Kecskemét, 1879. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1879-07-06 / 27. szám
1879. — 27. szám. „KECSKEMÉT.“ szívesen üdvözlöm önt egy rokonszenves nemeslelkű szabad nép nevében.“ Kossuth erre e képen felelt: „Miután Ohio állam közgyűlése engem nagylelkűleg, ily nemzeti üdvözléssel tisztelt meg, a legmélyebb tisztelettel kérek engedelmet forró hálám kinyilatkoztatására. „Habár azon megtiszteltetéssel, melyet most élvezek, a jövőt illetőleg semmi elvek nem volnának is összeköttetésben, nem lehet hogy annak csak emléke is a történelemben a korszellem kifejlesztésére jótékony befolyással ne legyen. Csaknem minden századnak volt egy uralkodó ideája , mely a nemzetek tevékenységének egy közös irányt adott. Ezen uralkodó idea a láthatlan , mindenható , ellenállhatlan , mident átható korszellem, mely bár őt fitymálják, gyalázzák, s neki ellent állanak , mégis mindenható. „A mi korunk ezen szelleme a „demokrácia.“ Mindent a nép ért, mindent a nép által. Semmit a nép felől a nép nélkül. Ez a demokrácia, ez a mi korunk szellemének uralkodó iránya. „Ezen szellem ellenkezik a kényururalom elvével, mely uralkodási hatalmat követel magának az emberiség felett, mely az öntudatos és önálló nemzeteket a nagyravágyó hatalomnak szolgáló eszközökké alacsonyítja. „Ezen elvek közzül egyik uralkodni fog, egyiknek uralkodni kell. Amennyire civilizáció terjed, az emberiség sorsa az elvek közös forrásához csatolódik, és közös civilizáció határai között a sors közössége létezik. Innen van az a meleg érdeklődés, melyet egy távol nemzet állapota a mostani időkben oly mértékben ébreszt, milyenre a történelem nem emlékezik, mivel az emberiség azon közös köteléket még úgy nem ismerte, mint most. Ezen öntudás így kifejlődve lévén, két ellenkező elv — a „demokrácia“ és „despotismus“ — ugyan azon a területen nem uralkodhatnak. (Folytatjuk.) Valami a nőkérdésről. Dr. Szemák István felolvasása. (Folytatás.) És ugyan kérdem, hoztak-e ezen modern intézkedések, melyek a múltban talán anathemával sujtattak volna, csak legkisebb veszélyt avagy kárt is társadalmunkra , ellenkezőleg nem árasztottak-e, ahol csak életbeléptek, áldást és megelégedést? És mégis nem népszerűtlen-e még mindig a nőemancipatió eszméje, nem vetnek-e a férfiak csak e név hallatára is keresztet magukra, s nem esnek-e nőink egy emancipált nő látására heves görcsökbe? Mit bizonyít ez? Egyrészről azt bizozonyítja, hogy a legtöbben a nőemancipátiót félreismerve, olyat kennek rá, amiről az mit sem tud, hogy azt, szűzfátyolát beszennyezve, menyasszonyi koszorúját letépve , egész meztelenségében tüntessék fel s ezáltal a ledérségnek érzékcsiklandoztató látványt nyújtsanak, a szemérmes nőnek pedig arcában kergessék a vért, hogy igy minden kedve elmenjen, magát emancipálni. Másrészről azonban arról tanúskodik az, hogy az emancipátio eszméje lassan, egyik kezével ellenes s ügyetlen barátai ellen küzdve, a másikkal nagylelkűen saját ellenségeinek jólétén munkálkodva, kímélettel, nem hányva könyörtelenül kardélre előítéleteinket — folytatja diadalmi útját. Miben és mennyiben, kérdem, változtak rosszabbra a nőkről vallott nézeteink, mióta a nőemancipatió a korkérdések láthatárán feltűnt, s ha csakugyan tapasztalhatni ilyen változást, kérdés, vájjon épen az emancipatio terjedésének s nem inkább más körülményeknek kell azt betudnunk ? Vesztettek-e a nők tiszteletben s becsülésben , — már t. i. azon tiszteletben, melyben őket ezelőtt részesítettük, — átalában vagy csak azon nők is, kik a hagyományos előítélettel szakítva tisztességes munkakereset után néztek ? Avagy vesztettek- e valamit nőiességük nymbusából, áldozatul hozták-e természeti bájaikat és erényeiket, hogy nem képesek többé képzeletünket lángra gyújtani s békünket titkos, láthatlan erővel magokhoz láncolni — azért, mert a hasznos tevékenység terére léptek? Nem jogosabban állithatni-e, hogy az ily nek megőrizve azt, a mivel bírtak, más oly képességeket sajátítottak el, melyek csak előnyükre szolgálnak másokkal szemben ? Hosszú időn át még csak sporadice fognak az ily esetek előfordulni; de kevés kivétellel nem lesznek azok szeplők a nő nem szép arcán, hanem szintén a szépség ismertetőjelei; nem lesznek csalán avagy tövisbokrok, hanem szintén virágok a nőnem paradicsomkertjében, csakhogy talán keményebb éghajlatot is megbíznak, mint átalában üvegházakban ápolt, elkényeztetett társnőik. Azon üdeségből, vidám, naiv kedélyből, mely az életet csak híréből ismeri, meglehet veszíteni fognak a nők is. De ugyan nem veszít-e minden ember, nem veszítenek-e most is már a nők azon természeti naivságból, mely a gondtalan gyermekkor kiváltsága; nem szükségképem, lélektanilag indokolt eredménye ez minden kultúrának? Hiszen egy bizonyos fokig egész nevelésünk s képzésünk célja a természeti ember levetkezése s a méltóságunkhoz illőbb szokások, nemes ízlés s erkölcsök elsajátításában áll, és csak a miveltségnek magasabb fokán kezdünk ismét közeledni a bár eszményesített, megtisztított természeti állapothoz vissza. Azonban ugyanazon cultúrának, ugyanazon polgárosító szellemnek, mely egynémely természeti szépségünket veszélyezteti, egyúttal feladata azokat vagy célszerű, tapintatos képzés által megőrizni, vagy ha áldozatul esnek, más nem kevésbé becses tulajdonok kifejtése által kárpótolni. A férfi is a cultura nyesőkése alatt hány jeles természeti adományát nem veszti el eredeti nyerseségével, de azért kiállítaná, hogy a természeti férfi közelebb áll a férfi eszményéhez, mint a képzett, miveit? Ez áll a nőről is. Én legalább azon nézetben vagyok , hogy a természet műhelyéből kikerült nő, felruházva annak minden bájaival, örökkön derült arccal, mosolygó szemekkel , a naiv ártatlnság utánozhatlan kellett van pl. Vakot Imre, aki „erős társadalmi levegőnyomás“ által „egy könnyű kedélyű, szellemdús, gavallér szépirodalmi íróból, egy vadgesztenye ízű philosopha lett; míg ellenben Degré vénségére se veszítette el kedélyét, ámbár „minden hónapban új kalapot nem cserélhet — s a nem sikerült csokor miatt nem szakgatja össze a nyakravalót.“ Egy közelmúlt kis irodalmi világ élete az, mely e lapokból felénk ragyog, felénk lehel. Még vannak köztünk, akik ezen írókat ismerték, akiknek sirkantaiból ma már fiatalságunk eszményei kelnek. Küzdelmes nagy élet volt az , nagy emlékekkel , nagy erényekkel betöltve, mely a 30-as és 40-es években a nyilvános szolgálatban , különösen azon téren mutatkozott, hol egy nemzeti irodalmat kellett úgyszólván teremteni, megalapítani. Sok remény teljesedett, sok ábránd szét foszlott azóta. Megnyíltak számunkra a művelődés szélesebb országutai és nem mindenkor tudtuk kikerülni kátyúit. Elragadt bennünket is a kor fejlődésének azon áramlata, mely átvette a nemzetgazdaságtan egy letűnt iskolájának hasznosítási elvét. Áldozatul estek ennek sok iza , sok eszme, de ami legfontosabb, ezen szellemi irány sok virágot elfonnyaszt, még mielőtt érett gyümölcsöt hajthatna. Mi más világ volt, mikor a mével —■ nyújthat részegítő kést, kiforgathaja sszünket; de eszmény, egy nemes férfi csupán csak kitartó küzdelme árán kivívható fenséges cél—nem lehet! Az eszmény mindég képzeletünk alkotta a maga nemében legtökéletesebb kép, melyet a valóságban csak nagy küzdelemmel közelíthetünk meg. Az anyatermészet csak az anyagot szolgáltatja; az ember becsét az után ítéljük meg, a tökélyt mennyire megközelítő alakot képez abból. Még a testi szépség is fokozható — ezt a nők igen jól tudják — a cultura vívmányaival; ki vonná azt kétségbe, midőn szellemi s erkölcsi becsünkről van szó. Ezt alkalmazhatni a nőre is, s valóban nincs kártékonyabb s félszegebb felfogás, mint azon a nőnevelésben átalában követett elv, a lányokban minél tájékozatlanabb, gondtalanabb , mondhatnám, akaratnélküli lényeket adni a férj kezébe, hogy azokból a maga ízlése szerint alakot faragjon. Mintha bizony nem mindegyikünk inkább óhajtana okos, értelmes, nemes kedélyű s szilárd elvekkel bírónőt, mint képzetlen, tapasztalatlan, gyenge bábot, minden formák felvevésére alkalmas viaszkot, s mintha e részben a férfiak közt nem a legnagyobb egyetértés uralkodnék! A mely anyag könnyen veszi fel az én pecsétem betűit, felveszi az a másét is. (Vége köv.) lána. Egy szép asszony emlékkönyvébe. Cseng a pohár, pezseg a kedv mámora. Pezsgő mámort éleszti szép asszony bora... Szép asszony és kedvderitő bor hevít, Bubánatnak , keservnek hát Örömök közt nincs hely ittl... Szerelemnek bubánata borba fül; Tüzes csóktól, kéjes csóktól kedvre gyűl ... Csak a kihalt kebelnek nincs öröme: Nincs bor s asszony, mely lelkemet Piros kedvre derítse !__ Szentmiklósi Kálmán. A múltról a jelennek. (Vége.) Az ő alakjai egytől-egyig élnek , mozognak, veled mulatnak és veled társalognak. Mindannyi különbözik a többitől és akármilyen hasonló természetűek legyenek is az életben némelyek, mindegyikben lelsz egy jelző vonást, mely őt a másiktól elválasztja. híres triász még a gyengébb Írókat is felkarolta, buzdította, és hány Írónak nem ismernénk nevét sem talán , ha társaik ösztönző figyelmében nem részesültek volna. Viszonyaink között szinte feltűnőnek tetszik, mikor Lauka két íróról tesz említést, kik létek reggelén haltak el. „Két hajtás veszett el, csaknem nyomtalanul s zamatos gyümölcsöt ígért mind a kettő." A mi korunk mindent elért eredmények szerint ítél, csemetéket számba nem vesz , míg a viharok erején meg nem erősödtek és virulóan kihajtottak. Fonák feltevés volna azonban ezen bajokat, egyedül hazai irodlmunkban keresni, feltaláljuk őket egyaránt az összes nyugati művelt világban. Változott viszonyokkal szemben áll ma az író, ki irodalmunkat zsengéjében látta. A kifejlett verseny következtében koszorút csak a kész nagyság igényelhet, és innen,onnan odajutottunk, hogy a költészet többé nem hazafiság, hanem oly hivatás, mely az emberi eszmék legmagsztosabb hordozója lévén,a, genialitás minden velejáróját követeli. De a fejlődés jelenlegi helyzetében is szívesen, mint valami bűvös mesét régi régi világról, hallgatjuk Lauka élethű elbeszéléseit, melyeket az öreg emberek elégedetlenségével ad elő, mindenhol „a régi jó időkről" emlékezvén. Ma már mindezen emlék a történet ítélete előtt áll, és az írókat többé nem személyes tulajdonságaik , hanem műveik belértéke szerint bírálják. Az emberek elhalnak, a művek megmaradnak. Ily szempontból az utóbbiak keletkezésének tanulmánya talán becsesebbnek tűnhetik fel, irodalmunk beléletének ismeretére; mindazonáltal bizonyos benső vonzalommal olvassuk a kötetet, mely szeretettel és igazsággal nyújtja arcmását az íróknak és újra életre támasztja a világot , mely az idők mély tengerében mindinkább eltűnve, az utókornak csak a kimagasló csúcsok szemléletét engedi. Ihlett és lelkes felfogással koszorúba fonja: Helmecy Mih. , Szemere Pál, Vörösmarty, Gr. Teleky József, Bajza, Toldy, Nagy Ignác, Lisznyay, Gaál József, Vahot, Frankenburg, Cucor, Garay, Révay, Vadnay, Szász, Jókai, Gyulai, P. Szatmáry Károly, Tóth Kálmán stb. stb. képeit és ezekből oly albumot állít össze, mely egy irodalombarát asztaláról se hiányozhat. Mindazoknak tehát, kik a művek olvasásánál szeretik maguk előtt látni az írók arcképét, kiolvasni szemükből, arcuk vonásából nagy gondolataikat: melegen ajánljuk, Lauka ezen hű, és élénken színezett fotográfiáit — gyönyörködjenek benne ! Fekete. A Mollináryak ujja és harcai. Irta Egy Vlolkimry-balin. (Folytatás.) Pittel ezredes csapatával óvatosan nyomult előre. Elővédje 6 órakor 800—600 lépésnyire közeledett a Románia aljához. Egyszerre a cserjéből öt-hat török búvik elő, s a mieinknek integet, hogy ne lőjjenek. A bakák nem tudták mire vélni, de bezzeg elértették, midőn a cserjéshez jobban közeledve, abból valóságos golyózápor hullik rájuk. Ekkor sült ki, hogy az ellenség nemcsak a hegynyerget tartja szállva, hanem a lejtő alsó harmadát elfoglaló erdőszélt is. A csatárlánc rögtön kifejlődött; a 2. és 3. század előre nyomul, az 1. és 4. utánr a tartalékban, a vadászok jobbfelé húzódnak, hogy a déli sziklafalat megkerüljék, ami azonban lehetetlennek bizonyult. Semmi takaróhely sem kínálkozott, a legények egész testüket kitéve támadták meg a ritkás erdőséget, néhány perc alatt többen elestek, sokan meg sebet kaptak. Az elsők közt esett el Mukasinszky hadnagy, utánna Weldin tartalékos hadnagy kapott sebet. Mindazáltal a bakák oly erősen lövöldöztek , hogy az ellenség lassanként odahagyta az erdőséget, és a hegynyeregre húzódott föl. Azonban ez oly állás volt, melynél emberi kéz sem alkothatott volna erősebbet; a meredek lejtő minden pontját söprötték a fölkelők golyói, s nemcsak a rajvonal, hanem a tartalék is egészen fedetlenül állott. Borzasztó harc volt ez! Az eső zuhogott, a köd átláthatlan, csak a puskaropogás és a golyók süvöltése tölte be a jéget. Ezredesünk Pittel, a legnagyobb golyózáporban járt, lóháton, s biztatta, bátorította a legénységet. Azonban a leghevesebb tüzeléssel sem lehetett a törököket állásaikból kivetni, sőtt a támadó fellépéstől is csak ágyúink kitűnő működése tartóztatta vissza, fedett állásaikban lekötve tartván őket. — De hát végre is, a Mollináry-bakák nem hagynak kifogni magukon ! Mivel kritikus helyzetükben tovább nem maradhattak, a jelszó pedig csak „előre“ volt, hát előre mentek, s a lejtőn néhány gunyhót pillantva meg, ezeket foglalták el, felmásztak a tetőkre, az ablakokból, kerítések mellől tüzeltek; aztán a hasadékokban húzódtak fel, a vízmosások teknőiben kúsztak a magasba, egyes sziklák, kövek, fák mögött takarva, folyton tüzelve, úgy hogy végre az ellenséget 40 — 50 lépésnyire helylyel-közzel 10 lépésnyire megközelítették, s így folyt a vak ködben a párbaj, hasonlóan az amerikaiak sötét szobában, lábatlan ellenfelek közt vívott párbajához. Némelykor már el-elnémult a tüzelés, de csak azért, hogy még nagyobb hévvel újuljon meg, valahányszor rajaink előbbre nyomultak. A helyzet igen feszültté kezdett válni. Időnkint sajátszerű vontatott kürtszó hangzott föl a törökök soraiban, melyet nyomban hevesebb tüzelés követett. A törökök makacsul tartották magukat, illőbbre nem lehetett tovább menni, hacsak kétes sikerű rohammal nem, de vissza meg még úgy sem. Ezen kínos helyzetben voltak csapataink délutánig. Ekkor a köd átdatlanabb lett. Ágyúink és a balták ernyedetlenül működtek, és a törökök tüzelése csakugyan percről percre fáradtabb lett. Minden jel odamutatot, hogy a törökök neszét vették már a csapdának , melybe kerítendők voltak, s zavar támadt soraikban; egy részük kezdett futásnak indulni. Végre délután 2 óra tájban egészen abbanhagyták a tüzelést. Ekkor a Mollináryak az egész vonalon támadást intéztek a nyeregre, s rohammal benyomultak a hegytetőt borító fenyvesbe. A törökök gyengén álltak ellen, s a Mollináryak heves tüzelése közben visszavonultak. A bakák nekiláttak az üldözésnek, azonban ennek semmi sikere nem lett; a törökök az egész erdőt járhatlanná tették, halomra döntögették a fákat, sőt több helyi távirdasodronyokkal kötözték keresztül-kasul a fatörzseket. Evvel a harcnak vége volt. A törökök gyorsan menekültek. A bekerítés azonban nem sikerült, az oldaloszlopok elkéstek, s a földelők még idejekorán megillantak. A fősereg, mely jobboldalról akart keríteni, délután egy bandára akadt, mely épen tábortüzeket gyújtott, és letelepedni készült; rövid harc fejlődött ki, mely avval végződött, hogy a banda lovait, élelmiszereit és lőszereit hátrahagyva megfutott. A fősereg tovább folytatta útját, és zuhogó esőben , a sűrű ködben roppant nehézségek közt, 9 órai mars után d. u. 2 órakor elérte az úgynevezett Han-Romanját, melyet hasonlókép harccal kellett elfoglalnia. Kitűnt, hogy itt már csak a Romanja-Planináról menekülő bandákkal volt dolguk, melyeknek csakugyan sikerült is délkeleti irányban Glasinac felé elhordani az irhát. Délután 4 órakor Pittel ezredes is megérkezett a Slan-Romanjára. A vitéz bakák dicsekedve beszélték el a fősereggel járt társaiknak a Romanja-Planinai kemény tusát, és büszkén mutogatták az ámuló fiúknak átlyuggatott köpenyeiket és sapkáikat. Schultenberg ezredes 15 órai mars után, hasonló körülmények közt, mint a fősereg, de anélkül, hogy fölkelőkkel találkoztak volna, csak este érte el a Han-Romaniát. Itt táborozott a következő éjjel az egész expeditio. Másnap szeptem. 4 -én, egy zászlóalj kémszemlét tartott Glasinac felé , de az egész vidéket a fölkelőktől mentnek találta. A lakosság azt beszélte, hogy azok még tegnap mind vad futással menekültek Zvornik felé. Az expeditio célja tehát teljesen el volt érve. Az összegyülekezett fölkelők szétverettek, s a mellett egy rendkívül fontos positiót vesztettek Szerajevóhoz közel. Vereségük a többi bandákra is bizonyosan demoralizálló hatást gyakorlott. Július 6.