőmenő leveleket felbontotta, elolvasta, és Konstantinápolyba mindent megírt, az egész emigratió utálta s megvetette, elég balga lett volna ráállani, bizonyosan a lesbe állított osztrák bérgyilkosok kezébe került volna. Kossuth ezt velünk meghittjeivel mint titkot közlötte, a csípni szándékozó mérges kígyókat velünk megismertette, s figyelmeztetett bennünket, hogy irántuk hidegséget ne mutassunk, hadd űzzék még tovább sátáni ármányukat, mindaddig míg az álarcot ő le nem szakítja. Az osztrák küldöttekkel a tanácskozás eredménye lett az is, hogy Szulejmán béj Berzenceit és Waagnert magához hivatta s tudtokra adta, hogy még ők is internálva lesznek. Ezen Waagner rendkívül örvendett, Berzencey pedig boszankodott. (Folytatjuk.) TAHCI Pompadour egyik csinje. Irta: Sacher liasoch. (Vége.) Pompadour marquise, a szegény Desforges gúnyverse által okozott boszúság következtében gyöngélkedett, s ezért a szokott időnél sokkal korábban lefeküdt. Midőn Marneville kisasszonyt bevezették hozzá, Franciaország hatalmas úrnője, minden pompát mellőzve fáradtan és halványan, de azért kevesebbé csábítólag fekvők a selyem vánkosok közt s nagy, átható szemeit, melyek már nem egy tapasztalt diplomata léleknyugalmát rakják el, a leányra függesztő. „Csak fontos ügy mentheti ki, hogy ön éji nyugalmamból zavar fel“ kezdé Pompadour , „mert igen roszul vagyok.“ „Remélem, tudósításom csodás hatású lesz“ mondá Adrienne. Ön meg fog gyógyulni marquise-nő, miután képes vagyok betegsége okát megszüntetni. „És ez volna?“ „Azon gúnyvers , mely ...“ „Egy szót sem róla!“ „Mégis, madame, sokat adna ön azért, ha a szerzőt megismerhetné?“ „Mindent a világon!“ kiáltá Pompadour hevesen. „Tehát, én csak azt kívánom, hogy engem ne nevezzen meg, mint feladót.. . „Beleegyezem!“ „És , hogy ön a nyomorultat megbüntetendi!“ végzi a leány lángoló arccal. „Csak bízza reám, oly büntetést mérek reá, hogy Franciaország minden költőjének egyszerre elmegy a kedve satyra írástól !“ mondá a marquise gyorsan, míg szemei boszútól szikráztak. „Tehát bírom szavát madame?“ „Szavamat!“ „Itt a kézirat.“ Pompadour átfutó. „De a szerző neve ?“ „Desforges.“ „Ez az ő írása?“ „Az övé.“ „Miként jutalmazzam meg önt, gyermekem ! mondá Pompadour izgatottan. „Amint Desforges-t büntetni fogja, büntetéséből fogom meglátni, mily magas az ár, amelyre szolgálatomat érdemesnek ítéli.“ „Nos, ön rendkívül meg lesz jutalmazva !“ nevete Pompadour és elbocsátá a kisasszonyt egy méltóságos kézmozdulattal. Desforges még ez éjjel elfogatott és a bastille-be vitetett. Pompadour marquise több napig csak azzal foglalkozott, hogy a költő számára egy eredeti s e mellett kínos büntetést gondoljon ki. Végre megoldá az érdekes feladatot , intézkedett, hogy ötlete lehető gyorsan megvalósíttassék. Desforges ez alatt bastille-i fogságában a legroszabb hangulatban volt. Mintha sejtette volna, hogy a bosszúistennők legkérlelhetetlenebbikei, két épen oly szép, mint kegyetlen nő alakjában körül lengik. Csak porkolábja rábeszélése folytán evett és ivott, ruháit se nappal se éjjel le nem vett, hanem feküdt az ágyon és sírt, vagy szomorú verseket szavalt, amelyek remek tragoediákból emlékezetében megmaradtak. Végre megérkezett azon nap, amelyen sorsát meg kelle tudnia. Egy kicsi terembe vezeték, amelyben zöld borítéku asztal mögött három birói személy ült hosszú talárban és egy egyszemű írnok. A bíróság mögött nagy spanyol fal volt, míg a vádlottat féltucat rendőr vette körül. Az eljárás rövidsége által lön kitűnővé. Felmutatták Desforges előtt a szatyra egy másolatát s megérdezték , hogy ismeri-e ? ő „igen“nel felelt. Elismeri-e, hogy ő a szerzője. Midőn tagadta, felmutatták kéziratát. Látta, hogy el van veszve, s most megvallá, hogy azon szúrós verseket ő irta Pompadour marquise-re s ő terjesztő el, s a királytól kegyelmet kért. Az itélőszék néhány percig tanácskozott, azután felemelkedett az elnök, hogy az ítéletet kihirdesse, mely pelengérre állításban és életfogytiglan tartó fogságra szólt. Megborzadva rogyott össze, esett térdre a szegény könyviró s emelékezett az égre. „Kegyelem !“ kiáltás kegyelem !“ E pillanatban egy nyúlánk, világos selyembe öltözött hölgy lépett elő a spanyolfal mögül s Desforges elé állt, aranyfoglalata borgnette-en méregetve őt. „A királytól ne várjon kegyelmet“ mondá azután hideg hanyagsággal: „az itélőszék elitélte önt és ő felsége nekem korlátlan hatalmat adott, az ön ítéletének egészen az én szeszélyem szerinti végrehajtására! Érti, szellemes gúnyversíró, feltámadott Juvenal, egészen az én szeszélyemre !“ „Istenem, ön ! “ hebegé Desforges. „Pompadour marquise“ esék szavába a hölgy,“ ugyanaz a Pompadour, akit ön oly sok szellemmel sérteget, s akinek ennélfogva egész tehetségét össze kell szedni, hogy önt épen oly jó ízléssel büntesse!“ Deslorges eltakará arcát kezeivel és elnémult. E kőszívű nőnél nem remélhető könyörületet, azt igen jól tudá; halálfélelem fogá el s egész teste remegett. A marquise egy intésére a spanyol fal eltávolíttatott és egy alacsony, erős vasveszszőkből készült kalicka lön látható. „A költőnek ezen különös, ritka példányát e kalickába fogom záratni; képzelete bizonyosan segítségére leend, ezen szűk fogháznak egy második bastille-á kibővítésében ... mert szűk , igen szűk , úgy van készítve , hogy ember sem állni, sem ülni, sem feküdni ne tudjon — de a költő, az nem közönséges ember és így őt e szokatlan börtön bizonyára igen kellemesen fogja meglepni !“ A börtönszolgák megragadták a szegény szerencsétlen Desforges-ot és a kalickába veték, melyet azután becsuktak és bezártak. A kulcsot a marquise magához vette, „így én ifjú Juvenalem“, mondá a hölgy , borgnettejét még mindig szemén tartva, „így még ma meglátja Párist és a nép naplementig mulathat önnel oly módon, amint máskor a versailles-i majomsereglettel nyílik alkalma.“ Ezzel elhagyta a szép hóhérnő szerencsétlen áldozatát, amely hangosan zokogva észnélküli kétségbeesés közben fejét börtöne vasvesszőihez vére. És az nem véletlen volt, hogy ugyanazon napon, amelyen Desforges kalickájában pelengérre állíttatott, a párisi nép söpredéke által botokkal böködtetett, rothadt almákkal és sárral dobáltatott meg a szegény gúnyversiró , ahogy ugyanazon napon történt meg a Notre-Dame templomban Maurepas marquisnak Marneville kisasszonynyal való egybekelése. A marquis így akarta. A szerencsétlen költő kalickájából látta, amint a szépség és boldogságtól sugárzó kedves üveges hintóban, férje mellett tér viszsza a templomból — Adrienne, természetesen nem látta őt, az sokkal boldogabb volt, mintsem hogy mást is észrevett volna, az oldalán ülő szép , előkelő férfin kívül. Az 1878. évi párisi közkiállításon résztvevő magyar borkiállítókhoz! Többfelől hozzám intézett kérdezősködés folytán van szerencsém a következőket hozni a t. borkiállító közönség szives tudomására : Az 1878. évi párisi kiállításon a magyar borok — az eddigi bejelentések után ítélve — szépen, és hazánk bortermelési viszonyainak megfelelőleg lesznek képviselve. — Van mégis néhány elsőrendű bortermelő vidék , ahonnan aránylag igen kevés bejelentés történt; így pl. Neszmély, Lábatlan , Süttő, Héregh , Szegszárd , Harsány , Zala- Pogányvár, Z. Rezi, Z. Szentgyörgyhegy, Szigliget, Csobánc , Ábrahám, Belső Somogy megye, Érmelléke és Aradhegyalja részint éppen nem, részint igen hiányosan lesznek képviselve. Azon hazafias kérelemmel fordulok ennek következtében a most felsorolt promontóriumok jelesebb bortermelőihez, hogy e hiányt mielőbb eszközlendő bejelentések által pótolni szíveskedjenek. A borkiállítás teljességének érdekében ezen,csakis ezen) helyekről a központi bizottság utólagosan is el fogja fogadni a bejelentéseket, amelyek legkésőbb január hó 15 ig akár a központi bizottsághoz (harmincad utca 3. sz. a.) akár alulírotthoz (Budapest, Víziváros) küldhetők. Meggyőződésem, hogy ezen kiállítás minden eddigi borkiállításunkat felülmulandja s borászatunknak anyagi lendületet is szerzene, mert a franciaországi phylloxera-pusztítások és a résztvéki termés következtében, számos fogyasztó lesz kénytelen figyelmét a magyar borokra fordítani. A kiállításra bejelentett borok beküldési határideje 1878-dik évi március hó 31-ke, amelyen túl beküldött tárgyak, a francia kormánybiztosság által kiadott általános szabályzat értelmében el nem fogadtatnak. Minden bejelentő azon bizottsághoz tartozik borait küldeni, amelynél a bejelentést tette. Az előleges bírálati szabályzat értelmében , előbírálati joggal a borokra nézve , és pedig az erdélyi borokra nézve a kolozsvári , a horvát slavon borokra nézve a zágrábi bizottság lett felruházva. Minden egyéb bizottságnál bejelentett borok Budapesten, a központi bizottság által fognak előbiráltatni. A kiállításra köldendő boroknak egyáltalán palackéretteknek kell lenni, azaz olyanoknak, melyek a szállítás és a bőmértékváltoztatás által átlátszó tükrüket s tisztaságukat el nem veszítik. — Hogy valamely bor palackérett-e, ezt úgy tudhatja meg a kiállító-tulajdonos, hogy a bort vagy meleg helyen tartja 2—3 napig s jól felrázza többször napjában , vagy pedig, ha egy pohár borba vízben feloldott tiszta gelatint csepegtet. — Ha akár a meleg, akár a gelatin befolyása által a bor megzavarodik, úgy még nem palackérett s előkészítendő. Az előkészítés még most is kényelmesen történhetik akár többszöri fejtés, akár derítés által. — Főleg a téli évszakra ajánlhatom a praeparálandó borokat hidegről melegre s melegről hidegre vinni. A meleg helyen ugyanis a bor megzavarodván, hideg helyre vitetve üledéket rak. Ekkor lefejtendő a bor az üledékről s ismét hideg és meleg helyiségen vihető keresztül mindaddig , míg megszűnt a bor üledéket rakni. — Ekkor a bor a kiállításra szánt palackba fejthető s rendesen bedugaszolva címfelirattal (vignette) látandó el. Többen a t. kiállítók közül már boraikat be is küldötték. — Ezen beküldött palackokból azon tapasztalatra jutottam , hogy a magyar bortermelő a dugaszt roszul választja meg, s kiteszi a bort a levegő hatásának s a kiszivárgás veszélyének. — Bátorkodom ez okból a t. kiállítókat figyelmeztetni, miszerint a palackokhoz 5 — 7 centiméter hosszú , hengeridomú s egyenletes, sima felületű dugaszokat használjanak. — A palack a dugaszon kívül még ónkupakot vagy palackszurkot is kap , hogy a bor a levegővel éppen ne közlekedhessék. — Kinek rendes névvel ellátott kupakja nincsen, célszerűen használhatja az átalános kupakot, melyen név nincs s felül csillaggal van megjelölve. — Legroszabb esetben csinálhat magának mindenki jó palackszurkot, ha egy edényben 4 rész colophoniumot, 2 rész sárga viaszt, 4 rész fehér szurkot s fél rész schellackot összeolvaszt. -- A palackok végre vignette-vel látandók el. Kinek saját vignetteje nincsen, használhatja a szőlőlevél alakú általános vignetteket, melyek olcsók és minden jobb nevű papír-kereskedésben megszerezhetők. A vignettere írandó szép írással a bor minősége, termésével a termelő, esetleg a kiállító neve. A palackot illetőleg, vörösborokhoz a zöld bordeauxi, fehér asztali borokhoz a zöld rajnai, nehéz fehér pecsenye és szamorodni borokhoz a sárga rajnai s az asszúkhoz a fehér üvegű bordeauxi palackok a legajánlatosabbak s legöszhangzóbbak. Minthogy a kiállítási állványok csak 35 centiméteres palackok elhelyezését engedik meg, a palackok maximális magassága 35 centiméter. Az úgynevezett tornyosok s nagy rajnai palackok tehát csak kivételesen fogadtatnak el. Minden egyes borféleségből legalább 6 palack küldendő be , és pedig 4 palack valódi borral , két palack ellenben az illető borhoz hasonló színre festett vízzel töltendő meg. — Ez utóbbiak fognak kiállíttatni az állványokon; az előbbiek a bírálat idejéig a kiállítási bizottság pincéjében fognak megőriztetni. — A víz festésére legalkalmaévek múltak el. Desforgest már mindenki elfeledő, még a két marquise is, akik őt oly nyomorulttá tették s kalickájában az őrüléshez közel vivék. Ekkor , egy napon , egészen véletlenül, egy rozsdás kulcs tűnt szemébe Franciaország hatalmas úrnőjének, amely pipere asztalán feküdt. Kamarásnői közül egyik sem tudott róla felvilágosítást adni, megkísérték itt és ott, de az omino-