Kecskemét, 1880. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1880-11-21 / 47. szám

VIII. évfolyam. A „Nyilttér“ díjazása a szerkesztő által állapittatik meg.KECSKEMÉT A KECSKEMÉTI FÜGGETLENSÉGI PÁRT POLITIKAI ÉS KÖZMIVELŐDÉSI HETILAPJA. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. X15 fritéri díj: Helyben házhoz, vidékre poétán küldve: Égési évre - - 5 frt — kr. Félévre - - 3 frt — kr. Negyedévre - - 1 frt 50 kr. Egy hónapra - — frt 60 kr. Szerkentői iroda: V. tized, Körösi utca 16. sz. a. Hazay-ház. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetményeket a szerkesztőség is elfogad. Hirdetési díj: 1 centiméter magas katáhiteletért: 1- szer iktatva - - - 10 kr. 2- szer iktatva - - - 16 kr. 3- szor iktatva - - - 16 kr. Hivatalos hirdetmény minden beiktatása külön 3 frt. Bélyegdíj 30 kr. Kiadóhivatal: „Spitzer József és Eia“ könyvkereskedése a reformban&z épületben. Mindenféle pénz és hirdetmény a kiadóhivatalba küldendő. Egyes szám 15 krért a kiadóhivatalban is kapható. A kolozsvári vérengzés. Ha végig tekintünk Magyarország jelenlegi helyzetén, viszonyain, kétségbe kell esnünk azon mély örvény miatt, melybe a nemzetet a jelenleg uralgó rendszer juttatta , Ausztria jóvoltáért. Nem elég, hogy mindent feláldozott, ami a koldusbotra jutástól megóvhatta volna e szegény nemzetet; hogy iparunk, kereskedelmünk, összes közgazdaságunk csak nyomorog; hogy mind az megtagadtatott tőlünk, a mi anyagi haladásunk nélkülözhetlen feltételét képezte: a nemzeti bank, a külön vámterület; nem elég, hogy ezek világosan Ausztria érdekei előmozdítása végett adattak fel; hogy az osztrák állampénztárba fizetett fogyasztási adót a kivitelnél a közös pénztárból fizetik vissza, ami egyenesen az osztrák ipar és kivitel dotatiója Magyarország részéről; nem elég, hogy külügyeinket a nemzet érdekei ellen intézik, hogy elviszik fiainkat az osztrák zászló alá, német vezényszóra engedelmeskedni; nem elég, hogy sírva fizeti az ország a temérdek adót, újabbnál újabbat, s még inkább sírva nézheti , amire, ahova elköltik, és ahogy a temérdek államadósság szaporodik, mindez nem elég, hanem: a saját pénzünkön tartott és saját fiainkból álló közös hadsereg élére állított osztrák tisztikarban uralgó szellem és üzelmek arculcsapásait, lealázását vagyunk kénytelenek tűrni, mindig és folyvást, hogy önmaga előtt pirulni kénytelen a magyar. Ide jutottunk. Hiszen igaz, hogy negyedfélszáz év óta sajtolnak bennünket; a magyar sokat eltűrt és már rendesnek tekintette a sarcot; az is igaz, hogy mindig volt egy párt a saját kebelében, mely a lényalókból állt, s az nagyban bénította a nemzet erejét, tekintélyét; vannak rá példák, hogy mennyit szenvedett a magyar ezelőtt is, és mily méltatlanságokat követtek el vele, de vannak ám példák arra is, hogy sérelmeit a szakramentovicsok hátára írta fel annak idejében, s nem engedte úgy lealázni magát, mint most. Most több a lenyaló, mint valaha. Tudja ezt mindenki, azért mernek olyan könnyen bánni velünk. Büntetlenül folynak oly arcpiritó üzelmek , melyek fellázítják a vért s arcunkba kergetik, hogy mindezeket mi velünk teszik! És miért? Mivel érdemeltük, mi az adófizetők, a trón őszinte hívei, katonáink kenyéradói, e bánásmódot? Hát nem mindent megszavazott Magyarország, hát nem odadjuk az utolsó fillérünket is, hát nem örökre koldussá teszszük még a tizedik unokánkat is? Hát talán az a baj, hogy élni merészkedünk? Oh igen! Ősidőktől fogva táplált mély gyűlölet az, melylyel mi hozzánk viseltetnek. Nincs, a ki megbüntesse érte, s nincs, a ki visszatartsa tőle; ki is mondják, meg is mutatják, szóval és karddal. Eclatans példa erre a kolozsvári vérengzés, mely ezen üzelmek legújabb bizonyítéka. Mily hősiesség ! két katonatiszt alattomosan , orvul, felfegyverkezve megtámad egy védtelen polgárt, aki mindössze csak egy botot ragadhatott ellenük. Saját lakásán összevagdalják, számtalan sebben vérezve ott hagyják élethalál közt, maguk pedig a nép dühe elől rejtőzve megfutnak a katonaság védelme alá. S miért tették ezt? Mert felfedte, hogy az illető tiszt urak egyike a magyar önkényteseket „magyar kutyákénak nevezte , s mert a helyett, hogy a hivatalos minőségben követett ezen eljárás miatt párbajra menne és ekép a sajtót is terrorizáltatni engedné, a kérdéses állítás valóságát bebizonyítani ajánlkozott. És a szoldateszka emez üzelmei már, úgy látszik, rendszeresek; példák bizonyítják, mikép adnak értük elégtételt! Győr utcáin egy arra menő szegény öregembert összeszabdalt egy katonatiszt, mert lovának nem akart a sárba kitérni, s belehalt. Mi volt az elégtétel ? Harmincöt forint, gyógyítási költségre. Spalatóban összekoncoltak a katonatisztek egy gyanútalanul haladó lapszerkesztőt. S mi volt az elégtétel? A községtanácsot, mely vizsgálatot sürgetett, feloszlatták. Egerben egy alezredes leparancsolta a nemzeti zászlót, mint „hitvány rongy“ot. S mi volt az elégtétel? Az alezredes urat előléptették. Komáromban egy hírlapíróra az utcán egy katonatiszt 25 botot veretett, a rá vonatkozó hírlapi cikk miatt. S mi volt az elégtétel? Semmi. Folytathatnánk a példákat, de azt hiszszük: elég. Nem tudjuk, hogy mi lesz az elégtétel a Bartha Miklós lapszerkesztőn Kolozsvárott elkövetett vérengzésért, de a fentebbi példák eléggé elkedvetlenítenek attól. A mi kormányunknak nincs elegendő ereje sem a hadseregben uralgó e háladatlan szellemet, sem az ország nyomorúságát megszüntetni. Ily körülmények közt nem csoda, hogy — amint Kolozsvárott ajánltatott — az osztrák tisztekkel való társadalmi érintkezés megszüntetése, s támadásaik ellen a revolvernek kéznél tartása látszik legcélirányosabbnak. Ellenünk viseltetett gyűlöletüknek anynyi világos jelét adják, hogy felsőbb helyen még azt is üldözik, a ki közülök hozzánk barátságosan közeledik. S ezen állapot megszüntetésére mi miben higgyünk, miben reméljünk? A kormányban, melynek ily irányban befolyása nincs, és szerepe nem sokkal áll magasabban az udvari cselédségénél? A melynek oly pártja van, a kik az érdekek láncolatánál fogva mindent megszavaznak, pálinkás szavazatokat képviselnek, s a muszkavezetőkkel egy sorban ülnek? A kiknek egy része csak lovat hajtani, vadászni, agarászni, ősi vagyont fecsérelni tanult, de soha nem ismerte, soha nem szánta a nép szenvedéseit. Akik idegen napok fényénél csillognak, s a hazaszeretetet csak híréből ismerik ? Igen, e párt az, melyről Tisza Kálmán azt mondta, hogy ha a kormánynak eszébe jutna a függetlenségi párt elveit követni, soraiból egy sem támogatná a kormányt. Mennyi naivitás egy miniszterelnökben! Minthogyha azok nem ott melegednének a tűz mellett, ha az ördög maga venné át a kormányt! Melegszenek azok, ha melegedhetnek,mert fáznak. Ott ültek az előtt is, és ott fognak ezután is és támogatnak minden kormányt. Manapság csak a végnélküli áldozatok, készköteles kűszolgaság útján lehet kormányon ülni, így aztán csak jut némelyeknek egy rég óhajtott grófi korona. De sokba kerül az nekünk. Ily kormánytól nem várhatjuk azt, hogy az osztrákok magyar gyűlöletét fékezni bírja. Meg sem kísérti, mert nincs is reá eszköze, meg nem ismeri. E bajon csak egy nemzeti felelős kormány segíthetne, s nem a mostani udvari cselédség. De egy ily nemzeti felelős kormányt, mely bennünket az osztrákok telhetetlensége és üzelmeitől megmentene, csak gyökeres rendszerváltoztatás mellett lehetne képzelni, amely megszüntetné azt, hogy egy magyar nemzet katonáinak — akik mindig vitézek hírében állottak, — a fekete-sárga zászló után német kommandóra kell indulniok. Ezt csak azon personal unió által lehetne kívánni, melyet 1861-ben még Deák Ferenc is olyannyira hangoztatott, s mely mellett a mi pártunk még ma is küzd. A mai állapotok, menthetlenül közelgő tönkre jutása az országnak, eléggé mustrálják a jelenlegi rendszer tarthatatlanságát. A jelenlegi közjogi alap legtekintélyesebb támogatói, s az ország legjelesebb emberei, minők b. Simonyi, gr. Lónyai stb., már kezdik belátni ezt; nem is kell ahhoz még nyolc év sem, hogy belássuk, miszerint a végpusztulástól egyedül a personal unió menthet meg. S ha azt az egész nemzet egy szivvellélekkel kívánja, ha kimutatja, hogy máskülönben cselekedni s a jelenlegi alapot tovább fenntartani egy volna az öngyilkossággal : meglátjuk, hogy a fejedelemnek bölcsesége nem azt fogja-e súgni, hogy az ő feladata népének boldogitása, s hogy a nemzet kívánságának teljesítésével csak a saját személye iránti hűséget és ragaszkodást szilárdítja; meglátjuk, hogy a kicsiny hitűek egyedüli mentsége, mely ezen egy szóból áll, hogy elveink „kivihetetlenek“, beteljesül-e? S a mi elveinket a többség ezért nem pártolja! Hogyan ? A nemzet érdekei mellőzését mi oknál fogva teszik fel a legmagasabb személyről ? S hogyan lehet meg sem kísérleni a kivitelt, s már reá mondani, hogy lehetetlen az ? és végre is, ha bekövetkeznék is, még mindig fennmarad egy oly kiegyezés lehetősége, mint a mostani, melyben magunk adjuk oda, amit az előtt elvettek. Csak egy gyökeres rendszerváltoztatás menthetne meg bennünket e lealázó szörnyű helyzetből. Gondoljuk meg mindkét alternatíva között állunk, ha nem akarjuk eltűrni, hogy ők zászlóinkat letépik, s azt mondják, hogy nem tartoznak azt ismerni, ha nem akarjuk eltűrni, hogy a zászló letépést vezető gyűlöletnek a „magyar kutya“ névvel adnak kifejezést és azt ők szépen eltagadják? Vagy kimegyünk velük párbajra s akkor reánk olvassák a büntető törvénykönyvből az egy vagy másfél évi fogságot, vagy nem megyünk ki, s akkor a lastinantok összevagdalnak orvul, alattomos támadással, büntetetlenül. Ily helyzetet tovább fenntartani nem lehet. Azon kormány, mely a mi pénzünkön közösen tartott hadsereg tisztjeinek, velünk szemtül-szemben tanúsított magyar gyűlöletének nyilvánításaitól nem képes megóvni , sőt nemcsak hogy a lealázott zászlóért és magyar kutya névért elégtételt nem tud venni, de még az illetőknek előléptetését sem képes megakadályozni, ha ott úgy tetszik, ahol neki is parancsolnak, azon kormány, mondjuk, nem érdemli meg a nemzet támogatását. Adóemeléssel, végrehajtással, adósságcsinálással kormányozni könnyű, de kárhozatos. A nemzet előtt fel vannak tárva, jobban mint valaha, az ország sebei, s vigasztalan jövője; a nemzet kezében van választani a jó és a rész között, a tarthatatlan és az egyedül célra vezető közt. Az ő kezében van a döntő erő: a szavazatjog. Szavazzon a függetlenségi párttal, ha jónak látja, vagy szavazzon a jelenlegi rendszer követőivel, ha lelkiismerete reá viszi, melynek számtalan felburjánozásaiból egy: a kolozsvári vérengzés 1 47. szám. Kecskemét, 1880. November 21. Lessing. Irta : Virányi Ignác. A magyar ember rendszerint idegenkedik mindentől, ami német. Ennek okát nem kell sokáig kutatnunk, történelmünk eléggé igazolja azt.