Kecskemét, 1882. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)

1882-05-28 / 22. szám

X. évfolyam. Előfizetési díj: Helyben házhoz hordva, vidékre postán küldve: Egész évre.....................5 frt 1 kr Félévre ------ 2 frt 50 kr. Negyedévre - - - - 1 frt 50 kr. Egy hóra - - - - 5­0 kr. Egy szám ára - - - 12 kr. Előfizethetni a lapra a kiadóhivatalban, valamint a Gallia-, Scheiber- és Spitzer féle helybeli könyvkereskedésekben. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. Szerkesztői iroda: II. tized, Deák-tér 1-s. szám. A lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. 33. szám. Kecskemét, 1882. Május 28. Hirdetések és „Nyílttéri“ közlemények jutányosan számíttatnak. Hivatalos, n. m. városi, egyházi, egyleti, társulati hirdetmények minden egyes beigtatása 3 frt. Bélyegdij minden beigtatás után 30 kr. Kiadóhivatal: II. tized, Deák­ tér 1-i. szám. Mindenféle pénz és hirdetmény a kiadó­­hivatalba küldendő. Kéziratok vissza nem adatnak. A KECSKEMÉTI F­Ü­G G E T L E N­S­É GI PÁRT POLITIKAI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI HETILAPJA. iHtiKjüLKit nmiEt v­istiniip. Pünkösd napján. A keresztyén vallás legendája azt tanítja, hogy Jézus menybemenetele után tíz napra a szent lélek megszállotta az apostolokat és ők megvilá­­gosított elmével, ékesen szólóvá tett nyelvvel hir­detni kezdték mesterük magasztos tanát a szere­tésről, szabadságról, békességről. Eloszoltak a világ minden tája felé s megtalálva az utat az emberek szivéhez, — megalkották mindenütt Krisztus egyházát. A szent lélek megjelenésének ünnepét azóta piros pünkösd napján üli a keresztyén világ; ün­nepli mint olyan napot, amely ez eszme világossá­gának győzelmét jelenti a butaság sötétsége fölött. Mert a keresztyén vallás terjedése egy­értelmű a valódi felvilágosodás terjedésével a földön; egy­értelmű azzal, hogy a szabad gondolkodás, a sza­­bad elmélkedés közös java az összes emberiségnek, közös tulajdona édes mindnyájunknak, amely kor­látokat, amely privilégiumokat nem ismer és nem tűr. A régi egyptomi, a régi görög és római világ kétségtelenül bámulatos és monumentális emlékeit maradványait hagyta hátra az emberi szellem ha­talmas működésének, évezredeken át világító fé­nyességét az emberbe oltott isteni szikra kialudha­­tatlan lobogásának, és mégis hova törped­nek az ó­kor tudományának, kétezer év szellemi törekvé­sének minden vívmányai azon alkotások mellett, amelyeket a jelen századnak csak legújabb tizedei oly szédületes egymásutánban produkáltak az em­beriség fejlődésének beláthatlanul táguló mezején. És ez a rohamos fejlődés, ez a szédületes gyorsaság a tökéletesedés felé, nagyon természe­tes is. Mert amíg a régi egyptomi, görög és római világban a gondolkodást, az emberi szellem tevé­kenységét csak bizonyos kasztok, egyes társadalmi osztályok privilégiumának, különös kiváltságának hitték, amíg csak a papok, bölcsek, jósok alig néhány száz ezerre menő tömege tartotta kizáró­lagos hivatásának gondolkodni a világ népeinek milliói helyett, de sőt a nagy tömeg elől a szelle­mi előhaladhatás, a tudományos fejlődhetés titkait és eszközeit féltékenyen elzárta s a tudományt önző hatalmi czélokból saját privilégiumának jelentette ki, addig az újabb kor szabadabb irányának ellen­­állhatlan ereje kérlelhetlenül lerombolta a szellem fejlődése elé rakott mesterséges korlátokat, szét­­tépte azt a misztikus homályt, amelybe az ókori tudományosság magát oly szűkkeblűleg és rideg önzéssel beburkolta; szóval a gondolkozást az em­beriség közös tulajdonának jelentette ki. És ez az újabb irány, ez az egészségesebb szellő Krisztus tanaival támadt föl és futott szét ellenáll­atlan erővel, a világ minden tája felé. És ennek a tisztító szellő föltámadásának, a szellem szabadsága kijelentésének ünnepét piros pünkösd napján üli a keresztyén világ. Szebb ünnepe nincs ennél Krisztus híveinek! Ám nemcsak az egyháznak, a sajtónak is ün­nepe ez! Sőt ennek sokkal inkább, mint annak. A szabad sajtó, mint a szabad gondolkodás, a szabad szemlélődés megtestesülés, a legsajátabb ünnepét tartja annak a napnak a fordulóján, ame­lyen a keresztyén hitrege szerint az apostolok a szent lélek által megvilágosítva, kijelentették az emberiségnek, hogy: gondolkozzatok! Mert a gon­dolat a szabadság, a szabadság pedig a szeretet és a béke. És az emberek elkezdtek gondolkozni és föl­találták gondolataiknak gyors szárnyú hírnökét, ellenáll­atlan terjesztőjét, a szabad sajtót! És ez a szabad sajtó, amelynek segélyével minden ember fia kivétel nélkül, egy 24 óra alatt, közölheti a világgal eszméit, terveit, találmányait, — ez a szabad sajtó fél század alatt oly óriási magaslatra vitte föl az emberiség előhaladásának gyorsan haladó szekerét, amely mellett parányivá silányulnak az egyptomi nagy királyok minden pyramisai, Semiramis híres függő­kertjei, a spek­tral analysis elmélete sokkal szebb poézist alko­tott az emberiségnek, mint a görög­­ mythologia tárgytalan költészete. Edisson villanyos lámpái eltűnőleg elhomályosítják minden dicsőségét a Ju­lius Caesaroknak, Scipioknak és Hannibáloknak. A Szt. Gotthárd-vasút, a panamai és korin­­thusi szorosok átvágása, a suezi csatorna stb. stb. mind alig egy félszázad szellemének monumentá­lis hirdetői. És ez az energikusan működő, ellen­­állhatlan varázserővel terjeszkedő óriási szellem mindazokban a parányi fekete betűkben nyer elő­ször életet, lát először napvilágot, amely pará­nyi fekete betűket szép fehér papirosra, szép sorjába lenyomtatva és ezer, millió példányban sokszorozva, „szabad sajtó“ név alatt ismer a világ. Ennek a szabad sajtónak van hat legsajátabb ünnepe a szellem fölszabadításának napján, a piros pünkösd ünnepén. Ennek az ünnepnapnak emlékére szentelték e sorok is azon óhajtással, hogy a szabad sajtó, és annak orgánumai városunkban is átértve nemes hivatásukat, közös erővel, vállvetve igyekezzenek terjesztői, médiumai lenni azon eszméknek, ame­lyek városunk haladásának, fejlődésének irányje­lölőiként jelentkeznek. Legyenek a béke, a szeretet és a szabadság önzetlen apostolai! Kovács Pál: PERDITA. 1. Lelkedbe ádáz végzeted, Kút szégyenfoltot égetett, Hiába vagy szebb, mint a többi: Az emberek közt nincs helyed. Légy buja, kéjsóvár, ledér ; Légy szíszi, tiszta, egyet ér. Imád, átkod nem érdekel mást S csak kicsúfolnak könnyedér’! Nincsen remény, nincs irgalom. Nem kérdi a világ, vajon Selyemben halt-e meg, vagy éhen, Átokkal hervadt ajkadon. Légy vidám, vagy kétségbeesett; Nem moshatod le szégyened. Zárdába, vagy kórházba menni: Egyforma vétek s hú neked! 2. Hiába gyújt szemed sugára, Hiába jársz selyem ruhába ; Boldogtalan vagy, bűnös is vágj’, Az ördögé vagy, mindkijába! Nevethetsz, járhatsz tündökölve, Azért te mégis meg vagy ölve. Lövelhetsz lángot tűz szemedből: Szived kiégett mindörökre. Látlak az utczán járni le s fel, Vidáman, ragyogó szemekkel; De nyomorult vagy, és ha mondják, Kaczajba törsz ki, s nem veszed­­el. Nem tudom, mit tegyek, ha ennyi Szépséget látok kárba veszni: Vádoljalak-e téged értté, Vagy a világot nevessem ki? ... 3. Egyedül állsz Ez az átkod, Számkivetés bús leánya! Nincs egyetlen jó barátod, Árva vagy, mint én is árva! Idegen vagy önmagadnak, Idegen vagy a világnak; S bár mosolyra nyílik ajkad, Szived mélyén sírni látlak. .Jobban áll a kany szemednek, Hogy ha nem kaczagva támad. De a lélek rejtve szenved, Titkolódzva sir a bánat. Jobban illenék fenéked, Hű szivén kisírni hadat? Keresed is, drága lélek, De hiába a kiutat. Elvinnélek, édes, onnét, S szerelemmel szeretnélek: Csak erősebb lelkű volnék, S ne kellene szánni téged! Reviczky Gyula: A táborban* — Rajz a rezervista­ életből. — „Huszár-élet a gyöngy élet, — nem kell ahhoz tudomány.“ Rég’ meg van ez énekelve, örökítve nótá­ban, közmondásban. Szépen is hangzik, igaznak is látszik. Pedig dehogy az. Ami igazság volt benne: rég kihullajtotta a reális idő ritka rostája. Csak a szép szó, meg a csengő nóta könnyű polyvája maradt meg,­­csak ezt kapkodja, kavarja még olykor a föl-föl éb­redő emlékezés fáradt szellője. Majd ez is elszunnyad végre és ennek a gyöngyéletnek, a daliás katona­élet romantikájának még emlékét is úgy elsöpri az Acha­­llas-kor rideg szele, mint tarka gyermekábrándjain­kat könyörtelenül letépdesi a szép szavakkal, rózsás képzetekkel többé meg nem vesztegethető tapasztalás. A népek gyermekkorának ábránd-életében a leg­vonzóbb epizódot kétségkívül a katona­ élet romanti­kája képezte, amelynek az „önkéntelen önkéntesség“ mai korszakától elválasztó határvonalát oly erőteljes markírozással jelölte ki a magyar népköltészet akkor, amidőn az ifjak jeléül közszájra adta ezt a dalt: „Már minálunk verbuválnak kötéllel, Elfogják a szegény legényt erővel...“ Ezzel vége is volt a katona­ élet romantikájának. A kötél, az erőszak letörölte arról a népszerűség, a költőiesség minden himporát. Fölébredt a nép keblé­ben a reactió és annak rögtön kifejezést, formát is adott s bánatos dallamba öntve dalolni kezdte: „Elmennék én katonának, Csak kötéllel ne fognának; Ugyan kinek volna kedve, Gyöngyéletre erőltetve. .. így foszlott szét eltűnő gyermekábrándként a katonáskodás poezisa; emléke is veszendőben, kiha­* Felolvastatott szerző által a folyó hó 21-kén megtartott jótékonyczélú hangversenyen. Jóban. — Az isten katonája, a magyar huszár közön­séges lovas bakterává devalválódott; nem a csa­ták sorsát dönti már, csak ágyú­fedezetül, sokszor töl­telékül szolgál. Szegény honvéd-huszárnak pedig még ágyúja sincsen, amit őrizzen; legföljebb csak az a lyuk, ami körül majd egyszer valamikor az ágyút ön­teni fogják. Közös időket élünk, közös csillagok jár­nak ... A gyöngyélethez most már tudomány is kell. Mert hát a baka, a huszár nemcsak prófánttal és is­ten igéjével, de német szóval is él mostanság. A német szó pedig a tudomány, amit tudni m­u­­­s­z­á­­­j. Különben elmarad a „ c­h a r g­i.“ Már pedig bakának is, huszárnak is „csillag nélkül oly sötét az éjszaka,“ még ha nincs is a „dunkli“-ban. Ilyen bús elégiává homályosult immár az a haj­danra napsugaras vidám élet, amikor vígan pengett a sarkantyú, csekély gond volt, semmi bú . . . Ám a legkeservesebb, a legsiralmasabb elégiá­ban is van, ha több nem, egyetlen egy rövid sorocska a végén, amely kiengesztel, amely földerít, amely vi­gaszt, amely reményt nyújt. Ilyen vigasztalása, ilyen reménysége, ilyen pa­rányi derűje a mostani prózaias katona­élet bús elé­giájának is van. Ki-kipattan még koronként a nyers reglamára húzott biablonszerűség nyomasztó szürke ködéből egy vidám napsugár, biztatva, bátorítva, hogy „Megvirad még valaha. Nem lesz mindig éjszaka!...“ Ez a kis kiszökkenő napsugár a szürke felhők mögül, — amely igaz, hogy belefér egy fél szembe, — ez a derűs, vigasztaló sorocska a bús elégiában: ez a rezervista­ élet. Költészetnélküli, sivár korunkba átzsümmögő vidám akkordja annak a rég elhangzott édes melódiának: „Miről apám nagy búsan szólt. — Hogy itt hajdan szebb élet volt...“ A megtérés. — Egy kis reflexió. — A bosnyák­ politika újabb fordulatát még a mi, kü­lönben a legutolsó képviselő választások óta következete­sen hallgatag politikai ellenfeleink sem tűrhették hallga­tással és a „Kecske Lapok“ múlt számában megjelent enuncziáczió sokkal érdekesebb ránk nézve, kik e politika ellen mindig határozottan tiltakoztunk, semhogy azt ref­lexiók nélkül hagyhatnék. Nem a bosnyák kalandot tá­madja meg ugyan az illető czikkíró, hanem megtámadja a kormánynak a most folyó bosnyák vitában tanúsított ma­gaviseletét. Sok tanúság van e megtámadásban, és ha e tanul­ságokat mind elő akarnánk sorolni, lehetetlen volna elfoj­tanunk egy fájdalmas jóslatot, melynek oly sokszoros vál­tozatát hallotta vagy három hét óta az országgyűlés. De mi a sok közül csak kettőt akarunk fölemlíteni. Az egyik az, a­mit a czikk végén a „Kecske Lapok“ közvéleménye is elmond, hogy könnyen eltörhet a kapocs, mely eddig a nemzetet kormányával együvé csatolta. Nem is lehet e kapocs sokáig tartós. Az olyan kor­mány, mely három hétig tűri, hogy az ellenzék majd min­den tagja eltolmácsolja azt az elkeseredést, mely minden igaz hazafi és józanul számító polgár lelkét zsibbasztja ; az olyan kormány mely a történelmi tényekre, a rideg szá­mokra és a parl­ament legtekintélyesebb tagjainak ajká­ról jövő keserű argumentumok vésztjósló sorozatára, hall­gatással válaszol: a legsü­lyedtebb erkölcsi önérzet uralko­dása korában sem számíthat sokáig hívekre. Az olyan kor­mánynak még azon h­ívek ragaszkodásáról is le kell mon­dania, kik egy ember nézetéért, egy ember uralomvágyá­­gyáért, egy ember akaratáért elnyomják egyéniségüket, vagy elmerülnek az önkénytes lemondás kényelmébe. És ki állíthatja, hogy a mostani kormány és az a többség, mely mögötte áll, nem ilyen? Az egész kormány­ban és a mögötte álló pártban csak egy nézet uralkodik: Tisza Kálmán egyéni nézete, csak egy czél van : Tisza Kálmán hatalmi czélja, és egy akarat: Tisza Kálmán egyéni akarata, melyet Bécs dirigál. Innen van, hogy a három he­tes újabb bosnyák vita alatt gyakran előfordult azon min­den önérzetes polgár arczába szégyenpirt kergető jelenség, hogy egy-egy kormánypárti szónok a leghatározottabban elítéli a bosnyák politikát, de beszéde végén kijelenti, hogy az újabban kért 21,7 millió költséget megszavazza. Okul a kormány iránti bizalmat hozza föl, pedig az ok nem egyéb, mint a kormány iránt való vak engedelmesség. A második tanúság, mit a „Kecske Lapok“ czikke megbizonyít, azon lesújtó tény konstatálása, hogy a kor­mány­párt az évek során át mindenféle eszközzel védelme­zett bosnyák politikának sem kötelező okát, sem alapját, sem eredményét nem ismerte. Csak sáfárkodott azokkal a gondolatokkal, melyeket Tisza Kálmán a szájába rágott; árulta azokat a portékákat, melyeknek becsét, h­a ismerte is, eltagadta és vitatta azok valódi értékét azon jobbak ellen, kik azt önzetlenül tárták föl a közös ügyes kormány által majdnem végső ínségre juttatott nemzet előtt. Ha nem így volna, hogyan merészelné ugyanaz, ki néhány évvel ezelőtt az okkupáczió szükséges és helyes voltát bizonyította, kinyilatkoztatni, hogy a kért 21,7 mil­liónyi összeget megszavazza ugyan, mert bízik a kormány­ban, ha nem is látja a politika ez élszer­ű­­sé­­gét, de ezen czélra és ilyen irány folytatására többet egy krajczárt sem fog megszavazni; és hogyan lenne rászorulva a költő politikus, hogy most utólagosan, mikor már vért és pénzt áldoztunk a megtarthatatlan sziklákért, esz­mét követeljen a kormánytól, melyből megtudhassa, hogy a kétségbeejtő helyzet hova fog kifejlődni ? És ez az oka annak is, hogy a „Kecske Lapok“ vezérczikkezője most fordul csak a kormányhoz azon kérdéssel: miért kell ne­künk ezen áldozatteljes bosnyák kaland és beismeri igen jellemzően, hogy a szabadelvű párt úgy viseli magát a vi­tában, mintha felvilágosításra se neki, se a nemzetnek szüksége nem volna! A szabadelvű pártnak nem is kell felvilágosítás; an­nak elég, ha Tisza Kálmán felüti a franczia akadémia szó­tárát. De a nemzet és az a párt, mely ambitióinak szószól­­lója, napról-napra jobban érzi a felvilágosítás szükségét és napról-napra jobban fogja követelni. Örömmel üdvözüljük és ezért a kecskeméti szabad­elvű párt közvéleményét, midőn velünk együtt követelni akarja a nemzet e nagy kérdésének megfejtését kormányá­tól, hogy megtudhassuk, mit szándékozik a kormány e végzetes pióczapolitikával ? És bár utólagosan, de talán még­sem későn, tiltakozni szándékozik az ellen, hogy Ma­gyarország pénzét és fiait föláldozzák Ausztria hódítási kalandjáért. Mi, kik az igazság és a történelmi jog zászlaját min­dig magasan hordjuk, örömmel üdvözöljük azokat, kik eszméinket elfogadják, és az idők örvendetes jelének tart­juk a „K. L.“ politikusainak megtérését. —1-1. Ki Boszniából! — írta: Dr. Havas Rezső.* — Az európai államok egy részénél ma jobban, mint valaha azon törekvést látjuk, hogy a földközi tenger vizeiben a szigeteken, avagy e tenger partjain, maguknak minél több és kedvező fekvésű területet hódítsanak meg, melyek azután állami, főleg keres­kedelmi érdekeik támogatására szolgáló állomásokat képezzenek. Ily törekvés vezérelte Angliát is a jelen század elején, midőn a földközi tenger medenczéjére nézve talán legkedvezőbb fekvésű Ion szigetek fölött igyekezett a felsőséget, vagy mondjuk ki tisztábban — az uralmat elnyerni. Az adriai tenger bejárata előtt, a kelet és nyugat, az észak és délről jövő vi­lágforgalmi vonalaknak mintegy góczpontjában, az Ion szigeteknél czéljának megfelelőbb helyet alig ta­lálhatott volna Anglia. Sok fáradságába került míg­vágya teljesült, s még több áldozatába később a szi­get megtartása. A szigetek külön „egyesült államot“ képeztek, s volt saját parlamentjük. Anglia lehetőleg tűrhetően igyekezett fenhatóságát gyakorolni, és min­den tekintetben törekedett a lakosság rokonszenvét megnyerni. Senki sem tagadhatja el, hogy Anglia az Ion szigetek anyagi, mint szellemi fejlődése érdekében sokat tett. Nem egy, még ma is fennálló üdvös in­tézmény tanúsítja ezt. A többek közt, azt is az an­goloknak köszönhetni, hogy a szigeteket kényelmes és jó utak szeldelik, mely körülmény a közlekedést és forgalmat nagy mérvben emelte. És mit ért el Ang­lia? Azt, hogy a lakosok napról-napra jobban gyű­lölték, s fenhatóságát minden kitelhető módon igye­keztek lerázni. A lázadások és fölkelések egymást ér­ték, s a szigetek parlamentje minden alkalommal tel­jes határozottsággal tiltakozott az angol uralom ellen, s követelte a szigeteknek Görögországhoz való csato­lását. Egy félszázadig küzdött Anglia, hogy az Ion szigeteket magának megtartsa — de hiába, végre is be kellett látnia, hogy a lakosság ellenszenvét soha­sem lesz képes megtörni, s hogy az Ion szigetek leí­rásából eredő haszonk épenséggel nem felel meg a hozott nagy áldozatoknak. Tisztába jővén e felől Anglia — noha jól tudta, hogy erőszakkal még továbbra is megmaradhat a szi­getek birtokában — józanul elhatározta, hogy ezen reá nézve terhes és előnytelen állapotnak véget vet, s az Ion szigetekre való igényéről lemond. A büszke és hatalmas Anglia nem restelte, hogy maroknyi néppel szemben a rövidebbet húzta, hogy visszavo­nult egy oly területről, melynek elnyerése után any­­nyira törekedett, s később megtartásáért annyit áldo­zott. Angliának az Ion szigetekre tett költekezései persze kárba vesztek, de legalább a jövőben takarít­hatta meg a szigetek fenntartásához szükséges össze­geket. És midőn Anglia a lakosok óhajának engedve, * Lásd újdonsági rovatunkat. * * * Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva.

Next