Kecskemét, 1879. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1879-07-06 / 27. szám

1879. — 27. szám. „KECSKEMÉ­T.“ szívesen üdvözlöm önt egy rokonszenves nemeslelkű szabad nép nevében.“ Kossuth erre e képen felelt: „Miután Ohio állam közgyűlése engem nagylelkűleg, ily nemzeti üdvözléssel tisz­telt meg, a legmélyebb tisztelettel kérek engedelmet forró hálám kinyilatkoztatá­sára. „Habár azon megtiszteltetéssel, melyet most élvezek, a jövőt illetőleg semmi elvek nem volnának is összeköttetésben, nem lehet hogy annak csak emléke is a történelemben a korszellem kifejlesztésére jótékony befolyással ne legyen. Csaknem minden századnak volt egy uralkodó ideá­ja , mely a nemzetek tevékenységének egy közös irányt adott. Ezen uralkodó idea a láthatlan , mindenható , ellenállhatlan , mident átható korszellem, mely bár őt fitymálják, gyalázzák, s neki ellent álla­nak , mégis mindenható. „A mi korunk ezen szelleme a „demok­rácia.“ Mindent a n­é­p é­r­t, mindent a nép által. Semmit a nép felől a nép nél­kül. Ez a demokrácia, ez a mi korunk szellemének uralkodó iránya. „Ezen szellem ellenkezik a kényuru­­ralom elvével, mely uralkodási hatalmat követel magának az emberiség felett, mely az öntudatos és önálló nemzeteket a nagy­ravágyó hatalomnak szolgáló eszközökké alacsony­ítj­a. „Ezen elvek közzül egyik uralkodni fog, egyiknek uralkodni kell. A­mennyire civilizáció terjed, az emberiség sorsa az elvek közös forrásához csatolódik, és kö­zös civilizáció határai között a sors közös­sége létezik. Innen van az a meleg érdek­lődés, melyet egy távol nemzet állapota a mostani időkben oly mértékben ébreszt, milyenre a történelem nem emlékezik, mi­vel az emberiség azon közös köteléket még úgy nem ismerte, mint most. Ezen öntu­dás így kifejlődve lévén, két ellenkező elv — a „demokrácia“ és „despotismus“ — ugyan azon a területen nem uralkod­hatnak. (Folytatjuk.) Valami a nőkérdésről. Dr. Szemák István felolvasása. (Folytatás.) És ugyan kérdem, hoztak-e ezen mo­dern intézkedések, melyek a múltban ta­lán anathemával sujtattak volna, csak legkisebb veszélyt avagy kárt is társadal­munkra , ellenkezőleg nem árasztottak-e, a­hol csak életbeléptek, áldást és megelé­gedést? És mégis nem népszerűtlen-e még mindig a nőemancipatió eszméje, nem vet­nek-e a férfiak csak e név hallatára is ke­resztet magukra, s nem esnek-e nőink egy emancipált nő látására heves görcsök­be? Mit bizonyít ez? Egyrészről azt bizo­­zonyítja, hogy a legtöbben a nőemancipá­­tiót félreismerve, olyat kennek rá, a­mi­ről az mit sem tud, hogy azt, szűzfátyolát beszennyezve, menyasszonyi koszorúját le­tépve , egész meztelenségében tüntessék fel s ezáltal a ledérségnek érzékcsiklan­­doztató látványt nyújtsanak, a szemérmes nőnek pedig arcában kergessék a vért, hogy igy minden kedve elmenjen, magát emancipálni. Másrészről azonban arról tanúskodik az, hogy az emancipátio eszmé­je lassan, egyik kezével ellenes s ügyetlen barátai ellen küzdve, a másikkal nagylel­kűen saját ellenségeinek jólétén munkál­kodva, kímélettel, nem hányva könyörte­lenül kardélre előítéleteinket — folytatja diadalmi útját. Miben és mennyiben, kérdem, változ­tak rosszabbra a nőkről vallott nézeteink, mióta a nőemancipatió a korkérdések lát­határán feltűnt, s ha csakugyan tapasztal­hatni ilyen változást, kérdés, vájjon épen az emancipatio terjedésének s nem inkább más körülményeknek kell azt betudnunk ? Vesztettek-e a nők tiszteletben s becsülés­ben , — már t. i. azon tiszteletben, mely­ben őket ezelőtt részesítettük, — átalában vagy csak azon nők is, kik a hagyomá­nyos előítélettel szakítva tisztességes mun­kakereset után néztek ? Avagy vesztettek- e valamit nőiességük nymbusából, áldoza­tul hozták-e természeti bájaikat és eré­nyeiket, hogy nem képesek többé képze­letünket lángra gyújtani s bék­ünket titkos, láthatlan erővel magokhoz láncolni — azért, mert a hasznos tevékenység terére léptek? Nem jogosabban állithatni-e, hogy az ily nek megőrizve azt, a mivel bírtak, más oly képességeket sajátítottak el, me­lyek csak előnyükre szolgálnak másokkal szemben ? Hosszú időn át még csak sporadice fognak az ily esetek előfordulni; de ke­vés kivétellel nem lesznek azok szeplők a nő nem szép arcán, hanem szintén a szép­ség ismertetőjelei; nem lesznek csalán avagy tövisbokrok, hanem szintén virágok a nőnem paradicsomkertjében, csakhogy talán keményebb éghajlatot is megbíznak, mint átalában üvegházakban ápolt, elké­nyeztetett társnőik. Azon üdeségből, vidám, naiv kedély­ből, mely az életet csak híréből ismeri, meglehet veszíteni fognak a nők is. De ugyan nem veszít-e minden ember, nem veszítenek-e most is már a nők azon ter­mészeti naivságból, mely a gondtalan gyermekkor kiváltsága; nem szükségké­­pem­, lélektanilag indokolt eredménye ez minden kultúrának? Hiszen egy bizonyos fokig egész nevelésünk s képzésünk célja a természeti ember levetkezése s a méltó­ságunkhoz illőbb szokások, nemes ízlés s erkölcsök elsajátításában áll, és csak a miveltségnek magasabb fokán kezdünk is­mét közeledni a bár eszményesített, meg­tisztított természeti állapothoz vissza. Azonban ugyanazon cultúrának, ugyanazon polgárosító szellemnek, mely egynémely természeti szépségünket veszélyezteti, egy­úttal feladata azokat vagy célszerű, tapin­tatos képzés által megőrizni, vagy ha ál­dozatul esnek, más nem kevésbé becses tulajdonok kifejtése által kárpótolni. A férfi is a cultura nyesőkése alatt hány jeles természeti adományát nem veszti el eredeti nyerseségével, de azért kiállítaná, hogy a természeti férfi közelebb áll a férfi eszmé­nyéhez, mint a képzett, miveit? Ez áll a nőről is. Én legalább azon nézetben va­gyok , hogy a természet műhelyéből kike­rült nő, felruházva annak minden bájaival, örökkön derült arccal, mosolygó szemek­kel , a naiv ártatlnság utánozhatlan kelle­­tt van pl. Vakot Imre, aki „erős társa­dalmi levegőnyomás“ által „egy könnyű ke­délyű, szellemdús, gavallér szépirodalmi íróból, egy vadgesztenye ízű philosopha lett; míg ellenben Degré vénségére se veszítette el kedélyét, ámbár „minden hónapban új kalapot nem cserélhet — s a nem sikerült csokor miatt nem szakgatja össze a nyakra­­valót.“ Egy közelmúlt kis irodalmi világ élete az, mely e lapokból felénk ragyog, felénk lehel­. Még vannak köztünk, akik ezen írókat ismerték, akiknek sirkantaiból ma már fiatalságunk eszményei kelnek. Küzdelmes nagy élet volt az , nagy emlé­kekkel , nagy erényekkel betöltve, mely a 30-as és 40-es években a nyilvános szolgá­latban , különösen azon téren mutatkozott, hol egy nemzeti irodalmat kellett úgyszól­ván teremteni, megalapítani. Sok remény teljesedett, sok ábránd szét foszlott azóta. Megnyíltak számunkra a művelődés széle­sebb országutai és nem mindenkor tudtuk kikerülni kátyúit. Elragadt bennünket is a kor fejlődésének azon áramlata, mely át­vette a nemzetgazdaságtan egy letűnt i­sko­lájának hasznosítási elvét. Áldozatul estek ennek sok iza , sok eszme, de ami legfontosabb, ezen szellemi irány sok virá­got elfonnyaszt, még mielőtt érett gyümöl­csöt hajthatna. Mi más világ volt, mikor a mével —■ nyújthat részegítő kést, kifor­­gath­aja sszünket; de eszmény, egy nemes férfi csupán csak kitartó küzdelme árán kivívható fenséges cél—nem lehet! Az eszmény mindég képzeletünk alkotta a ma­ga nemében legtökéletesebb kép, melyet a valóságban csak nagy küzdelemmel kö­zelíthetünk meg. Az anyatermészet csak az anyagot szolgáltatja; az ember becsét az után ítéljük meg, a tökélyt mennyire megközelítő alakot képez abból. Még a testi szépség is fokozható — ezt a nők igen jól tudják — a cultura vívmányaival; ki vonná azt kétségbe, midőn szellemi s erkölcsi becsünkről van szó. Ezt alkalmaz­hatni a nőre is, s valóban nincs kártéko­nyabb s félszegebb felfogás, mint azon a nőnevelésben átalában követett elv, a lá­nyokban minél tájékozatlanabb, gondta­lanabb , mondhatnám, akaratnélküli lé­nyeket adni a férj kezébe, hogy azokból a maga ízlése szerint alakot faragjon. Mint­ha bizony nem mindegyikünk inkább óhaj­tana okos, értelmes, nemes kedélyű s szi­lárd elvekkel bírónőt, mint képzetlen, tapasztalatlan, gyenge bábot, minden for­mák felvevésére alkalmas viaszkot, s mintha e részben a férfiak közt nem a leg­nagyobb egyetértés uralkodnék! A mely anyag könnyen veszi fel az én pecsétem betűit, felveszi az a másét is. (Vége köv.) lán­a. Egy szép asszony emlékkönyvébe. Cseng a pohár, pezseg a kedv mámora. Pezsgő mámort éleszti szép asszony bora... Szép asszony és kedvderitő bor hevít, Bubánatnak , keservnek hát Örömök közt nincs hely ittl... Szerelemnek bubánata borba fül; Tüzes csóktól, kéjes csóktól kedvre gyűl ... Csak a kihalt kebelnek nincs öröme: Nincs bor s asszony, mely lelkemet Piros kedvre derítse !__ Szentmiklósi Kálmán. A múltról a jelennek. (Vége.) Az ő alakjai egytől-egyig élnek , mozog­nak, veled mulatnak és veled társalognak. Mindannyi különbözik a többitől és akár­milyen hasonló természetűek legyenek is az életben némelyek, mindegyikben lelsz egy jelző vonást, mely őt a másiktól elválasztja. híres triász még a gyengébb Írókat is fel­karolta, buzdította, és hány Írónak nem is­mernénk nevét sem talán , ha társaik ösz­tönző figyelmében nem részesültek volna. Viszonyaink között szinte feltűnőnek tetszik, mikor Lauka két íróról tesz említést, kik létek reggelén haltak el. „Két hajtás veszett el, csaknem nyomtalanul s zamatos gyü­mölcsöt ígért mind a kettő." A mi korunk mindent elért eredmények szerint ítél, cse­metéket számba nem vesz , míg a viharok erején meg nem erősödtek és virulóan ki­hajtottak. Fonák feltevés volna a­zonban ezen bajokat, egyedül hazai irodlmunkban keresni, feltaláljuk őket egyaránt az összes nyugati művelt világban. Változott viszo­nyokkal szemben áll ma az író, ki irodal­munkat zsengéjében látta. A kifejlett verseny következtében koszorút csak a kész nagyság igényelhet, és innen,­onnan odajutottunk, hogy a költészet többé nem hazafiság, ha­nem oly hivatás, mely az emberi eszmék legmagsztosabb hordozója lévén,a, geniali­­tás minden velejáróját követeli. De a fejlő­dés jelenlegi helyzetében is szívesen, mint valami bűvös mesét régi régi világról, hall­gatjuk Lauka élethű elbeszéléseit­, melyeket az öreg emberek elégedetlenségével ad elő, mindenhol „a régi j­ó időkről" emlékezvén. Ma már mindezen emlék a történet ítélete előtt áll, és az írókat többé nem személyes tulajdonságaik , hanem műveik belértéke szerint bírálják. Az emberek elhalnak, a művek megmaradnak. Ily szempontból az utóbbiak keletkezésének tanulmánya talán becsesebbnek tűnhetik fel, irodalmunk bel­­életének ismeretére; mindazonáltal bizonyos benső vonzalommal olvassuk a kötetet, mely szeretettel és igazsággal nyújtja arcmását az íróknak és újra életre támasztja a vi­lágot , mely az idők mély tengerében mind­inkább eltűnve, az utókornak csak a ki­magasló csúcsok szemléletét engedi. Ihlett és lelkes felfogással koszorúba fonja: Hel­­mecy Mih. , Szemere Pál, Vörösmarty, Gr. Teleky József, Bajza, Toldy, Nagy Ignác, Lisznyay, Gaál József, Vahot, Frankenburg, Cucor, Garay, Révay, Vadnay, Szász, Jó­kai, Gyulai, P. Szatmáry Károly, Tóth Kál­mán stb. stb. képeit és ezekből oly albumot állít össze, mely egy irodalombarát aszta­láról se hiányozhat. Mindazoknak tehát, kik a művek olvasásánál szeretik maguk előtt látni az írók arcképét, kiolvasni szemükből, arcuk vonásából nagy gondolataikat: mele­gen ajánljuk, Lauka ezen hű, és élénken színezett fotográfiáit — gyönyörködjenek benne ! Fekete. A Mollináryak ujja és harcai. Irta Egy Vlolk­imry-balin­. (Folytatás.) Pittel ezredes csapatával óvatosan nyo­mult előre. Elővédje 6 órakor 800—600 lé­pésnyire közeledett a Románia aljához. Egy­szerre a cserjéből öt-hat török búvik elő, s a mieinknek integet, hogy ne lőjjenek. A bakák nem tudták mire vélni, de bezzeg elértették, midőn a cserjéshez jobban köze­ledve, abból valóságos golyózápor hullik rájuk. Ekkor sült ki, hogy az ellenség nem­csak a hegynyerget tartja szállva, hanem a lejtő alsó harmadát elfoglaló erdőszélt is. A csatárlánc rögtön kifejlődött; a 2. és 3. század előre nyomul, az 1. és 4. utánr a tartalékban, a vadászok jobbfelé húzódnak, hogy a déli sziklafalat megkerüljék, ami azonban lehetetlennek bizonyult. Semmi takaróhely sem kínálkozott, a legények egész testüket kitéve támadták meg a ritkás erdőséget, néhány perc alatt töb­ben elestek, sokan meg sebet kaptak. Az elsők közt esett el Mukasinszky hadnagy, utánna Weldin tartalékos hadnagy kapott sebet. Mindazáltal a bakák oly erősen lö­völdöztek , hogy az ellenség lassanként oda­hagyta az erdőséget, és a hegynyeregre hú­zódott föl. Azonban ez oly állás volt, melynél em­beri kéz sem alkothatott volna erősebbet; a meredek lejtő minden pontját söprötték a fölkelők golyói, s nemcsak a rajvonal, ha­nem a tartalék is egészen fedetlenül állott. Borzasztó harc volt ez! Az eső zuhogott, a köd átláthatlan, csak a puskaropogás és a golyók süvöltése tölte be a jéget. Ezre­desünk Pittel, a legnagyobb golyózáporban járt, lóháton, s biztatta, bátorította a le­génységet. Azonban a leghevesebb tüzeléssel sem lehetett a törököket állásaikból kivetni, sőtt a támadó fellépéstől is csak ágyúink kitűnő működése tartóztatta vissza, fedett állásaikban lekötve tartván őket. — De hát végre is, a Mollináry-bakák nem hagynak kifogni magukon ! Mivel kritikus helyzetük­ben tovább nem maradhattak, a jelszó pe­dig csak „előre“ volt, hát előre mentek, s a lejtőn néhány gunyhót pillantva meg, eze­ket foglalták el, felmásztak a tetőkre, az ablakokból, kerítések mellől tüzeltek; aztán a hasadékokban húzódtak fel, a vízmosások teknőiben kúsztak a magasba, egyes szik­lák, kövek, fák mögött takarva, folyton tüzelve, úgy hogy végre az ellenséget 40 — 50 lépésnyire helylyel-közzel 10 lépésnyire megközelítették, s így folyt a vak ködben a párbaj,­­ hasonlóan az amerikaiak sötét szobában, láb­atlan ellenfelek közt vívott párbajához. Némelykor már el-elnémult a tüzelés, de csak azért, hogy még nagyobb hévvel újuljon meg, valahányszor rajaink előbbre nyomultak. A helyzet igen feszültté kezdett válni. Időnkint sajátszerű vontatott kürtszó hangzott föl a törökök soraiban, melyet nyomban hevesebb tüzelés követett. A törö­kök makacsul tartották magukat, illőbbre nem lehetett tovább menni, hacsak kétes sikerű rohammal nem, de vissza meg még úgy sem. Ezen kínos helyzetben voltak csapata­ink délutánig. Ekkor a köd átdatlanabb lett. Ágyúink és a balták ernyedetlenül működ­tek,­­ és a törökök tüzelése csakugyan percről percre fáradtabb lett. Minden jel odamutatot, hogy a törökök neszét vették már a csapdának , melybe kerítendők voltak, s zavar támadt soraikban; egy részük kez­dett futásnak indulni. Végre délután 2 óra tájban egészen abbanhagyták a tüzelést. Ekkor a Mollináryak az egész vonalon tá­madást intéztek a nyeregre, s rohammal benyomultak a hegytetőt borító fenyvesbe. A törökök gyengén álltak ellen, s a Molli­náryak heves tüzelése közben visszavonultak. A bakák neki­láttak az üldözésnek, azon­ban ennek semmi sikere nem lett; a törö­kök az egész erdőt járhatlanná tették, ha­lomra döntögették a fákat, sőt több helyi távirdasodronyokkal kötözték keresztül-kasul a fatörzseket. Evvel a harcnak vége volt. A törökök gyorsan menekültek. A bekerítés azonban nem sikerült, az oldaloszlopok elkéstek, s a földelők még idejekorán megillantak. A fősereg, mely jobboldalról akart keríteni, délután egy bandára akadt, mely épen tábortüzeket gyújtott, és letelepedni készült; rövid harc fejlődött ki, mely avval végződött, hogy a banda lovait, élelmiszereit és lőszereit hát­rahagyva megfutott. A fősereg tovább foly­tatta útját, és zuhogó esőben , a sűrű köd­ben roppant nehézségek közt, 9 órai mars után d. u. 2 órakor elérte az úgynevezett H­a­n-Ro­m­an­j­á­t, melyet hasonlókép harc­cal kellett elfoglalnia. Kitűnt, hogy itt már csak a Romanja-Planináról menekülő ban­dákkal volt dolguk, melyeknek csakugyan sikerült is délkeleti irányban Glasinac felé elhordani az irhát. Délután 4 órakor Pittel ezredes is meg­érkezett a Slan-Romanjára. A vitéz bakák dicsekedve beszélték el a fősereggel járt társaiknak a Romanja-Planinai kemény tusát, és büszkén mutogatták az ámuló fiúknak átlyuggatott köpenyeiket és sapkáikat. Schul­­tenberg ezredes 15 órai mars után, hasonló körülmények közt, mint a fősereg, de anél­kül, hogy fölkelőkkel találkoztak volna, csak este érte el a Han-Romaniát. Itt táborozott a következő éjjel az egész expeditio. Másnap szeptem. 4 -én, egy zászlóalj kémszemlét tartott Glasinac felé , de az egész vidéket a fölkelőktől mentnek találta. A la­kosság azt beszélte, hogy azok még tegnap mind vad futással menekültek Zvornik felé. Az expeditio célja tehát teljesen el volt érve. Az összegyülekezett fölkelők szétveret­tek, s a mellett egy rendkívül fontos posi­­tiót vesztettek Szerajevóhoz közel. Veresé­gük a többi bandákra is bizonyosan dem­o­­ralizálló hatást gyakorlott. Július 6.

Next