Kecskemét, 1883. január-június (11. évfolyam, 1-52. szám)
1883-01-14 / 5. szám
XI. évfolyam, 5. szám, Kecskemét, 1883. január 14. Előfizetési díj: Hirdetmények Helyben házhoz hordva, vi- _______ és „Nyílttéri“ közlemények délire postán küldve: /á&BA 'WMllBlá AH9 számíttatnak. ?r,r' - :;rr 1/ Y7f' 01/ Sí i 'Tv ■CLTM.1 H I \ sä Id fffi |4 I satftsS&ttt Egy szám ára 6 kr. H' W* f|| |^| i|j| y lm % * M ® | H menyek minden egyes béig-Előfizethetni a lapra a kiadó- JL JfL ÉL&gyf || jL JI j£ J|L £ M hivatalban, valamint a hely- Bélyegdíj beli könyvkereskedésekben, minden beigtatás után 30kr. Egyes példányok ugyanitt A KECSKEMÉTI F Ü G G’*E TL E N S ÉG I PIÁÉT Kéziratok kaphatók. ^ „ , vissza nem adatnak. Szerkesztői iroda: POLITIKAI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI KÖZLÖNYE. Kiadóhivatal II tized, Deák-tér 1-sö szám. II tized, Deák-tér 1-sö szám. MEGJELEN CSÜTÖRTÖKÖN ÉS VASÁRNAP. A mi föladatunk. Nagyon nevetségesnek tűnhetne föl kétségkívül, ha mi, vidéki kis lap létünkre, egyszerre csak a magasabb diplomáczia tágas mezején, a nagyképűsködés vesszőparipályára ülve, akarnánk merész európai kavalkádokba bocsátkozni s beállva politikai Sancho Panzának, olyan szélmalom ellen folytatnánk harczot, amelynek legyintésétől hosszabb dárdával hadonászó sajtó-Don Quijotteék is hasalva fekszik meg a földet. Hát ilyen szerepre eszünk ágában sincs vállalkozni, bölcsen tudván azt, hogy ha még akkorát kiálltunk is, mint amekkorát csöndítéskor a nagy toronyban keringelő tűzoltótoronyőrnek szoktak: a mi szavunk még akkor sem jut el a magas diplomáczia füldobjába ; vagy ha épen csodaképen eljutna is, — oda se bajszálna biz’ az annak, nem is volna neki jó dolga. Távolról sem ez a mi feladatunk, s nem is lehetne, ha még úgy akarnánk sem. S ha olykor mégis megesik, hogy a nagypolitika széles tarlójáról is fölszedünk egy-egy kövérebb kalászt, hogy annak magvait elhintsük cziczerás hasábok betűbarázdáiba: ennek oka azon kötelességbe rejlik, amelynél fogva lapunk olvasóinak nemcsak egyszerűen regisztrálni tartozunk az eseményeket, hanem tartozunk azokból egyszersmind a tanulságokat is levonni, tartozunk az elhintett eseménymagból az okulást is kicsiráztatni, és ha az itt mondottak olvasóink közül csak egynek a lelkében ébresztették is föl az általunk terjesztett ismeretek alapján a velünk hasonló meggyőződést, és tehát a közvéleménynek lapunk programmja szerinti alakítására csak egy szemernyivel is hozzájárultunk: cólunk már el van érve. Mert hisz’ a politikai sajtó feladata — legyen az bármily kis kaliberű, nem más, mint a saját politikai belátását és meggyőződését, népszerű formában a napi eseményekre, sociális és politikai állapotokra és intézkedésekre alkalmazni; s ha ezt a belátást, ezt a meggyőződést csak egy ember is elfogadta, a feladat betöltve, a meggyőződés tovább terjedése, a politikai gondolkodás részünkre hajlítása elkészítve van. Az előkészítést a megvalósításig még csak a vaskövetkezetesség útja választja el, amelyet a sajtó, ha tántorodás nélkül követ, megnyerte működésének egyrészt legszebb eredményét, másrészt leghathatósabb támaszát, a közvéleményt, amely végelemzésben nem más, mint kifejezése a politikai gondolkodásra megérett nép felfogásának és meggyőződésének, egyrészt a foganatosított közintézkedések, másrészt a fedezendő közszükségletek felől, így fogva föl a dolgot — aminthogy azt máskép nem is lehet — a mi feladatunk hát nem politikai irányt szabni, hanem a politikai események ismertetése alapján a politikai belátást és meggyőződést terjeszteni s ezáltal a közvélemény alakulására az általunk leghelyesebbnek fölismert irányban befolyni. Legyen az a kör, amelyre működésünk ily irányú kifejtésében utalva vagyunk, akármilyen kicsiny, akármilyen korlátolt, ha azt tevékenységünkkel tőlünk telhetőleg betölteni őszintén igyekezünk , feladatunknak, kötelességünknek eleget tettünk s a relativ mértéket mindenesetre betöltöttük. Mert minden ember csak annyit ér, amily mértékben kötelességét teljesíti. Ez az értelme annak, (ami első tekintetre tán a komikum határát horzsolni látszik) hogy szerény vidéki lap létünkre is - amelynek aktualitását a viszonyok ugyan fölötte szűk keretbe szorították, — a szorosan vett helyi s fontosabb országos érdekek méltatásán kívül a nagyobb horderejű politikai kérdések megbeszélését olykor-olykor szintén hivatásunk feladatai közé tartozónak tekintjük s az itt felhozottakkal kívánunk megfelelni arra a sokat hánytorgatott követelményre, hogy egy vidéki lap maradjon a helyi érdekek mellett és ne űzzön nagy politikát! Mi nem űzünk nagy politikát, — ha a szükség kívánja — csak kritikailag ismertetik azt. Kovács Pál: Politikai szemle. HAZÁNK Az udvar itt van Budapesten, itt van nem egy-két napra, nem átutazóba, hanem már hetek óta, ami kétségtelenül olyan esemény, amilyen az alatt a háromszáz és ötvenhat esztendő alatt, amióta a Habsburg-ház ül Magyarország trónusán, vajmi ritkán esett meg. Annál nagyobb hát a mi örömünk, hogy végre Budapesten is van udvartartás, habár — valjuk be, — csak afféle fiók, amelyik nyomába se hághat a bécsinek. Mégis teljes lenne a mi örömünk, ha nem Magyarországon s nem épen az alatt a bizonyos háromszázötvenhat esztendő alatt találták volna fel azt az axiómát, hogy a király csak akkor jár kedvében a népnek, mikor rettenetes szüksége van rá. A királyok udvariassága — ezt a tantételt vallotta sok generáczió, — olyan, mint bizonyos nők jókedvü adakozósága: pénzbe, vagy vérbe kerül. S holmi süni vérű, gyanakvó emberek valósággal rá is fogják, hogy király ő felségét feleségestül, fiástul és menyestül csakugyan nem is az hozta ide közibénk, mintha túlságos szeretettel volna eltelve az ö hit magyar népe iránt, hanem, mert felhők borongnak a láthatáron s gyűlnek, gyülekeznek észak felöl, ahol tudvalevőleg Muszkaország van. S ezek a sürű vérű, gyanakvó természetű emberek okát is tudják adni, hogy mért gyanakodnak ők. Épp most pénteken végezte be a képviselőház egy törvényjavaslat tárgyalását, mely szól az ujonez-jutalék fölemelésérő is. Azt kérte a kormány a képviselőháztól, hogy az ujoncjutalékot emelje föl 10%-kal s engedje meg, hogy a póttartalékosok két havi kiképeztetésre behívassanak. Megszoktuk már azt, hogy a kormánypárt ament mond mindenre, amit a kormány kiván; megszavazta hát ezt a törvényjavaslatot is, mint ahogy a többit szokta, gondolkozás nélkül. Hiába beszélt a függetlenségi pártról Hoitsy Pál, kimutatva a törvényjavaslat veszedelmességét, hiába pattogott Csanády bátyánk, a mamelukok kimondták az igent, mintha nem is saját véreik véréről lett volna szó-Ha már ilyen könnyű lelkiismerettel veszi a ház a vér dolgát, lehet-e csodálni, hogy még kevésbbé gondol az emberek becsületével és szabadságával. Ennek a jámbor fejbólintó Dobzse László-rendszernek köszönhetjük, hogy a felebbezések korlátozásáról szóló törvényjavaslat is maholnap szentesített törvénynyé lesz. Arról van ebben szó, hogy a járásbíróságok előtt folyó kisebb fenyitó perekben a felebbezés részint megszoríttatik, részint a felülvizsgálat a királyi táblától a törvényszékek hatáskörébe utaltassák. A javaslatnak szemmel láthatólag nem igazságügyi, hanem pénzügyi czélja van, hogy t. i. a királyi táblánál ne kelljen a bírói állásokat szaporítani. Afféle rátóti gazdálkodás ez, a minőről az adoma szól. A rátóti templom párkányát ugyanis erősen fölverte a dudva, úgy, hogy azon immár minden hívő szeme megbotránkozott. Elhatározó ekkor a bölcs tanács, hogy a dudvát a falu bikájával le kell legeltetni. Minthogy pedig a bikák akkor se tudtak a falra felmászni, a közszolgálatra kiszemelt állat nyakába hurkot vetettek s csigán húzták fel a párkányig. Nógathatták aztán, hogy legelj mán Laczó!“ — nem kellett annak a dudva, ha aranyból lett volna is, mert meg volt fulladva. Most majd ugyanaz a sors vár a törvényszékekre, mint a Rátót falu bikájáéra. A nyakukba varrnak egy csomó ügyet, amit nem is győznek, meg nem is rájuk való, ördögük van, ha meg nem fulladnak töle. Mindezeknél szomorúbb azonban Győr városának gyászos pusztulása. Az árviz széttépte a gátakat s elbontotta a virágzó város jókora részét. Emberélet nem sok veszett oda, de a vagyoni kár milliókra megy. Milyen szépen el lehetett volna kerülni ezt a szerencsétlenséget is, ha azt a rengeteg pénzt, amin p. o. Boszniában szereztünk magunknak állandó rebelliseket, a Duna szabályozására fordítjuk. De a kormány azt mondja, hogy erre nem tellik. Nagy keserűségünk van e miatt s csakis az vigasztal, hogy jön majd még másféle árviz is, mely ezt a kormányt minden Boszniástul és közös ügyestül elsöpri. Az aztán nem a gyásznak, hanem az örömnek a napja lesz. Politikus. - ■ - -/vwvww ~ ■ ' Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva. SZÍNHÁZ. Donna Juanitta. — Don Caesar de Bazán. — Angolosan. Szerdán „Donna Juanitta“ operette került színre. Dramaturgiai szempontból véve egy silányság, de lehet egyes jelenetein kedélyesen mulatni, természetesen úgy, ha az illető szereplők eléggé kidomborítják az alakokat, amit az előadásnál részben tapasztaltak is. Zenéje igen szép, harczias, de nehéz s épen ez az oka, hogy az operett általába nem maradandó, mert vidéken képtelenség oly erőket egyesíteni a korban, kik eme rendkívül zavaros s ide oda kapkodó belevágásokkal terhelt karokat elénekelhetnék. Azután a teljes zenekar is megkívántatik, mert ha csak egy hangszer hiányzik is, már lényeges hézagot hagy hátra, különösen ha ily zenekarral kerül színre. A szerepelők közül Peterdinét említjük fel. Meglehetős ízléssel és kedvvel játszott.. Ámbár az ily természetű szerepeket mentül erősebben színezik, annál hatásosabbak, csak drastikumba ne menjen át a szereplő. Peterdiné ezt úgy látszik szem előtt tartotta. A többi szereplők szintén igyekeztek megfelelni szerpeiknek. Sz. * Csütörtökön Miklósy Gyula igazgatói jutalomjátékául „Don Caesar de Bazán“-t láttuk előadni; e művészettel s igazi tehetséggel irt darabot, amelynek könnyedsége, szellemessége és váratlan fordulatokban való pazar gazdagsága okvetetlenül leköti a hallgató figyelmét. Rég nem láttunk színpadunkon ily minden igénynek teljesen megfelelő darabot oly jó előadásban, mint ez volt. Amit a zseniális szerző oly művészi kézzel kötött, az épen oly művészi erővel volt előadva. Nem veszett el egy pont sem a darabban, s nem haloványult a szerző derék alakjai közül egy sem a színpadon. És mikor teljes fényében látjuk előttünk a drámaíró művét, szelleméhez méltóan előadva, akkor igazán fáj szivünk a közönség ama közönye miatt, amit e derék igazgató iránt tanúsít. Ily darabot és ily előadást meg nem nézni: vétek önmagunk ellen s vétek a színészet múzsája ellenében. Igen természetes dolog, hogy ez