Kecskemét, 1889. január-június (18. [17.] évfolyam, 1-26. szám)

1889-01-13 / 2. szám

XVIII. évfolyam. Kecskemét, 1889. január 13. 2. szám. Előfizetési dij: helyben házhoz hordva, vidékre postán küldve. Egész évre - - - - 5 frt 1 kr. Félévre - - - - - 2 frt 50 kr. Negyedévre - - - - 1 frt 25 kr. Egy szám ára 10 kr. Előfizethetni a lapra a kiadóhivatal­ban, valamint a helybeli könyvke­reskedésekben. Egyes példányok csakis a kiadóhi­vatalban kaphatók. Kéziratok vissza nem adatnak. Szerkesztői iroda: VIII. tized, halasi-nagy-utcza 29. sz.KECSKEMÉT A KECSKEMÉTI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT POLITIKAI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI KÖZLÖNYE, S A MINDSZENT-SZEGVÁR-VIDÉKI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT ÉRTESÍTŐJE. MEGJELEN MINDEN VASÁRN­AP. Hirdetmények és „Nyílttéri“ közlemények jutányo­san számíttatnak. Hivatalos: u. m. városi és biró­­sági 3 frt. — egyházi, egyleti, társu­lati stb. hirdetmények minden egyes beiktatása 2 frt. Bél­y­eg dij minden beigtatás után 30 kr. Előfizetési és hirdetési dijak fizeten­dők a kiadóhivatalnál Kecskeméten Kiadóhivatal: VIII. tized, halasi-nagy-utcza 29. sz. A német szó. Az új kultuszminiszter a német nyelv iránt való rokonszenvének babérokat akar szerezni a bécsi camarilla és a­­ Schulvereinnál. Körrendeletben írta meg az iskolák igazgató­inak, hogy nem eléggé vagyunk németek. Te­hát, hogy azokká legyünk, tanuljunk meg németül. Tanuljunk meg azért is, mivel az ide települő külföldiek a­kik csak németül tudnak beszélni, nem értenek meg bennün­ket. Hogy velünk közlekedhessenek tanuljuk meg a nyelvüket, mert megfordítva nem tör­ténik változás. Tehát germanizáljuk önmagunkat azokért az ide bevándorolt németek kedvéért, akik sehogysem akarják megtanulni nyelvünket, bár a kenyerünk nekik nagyon is jól esik. De minek is tanulják ők el a barbár ma­gyar nyelvet, mikor a legnagyob urak, a had­sereg főbb emberei, a kereskedők kevés kivé­tellel úgy sem beszélnek máskép mint né­metül. A magasabb úri körök társasága ma né­met szó mellett társalog. Könyvtárja tele van német könyvekkel és német újságot járat. A budapesti német lapok sokkal több pél­dányban jelennek meg mint a magyarok. És nem is a külföldön szerzik olvasójukat, ha­nem itt Magyarországon. Ahol muszáj meg­tanulni németül. Persze ! Hogy a zsurnálókat meg a volksblattokat legyen a­ki elolvassa! Mivel a szászok iskolájából kikerült „magya­rok“ kontigense k­öztül fogy­­a olvasó. Ezek a nagy Németország lapjait olvassák. Tanuljunk németül! Ezt értjük. De mikor azt mondja a kultuszminiszter, a magyar mú­zsa, a magyar kultúra őre, hogy muszáj! — ezt nem fogjuk megérteni soha! Ha nem tudott bennünket németté tenni a múlt tortúrája, nem Bach és Schmerling, nem fog azzá tenni bennünket Csáky Albin kultuszminiszter sem. Nyelvében él a magyar! Ezt mondja a költő. A mai tanrend szerint a­mikor oly sok tananyaggal kell megküzdeni a tanulónak, csak kevés idő jutott a magyar nyelv, a ma­gyar irodalom, a magyar történelem, a ma­gyar költészet tanulására is. Ha az iskolában eddig hetenkint négy órát szántak a magyar irodalomnak és a németnek kettőt, majd ez­után lesz három a magyaré és három a né­meté. (A dualizmus!). És mert németül na­gyon nehezen tanul a magyar ifjúság, az lesz a következése, hogy nem fog tudni se néme­tül se magyarul. És ha az úgynevezett magyar társadalom igy marad amint most van és nem fog átala­kulni igazi magyar társadalommá, olyanná, hogy a szalonokban a társalgási nyelv csupán csak magyar lesz, — és ha a magyarosítás eszközéül nem fognak használni olyan mód­szert is, milyent a saját nyelve érdekében a német és az orosz kormányok alkalmaznak, akkor bizony-bizony még tán el fogja érni — ha a gróf úr már nem is, de a gróf úrnak va­lamelyik örököse — azt az időt, amikor csak­ugyan németül beszél majd minden magyar. Nem mondjuk mi, hogy a középiskolák tantermeiből egészen zárassák ki a német nyelv. Ezt nem akarjuk, de akarjuk, hogy annak erőszakos forszírozásával hagyjon fel a miniszter úr, mert ilyen módon való tanítása a német nyelvnek, üdvös nem lehet erre a hazára. Ha az osztrák és a német lapoknak a né­­metesítő körrendelet fölött való ujjongását fi­gyelembe venné a miniszter úr, bizony saj­nálkoznia kellene a fölött, a­mit elhibázva tenni bátorkodott. Csak nézzen körül jól itthon, akkor majd meglátja, hogy bennünket micsoda aggodal­mak késztetnek a kitörésre! A közénk beván­dorlóit olaszok, francziák és csehek, akik ke­­reskedéssel, vagy spánál fogla­lka­nak, nem magyarul tanulnak meg köztünk, hanem né­metül. De nem azért ám, mert erre szüksé­gük volna, hanem, mert a magyarosítást ná­lunk itthon a földünkön, a mi hazánkban el­nyomja a német szó. Geográfiai fekvésünk és politikai viszo­nyunknál fogva közel jutott hozzánk a német nyelv. Politikai és kereskedelmi érintkezé­sünkben ennek a nyelvnek tudására szüksé­günk van. És mivel az érintkezés köztünk olyan sűrű, valamennyire meg is tanuljuk. Amennyit eddig németet tanultunk az isko­lában, az éppen elég volt arra, hogy akinek okvetlen szükséges annak tudása, az életben teljesen is elsajátítsa. De, hogy a nemzetre rá­erőszakolják a német szót, az hazafiatlan intézkedés. Akinek nincs szüksége rá, erő­szakkal soha sem fogja megtanulni, de feles­leges is volna vele az időt vesztegetni. A magyar közművelődési egyletek hango­san könyörögnek a néphez, hogy segítse tá­mogatni missiójában, mert idegen nemzetisé­gek kezdenek kiszorítani bennünket, a ma­gyarság nyelve nem biz tért foglalni, és ime nem a magyarosítás jogos kívánalmainak, hanem a gen­anizálás erőszakának hoz áldo­zatot a miniszter úr. Jobban tenné, ha nem a német nyelvnek a magyar középiskolákban való erőszakos taní­­tására, hanem inkább arra buzdítaná és kö­telezné a tanárokat és tanítókat, hogy ma­gyarosítsák meg az idegen ajkú és nemzeti­ségű honpolgáraink gyermekeit.. Ujjonghatnak most a bécsi Burgban az osztrák cselszövők, mert erőszakkal nem bír­ták a magyart németté tenni, most sikeresen haladnak ezen az úton a komédia-alkotmá­nyosság és a nemzet gyászmagyarkái segít­ségével. TAUSZA, CSILLAG PIROSKA. Épen úgy emlékszem, mintha csak ma volna, Kukoricza fosztás volt az udvarunkba, Legények, leányok ültek vegyest sorba, Fényes holdvilágnál vígan folyt a munka. A Nóta is vigan ’s aki tánczra perdült, Lába alá annak szent Dávid hegedült, Néha néha hallott egy csók czuppanása, Minden piros csőnek ennyi volt az ára. Már belefáradtak, fogytán volt a rakás, Öreg apám őket igy biztató folyvást: ,,No legények, lányok, csak szaporán rajta, Ezt a keveset még, nem sok van már hátra. Aki nékem adja az utolsó csövet, Annak még én máma sok szépet regélek.“ Mikor az utolsó csőre került a sor, Egyszerre kiálták: „most kelmetlen a sor.“ A holdvilág ekkor már letűnt az égről, Szent Dáviddal együtt a nóta sem zendü­l. Megállt szemük, szájok, sötét néma csend lett, Öreg­apám aztán regélni elkezdett. A hallgatók közé én is bevegyültem, Velük versenyezve kíváncsin füleltem, Hogy ragadna rám is valamicske abból, Hogy mesélni tudjak én is, ha,kell, akkor. „Röviden elmondom, hogy hol volt, hol nem volt“. Beszédét így kezdé, „csakhogy már rég meghalt“. Tovább nem hallottam, elnyomott az álom, Álmomat még most is magam előtt látom. I. Hát biz az úgy történt, amint mentem volna, Épen feltámadás napján a templomba, Két vén asszonyt láttam ballagni előttem, Mindegyiket karján, egy egy csecsemővel. Meg-meg álltak, s félve tekintgettek széjjel, Mint szokta a tolvaj, ha lopni jár éjjel, Lassan súgtak, búgtak, hogy senki ne hallja Titkos beszédöket, nehogy elárulja. Kíváncsiság vitt rá, hogy utánna nézzek, Várjon mit mivel most e két gonosz lélek, Hát mikor a templom küszöbét átlépem, Akkor pólyázgatták a csecsemőt épen. Egyik halkan súgta a másik fülébe: „így ni, rendben vagyunk, ki vagyon cserélve, De köztünk maradjon, s szálljon annak lelke, Aki elárulja, pokolba, ne mennyire.“ Aranynyal, ezüsttel toldta meg az egyik, Úgy gondolom az volt tán a gazdagabbik, És mikoron vége a keresztelésnek, Külön-külön, nem egy úton elmenének. S hogy hazaért ez, ki aranynyal, ezüsttel Tömte meg a zsebjét, kezdé ily beszéddel: „Mi velünk az Isten ugyan csodát miveit, Nem láttam, hallottam én még soha ilyent!“ „Ugyan mi az! mondja szaporán kigyelmed“. Szól az anya, aki beteg ágyán szenved. „Csakhogy előbb adja fiam ide mellém, Éhes tudom úgy is, hogyne volna szegény.“ S mig a gyermek szívja nem édes anyjának Emlőjét, megered a vén boszorkánynak Nyelve, s igy meséli el a csoda­dolgot: „Nem tréfa, megtörtént velünk, amit mondok. Országgyűlés. A képviselőház jan. 8-án is­mét megkezdte illéseit. A kormány beterjesztette a véderőről szóló törvényjavaslatot, mely teljesen az osztrák katonaság kezébe szolgáltatja a nemzetet s ami kis biztosítékot az 1868. évi törvény nyújtott, azt is elveszik tőlünk. A pártklubbokban előre meg­­hányták-vetették a képviselők a törvény­javaslatot, a 48 as függetlenségi párt és a mérsékelt ellenzék álta­lánosságban sem fogadja el, a pártok nevében ellene határozati javaslatot nyújtottak be Ugron Gábor és Apponyi Albert képviselők, ellene szólni pe (Uk­eidis, feliratkoztak 45-en. A kormánypárti klub­ban nagy ellenzék támadt a javaslat ellen . Horváth Gyula vezérlete alatt a lelkiismeretesebbek kérték a miniszterelnököt, hogy vegye vissza a törvényjavas­latot, de Tisza Kálmán határozottan kijelentette, hogy nem, hanem kényszerűé pártját, mikép lelki­ismerete ellen szavazzon, különben a kormány le fogna mondani. A lelkiismeretlen párt azután meg­adta magát, s megszavazza lelkiismerete ellen is a törvényjavaslatot, csakhogy megmaradhasson a kö­pönyegforgató hazaeladó Tisza uralma alatt. Szégyen és gyalázat ma már kormánypártinak lenni, Vad­n­a­y Andor azonban, kit Kecskemét polgársága egy időben annyira imádott ,­ most csapott át a kor­mánypártra, igazat adva nekünk, kik­et közösügyes­nek, politikai szédelgőnek neveztük akkor, mikor Kecskeméten csavargott népet bolondítani. Most már beláthatja népünk, hogy kik mondanak minden idő­ben igazat! Fótválasztás. A keczeli kerületben — Föld­­váry Gábor halála folytán — megüresedett mandá­tumnak függetlenségi kezekre leendő bízása végett Mikoron az Urnák oltárához léptem­, Isten fia, Jézus, jelent meg előttem, S igy szólt hozzám : Asszony, e gyermeknek anyja, Bárki legyen is, a nevemben meghagyja, Hogy fiából én most,­im leányt alkottam, Mert koronás király hitveséül szántam. Feltámadt a Jézus, angyalok hirdették, Dicsérjük mindnyájan, áldjátok szent nevét.“ Apa, anya, mind nem hitték ezt a mókát, De mikor megnézték, mondtak „isten-ucscsát.“ „És csakugyan leány, bármeddig is nézzük, — Jézus csoda dolgod mindnyájan dicsérjük!“ A nagy ámulásban azt is elfelejték Megkérdezni, váljon mire keresztelték ? Igaz neve nem volt, utánna se jártak, Megmaradt az egész tovább is csodának. A vén asszony eltűnt, nem tudni hogy hova? Nem volt annak sehol, se hite, se hamva, Nem törődött semmit menynyel, se pokollal, Megjött ő már egyszer innen és nem onnan. A csecsemő nőtt, nőtt, csupa gyönyörűség Volt még rá is nézni, olyan ritka szépség, Kiszállott a hire gunyhók s palotákba, Nem volt annak párja az egész országba. Hát még mikor osztán, már eladóvá lett, Elmondhatta volna ám vele az áment, Maga a király is , jöttek is nézőbe Nagy urak, mágnások, fényes öltözőbe. Olyan volt­a leány, mint a piros rózsa, Barna haja hosszan, kétágra befonva, Szeme meg úgy égett, mint csillag az égen, Csillag Piroskának hívták a vidéken.­­(­ T a ii u 1 in á n y­ ú t. „Holló Lajos Fél­egyháza város országgyűlési képviselője, — írja a „Jász-Nagykun-Szolnok“, a ki már két ízben ragadta el a házat talpraesett szónoklatával, dr. Z­á­m­b­ó Lajos polgármester és Dankó Ferencz I-fő tanácsos kiséretében 1. hó 3. ás 4-ik napján Szolnokon időzött, a város közigazgatási beren­dezése ás adóügyi s általában pénztári kezelésé­nek tanulmányozása czéljából. Az ellőbbire nézve Karcsú derekát nem szorította fűző, Ha módjában lenne sem volna fényűző. A virág mindig szép, gondolta magában, Amig el nem nyillott, hát még bimbójában. •Csakhogy a virág is nyúlására ébred, Ha a felkelő nap csókja reá téved, Mint a leány szive, melynek rejtekébe A szerelem ébred varázs érintésre. Piroska is igy járt, h­evült szerelemtől, Forrón megszeretve, messze idegentől. Ugyan kitől, lássuk, nézzünk csak utánna, így szövődik tovább a mesének szála. II. Egyszer midőn a nap már nyugodni térül, a bíbor sugarait bevonta az égről. A nagy rasiulenségre sötét alkony szállott, Lágyan rezgő szellő hozván édes álmot. Néma lett a tájék, csendes vala minden, Se fény, se zaj sehol, minden alszik régen, Csak egy tévedt utas, ki útjára nem lél, Bolyong egy rengeteg nagy erdő közepén. Hol egy kis lak állott, egyedül magában, Szegény ember lakott ott, harmadmagával: Tamás bácsi, Sára, együtt hitves páros, És kiről az ének szól, Piroska lányok. Ők is rég nyu­gosznak, de mi zörej hangja Támad, mely a csendet , álmukat zavarja. Az eltévedt vándor kérdé: „van-e engem, Aki szánni tudna odabent jó ember?“ Felkel a ház ura s bátorsággal így szól: „Kit keres, legyen az bárki is, ilyenkor?“ POLITIKAI SZEMLE: a mozgalom megindult, a függ. 48-as párt nevében Holló Lajos és Lukács Gyula képviselők kül­dettek le a központból, hogy a mozgalmat megindít­sák s jelöltet állíttassanak. Ezen kerületnek már két ízben vét függetlenségi képviselője, óhajtandó, hogy ismét magunk részére hódítsuk. VIDÉK. Czegléd. -j- Mulatság. A czeglédi kisdedóvó egylet saját pénztára javára 1889 évi február 2-án a népkörben zártkörű házias láncrestélyt rendez. Reméljük, hogy e közkedveltségnek örvendő in­tézetnek egyátalán nem lesz alkalma részvétlen­­ségről panaszkodni. -j- Színi jelentés. Bokody Antal jó hír­nevű színtársulatával e hó 12-én szándékozott megkezdeni Czegléden előadásait. — „Az igaz­gató és művezető ismert neve, s a társulati ta­gok névsora kellő biztosítékot nyújt arra nézve, — írja a Czegléd, — hogy a társulat előadásai a magasabb műigényeket is teljesen ki fogják elégíteni. Sajnos, hogy közönségünk makacs kö­zönyét ismerve, alig merünk nekik megfelelő anyagi sikert jósolni. Január 12-dikére „Rang és mód“ — 13-dikára „Az uzsai gyöngy.“ — 15-dikére „Francillou“ van a műsor szerint elő­adásra kitűzve." Nagy-Kőrös. + Fillér estélyek Nagy-Kőrösön. A nagy-körösi nőegylet is a kecskeméti példá­jára elhatározta, hogy minden két hétben, szom­baton estélyt tart, melyre a közönség külön meg­hívó nélkül lap útján hivatott meg. Belépti-dij 30 kr., melyben bennfoglaltatik a zenének dija is, s a fiatalságtól külön e czim alatt nem szed­nek be pénzt, mint helytelenül teszik a kecske­méti estélyeken. -f- Álarczos bált rendez Bajlós táncz­­tanító Nagy-Kőrösön 1889. évi január hó 19-én, szombaton, a városi szálloda nagytermében, a cs. és kir. 68. gyalogezred zenekara, Faulvatter karnagy vezetése és a nagy-kőrösi első zenekar közreműködése mellett hangversenynyel össze­kötve, melynek műsora — a „Nagy-Kőrös“ sze­rint — igen érdekesen van összeállítva. Belépti­­díj : páholy 6 személyre 8 frt; bemeneti jegy előre váltva 1 frt 20 kr., pénztárnál 1 frt 40 kr.; karzati számozott ülőhely 70 kr., karzati bemenet 30 kr. Szolnok.

Next