Kecskemét, 1881. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1881-10-09 / 41. szám
1881. — 4. szám. KECSKEMÉT: állatok, vagy épen rosz akaratú emberek nem okoznak-e kárt. A méhek munkássága novembertől egész február végéig egészen megszűnik ; a telet mint egy félálomban töltik el, bizonyos melegségi fokozatban tartózkodnak, melynek 80. fokon alól soha sem kellene lenni; nagy hidegben ezen kellő melegséget szárnyaikkal, rázkódás által idézik elő. A tapasztalás bebizonyította, hogy a méhek egyenlő mérsékletű helyen sokkal kevesebbet emésztenek, s jobb erőben érik a tavaszt. —Kazal Ferenc: Az érdeklődőkhöz. — N-ik közlemény. — Kaurina Ambrózstól. Nem rég bocsátottam e cím alatt egy cikket a nyilvánosság elé a helyi lapokban. Szándékomban volt már akkor, hogy annak folytatásául időközönként a gazdasági felső népiskolákról egyet-mást még elmondjak. E célom végrehajtását siettető, de attól egyszersmind kissé eltérített Habina J. úrnak a helyi lapok legközelebbi számában „Felvilágosító észrevételek az Érdeklődőkhöz című cikkre“ cím alatt közzétett fenhéjazó közleménye. — Kisfaludy Károly költőnk írja egyik művében: „A vadság gőgös zajára elhallgat a szelídség, vagy rokon lelket keres.“ E két lehetőség közül a másodikat választom ezúttal, mert meg vagyok győződve, hogy vannak, kik megértenek s velem egyértenek. Mielőtt „in médiás res“, a dolog közepébe hatolnék, Habina úr közleménye végén meggondolatlanul tett ezen nyilatkozatára: „e lapban az ily elvi jelentőségű és így más fórum elé tartozó kérdések felett meddő polémiába bocsátkozni nem vagyok hajlandó még azon esetben sem, ha az más szándékkal és egyenlő erővel lenne is provokálva“ — Plató és Aristoteles egyik tanítványának irataiból idézek. Euphrasztusz (ékesen szóló) vagy Theophrasztus (istenileg szóló), kit maga Aristoteles nevezett így, egyik jellemrajzában azt mondja :„A csekélyes vagy kicsinyes hiúság nemtelen törekvés, föltünés után.“ ■— Igaza van, de az is igaz, hogy kevélykedve, önhitten fel héjázni könnyebb, mint komolyan a dolgok mélyére hatolni. Én mégis ezt tartom: „Mindegy, ki szól, csak arra ügyelj, mit szól.“ S úgy hiszem , igazam van. És tudom azt is, hogy minden tudásnak tökélye: szeretet, béke, szerénység; s beismerem, hogy édes keveset, jóformán semmit se tudok; de azt is tudom, hogy minden fölhajazása dacára se Habina úr találta, de nem is találhatta volna soha föl a puskaport. — Közleményének minden sorából kitűnő önhitt személyeskedésére különben semmit se adok; tárgyam érdekében arra épen azért bővebben nem is reflektálok ; a fölött most egyszerűen napirendre térek. Ha azonban Habina úr gyönyörűségét találja benne, ám tessék, én nem akarom elrontani ártatlanul naiv mulatságát. És most a dologra térve minden személyeskedés nélkül megjegyzem, hogy cikkem tárgyához csak annyiban tudott hozzászólni, hogy az én elfogadható érvekre (közokt. törvények s rendeletek) alapított állításaimat, — mivel ez a prokátori fogás legkönnyebb,— egyszerűen kétségbe vonja. Én ugyanis azt mondtam s egész cikkem ez állítás körül forgott, hogy a reáliskolának, miután ma már nem a kézműves, iparos és kiskereskedői osztály átalános műveltségét emelni, hanem, mint középiskola, bizonyos meghatározott egyetemi és műegyetemi tudományos pályákra előkészíteni van hivatva, épen azért megfelelőleg, a felső népiskola fölött, melynek a törvény értelmében épen az iparos-, kereskedő- s gazda, szóval a középosztály átalános műveltségét emelni a célja, — nemcsak hogy privilégiuma, de semminemű előnye sincs az iparos vagy kereskedői pályára készülőkre nézve. Ez állításom ellen, melynek igazságáról szilárdan meg vagyok győződve, Habina úrcikkét kivonatosan idézem) következőleg érvel: Elismerem, hogy a reáliskolai alsó 4 osztályban a szerves vegytan nem adatik elő, úgyszintén a könyvviteltan sem“; de 1) „az elemi mennyiségtan teljesen befejeztetik“ s „előadására csaknem kétszer anynyi idő fordíttatik, mint a felső népiskolában.“ 2) „Épúgy áll a természettan tanításával.“ 3) „Hát a német nyelvből heti 13. a franciából 9 órán keresztül“ (mind a négy osztály heti órái) előadott tananyag nem teljes egésze ?“ 4) „A reáliskolai tanterv igenis koncentrikus, de paedagogiai okok parancsolják, hogy a teljesen kerek egész kedvéért a fontosabb, a mindennapi életben nélkülözhetlen tudnivalók mohón és felületesen le ne tárgyaltassanak.“ 5) „A felsőbb népiskolából — annak e tekintetbeni hibás szervezése miatt— a középtanodába való átlépés vagy nagyon meg van nehezítve, vagy pedig lehetetlen is.“ (Ezzel Habina úr egészen Tassy László úr álláspontjára helyezkedett.) Miután ezeket elsorolta, egyszerűen kimondja, hogy „a reáliskola alsó négy osztályának a felső népiskola fölött határozott privilégiuma és előnye van, mert a reáliskolában elsajátítható ismeret quantum több“. (Non múlta, sed múltam. Keveset, de jót.) Habina úr cikkének lényege ennyi, és semmivel se több ! Hogy az 1., 2., 3., pont alatt idézett érvecskéinek megcáfolására mit felelhetnék, arra nézve álljanak itt egy érettségi vizsgálatra kiküldött miniszteri biztosnak, előzetesen a a minisztériumhoz beterjesztett, s annak engedelmével most a Dr. Kármán Mór által szerkesztett „Magyar Tanügy“ legutóbbi s az Emlékek. Az 1848/9-ki VI. honvéd, zászlóalj történetéből és saját élményeimből. (Folytatás.) Ennélfogva sikerült a más oldalon Damjanicsnak seregeivel észrevétlenül csaknem a város alá nyomulni és egy rövid, de igen heves csata után honvédeink gyors és bátor rohanása által bevenni a vasút közelében levő sáncokat és elfoglalni az azokban levő ellenséges ágyúkat. Mit észrevévén a hídfőnél levő csapatok s nem tudván mi tévők legyenek, s merre meneküljenek, mint tébolyodottak kapkodtak idestova, minek folytán egy ellenük intézett gyors rohamot be nem várva, ész nélkül hagyák el a hídfőnél levő sáncaik és ágyúikat is. A hidat sem érkeztek meggyújtani, mert mi mindenütt nyomukban lévén, velük együtt érkeztünk által Szolnokba. Itt pedig, miután a város felső végét Damjanics csapatai már rég elállották, sőt már ben a városban is elszéledve valának, semerre sem találván egérutat, a magyarokat pedig emberevőknek hívén a nagyobb rész, mintsem hogy megadta volna magát, a Tiszának és Zagyvának futott, hogy azon által menekülhessen, de ott sem találván nehány rozzant csolnaknál egyebet, ezekre menekültek, melyek azonban általuk túlterheltetvén, vagy felfordultak, vagy a folyamba merültek. Szerencsésebbek voltak a várban levők, mert ezek letéve fegyvereiket, önként általadák magukat. 14 drb ágyú, annyi lőszeres szekér, s körülbelől 800 fogoly, közöttük 3 törzstiszt és több főtisztek, egy 8000 pftos hadipénztár, több lő és hadiszerek estek zsákmányunkba. A Zagyvából pedig még harmadnap múlva is szedték ki a holttesteket, melyeknek száma majd 1000-re ment. Az ellenség menekült része, mely csupán a lovasságból állott, Abony felé futott, honnan segítség is érkezett számukra, de a mely huszáraink által szintén visszavezetvén, futásban keresett menedéket. A csata végeztével mindkét hadtest Szolnok alatt táborba szállott, hol az éjszakát eltöltvén, másnap előbbi állomásainkra visszaparancsoltatánk. A Tisza hidja leégettetett és a hadgátak elpusztittatának. Ez alkalommal Damjanics és Vécsey között — mint hallám — ez utóbbinak a csatatérre, a kelleténél később történt érkezése miatt összekoccanás történvén. Vécsey rögtön elhagyott bennünket, és a két hadtest Damjanics alatt egyesült; később azonban Klapka hadteste is Török-Szt-Miklósra érkezvén, a háromból képeztek kettőt, mely alkalommal a 6-dik zászlóalj is Klapkának vezérlete alá jutott. Vécsey távoztával én is megragadván az alkalmat, azonnal megkértem Damjanicsot, hogy engem bocsáson vissza a zászlóaljhoz, ki ezen kérésemet teljesité is, mire Dipók őrnagy is szépen kibékült velem. Március 11-kén zászlóaljunk Szent-Mártonba rendeltetett, de alig hogy oda elszállásolunk, ismét parancsot kaptunk, hogy miután az ellenség — úgy látszik — Tisza-Ugnál hidat szándékozik verni a Tiszán, tehát ennek meggátlására rögtön induljunk T-Ugra. Ennélfogva 12-én este kiindulván Kun- Szt-Mártonból, éjjeli 11 óra tájban érkezünk oda, de vagy már előbb eltávozott az ellen a túlpartról, vagy pedig értesülvén megérkeztünkről, azon éjjel ment el, mert mi reggelre még csak egy fiút sem láttunk belőle sehol. Minélfogva mi már 13-án reggel elhagytnk T-Úgot, és estefelé Cibakházánál átkelvén a Tiszán, annak jobb partján táborba szállttunk. Innen pedig március 14-én a mintegy 30.000 emberre menő két hadtest egyesülvén, megindulánk, egy része Kecskemét, a más része pedig II.-Kőrös felé, hol akkor tudomásunk szerint Jelasics tábora feküdt. Előcsapataink már közelgettek II.-Kőrös felé, midőn mintegy délutáni két óra tájban azon hírt vettük, hogy Jelasich valószínűleg megszagolván érkezésünket, elhagyta Kecskemét, Nagy-Kőröst és Cegléd felé tart. Minek folytán mi megállapodván, az éjszakát puszta Karán, a tanyák között táboroztuk át. Változván tehát a hadjárati terv, másnap márc. 15-én visszafordulunk Cibakházának, sűrű havas esőben, melytől minden ruhánk keresztül ázott. Délután pedig kitisztulván az idő, oly hideg szél támadt észak felől, hogy vizes ruháink merő csonttá fagyjanak tagjainkon. Midőn pedig Cibakháza alá érkezünk, — miután a nagy hadsereg csak lassan haladhatott át az egyetlen keskeny hídon, — már fogaink is vacogni kezdének, de mi azzal biztatónk magunkat, hogy csak a Tiszán átkelhessünk, majd jó tüzeket fogunk rakni és felszárítkozunk. Azonban szegény ember dolgát boldog isten bírja! mert még alig fele része ment által a seregnek, midőn hírét hallánk, hogy a hid elpusztult és ma már által nem mehetünk rajta. Letelepedünk tehát a Tisza parton csaknem bokáig érő hóban, minden élelem és tűzrevaló nélkül, oly hidegben, hogy a hó csaknem csikorgott lábaink alatt. Embereink pedig a már három napi folytonos járás-kelés, nyugtalanság, éhség, álmatlanság és a hideg által annyira elsanyarva valának, hogy lehetlen volt talpon kiállaniok az éjszakát, hanem egymás alá bújtak, mint a szegény ember malacai, s a hóban jóízűen elaludtak. Mivel pedig attól kelletett tartanunk, hogy nagy része a hidegtől megdermedvén, örökre elalszik, kénytelenek valónk, bár nem csekély bajjal, őket minden órában fellármázni és talpraállítani, hogy felf alá nyargalódzanak. így virradt reánk szerencsésen, egyszer nagy sokára az óhajtva várt szép regg, anélkül, hogy csak egy híja is lett volna a nyájnak. Március 16-kának reggelén, tehát sok ügybaj után, csakugyan átvergődtünk a Tiszán Cibakházára, hol az akták között az istállókban elhelyezkedvén, jó tüzeket raktunk, melyeknél fölmelegedvén, megreggeliztünk, ki mit kaphatott. Melynek végeztével, alig pár óra múlva ismét megindulunk Nagyrébe, hol elszállásoltak bennünket. Jól esett itt kissé megpihennünk a száraz helyen, noha hosszabb nyugalomról már szó sem lehetett. — Tettek hosszú sora várakozott reánk; egy nemzet jólléte és becsülete függött önfeláldozásunktól, egy nemzeté, melynek remény és aggodalom között függöttek rajtunk szemei! És én hiszem, s meg vagyok győződve,de hiszen ítélni e fölött, csak a részrehajlatlan utókor fog biztosan), hogy általunk legalább becsületére szenyfolt nem háramlott; mi honvédek legalább nyugodt lelkiismerettel elmondhatjuk , hogy kötelességeinket, tehetségünkhöz képest hiven teljesítünk. (Folyt. köv.) TÁRCA. Elég sokat---Elég sokat mardosott már a bánat, Elég sokat sírtam én már utánad, Mért epesszem hej ! magamat hiába .... .... Jobb feledni .. . bút feledni. . . .... Bort ide a kupába! Kezemben bor, kalapomon koszorú.... Nem leszek én soha többé szomorú! Vigabb leszek mint a vidám kikelet: Úgy is régen borongó tél Boritja a szivemet! Húzd rá cigány! zendüljön föl húrodon Vígan a dal, vigabban mint egykoron! Nevessen a búbánat is a nótán.......... Hadd felejtsem ... hadd felejtsem Azt a kislányt... a rózsám ! Ne, ne, mégse! Ne húzz vígat énnekem. Úgyse’ tudom felejteni sohasem .... Ez a bor is keserű, mint a méreg. De azért csak ide vele, hogy is mit ér az élet! Kalapomról letépem a koszorút.... Legyen a dal szomorúbbnál-szomorúbb! Vad sírása szakgassa szét kebelem .... Akkor aztán tudom nem fáj Ez a megcsalt szerelem ! Bacsó Ferenc. „JOM KIPUR.“ A zsidóknak f. okt. hó 3-án nagy ünnepük volt, ami nem kerülhette ki a járókelők figyelmét. A kereskedők üzlethelyiségei zárva voltak. Városunk központja csaknem egészen kihaltnak látszott. A forgalom : sürgés-forgás szünetelt, úgy, hogy déli 12 óra után a piactéren csak egy élőlényt is alig lehetett látni. A zsidóknak e nagy ünnepét, mely szigorú böjttel is egybe van kötve, közönségesen „hosszú nap“-nak nevezik. A naptár ,„Jom kipur“ névvel jelöli. A „Jóm kipur“ vette kezdetét vasárnap d. u. 5 órakor s tartott hétfő este 7 óráig, ezért volt a város központjában déli 12 órakor is halotti csend. — Ahelyett, hogy megkísérteném ez ünnep bővebb leírását, — szebben úgyis aligha írhatnám le, — ide igtatom az „E—s“ október 3-ai számából, miként ülik meg a fővárosban a „Jóm kipur“-t? „A naptár csak 24 órás napokat ismer, hanem a zsidó „Jóm kipur“ ennél jóval hoszszabb. Kezdődött ma délután 5 órakor és tart holnap esti 7 óráig. A zsidó egyház jámbor hivő sokasága előtt ez a legnagyobb ünnep. Ez engesztelő napon nem uralkodik ellenséges érzület zsidó kebelben; az ellenség megbocsát ellenségének, s a barát fölkeresi barátját, hogy kezet szorítson vele s elmondja a „solemet“, mely szó békét jelent. A nagy „Adonai“ csillag trónusában e napon mond ítéletet a gyarló haldoklók felett, s a zsidó hivő átérzi e nap jelentőségének mélységes fontosságát. Szigorú böjttel vezekel, s egész napon áhítattal imádkozik. Ma este 4 órakor vacsoráltak, s holnap estig sem ételt, sem italt nem vesznek magukhoz. A szigorú orthodox egyház követői egész nap ki sem mozdulnak a zsinagógából, s állva mondják el a hosszú imákat. „Vétkeztem uram!“ ... kiált fel a fehér köntösbe öltözött zsidó e napon igen sokszor, s mellét verve kéri bocsánatát a hatalmas Jehovának. — Tömött sorokban tolongott az ünnepi ruhába költözött nép ma este a templomokba, melyek zsúfolásig megtelnek. Aki előre jó pénzen meg nem váltotta helyét, az nem igen juthat be az Úr szentek hajlékába. Pedig alig akad itt-ott olyan zsidó, kit e napon meg nem szállna a vallásos áhitat, és föl ne keresné a zsinagógát, mely ezúttal rendkívül érdekes képet nyújt. A haladó párti zsidó egyház ugyancsak hatalmas törléseket eszközölt a szigorú szabályokon, s ennek követői némileg kényelmesen nyerhetik el a legmagasabb absolutiót, hanem az óhitű hívők gyülekezete még teljes szigorral ragaszkodik a vezeklés legkeserűbb részleteihez is. Fehér talárban a férfi, s fehér ruhában az asszony, mezítláb ül a templomban az egész hosszú napon keresztül böjtölve úgy, hogy még a nyálát sem szabad lenyelnie. A keserű megbánás zokogásra készüi, s a zsinagóga falai viszhangoznak a fájdalmas hangoktól, mik a hivők ajkairól kelnek. A hölgyvilág karzatokon foglal helyet és minden gyarló gondolatot száműznek maguktól, élnek a hitben a hitnek, mely üdvözít. Panaszos ének bús accordjai zengnek a zsinagóga oszlopos hajójában, s a hivő sokaság hangos zokogás közben kíséri az előimádkozót. Délután már fogyni kezd az erő, az arcokra beteges halaványság ül, s a szemekben megtörik a keleti tűz ragyogó fénye. A gyönge nőnem gyömbérrel, szegfűszeggel dekorált citromot, vagy birsalmát szagolva, nehéz szívvel várja végét a keserű vezeklés hosszú napjának. Estefelé egyre gyöngébbek lesznek úgy a férfiak, mint az asszonyok, s mire az első csillag feljön, teljes mértékben megérzik a gyötrelmes vezeklés hatásait. E napon bezárja boltját a zsidó kereskedő, nem exequáltat a zsidó ügyvéd, lecsöndesül az életre való nép zajló hullámzása, s nagy ritkaság vendéglőben látni egy-egy zsidót, aki nagy titokban jó étvágygyal fogyasztja az ízes falatokat. Fővárosban ugyancsak észrevehető, hogy a zsidók templomba vonultak, legtöbb üzlet zárva van, s a kereskedelem majd minden ága szünetelni látszik. Este 6 óra után aztán fölharsan a sofőr kürtjének rikoltó szózata, s a zsidó hívők szabadon mehetnek újra élvezni az élet gyönyöreit, amit mindannyian lehetőleg gazdag vacsorával kezdenek.“ Hasonlón ment végbe nálunk is a zsidók vezeklése. Hogy azonban nem mindenki tartja meg szigorúan ez ünnepet s a vele összekapcsolt böjtöt, magától érthető. Magam is láttam egy pár kis kereskedőt, aki bezárta ugyan e napon boltját, de azért az udvarra bekerülő vevőnek hűségesen kiszolgált. A „liberális“ (ha ugyan annak nevezhető) zsidó ifjúságból pedig néhányan a Beretvás-féle szálloda egyik termében gyűltek titkon össze „kóser-ebédre.“ — Tomaskó helyiségében is lehetett látni, mily jóízűen fogyasztották „Izrael fiai“ marhahús hiányában a „bőrös sertés pecsenyét.“ — Minderre ezt a megjegyzést tette egy kecskeméti antisemita: „Denique — a zsidó még az istenét is megcsalja.“ Sz. A. „Egyetértés“ okt. 2-ai számában közzétett s a reáliskoláról szóló jelentéséből a következők: (Vége köv.) Október 9.