Kecskemét, 1881. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1881-09-11 / 37. szám

IX. évfolyam. Előfizetési díj: Helyben házhoz, vidékre pos­tán küldve: Egész évre - - 5 frt — kr. Félévre - - 3 frt — kr. Negyedévre - - 1 frt 50 kr. Egy hónapra - -- frt 60 kr. Szerkesztői iroda: II. tized, Deák­ tér 1. sz. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Kéziratok vissza nem adatnak. A „Nyilttér“ díjazása a szer­kesztő által állapittatik meg. 37. szám, Kecskemét, 1881. Szeptember 11. Hirdetési díj: 1 centimeter magas hasábsze­­letért: 1- szer iktatva - - - 80 kr. 2- szer iktatva - - - 16 kr. 3- szor iktatva - - - 12 kr. Hivatalos hirdetmény minden beiktatása külön 3 frt. Bélyegdíj 30 kr. POLITIKAI ÉS KÖZMIVELŐDÉSI HETILAPJA. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Kiadóhivatal: II. tized, Deák­ tér 1. sz. Mindenféle pénz és hirdetmény a kiadóhivatalba küldendő. Egyet szám 13 krért a kiadóhivatalban is kapható. A lidérc. Amióta a függetlenségi párt kormány­­párti mamelukok ijedelmére és szelíd tár­salgók irigységére, úgy számban, mint tekintélyben váratlanul megizmosodva került ki a választási urnákból, amióta a nemzet választói egyenként és tömege­sen tépik le magukról a közös ügy zsib­­basztó hínárját, előre kiszámítva, mond­hatni tervszerűleg üti fel magát, kormány­­párti és habarék újságok posványából, jám­bor szélsőbaloldali lelkek csalogatására, a delegációba csábítás bolygó lidérce. Nem az első eset ez már. A választá­sok előtt szintén fölvettetett a kérdés, hogy bem­enjen-e a szélsőbal a delegációba, vagy ne. És akkoriban akadt is néhány „gimpli,“ pártunk tagjai között is, aki ráment a „kormányképesség“ „hadügyi és külügyi költségvetés sikeresebb ellen­őrzése,“ stb. címek alatt kitett delegáció­­nál is lépre. Hiába intette őket Irányi. Most újra kisért a lidérc. És a cél evidentez nem egyéb, mint a félelmesen megszaporodott függetlenségi párt szét­­robbantása, két felé szakítása. A lidérc felbukkant újra. És csalo­gatni igyekszik híveinket a közösügyes mocsárba, amelyben a régi balközép — szintén egy üres phantomot: az állam­­háztartás rendezésének bolygó li­­dércét követve — Tisza Kálmán úrral együtt most már nyakig úszik és mind mélyebben sülyed a deficites hínárba, ab­solut kilátása nélkül a rendezett államház­tartás szilárd talajára való juthatásnak. Mert olyan veszedelmes ingovány az a közös ügy, hogy ha egyszer oktalanul rá­léptünk, minél jobban kapálódzunk, hogy kivergődhessünk belőle, annál mélyebben süppedünk a feneketlen posványba. Tehát mint mondok,­­ a delegációba menés lidérce ismét fölütötte fejét s most azzal igyekeznek a mi „jóbarátaink“ a szépen kiegyengetett ösvényre rácsalo­gatni, hogy pártunk megszaporodván, ezen megszaporodás újabb kötelezettségeket is ró reánk. És ha mint parlamenti tényező, a komoly szereplés terére akarunk lépni, le kell dönteni az ábránd-politika légvá­rait s rátérni a reális politika kövezett országútára. Ám nagyon furcsa logika az, hogy azért, mert a függetlenségi párt most már megszaporodott, tehát mond­jon le legsarkalatosabb elveiről. Hiszen ez gondolatnak is őrült! Egy párt, amely épen elveihez való puritán ragaszkodásá­nak köszöni megszaporodását, midőn meg­szaporodott, akkor lökje ki maga fenátk­it­atásának alapköveit. Hiszen nemcsak az elmélet, a gyakorlat, a szomorú tapasz­talás is ellene szól ennek. Gondoljunk csak a fúzió gyászos történetére. Nem akkor adta-e fel Tisza Kálmán is 7 esz­tendeig makacsul és a kíméletlenség fegy­vereivel vívott álláspontját, amidőn pártja tekintélyben és számban egyaránt sikerrel mérkőzhetett volna már a bomladozó De­ákpárttal ? És mi lett az eredmény ? A fu­­zionált baloldal életerejét kiszívta a kö­­­­zös ügy piócára s az ország ma szegényebb,­­ nyomorultabb, veszendőbb, mint midőn elvei megtagadása árán átvette a kor­mányt, óriási többséggel, államháztartást rendező Tisza Kálmán. Nem. A fúzió csak egyszer eshetett meg. Kétszer nem lehet megcsalni egy nemzetet. És álljon a függetlenségi párt akár 7 emberből, akár 177-ből, — kötelessége mindig ugyanaz , az állami teljes függet­lenség eszméjének szeplőtlen megőrzése, a „nem alkuszunk“ jelszó alatt. Sőt mi­nél többen vagyunk, annál szívósabban tartozunk ragaszkodni elveinkhez, mert annál közelebb van azok megvalósíthatá­­sának lehetősége. Ez a legfőbb kötelesség, melyet a megszaporodás reánk ró. Ez az egyedül reális politika, melyet a függetlenségi párt követhet. Már­pedig a delegációban való rész­vétel nem volna egyébb, mint eddigi ál­láspontunk feladása; a csalogató lidérc­­nek a közösügyes posványba való okta­lan követése. Mert a delegáció a 67-es kiegyezés által megteremtett közösügyes állapotok incarnatiója. A delegátió a kö­zösügy költségeit,­­ tehát ennek fentar­­tó elemét megszavazó bizottság. A függő pártnak e közösügy nem kell; nem kellhet tehát az az intézmény sem, mely azt illeti, istápolja. A külügy és hadügy a magyar ország­­gyűlés elidegeníthetlen jogát képezi. A delegáció az országgyűlés ezen legfonto­sabb jogát nemcsak csorbítja, de teljesen absorbeálja is. A függetlenségi párt tehát abba semmiképen be nem mehet; részvé­tele által azt törvényesen a maga részé­ről is el nem ismerheti. Hiszen ha már a delegációba beme­gyünk, egy kis segítséggel bemehetnénk a reichsrathba is. Az ős­magyar alkotmány szempontjából a delegáció egy cseppel sem törvényesebb, mint a reichsrath. Közjogi alaptörvényeink se egyikről, se másikról nem tudnak egy kukkot sem. Azért csak hadd játszak az a lidérc ott a kormánypárti és kabarék posványok fö­lött! Becsületes és választóit megcsalni nem akaró függetlenségi képviselő nem fogja azt a delegáció ingoványába követni soha. Kovács Pál: Emlékek. Az 1848/9-ki VI. honvéd zászlóalj történetéből és saját élményeimből. (Folytatás.) December 20-án azonban est­e 7 órakor egészen váratlanul lepett meg bennünket a parancs, hogy rögtön induljunk, mégpedig ko­csikon Péterváradra. Pontban éjfél volt, midőn mindenfelől meg­érkeztek a kocsik számunkra, melyekre szá­zadonként tüstént felrakodván, nyomban in­dultunk. Sötét, hideg volt az éj, talán leghi­degebb, mit még eddig e télen tapasztalául Nem látunk semmit, csupán dörömbölését baltánk a fagyos után messze elnyúló vonalnak és azt­­azt vettük észre, midőn kocsink az előtte menőbe, az utánunk jövő pedig a mienkbe ütközött, minélfogva csak igen lassan halad­­hatunk előre, és honvédeink felettébb átfázva a metcó északi szélben, inkább mentek volna gyalog. Épen 6 óra volt hajnalban, midőn Újvi­dék keskeny utcáiba beérkezénk és a város­háza előtt leszállván, sorakozánk. Egy osztály a csend fentartása és tarta­lékul Újvidéken maradván, kettő rögtön meg­indult által a Dunán, Pétervárad alatt Ka­­menic felé, honnan még délelőtt szerencsésen kiűztük a rácokat. Két darab egy fontos ágyúcska, néhány fegyver és fogoly esett birtokunkba, s miután a szerbek Karlovic felé elfutottak, mi délutáni 1 óra tályban derült kedvvel tértünk vissza Újvidékre, hol századonként elszállásoltak ben­nünket a fogadókba. Ugyanekkor a péterváradi várőrség u. m. a Don Miguel ezred két zászlóalja és az Es­tei ezred 3-ik zászlóalja Karlovicot ostromol­ták, és már szerencsésen be is vették volna, ha épen azon percben, midőn már a győze­lem csaknem kezükben volt, mert a szerb comite már futott ki Karlovicból, valamely jólelkű hazafi elő nem rukkolt egy parancs­csal, hogy tüstént térjenek vissza és a Don Miguel ezred induljon Budapestre, így hiúsíttattak meg mindenütt legszebb győzelmeink az eldöntő percekben. Szegény Miguelék nem is akarák ott hagy­ni Péterváradot, mivel — mint mondák — az tüstént a rácok kezére fog kerülni, mihelyest elmennek. Sőt nem is engedelmeskedtek vol­na még a kormányparancsnak sem, ha nem látják, hogy honvédek mennek helyükre. És csakis ez nyugtató meg őket, s így indultak el december 22-én, miután az általuk szeren­csésen megmentett várat valódi lelkesedéssel szívünkre kötötték, mert valóban a Miguel ezred lelkes altisztei és közvitézei tárták meg a várat a magyar nemzet részére, míg Arad és Temesvár gyalázatos árulókként felmondák hűségüket. Mi tehát december 23-án, miután a hidat a megindult zaj miatt még előtte való éjjel kirángatták a Dunáról, csak sok ügyel-bajjal, a jégtorlaszok között kompokon hurcolkodunk által Péterváradra, de csupán azért, hogy a karácsonyi szent napokat itt ünnepelhessük meg. Mi, kik mindekkorig a szabad jég viszon­tagságainak folytonosan kitéve, már­is annyit szenvedünk, nem kevéssé örültünk azon, hogy majd minő nyugalomban fogjuk már majd itt eltölteni a telet; minélfogva mi tisztek azon­nal alkalmas szállásokat szerezvén, a zsidók által be is bútoroztatánk, honvédeinket pedig a legnagyobb szorgalommal kezdénk betaní­tani a helyőrségi szolgálatokra. A várparancsnok ekkor Henci volt, a ké­sőbbi Budavári hős, ki örült ugyan, hogy a Miguelektől megszabadult, de bezzeg nem örült, midőn bennünk még makacsabb és szigorúbb őrökre talált. A vár kulcsait szokás volt ejtve, miután a várkapuk bezárattak, ta­karodó után naponként hozzá vinni és neki általadni. Mi ezt nem tevénk, hanem a fe­lügyelő (inspections) tisztnek a hazánk által, ki folytonosan a főörsön tartózkodott, ki kö­teles volt a kapukat éjjel több ízben is meg­vizsgálni. Továbbá: mi az eddig még mindig szokásban volt német jelentések helyett, azon­nal minden jelentéseinket magyar nyelven adtuk be, mit ő nem értett, stb. Mindezek tehát Henci uramnak sehogysem tetszenek, mert ebbeli nemtetszését ki is jelenté, és szerencséjére, alighogy magunkat szépen el­helyezőnk, alighogy mindent elrendezünk, jött egy kegyetlen parancs, mely minden szép ter­veinket egyszerre dugába dönté. A Miguel egyik zászlóalja visszajött Ver­­bászról és nekünk távoznunk kelletett s ismét jót nevettünk a jámbor Migueleknek, midőn álliták, hogy nekik csupán azért kellett néhány napra távozniok a várból, hogy az idő alatt rácokat hoztak be a várba és elrették őket a kazamatokban, de majd megvizsgálják ők azon rajthelyeket azonnal, mert nagyon jól ismerik azokat. Indulj! Semmi kegyelem, semmi mara­dás, a katona élete háború idején örökös ván­dorlás ! Jéghidat épített már számunkra a jóltevő természet a Dunán, midőn dec. 30-án meg­­indulánk vissza a táj felé, honnan idejövénk. (Folyt. köv.) nek tartván a feladást. Göczel most már mint polgári egyén Lendlhez, Mednyászky és Hentaller képviselőket küldte, hogy az elégtételadásra szóllítsák fel, a kapitány úr azonban a kihívást most sem fogadta el, mert Göczel tiszti rangjától „becsületén ejtett folt miatt fosztatott meg. Göczel ennélfogva szept. 7-én kelt nyilatkozatá­ban úgy első izbeni kibúvásáért, mint má­sodszori takaródzásáért Lendl Vilmos ka­pitányt rágalmazónak és gyávának nyilvá­nítja. Lendl m­egfenyítésére még mind­eddig a katonaságnál semmi sem történt, annak dacára, hogy Göczel ellen még semmi lépést sem tett. Itt adjuk a történteket, úgy amiként a fővárosi lapok közük. Hogy a dolog hova fog kifejlődni, később közölni fogjuk. Azonban már most mindenesetre le­vonhatjuk belőle a tanulságot. Minden kiegyezési törvény, minden királyi eskü dacára ezredéves alkotmá­nyunk ime a közös hadsereg előtt semmi, de sőt védelmezőinek kímélése is foltot ejt a közös hadseregbeli katonatiszt becsü­letén, s aki meg nem fogadja, hogy alkot­mányunk védelmezőire tűzzel-vassal törne, azt becsület­bíróság űzi ki a hadseregből. Hova sülyed tehát a 67-iki hírhedt kiegyezés, ha a megmaradt alkotmányos jogok is igy vannak biztosítva, s ellene folyton igy feni a közös hadsereg agyarát? Ezért a biztosítékért ugyan kár volt az ezer millió adósságokat csinálni, hogy a felvett és elvállalt összegeken ily esz­mékkel és elvekkel bíró hadsereg telhetet­len Molochjának gyomrát tömjük. Ha már a nemzet kiegyezett, megvár­hatnánk, hogy legalább a hadsereg tisztelje a szentesített alkotmányt, s mikor arra semmi szükség sincs, azt leg­alább nem feszegetné. De nem. Nekik a gyűlölet folytonos fenntartása kell. Lend, mint Seemann, a zászlóletépő, bizonyosan előléptettetni fog. Jó magyarom, te csak fizess és vedd magadnak a halált.“ Ha ki nem egyeztél volna, fizetnél ugyan, de legalább nem gyilkolnád így magadat, s nem volna kö­zel két­ezer millió adósságod 14 év alatt. A mi pártunk jelszava: szabadság, függetlenség. Mint látjuk ezen alól min­den kiegyezés hiába, sőt még vesztünket okozza. Külön hadsereg, s abban magyar nemzeti szellem, ez a mi kívánságunk. Ehez kell ragaszkodnunk. Olyan alkotmányra kell törekednünk, amelyet a lövetéssel ily könnyen nem fenyegethetnek, mert bizony különben a mostani ellen addig áskálódnak és fenye­­getődzenek, hogy egyszer meg is teszik. A boldogító közös ügy. A közös hadseregben uralkodó eszmék felől élénk megvilágítást ad Göczel István szepességi születésű mérnökkari hadnagy esete, kihez Lendl mérnökkari kapitány egy vendéglőben azon kérdést intézte, hogy lövetne e a magyar alkotmány védelme­zőire? Hiába mondta a hadnagy, hogy gon­dolni sem lehet, miként ezen eset előálljon, mivel a király a magyar alkotmányra meg­esküdött. Azt felelték neki, hogy politi­kai eskü nem kötelez, s a kapitány a feleletet követelte. Erre a magyar szü­letésű hadnagy kijelentette, hogy a ma­gyar alkotmány védelmezőire nem lövetne, miért a kapitány Göczelt feljelentette. En­nek folytán a tisztikari becsületbiróság Göczelt tiszti rangjának elvesztésére ítélte. Göczel Lendl kapitányt az összeszólalkozás folytán párbajra hívta ki, azonban a kapi­tány úr azt el nem fogadta, kényelmesebb­ a léghajózás. Ki volt tulajdonképen a léghajózás felta­lálója? Itt csak azon léghajózást értjük, me­lyekkel emberek is felszállhatnak, mert hogy légberepülő gépek már az őskorban léteztek , az kétségtelen és ezt bizonyítják a gyerme­kek papír sárkányai is, melyek a legprimi­tívebb léggömbök. Nem akarunk oly messze visszafelé menni, mint Daedalus és Icarusra, kiket az újabb kor a mythoszbeli személyekhez számít, sem pedig Archytas galambjáig, sőt még a Re­­giomontanus által feltalált sasgépre, Albertus magnus szász természettudós röpülő golyójára, vagy gömbjére és a Bacon Roger, a barát és Bacon Francis Erzsébet angol királynő kan­cellárja által feltalált repülő­gépekre sem, minthogy ezekről a találmányok történelme nagyon hiányos, hanem egy oly ember talál­mányára, melynek emléke részletesen leirva maradt fenn. Az első, ki a lég megritkításának tanát

Next