Kecskemét, 1886. január-június (15. [14.] évfolyam, 1-26. szám)

1886-02-14 / 7. szám

XV. évfolyam. Előfizetési dij: helyben házhoz hordva, vi­dékre postán küldve. Egész évre - 5 frt 2­kr. Félévre - - 2 frt 50 kr. Negyedévre - 1 frt 25 kr. Egy szám ára 10 kr. Előfizethetni a lapra a ki­adóhivatalban, valamint a helybeli könyvkereskedé­sekben. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. Kéziratok vissza nem adatnak. Szerkesztői iroda: VIII. tized, 7. szám. Kecskemét, 1886. február 14. halasi-nagy-utcza 29. szám.KECSKEMÉT A KECSKEMÉTI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT POLITIKAI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI KÖZLÖNYE, S A MIN­DSZENT-SZEG­VÁR-VIDÉKI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT ÉRTESÍTŐJE. MEGJELEN MINDEN VASÁRNA­P. Hirdetmények és „Nyílttéri“ közlemények jutányosan számíttatnak. Hivatalos: u. m. városi és bírósági 3 frt, egyházi, egyleti, társulati stb. hir­detmények minden egyes beigtatása 2 frt. Bélyegdij minden beigtatás után 30 kr. Előfizetési és hirdetési di­jak fizetendők a kiadóhi­vatalnál Kecskeméten. Kiadóhivatal: VIII. tized, halasi-nagy-utcza 29. szám. „Új orgona, új kántor.“ E czim alatt a „Kecskeméti Lapok“ múlt heti számában Dömötör Sándor úr tollából egy czikk jelent meg, melyben a Czikkíró a róm. kath. kántort melegen pártfogásába ve­szi, s melyre nézve — minthogy az velem is foglalkozik, — kénytelen vagyok néhány megjegyzést tenni. Mindjárt a czikk elején azt mondja, hogy „ki volt adva a jelszó, s a kántornak áldoza­tul kellett esnie.“ Hát ki adta ki a jelszót? Önök bizonyo­san azt hiszik, hogy én, — aminthogy ennek kifejezést is adtak, — s hiszik ezt minden vizsgálat nélkül, holott azt a maguk véden­­c­e érdekében ugyancsak sürgetik ; pedig ha­tározottan állíthatom, hogy a kérvény szer­kesztéséről és beérkezéséről tudomásom nem volt, s azt csak akkor ismertem meg, midőn az egyháztanácsban felolvastatott. Igaz, hogy én a kántorral modora, hangja és az átalánosan hangzó panaszok miatt már rég idő óta megelégedve nem voltam, s a kérvényre nézve az volt a véleményem, hogy ha az egyház is úgy, mint én elégedetlen vele, felmondhat neki minden vizsgálat és huzavona nélkül, lévén az egyháznak ezen joga szerződésileg biztosítva, s oly szer­ződő féllel szemben, ki ezt alá­írta, nem tartottam a szerződés alkalmazását valamely nagy igaz­ságtalanságnak vagy méltatlan­ságnak kivált akkor, midőn az elégedetlenség mindenfelől úgy is nyilatkozik. Ez tehát eljárásom magyarázata a főkér­­désre nézve, mely az önök szempontjából le­het talán téves ítélet, de én azt belátni ma sem tudnám, hogy mely oknál fogva, s azért ítéletem önök szerint bár lehet helytelen,­­ de nem lehet elhamarkodott vagy roszhiszemű. E nézetemre nézve nekem a kérvény csak bátorítást adott, mert láttam, hogy miként nyilvánul a közvélemény; de a kérvény inté­zői — állíthatom — nem tudták, hogy én is velük tartok; s ha az igazság ellenére még folyton az terjesztetnék, hogy a kérvényt én írtam, s annak felfogásától később még­is el­tértem és mást indítványoztam , hiszek any­­nyi önállóságot a kérvény írójában, hogy ma­gát megnevezni fogja. Megvallom, nem értem, hogy miként be­széltünk a kántorról mint áldozatról. Midőn a minden ok nélküli felmondási jogot alá­írta, tisztában kellett annak eshető következ­ményeivel lennie. A kántor a szerződés szerint minden vizs­gálat, tehát fegyelmi ok nélkül — egyszerű nem tetszés vagy elégedetlenség alapján — elbocsátható lévén, a szerződés alkalmazása folytonosan az egyház tetszésétől függött és ezen tetszés nyilvánítására bírói jellegű ítélet és vizsgálat soha sem kell. Miért tehát ez a nagy lorma akkor, midőn a szerződés alkalmaztatik; hát vájjon azért íratott ez a vizsgálat nélküli felmondás joga a szerződésbe, hogy ne alkalmaztathassák ? Itt a vizsgálat nélküli felmondás alkal­mazásánál első­sorban nem okokról van szó, hanem akaratról, mely az egyház­­tanács lelkiismeretében gyöke­redzik és a többség által kifeje­zést nyer, mely bizonyosan ele­gendő közvetlenség és meggyőző­dés, tehát elegendő okok alap­ján érlelődött, máskép lehetet­len lévé­n, hogy az elégedet­­lenség ilyen odiózus ügyben oly erős nyilvánul­ást nyerjen. Ezért lehet beszélni igazságtalanságról, méltánytalanságról, de én még­is azt tartom, hogy oly erős ellenszenvnek mely a nép ré­széről nyilatkozik, okának kell lenni és a­z a kán­t­o­r mag­a a­lk­a­lma­zkodásá­­b­a is rejlik, mert én azt hiszem, hogy pusztán a rosz hangért felmondani nem lehetett, aminthogy oly egyénnek szem­ben, kire másnemű panasz nem volt, — bár igen sokkal roszabb hangja volt is, — ha­sonló eljárást követni senkinek sem volt eszében. Panaszkodik a czikkí­ó a tárgyalás szen­­vedélyességéről, pedig tulajdonképen erre ne­kem volna okom. Mivel kezdték önök a tár­gyalást ? Azzal, hogy „m­in­den tisztes­séges érzésű egyé­nt“ az önök részén van! S midőn én ez ellen egyszerű közbeszó­lással tiltakoztam, — mert hiszen a véle­mény nem a tisztesség, hanem a fel­fogás dolga, — hárman, négyen kiáltoz­tak oly szavakat, melyek nem­ gyűlési te­rembe valók, s én nem mondtam vissza sér­tegető szavakat, de későbbi beszédemben, — melybe önök folyton b­e­l­e­be­széltek , — személyes kérdésben erősen kikeltem az önök eljárása ellen. Igaz, hogy ez a kántorra vonatkozó beszédem hangját élesebbé tette, de a kántor személyét én nem sértegettem, mert személyes ellensége soha sem voltam, hanem felemlítettem, hogy vele mint kántorral elégedetlen vagyok, felemlí­tettem hogy panaszok vannak, s az összes lakosság elégedetlen, s annak jogos kívánal­mát tekintetbe kell venni. Ki volt a tárgyi­­lagosabb, s ki a személyeskedőbb ? Mi önöknek nem mondtunk személyes sér­téseket, s később is azt mondtuk, hogy az ügyet jóhiszeműleg védelmezik. Önök azt mondják, hogy mi ok n­é­l­k­ü­l ,hiszen még majd kitetszik,) i­g­a­z­s­á­g­é­r­z­e­t­ü­n­­k ellenére, józan megfontolás nél­kül, elfogultságból cselekedtünk (amiket köszönünk szépen,) önök jónak lát­tak mindenféle gyanúsítgatást, hogy a kér­vényt én írtam, izgattam, fenyegetődztem; -- mi pedig egyszerűen gyako­rolni óhajtottuk szerződésileg biztosított jogunkat nem a­k­a­r­v­á 11 huzavonát, további személyeske­dést, nem akarván apellálgatást, nagy­obb bo­trány­t, izgalmakat. Me­lyik a tapintatosabb, higgadtabb, egysze­rűbb eljárás ? Szememre veti a czikkíró, hogy a nép ér­dekeit az intelligencia érdekeivel ellentéte­seknek tüntettem fel. Én ezt nem tettem, mert én nem beszéltem i­n­tellige­ntiá­­ró­l,­­s különös, hogy ennek daczára sza­vaimat így fogták fel, pedig azt mondják, hogy önök is a nép közül valók.­ én beszéltem az egyháztanács bizonyos ré­széről, töredékéről, melynek tagjai folytonosan solidáris eljárást tanúsítanak, kik csakugyan folytonos ellentétbe helyezték ma­gukat a nép nagy tömegével. Hát ezt tényekkel is megmagyarázom. Az a rész, mikor papválasztás volt, nem akarta papnak, akit a nép akart; mikor kántort vá­lasztottak, nem akarta kántornak, akit a nép kívánt. Mikor még­is kisebbségben maradtak, ok nélkül elbocsátotta azt a kántort, akit a nép szeretett, s a nép akarata ellenére vá­lasztott egy olyan kántort, aki a népnek nem kellett; mikor aztán egyéb okok folytán is az elbocsátás iránti kívánalom átalánosan hangzik, ismét csak azok vannak a kívánalom­mal szemben. Ezek az ellentétek mindig egy helyről jöt­tek, azokat nem én csináltam, s jó adag nai­vitás kell a­hoz, hogy azt a kép­telenséget valaki elhigyje, hogy én annyi különböző párti egyház­­tanácsost, kikkel erről a d 01­0 g - r­ó­l soha sem beszéltem, a­nélkül, hogy utána jártam volna, egy sza­vammal elfogulttá, vakká, igaz­­sá­gt­a­l­a­nt n­á tégy­e­k , mintha azoknak maguknak nem is volna belátásuk és lelkiis­meretük ! Pedig állíthatom, hogy ők nem is tudták, hogy én velük tartok, s hamarabb hallottam egyértelmű kifakadásaikat fel­zú­dulni az egyháztanácsban, mint én ez ügyben felszólaltam,­­ mert felszólalónál egyéb nem voltam, s indítványozó csak azért let­tem, mert a kérvény helytelen alapon nyu­godott. A tűzzel játszással való fenyegetődzéssel is vádolt a czikkíró, ami ismét téves felfo­gásból ered, mert én megemlékezve a néppel­­ való folytonos ellenkezésükről, azért hoztam fel azt a példabeszédet, mert tudom, hogy­­ ellenkezésük a múltban minő mozg at­ás­a­k­a­t idézett elő, s ott hasonlótól óv­tam­ önöket. Ez tehát egészen más. Én tisztelem a nép akaratát, tekintetbe is veszem, mert ez ügyben meggyőződésem szerint igazsága van, s az egyháztanácsosok azért képviselik a né­pet, hogy akaratát tolmácsolják és lehetőleg teljesítsék, de sohasem mondta­m , hogy a népakarat a kérelmezése­n t­ú­l­mehet, s hogy én a népet izgalmakra biz­tatnám. Ellenkezőleg, izgalmak idején a csil­lapítók között lennék. Ne adja tehát a czikkí­ó úgy, mintha én BABONA A TERMÉSZETRAJZBAN. Babonáról téve említést a természetrajzban, magától értetődik, hogy nem azt az álláspontot tartjuk szem előtt, melyet e tudomány jelen korunkban elfoglal, hanem régibb időre térünk vissza, melyben a vegytan és természettan nem volt még annyira kifejlődve, hogy a tudósok kutatásainak eszközéül szolgáljon és másrészt idegen, ismeretlen országok beutazása még igen sok nehézségekkel volt egybekötve, végre pedig az, mit ekkoriban hitnek hívtak, tiltotta a sza­bad, elfogulatlan kutatást és bűnös eretnekség­nek bélyegzett minden gondolkozást, mely a szentírás holt betűivel meg nem egyezett. Innét eredt aztán , hogy ott, hol a tudomány nem volt elegendő a nyilvánuló jelenségek fölfogására, a képzeletben történik, mely a legcsodálatosabb idomú képzeményeket idézte elő és oly lénye­ket teremtett, melyek egyáltalában nem létez­tek, vagy pedig egészen más alakban fordultak elő. Ekként támadt a vallásos és költői befolyás alatt a természetrajzban a rege, mert hát az ó­kor költőinek is szükségük volt az óriásokra, sárkányokra, földmanókra és egyéb mesés lé­nyekre, hogy ingereljék olvasóik képzeletét és agyukat mindenféle csodadolgokkal töltsék meg, miként azt napjainkban a népirók bizonyos osz­tálya teszi — kik a szó jobb értelmében azon nevet meg se érdemlik — és gyilkolással, mér­gezéssel, csalással stb. telített rész regényekkel az olvasók idegeit feszíteni igyekeznek, mi aztán­­ a nemesebb és jobb rovására történik. Utalván arra, mily módon támadt a rege a természetrajzban, helyén véljük, hogy közelebb­ről megismerkedjünk e mesés lényekkel, már csak azért is, mert szoros összefüggésben álla­nak a művelődés történelmével, másrészt pedig, hogy megmutassuk, mily akadályokat kell­ le­győznie az emberi nemnek, m­íg végre oda ju­tott, hogy meneküljön a szellemet hódító babo­nától, mely megakadályozott minden tiszta gon­dolkozást. Először is a Sárkánynyal találkozunk. Ez az első helyet foglalja el a mesés állatok közt; a monda, mely a támadását elő­idézte, nem csu­pán mindenütt elterjedt, hanem messzire esik a középkor mögé s már a homályos ó­korban is terjesztették. A sárkányban megtestesült a go­nosz elv; természetfölötti, pokoli erővel van fel­ruházva, kerüli a világosságot, sötét barlangok­ban és lápokban lakik, lehelete megöli a növé­nyeket, állatokat és embereket, és hogy végül költői fénynyel környezzék e szörnyeteget, a köl­tők elrabolt kincseket vagy királyfiakat őriztet­nek velük. Már Herodot görög történetíró is le­írja a sárkányt, még­pedig jóval érthetőbben, mint a vallásos babonában megrekedt középkori írók, mert szerinte a sárkány nem volt egyéb óriási kígyónál; az igaz ugyan, hogy későbben a görög népmonda is természetfölötti erőt tulaj­donított e kígyónak s végül lábakkal és szár­nyakkal látta el, mindamellett mégis a közép­kor romantikusaié a dicsőség, hogy e tekintet­ben hihetetlen dolgokat művelt. Szerintük a sár­kánynak denevér­szárnya volt, hosszú pikkelyes teste, hegyesen végződő farokkal, karmokkal el­látott lábai és hosszú nyakán félig ló, félig kutyafeje, vegyes füllel. Mi természetesebb, hogy az ily szörnyeteg tüzet, ként és egyéb bűzös párákat lehelt torkából. Bizonyos Kircher nevű k­ő Mundus subbter­­raneus (földalatti világ) czímű művében azt állítja, hogy a rhodusi sárkányt csakugyan Go­­yon gascognei logvag ölte meg és le is rajzolta e mesebeli állatot. E képtelenség most már készpénz gyanánt jött forgalomba, úgy, hogy a XVII. század elején a sárkány már a természet­rajzban is előfordult. Mégis maradt abban a XVIII. századig, mert az akkori természetvizs­­­­gálók még nem voltak képesek arra, hogy igaz­ság és költészet közt különbséget tegyenek. Hogy tehát kibújjanak a hínárból, végre is a sárkányt amaz állatok közé sorolták, melyek napvilágban nem képesek élni, mely nézetet a véletlenül talált óriás gyík állak megerősí­tenék. A sárkányhoz közelálló másik fantasztikus szörnyeteg, a Salamandra, melyet Münsterius 1544-ben megjelent művében rajzolt le. E rajz szerint a salamandrának orrba végződő ember­feje van, hosszú karmokkal ellátott rövid lábak­kal és gyík­testtel, mely még manap is embe­rek agyában kisért; ez az állat pusztán a­ val­lásos túlkapottság kizárólagos teremtménye, mert a régiek még nem ismerték s csakis a XVI. és XVII. században jelent meg. És hásnét szár­mazott? A hitregének összevegyítéséből az ó- és uj-téstamantom némely helyeivel. Azért, mert Herkules megölte a hétfejü Hydrát, mert Dániel próféta látta a hétfejü állatot s mert az az állat is hétfejű volt, mely szent János meny­­nyei jelenései szerint a tengerből kikelt, tehát léteznie kellett. Igaz, hogy nagyon sokáig vára­tott megjelenésére, de azért mégis megjelent. IGJ6-ban, Törökországból ajándékul a franczia királynak. Ki volt tömve s jól megőrizve, kro­kodil-testtel, medve-talppal, kigyófarkkal és hét nyakkal, melyen ugyanannyi fő látszott. Ebből láthatja az olvasó, hogy a szörnyeteg készítője — alkalmasint velenczei, mert azon át jött — a legvakmerőbb és legbadarabb módon engedett, szabad folyást képzelnének, mi csakis oly kor­ban történhetett­, melyben annál szívesebben hó­doltak a babonának, mert­ a tudás hiányos volt. Mert szerinte nemcsak a tenger fenekén lak­nak ily rejtélyes szörnyetegek, hanem a mada­rak osztályát is el kelle látnia ily mesés te­remtéssel. Ezek közt legrégibb a phőnix, mert már az egyptomiak is mint lényt említik, mely folyton megifjedik, mit azonban nem szabad szó­szerint vennünk, mert a régiek vallásos néze­teiknek magvát mindig költői gondolat képezé és hogy azt megtestesíthessék, személyekre és tárgyakra vitték át, úgy, hogy ez esetben is a phőnix madár képzeletre vezethető vissza, mely a természet bizonyos jelenségeire vonatkozik, még folyvást. Csakis a középkor sötét erénytanának, mely az illető intéző körök érdekében csodákat miveit és a képzőimet folyvást lázas fölindulásban tar­totta, nehogy a nyugodt,, józan ész felszinre ke­rüljön ; csakis a középkor, mondjuk volt hivatva arra, hogy a rege egyszerű, költői érzeményét a kalandos hazugság mezébe öltöztesse. Phőnix madár tehát Arábiában tartózkodott, akkora volt, mint a sas, fején tarajt, hordott és tollazata pe­­helyszerű volt. Nagyon természetes, hogy ily csudás teremtménynél a színpompának sem volt, szabad hiányoznia. Nyaka aranysárga volt, háta piros, farka pedig búzavirágszínű. Azt is kisü­tötték, hogy a phőnix madár 540 évig él, aztán fahéjból máglyát rak, elégeti magát, óh, csuda! először féreg jő elő a lángok közöl, aztán tol­lat­lan madárkává lesz, melynek tollai legott megnőnek és az új phőnix készen van. Hogy a fahéjas máglyát miként gyújtja meg, arról hall­gat a krónika. E megégési és feltámadási lefolyás méltó párját a griff madár képezi. Ennek hazáját In­diába tették, hol rengeteg erdőben lakik és a hegyek közé rejtett aranyat őrzi. Itt is minden­esetre mondáról van szó, melyet a bányászok találtak ki, kik és oly babonások, mint a tenge­részek. A griff farkasnagyságú, négylábú ma­dár, oroszlánlábakkal és karmokkal, tüzes szem­mel és fekete tollazattal, mely a hegyén vörös. Elevenen még senki sem látta, de úgy látszik hasonlít a kétfejű sashoz, mely festve is na­gyon veszélyes és csúnya állat.

Next