Kecskemét, 1886. január-június (15. [14.] évfolyam, 1-26. szám)
1886-02-14 / 7. szám
XV. évfolyam. Előfizetési dij: helyben házhoz hordva, vidékre postán küldve. Egész évre - 5 frt 2kr. Félévre - - 2 frt 50 kr. Negyedévre - 1 frt 25 kr. Egy szám ára 10 kr. Előfizethetni a lapra a kiadóhivatalban, valamint a helybeli könyvkereskedésekben. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. Kéziratok vissza nem adatnak. Szerkesztői iroda: VIII. tized, 7. szám. Kecskemét, 1886. február 14. halasi-nagy-utcza 29. szám.KECSKEMÉT A KECSKEMÉTI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT POLITIKAI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI KÖZLÖNYE, S A MINDSZENT-SZEGVÁR-VIDÉKI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT ÉRTESÍTŐJE. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Hirdetmények és „Nyílttéri“ közlemények jutányosan számíttatnak. Hivatalos: u. m. városi és bírósági 3 frt, egyházi, egyleti, társulati stb. hirdetmények minden egyes beigtatása 2 frt. Bélyegdij minden beigtatás után 30 kr. Előfizetési és hirdetési dijak fizetendők a kiadóhivatalnál Kecskeméten. Kiadóhivatal: VIII. tized, halasi-nagy-utcza 29. szám. „Új orgona, új kántor.“ E czim alatt a „Kecskeméti Lapok“ múlt heti számában Dömötör Sándor úr tollából egy czikk jelent meg, melyben a Czikkíró a róm. kath. kántort melegen pártfogásába veszi, s melyre nézve — minthogy az velem is foglalkozik, — kénytelen vagyok néhány megjegyzést tenni. Mindjárt a czikk elején azt mondja, hogy „ki volt adva a jelszó, s a kántornak áldozatul kellett esnie.“ Hát ki adta ki a jelszót? Önök bizonyosan azt hiszik, hogy én, — aminthogy ennek kifejezést is adtak, — s hiszik ezt minden vizsgálat nélkül, holott azt a maguk védence érdekében ugyancsak sürgetik ; pedig határozottan állíthatom, hogy a kérvény szerkesztéséről és beérkezéséről tudomásom nem volt, s azt csak akkor ismertem meg, midőn az egyháztanácsban felolvastatott. Igaz, hogy én a kántorral modora, hangja és az átalánosan hangzó panaszok miatt már rég idő óta megelégedve nem voltam, s a kérvényre nézve az volt a véleményem, hogy ha az egyház is úgy, mint én elégedetlen vele, felmondhat neki minden vizsgálat és huzavona nélkül, lévén az egyháznak ezen joga szerződésileg biztosítva, s oly szerződő féllel szemben, ki ezt aláírta, nem tartottam a szerződés alkalmazását valamely nagy igazságtalanságnak vagy méltatlanságnak kivált akkor, midőn az elégedetlenség mindenfelől úgy is nyilatkozik. Ez tehát eljárásom magyarázata a főkérdésre nézve, mely az önök szempontjából lehet talán téves ítélet, de én azt belátni ma sem tudnám, hogy mely oknál fogva, s azért ítéletem önök szerint bár lehet helytelen, de nem lehet elhamarkodott vagy roszhiszemű. E nézetemre nézve nekem a kérvény csak bátorítást adott, mert láttam, hogy miként nyilvánul a közvélemény; de a kérvény intézői — állíthatom — nem tudták, hogy én is velük tartok; s ha az igazság ellenére még folyton az terjesztetnék, hogy a kérvényt én írtam, s annak felfogásától később mégis eltértem és mást indítványoztam , hiszek anynyi önállóságot a kérvény írójában, hogy magát megnevezni fogja. Megvallom, nem értem, hogy miként beszéltünk a kántorról mint áldozatról. Midőn a minden ok nélküli felmondási jogot aláírta, tisztában kellett annak eshető következményeivel lennie. A kántor a szerződés szerint minden vizsgálat, tehát fegyelmi ok nélkül — egyszerű nem tetszés vagy elégedetlenség alapján — elbocsátható lévén, a szerződés alkalmazása folytonosan az egyház tetszésétől függött és ezen tetszés nyilvánítására bírói jellegű ítélet és vizsgálat soha sem kell. Miért tehát ez a nagy lorma akkor, midőn a szerződés alkalmaztatik; hát vájjon azért íratott ez a vizsgálat nélküli felmondás joga a szerződésbe, hogy ne alkalmaztathassák ? Itt a vizsgálat nélküli felmondás alkalmazásánál elsősorban nem okokról van szó, hanem akaratról, mely az egyháztanács lelkiismeretében gyökeredzik és a többség által kifejezést nyer, mely bizonyosan elegendő közvetlenség és meggyőződés, tehát elegendő okok alapján érlelődött, máskép lehetetlen lévén, hogy az elégedetlenség ilyen odiózus ügyben oly erős nyilvánulást nyerjen. Ezért lehet beszélni igazságtalanságról, méltánytalanságról, de én mégis azt tartom, hogy oly erős ellenszenvnek mely a nép részéről nyilatkozik, okának kell lenni és az a kántor maga alkalmazkodásába is rejlik, mert én azt hiszem, hogy pusztán a rosz hangért felmondani nem lehetett, aminthogy oly egyénnek szemben, kire másnemű panasz nem volt, — bár igen sokkal roszabb hangja volt is, — hasonló eljárást követni senkinek sem volt eszében. Panaszkodik a czikkíó a tárgyalás szenvedélyességéről, pedig tulajdonképen erre nekem volna okom. Mivel kezdték önök a tárgyalást ? Azzal, hogy „minden tisztességes érzésű egyént“ az önök részén van! S midőn én ez ellen egyszerű közbeszólással tiltakoztam, — mert hiszen a vélemény nem a tisztesség, hanem a felfogás dolga, — hárman, négyen kiáltoztak oly szavakat, melyek nem gyűlési terembe valók, s én nem mondtam vissza sértegető szavakat, de későbbi beszédemben, — melybe önök folyton belebeszéltek , — személyes kérdésben erősen kikeltem az önök eljárása ellen. Igaz, hogy ez a kántorra vonatkozó beszédem hangját élesebbé tette, de a kántor személyét én nem sértegettem, mert személyes ellensége soha sem voltam, hanem felemlítettem, hogy vele mint kántorral elégedetlen vagyok, felemlítettem hogy panaszok vannak, s az összes lakosság elégedetlen, s annak jogos kívánalmát tekintetbe kell venni. Ki volt a tárgyilagosabb, s ki a személyeskedőbb ? Mi önöknek nem mondtunk személyes sértéseket, s később is azt mondtuk, hogy az ügyet jóhiszeműleg védelmezik. Önök azt mondják, hogy mi ok nélkül ,hiszen még majd kitetszik,) igazságérzetünk ellenére, józan megfontolás nélkül, elfogultságból cselekedtünk (amiket köszönünk szépen,) önök jónak láttak mindenféle gyanúsítgatást, hogy a kérvényt én írtam, izgattam, fenyegetődztem; -- mi pedig egyszerűen gyakorolni óhajtottuk szerződésileg biztosított jogunkat nem akarvá 11 huzavonát, további személyeskedést, nem akarván apellálgatást, nagyobb botrányt, izgalmakat. Melyik a tapintatosabb, higgadtabb, egyszerűbb eljárás ? Szememre veti a czikkíró, hogy a nép érdekeit az intelligencia érdekeivel ellentéteseknek tüntettem fel. Én ezt nem tettem, mert én nem beszéltem intelligentiáról,s különös, hogy ennek daczára szavaimat így fogták fel, pedig azt mondják, hogy önök is a nép közül valók. én beszéltem az egyháztanács bizonyos részéről, töredékéről, melynek tagjai folytonosan solidáris eljárást tanúsítanak, kik csakugyan folytonos ellentétbe helyezték magukat a nép nagy tömegével. Hát ezt tényekkel is megmagyarázom. Az a rész, mikor papválasztás volt, nem akarta papnak, akit a nép akart; mikor kántort választottak, nem akarta kántornak, akit a nép kívánt. Mikor mégis kisebbségben maradtak, ok nélkül elbocsátotta azt a kántort, akit a nép szeretett, s a nép akarata ellenére választott egy olyan kántort, aki a népnek nem kellett; mikor aztán egyéb okok folytán is az elbocsátás iránti kívánalom átalánosan hangzik, ismét csak azok vannak a kívánalommal szemben. Ezek az ellentétek mindig egy helyről jöttek, azokat nem én csináltam, s jó adag naivitás kell ahoz, hogy azt a képtelenséget valaki elhigyje, hogy én annyi különböző párti egyháztanácsost, kikkel erről a d 010 g - ról soha sem beszéltem, anélkül, hogy utána jártam volna, egy szavammal elfogulttá, vakká, igazságtalant ná tégyek , mintha azoknak maguknak nem is volna belátásuk és lelkiismeretük ! Pedig állíthatom, hogy ők nem is tudták, hogy én velük tartok, s hamarabb hallottam egyértelmű kifakadásaikat felzúdulni az egyháztanácsban, mint én ez ügyben felszólaltam, mert felszólalónál egyéb nem voltam, s indítványozó csak azért lettem, mert a kérvény helytelen alapon nyugodott. A tűzzel játszással való fenyegetődzéssel is vádolt a czikkíró, ami ismét téves felfogásból ered, mert én megemlékezve a néppel való folytonos ellenkezésükről, azért hoztam fel azt a példabeszédet, mert tudom, hogy ellenkezésük a múltban minő mozg atásakat idézett elő, s ott hasonlótól óvtam önöket. Ez tehát egészen más. Én tisztelem a nép akaratát, tekintetbe is veszem, mert ez ügyben meggyőződésem szerint igazsága van, s az egyháztanácsosok azért képviselik a népet, hogy akaratát tolmácsolják és lehetőleg teljesítsék, de sohasem mondtam , hogy a népakarat a kérelmezésen túlmehet, s hogy én a népet izgalmakra biztatnám. Ellenkezőleg, izgalmak idején a csillapítók között lennék. Ne adja tehát a czikkíó úgy, mintha én BABONA A TERMÉSZETRAJZBAN. Babonáról téve említést a természetrajzban, magától értetődik, hogy nem azt az álláspontot tartjuk szem előtt, melyet e tudomány jelen korunkban elfoglal, hanem régibb időre térünk vissza, melyben a vegytan és természettan nem volt még annyira kifejlődve, hogy a tudósok kutatásainak eszközéül szolgáljon és másrészt idegen, ismeretlen országok beutazása még igen sok nehézségekkel volt egybekötve, végre pedig az, mit ekkoriban hitnek hívtak, tiltotta a szabad, elfogulatlan kutatást és bűnös eretnekségnek bélyegzett minden gondolkozást, mely a szentírás holt betűivel meg nem egyezett. Innét eredt aztán , hogy ott, hol a tudomány nem volt elegendő a nyilvánuló jelenségek fölfogására, a képzeletben történik, mely a legcsodálatosabb idomú képzeményeket idézte elő és oly lényeket teremtett, melyek egyáltalában nem léteztek, vagy pedig egészen más alakban fordultak elő. Ekként támadt a vallásos és költői befolyás alatt a természetrajzban a rege, mert hát az ókor költőinek is szükségük volt az óriásokra, sárkányokra, földmanókra és egyéb mesés lényekre, hogy ingereljék olvasóik képzeletét és agyukat mindenféle csodadolgokkal töltsék meg, miként azt napjainkban a népirók bizonyos osztálya teszi — kik a szó jobb értelmében azon nevet meg se érdemlik — és gyilkolással, mérgezéssel, csalással stb. telített rész regényekkel az olvasók idegeit feszíteni igyekeznek, mi aztán a nemesebb és jobb rovására történik. Utalván arra, mily módon támadt a rege a természetrajzban, helyén véljük, hogy közelebbről megismerkedjünk e mesés lényekkel, már csak azért is, mert szoros összefüggésben állanak a művelődés történelmével, másrészt pedig, hogy megmutassuk, mily akadályokat kell legyőznie az emberi nemnek, míg végre oda jutott, hogy meneküljön a szellemet hódító babonától, mely megakadályozott minden tiszta gondolkozást. Először is a Sárkánynyal találkozunk. Ez az első helyet foglalja el a mesés állatok közt; a monda, mely a támadását előidézte, nem csupán mindenütt elterjedt, hanem messzire esik a középkor mögé s már a homályos ókorban is terjesztették. A sárkányban megtestesült a gonosz elv; természetfölötti, pokoli erővel van felruházva, kerüli a világosságot, sötét barlangokban és lápokban lakik, lehelete megöli a növényeket, állatokat és embereket, és hogy végül költői fénynyel környezzék e szörnyeteget, a költők elrabolt kincseket vagy királyfiakat őriztetnek velük. Már Herodot görög történetíró is leírja a sárkányt, mégpedig jóval érthetőbben, mint a vallásos babonában megrekedt középkori írók, mert szerinte a sárkány nem volt egyéb óriási kígyónál; az igaz ugyan, hogy későbben a görög népmonda is természetfölötti erőt tulajdonított e kígyónak s végül lábakkal és szárnyakkal látta el, mindamellett mégis a középkor romantikusaié a dicsőség, hogy e tekintetben hihetetlen dolgokat művelt. Szerintük a sárkánynak denevérszárnya volt, hosszú pikkelyes teste, hegyesen végződő farokkal, karmokkal ellátott lábai és hosszú nyakán félig ló, félig kutyafeje, vegyes füllel. Mi természetesebb, hogy az ily szörnyeteg tüzet, ként és egyéb bűzös párákat lehelt torkából. Bizonyos Kircher nevű kő Mundus subbterraneus (földalatti világ) czímű művében azt állítja, hogy a rhodusi sárkányt csakugyan Goyon gascognei logvag ölte meg és le is rajzolta e mesebeli állatot. E képtelenség most már készpénz gyanánt jött forgalomba, úgy, hogy a XVII. század elején a sárkány már a természetrajzban is előfordult. Mégis maradt abban a XVIII. századig, mert az akkori természetvizsgálók még nem voltak képesek arra, hogy igazság és költészet közt különbséget tegyenek. Hogy tehát kibújjanak a hínárból, végre is a sárkányt amaz állatok közé sorolták, melyek napvilágban nem képesek élni, mely nézetet a véletlenül talált óriás gyík állak megerősítenék. A sárkányhoz közelálló másik fantasztikus szörnyeteg, a Salamandra, melyet Münsterius 1544-ben megjelent művében rajzolt le. E rajz szerint a salamandrának orrba végződő emberfeje van, hosszú karmokkal ellátott rövid lábakkal és gyíktesttel, mely még manap is emberek agyában kisért; ez az állat pusztán a vallásos túlkapottság kizárólagos teremtménye, mert a régiek még nem ismerték s csakis a XVI. és XVII. században jelent meg. És hásnét származott? A hitregének összevegyítéséből az ó- és uj-téstamantom némely helyeivel. Azért, mert Herkules megölte a hétfejü Hydrát, mert Dániel próféta látta a hétfejü állatot s mert az az állat is hétfejű volt, mely szent János menynyei jelenései szerint a tengerből kikelt, tehát léteznie kellett. Igaz, hogy nagyon sokáig váratott megjelenésére, de azért mégis megjelent. IGJ6-ban, Törökországból ajándékul a franczia királynak. Ki volt tömve s jól megőrizve, krokodil-testtel, medve-talppal, kigyófarkkal és hét nyakkal, melyen ugyanannyi fő látszott. Ebből láthatja az olvasó, hogy a szörnyeteg készítője — alkalmasint velenczei, mert azon át jött — a legvakmerőbb és legbadarabb módon engedett, szabad folyást képzelnének, mi csakis oly korban történhetett, melyben annál szívesebben hódoltak a babonának, mert a tudás hiányos volt. Mert szerinte nemcsak a tenger fenekén laknak ily rejtélyes szörnyetegek, hanem a madarak osztályát is el kelle látnia ily mesés teremtéssel. Ezek közt legrégibb a phőnix, mert már az egyptomiak is mint lényt említik, mely folyton megifjedik, mit azonban nem szabad szószerint vennünk, mert a régiek vallásos nézeteiknek magvát mindig költői gondolat képezé és hogy azt megtestesíthessék, személyekre és tárgyakra vitték át, úgy, hogy ez esetben is a phőnix madár képzeletre vezethető vissza, mely a természet bizonyos jelenségeire vonatkozik, még folyvást. Csakis a középkor sötét erénytanának, mely az illető intéző körök érdekében csodákat miveit és a képzőimet folyvást lázas fölindulásban tartotta, nehogy a nyugodt,, józan ész felszinre kerüljön ; csakis a középkor, mondjuk volt hivatva arra, hogy a rege egyszerű, költői érzeményét a kalandos hazugság mezébe öltöztesse. Phőnix madár tehát Arábiában tartózkodott, akkora volt, mint a sas, fején tarajt, hordott és tollazata pehelyszerű volt. Nagyon természetes, hogy ily csudás teremtménynél a színpompának sem volt, szabad hiányoznia. Nyaka aranysárga volt, háta piros, farka pedig búzavirágszínű. Azt is kisütötték, hogy a phőnix madár 540 évig él, aztán fahéjból máglyát rak, elégeti magát, óh, csuda! először féreg jő elő a lángok közöl, aztán tollatlan madárkává lesz, melynek tollai legott megnőnek és az új phőnix készen van. Hogy a fahéjas máglyát miként gyújtja meg, arról hallgat a krónika. E megégési és feltámadási lefolyás méltó párját a griff madár képezi. Ennek hazáját Indiába tették, hol rengeteg erdőben lakik és a hegyek közé rejtett aranyat őrzi. Itt is mindenesetre mondáról van szó, melyet a bányászok találtak ki, kik és oly babonások, mint a tengerészek. A griff farkasnagyságú, négylábú madár, oroszlánlábakkal és karmokkal, tüzes szemmel és fekete tollazattal, mely a hegyén vörös. Elevenen még senki sem látta, de úgy látszik hasonlít a kétfejű sashoz, mely festve is nagyon veszélyes és csúnya állat.