Kecskemét, 1881. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1881-10-09 / 41. szám

1881. — 4­. szám. KECSKEMÉT: állatok, vagy épen rosz akaratú emberek nem okoznak-e kárt. A méhek munkássága novem­bertől egész február végéig egészen megszű­nik ; a telet mint egy félálomban töltik el, bizonyos melegségi fokozatban tartózkodnak, melynek 8­0. fokon alól soha sem kellene lenni; nagy hidegben ezen kellő melegséget szárnyaikkal, rázkódás által idézik elő. A ta­pasztalás bebizonyította, hogy a méhek egyenlő mérsékletű helyen sokkal kevesebbet emésztenek, s jobb erőben érik a tavaszt. —Kazal Ferenc: Az érdeklődőkhöz. — N­-ik közlemény. — Kaurina Ambrózstól. Nem rég bocsátottam e cím alatt egy cikket a nyilvánosság elé a helyi lapokban. Szándékomban volt már akkor, hogy annak folytatásául időközönként a gazdasági felső népiskolákról egyet-mást még elmondjak. E célom végrehajtását siettető, de attól egy­szersmind kissé eltérített Habina J. úrnak a helyi lapok legközelebbi számában „Felvilá­­gosító észrevételek az Érdeklődőkhöz című cikkre“ cím alatt közzétett fenhéjazó közle­ménye. — Kisfaludy Károly költőnk írja egyik művében: „A vadság gőgös zajára elhallgat a szelídség, vagy rokon lelket keres.“ E két lehetőség közül a másodikat választom ezúttal, mert meg va­gyok győződve, hogy vannak, kik megértenek s velem egyértenek. Mielőtt „in médiás res“,­­ a dolog közepébe hatolnék, Habina úr közleménye végén meg­gondolatlanul tett ezen nyilatkozatára: „e lapban az ily elvi jelentőségű és így más fórum elé tartozó kérdések felett meddő po­lémiába bocsátkozni nem vagyok hajlandó még azon esetben sem, ha az más szándék­kal és egyenlő erővel lenne is provo­kálva“ — Plató és Aristoteles egyik tanítvá­nyának irataiból idézek. Euphrasztusz (ékesen szóló) vagy Theophrasztus (istenileg szóló), kit maga Aristoteles nevezett így, egyik jellem­rajzában azt mondja :„A csekélyes vagy kicsinyes hiúság nemtelen törek­vés, föltünés utá­n.“ ■— Igaza van, de az is igaz, hogy kevélykedve, önhitten f­e­l h­é­­jázni könnyebb, mint komolyan a dolgok mélyére hatolni. Én még­is ezt tartom: „Mindegy, ki szól, csak arra ügyelj, mit szól.“ S úgy hi­szem , igazam van. És tudom azt is, hogy minden tudásnak tökélye: szere­tet, béke, szerénység; s beismerem, hogy édes keveset, jóformán semmit se tu­dok; de azt is tudom, hogy minden fölhaja­­zása dacára se Habina úr találta, de nem is találhatta volna soha föl a puskaport. — Köz­leményének minden sorából kitűnő önhitt sze­mélyeskedésére különben semmit se adok; tárgyam érdekében arra épen azért bővebben nem is reflektálok ; a fölött most egyszerűen napirendre térek. Ha azonban Habina úr gyö­nyörűségét találja benne, ám tessék, én nem akarom elrontani ártatlanul naiv mulatságát. És most a dologra térve minden személyes­kedés nélkül megjegyzem, hogy cikkem tár­gyához csak annyiban tudott hozzá­szólni, hogy az én elfogadható érvekre (közokt. tör­vények s rendeletek) alapított állításaimat, — mivel ez a prokátori fogás legkönnyebb,—­ egyszerűen kétségbe vonja. Én ugyanis azt mondtam s egész cikkem ez állítás körül forgott, hogy a reáliskolának, miu­tán ma már nem a kézműves, ipa­ros és kiskereskedői osztály á­t­a­­lános műveltségét emelni,­­ ha­nem, mint középiskola, bizonyos meghatározott egyetemi és mű­egyetemi tudományos pályákra előkészíteni van hivatva, épen azért megfelelőle­g, a felső népis­kola fölött, melynek a törvény ér­te­l­m­éb­e­n épen a­z iparos-, keres­kedő- s gazda­, szóval a középosz­tály át­alános műveltségét emelni a célja, — nemcsak hogy privilé­giuma, de semminemű előnye sincs az iparos vagy kereskedői pá­lyára készülőkre nézve. Ez állításom ellen, melynek igazságáról szilárdan meg vagyok győződve, Habina úr­­cikkét kivonatosan idézem) következőleg ér­vel: Elismerem, hogy a reáliskolai alsó 4 osztályban a szerves vegytan nem adatik elő, úgyszintén a könyvviteltan sem“; de 1) „az elemi mennyiségtan teljesen be­fejeztetik“ s „előadására csaknem kétszer any­­nyi idő fordíttatik, mint a felső népiskolá­ban.“ 2) „Épúgy áll a természettan tanításával.“ 3) „Hát a német nyelvből heti 13­. a franciából 9 órán keresztül“ (mind a négy osztály heti órái) előadott tananyag nem tel­jes egész­e ?“ 4) „A reáliskolai tanterv igenis koncent­rikus, de paedagogiai okok parancsolják, hogy a teljesen kerek egész kedvéért a fontosabb, a mindennapi életben nélkülözhetlen tudni­valók mohón és felületesen le ne tárgyaltas­sanak.“ 5) „A felsőbb népiskolából — annak e te­­kintetbeni hibás szervezése miatt— a közép­tanodába való átlépés vagy nagyon meg van nehezítve, vagy pedig lehetetlen is.“ (Ezzel Habina úr egészen Tassy László úr állás­pontjára helyezkedett.)­­ Miután ezeket elso­rolta, egyszerűen kimondja, hogy „a reáliskola alsó négy osztályának a felső népiskola fölött határo­zott privilégiuma és előnye van, mert a reáliskolában elsajátít­ható ismeret quantum töb­b“. (Non múlta, sed múltam. Keveset, de jót.) Habina úr cikkének lényege ennyi, és semmivel se több ! Hogy az 1., 2., 3., pont alatt idézett ér­­vecskéinek megcáfolására mit felelhetnék, arra nézve álljanak itt egy érettségi vizsgálatra kiküldött miniszteri biztosnak, előzetesen a a minisztériumhoz beterjesztett, s annak en­gedelmével most a Dr. Kármán Mór által szerkesztett „Magyar Tanügy“ legutóbbi s az Emlékek. Az 1848/9-ki VI. honvéd, zászlóalj történetéből és saját élményeimből. (Folytatás.) Ennélfogva sikerült a más oldalon Damjanics­­nak seregeivel észrevétlenül csaknem a város alá nyomulni és egy rövid, de igen heves csata után honvédeink gyors és bátor rohanása ál­tal bevenni a vasút közelében levő sáncokat és elfoglalni az azokban levő ellenséges ágyúkat. Mit észrevévén a hídfőnél levő csapatok s nem tudván mi tévők legyenek, s merre meneküljenek, mint tébolyodottak kapkodtak ide­­s­tova, minek folytán egy ellenük inté­zett gyors rohamot be nem várva, ész nélkül hagyák el a hídfőnél levő sáncaik és ágyú­ikat is. A hidat sem érkeztek meggyújtani, mert mi mindenütt nyomukban lévén, velük együtt ér­keztünk által Szolnokba. Itt pedig, miután a város felső végét Damjanics csapatai már rég elállották, sőt már ben a városban is elszé­­ledve valának, semerre sem találván egérutat, a magyarokat pedig emberevőknek hívén a nagyobb rész, mintsem hogy megadta volna magát, a Tiszának és Zagyvának futott, hogy azon által menekülhessen, de ott sem talál­ván nehány rozzant csolnaknál egyebet, ezek­re menekültek, melyek azonban általuk túl­­terheltetvén, vagy felfordultak, vagy a folyam­ba merültek. Szerencsésebbek voltak a várban levők, mert ezek letéve fegyvereiket, önként általadák magukat. 14 drb ágyú, annyi lőszeres szekér, s körülbelől 800 fogoly, közöttük 3 törzstiszt és több főtisztek, egy 8000 pftos hadipénztár, több lő és hadiszerek estek zsákmányunkba. A Zagyvából pedig még harmadnap múlva is szedték ki a holttesteket, melyeknek száma majd 1000-re ment. Az ellenség menekült része, mely csupán a lovasságból állott, Abony felé futott, hon­nan segítség is érkezett számukra, de a mely huszáraink által szintén visszavezetvén, futás­ban keresett menedéket. A csata végeztével mindkét hadtest Szol­nok alatt táborba szállott, hol az éjszakát el­­töltvén, másnap előbbi állomásainkra vissza­­parancsoltatánk. A Tisza hidja leégettetett és a hadgátak elpusztittatának. Ez alkalommal Damjanics és Vécsey kö­zött — mint hallám — ez utóbbinak a csata­térre, a kelleténél később történt érkezése miatt összekoccanás történvén. Vécsey rögtön elhagyott bennünket, és a két hadtest Dam­janics alatt egyesült; később azonban Klapka hadteste is Török-Szt-Miklósra érkezvén, a háromból képeztek kettőt, mely alkalommal a 6-dik zászlóalj is Klapkának vezérlete alá jutott. Vécsey távoztával én is megragadván az alkalmat, azonnal megkértem Damjanicsot, hogy engem bocsáson vissza a zászlóaljhoz, ki ezen kérésemet teljesité is, mire Dipók­ őrnagy is szépen kibékült velem. Március 11-kén zászlóaljunk Szent-Már­­tonba rendeltetett, de alig hogy oda elszál­­lásolunk, ismét parancsot kaptunk, hogy mi­után az ellenség — úgy látszik — Tisza-Ug­­nál hidat szándékozik verni a Tiszán, tehát ennek meggátlására rögtön induljunk T-Ugra. Ennélfogva 12-én este kiindulván Kun- Szt-Mártonból, éjjeli 11 óra tájban érkezünk oda, de vagy már előbb eltávozott az ellen a túlpartról, vagy pedig értesülvén megérkez­tünkről, azon éjjel ment el, mert mi reggelre még csak egy fiút sem láttunk belőle sehol. Minélfogva mi már 13-án reggel elha­gytnk T-Úgot, és estefelé Cibakházánál átkel­vén a Tiszán, annak jobb partján táborba szállttunk. Innen pedig március 14-én a mintegy 30.000 emberre menő két hadtest egyesülvén,­­ megindulánk, egy része Kecskemét, a más része pedig II.-Kőrös felé, hol akkor tudo­másunk szerint Jelasics tábora feküdt. Előcsapataink már közelgettek II.-Kőrös felé, midőn mintegy délutáni két óra tájban azon hírt vettük, hogy Jelasich valószínűleg megszagolván érkezésünket, elhagyta Kecske­mét, Nagy-Kőröst és Cegléd felé tart. Minek folytán mi megállapodván, az éjszakát puszta Karán, a tanyák között táboroztuk át. Változván tehát a hadjárati terv, más­nap márc. 15-én visszafordulunk Cibakházá­nak, sűrű havas esőben, melytől minden ru­hánk keresztül ázott. Délután pedig kitisz­tulván az idő, oly hideg szél támadt észak felől, hogy vizes ruháink merő csonttá fagy­­janak tagjainkon. Midőn pedig Cibakháza alá érkezünk, — miután a nagy hadsereg csak lassan ha­ladhatott át az egyetlen keskeny hídon, — már fogaink is vacogni kezdének, de mi azzal biztatónk magunkat, hogy csak a Tiszán át­kelhessünk, majd jó tüzeket fogunk rakni és felszárítkozunk. Azonban szegény ember dol­gát boldog isten bírja! mert még alig fele része ment által a seregnek, midőn hírét hallánk, hogy a hid elpusztult és ma már által nem mehetünk rajta. Letelepedünk tehát a Tisza parton csak­nem bokáig érő hóban, minden élelem és tűzrevaló nélkül, oly hidegben, hogy a hó csaknem csikorgott lábaink alatt. Embereink pedig a már három napi foly­tonos járás-kelés, nyugtalanság, éhség, álmat­lanság és a hideg által annyira elsanyarva valának, hogy lehetlen volt talpon kiállaniok az éjszakát, hanem egymás alá bújtak, mint a szegény ember malacai, s a hóban jóízűen elaludtak. Mivel pedig attól kelletett tarta­nunk, hogy nagy része a hidegtől megder­medvén, örökre elalszik, kénytelenek valónk, bár nem csekély bajjal, őket minden órában fellármázni és talpraállítani, hogy felf alá nyargalódzanak. így virradt reánk szerencsé­sen, egyszer nagy sokára az óhajtva várt szép regg, anélkül, hogy csak egy híja is lett volna a nyájnak. Március 16-kának reggelén, tehát sok ügy­baj után, csakugyan átvergődtünk a Tiszán Cibakházára, hol az akták között az istállók­ban elhelyezkedvén, jó tüzeket raktunk, me­lyeknél fölmelegedvén, megreggeliztünk, ki mit kaphatott. Melynek végeztével, alig pár óra múlva ismét megindulunk Nagyrébe, hol elszállásoltak bennünket. Jól esett itt kissé megpihennünk a száraz helyen, noha hosszabb nyugalomról már szó sem lehetett. — Tettek hosszú sora várako­zott reánk; egy nemzet jólléte és becsülete függött önfeláldozásunktól, egy nemzeté, mely­nek remény és aggodalom között függöttek rajtunk szemei! És én hiszem, s meg vagyok győződve,­­de hiszen ítélni e fölött, csak a részrehajlat­­lan utókor fog biztosan), hogy általunk leg­alább becsületére szenyfolt nem háramlott; mi honvédek legalább nyugodt lelkiismerettel elmondhatjuk , hogy kötelességeinket, tehetsé­günkhöz képest hiven teljesítünk. (Folyt. köv.) TÁRCA. Elég­ sokat---­Elég sokat mardosott már a bánat, Elég sokat sírtam én már utánad, Mért epesszem hej ! magamat hiába .... .... Jobb feledni .. . bút feledni. . . .... Bort ide a kupába! Kezemben bor, kalapomon koszorú.... Nem leszek én soha többé szomorú! Vigabb leszek mint a vidám kikelet: Úgy is régen borongó tél Boritja a szivemet! Húzd rá cigány! zendüljön föl húrodon Vígan a dal, vigabban mint egykoron! Nevessen a bú­bánat is a nótán.......... Hadd felejtsem ... hadd felejtsem Azt a kis­lányt... a rózsám ! Ne, ne,­­ mégse! Ne húzz vígat énnekem. Úgyse’ tudom felejteni sohasem .... Ez a bor is keserű, mint a méreg. De azért csak ide vele, h­ogy is mit ér az élet! Kalapomról letépem a koszor­út.... Legyen a dal szomorúbbnál-szomorúbb! Vad sírása szakgassa szét kebelem .... Akkor aztán tudom nem fáj Ez a megcsalt szerelem ! Bacsó Ferenc. „JOM KIPUR.“ A zsidóknak f. okt. hó 3-án nagy ünne­pük volt, ami nem kerülhette ki a járó­kelők figyelmét.­­ A kereskedők üzlethelyiségei zárva voltak. Városunk központja csaknem egészen kihaltnak látszott. A forgalom : sür­gés-forgás szünetelt, úgy, hogy déli 12 óra után a piactéren csak egy élőlényt is alig lehetett látni.­­ A zsidóknak e nagy ünnepét, mely szigorú böjttel is egybe van kötve, kö­zönségesen „hosszú nap“-nak nevezik. A naptár ,„Jom kipur“ névvel jelöli. A „Jóm kipur“ vette kezdetét vasárnap d. u. 5 óra­kor s tartott hétfő este 7 óráig, ezért volt a város központjában déli 12 órakor is halotti csend. — A­helyett, hogy megkísérteném ez ünnep bővebb leírását, — szebben úgyis aligha írhatnám le, — ide igtatom az „E—s“ októ­ber 3-ai számából, miként ülik meg a fő­városban a „Jóm kipur“-t? „A naptár csak 24 órás napokat ismer, hanem a zsidó „Jóm kipur“ ennél jóval hosz­­szabb. Kezdődött ma délután 5 órakor és tart holnap esti 7 óráig. A zsidó egyház jám­bor hivő sokasága előtt ez a legnagyobb ün­nep. Ez engesztelő napon nem uralkodik el­lenséges érzület zsidó kebelben; az ellenség megbocsát ellenségének, s a barát fölkeresi barátját, hogy kezet szorítson vele s elmondja a „solemet“, mely szó békét jelent. A nagy „Adonai“ csillag trónusában e napon mond íté­letet a gyarló haldoklók felett, s a zsidó hivő átérzi e nap jelentőségének mélységes fon­tosságát. Szigorú böjttel vezekel, s egész na­pon áhítattal imádkozik. Ma este 4 órakor vacsoráltak, s holnap estig sem ételt, sem italt nem vesznek magukhoz. A szigorú ort­hodox egyház követői egész nap ki sem moz­dulnak a zsinagógából, s állva mondják el a hosszú imákat. „Vétkeztem uram!“ ... kiált fel a fehér köntösbe öltözött zsidó e napon igen sokszor, s mellét verve kéri bocsánatát a hatalmas Jehovának. — Tömött sorokban tolongott az ünnepi ruhába k­öltözött nép ma este a templomokba, melyek zsúfolásig meg­telnek. Aki előre jó pénzen meg nem vál­totta helyét, az nem igen juthat be az Úr szentek­ hajlékába. Pedig alig akad itt-ott olyan zsidó, kit e napon meg nem szállna a vallásos áhitat, és föl ne keresné a zsinagó­gát, mely ezúttal rendkívül érdekes képet nyújt. A haladó párti zsidó egyház ugyancsak hatalmas törléseket eszközölt a szigorú sza­bályokon, s ennek követői némileg kényelme­sen nyerhetik el a legmagasabb absolutiót, hanem az óhitű hívők gyülekezete még teljes szigorral ragaszkodik a vezeklés legkeserűbb részleteihez is. Fehér talárban a férfi, s fehér ruhában az asszony, mezítláb ül a templom­ban az egész hosszú napon keresztül böj­tölve úgy, hogy még a nyálát sem szabad lenyel­nie. A keserű megbánás zokogásra készüi, s a zsinagóga falai viszhangoznak a fájdalmas hangoktól, mik a hivők ajkairól kelnek. A hölgyvilág karzatokon foglal helyet és minden gyarló gondolatot száműznek maguktól, élnek a hitben a hitnek, mely üdvözít. Panaszos ének bús accordjai zengnek a zsinagóga osz­lopos hajójában, s a hivő sokaság hangos zo­kogás közben kíséri az előimádkozót. Délután már fogyni kezd az erő, az arcokra beteges halaványság ül, s a szemekben megtörik a keleti tűz ragyogó fénye. A gyönge nőnem gyömbérrel, szegfűszeggel dekorált citromot,­­ vagy birsalmát szagolva, nehéz szívvel várja végét a keserű vezeklés hosszú napjának. Este­felé egyre gyöngébbek lesznek úgy a férfiak, mint az asszonyok, s mire az első csillag feljön, teljes mértékben megérzik a gyötrelmes vezeklés hatásait. E napon be­zárja boltját a zsidó kereskedő, nem exequál­­tat a zsidó ügyvéd, lecsöndesül az életre való nép zajló hullámzása, s nagy ritkaság ven­déglőben látni egy-egy zsidót, aki nagy titok­ban jó étvágygyal fogyasztja az ízes falato­kat. Fővárosban ugyancsak észrevehető, hogy a zsidók templomba vonultak, legtöbb üzlet zárva van, s a kereskedelem majd minden ága szünetelni látszik. Este 6 óra után aztán fölharsan a sofőr kürtjének rikoltó szózata, s a zsidó hívők szabadon mehetnek újra élvezni az élet gyönyöreit, amit mindannyian lehető­leg gazdag vacsorával kezdenek.“ Hasonlón ment végbe nálunk is a zsidók vezeklése. Hogy azonban nem mindenki tartja meg szigorúan ez ünnepet s a vele összekapcsolt böjtöt, magától érthető. Magam­ is láttam egy pár kis kereskedőt, aki bezárta ugyan e napon boltját, de azért az udvarra be­­kerülő vevőnek hűségesen kiszolgált. A „li­berális“ (ha ugyan annak nevezhető) zsidó ifjúságból pedig néhányan a Beretvás-féle szálloda egyik termében gyűltek titkon össze „kóser-ebédre.“ — Tomaskó helyiségében is lehetett látni, mily jóízűen fogyasztották „Izrael fiai“ marhahús hiányában a „bőrös sertés pecsenyét.“ — Minderre ezt a megjegy­zést tette egy kecskeméti antisemita: „Denique — a zsidó még az istenét is meg­csalja.“ Sz. A. „Egyetértés“ okt. 2-ai számában közzétett s a reáliskoláról szóló jelentéséből a következők: (Vége köv.) Október 9.

Next