Kecskemét, 1892. július-december (21. [20.] évfolyam, 27-52. szám)

1892-09-11 / 37. szám

XXI. évfolyam, 37. szám, Kecskemét, 1892. szeptember 11. Előfizetési dij: helyben házhoz hordva, vidékre postán küldve. Egész évre - - - - 5 frt 1 kr. Félévre - - - - - 2 frt 50 kr. Negyedévre - - - - 1 frt 25 kr. Egy szám ára 10 kr. Előfizethetni a lapra a kiadóhivatal­ban, valamint a helybeli könyvke­reskedésekben. Egyes példányok kaphatók: a kiadó­­hivatalban, Fekete Mihály, Metzger B. és Harkay József kereskedésében. Kéziratok vissza nem adatnak. Szerkesztői iroda, II. tized, Plebánia­ utcza 8. szám.KECSKEMÉT A KECSKEMÉTI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT POLITIKAI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI KÖZLÖNYE. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Hirdetmények és „Nyílttéri­“ közlemények jutányo­san számíttatnak. Hivatalos: u. m. városi és bíró­sági 3 frt. — egyházi, egyleti, társu­lati stb. hirdetmények minden egye­­boigtatása 2 frt. Bélyeg­dij minden beigtatás után 30 kv. Előfizetési és hirdetési díjak fizeten­dők a kiadóhivatalnál Kecskeméten Kiadóhivatal, II. tized, Plebánia­ utcza 8. szám. Hogyan ünnepeljünk? Lassanként elkövetkezik szeptember hó 19-ke, amidőn hazánk legnagyobb fia, Kos­­­suth Lajos születésének 90-ik évfordulóját ünnepli. Megmozdult az egész ország. Jó példával jár elő a székes­főváros Budapest, hol a fé­nyes ünnepségek rendezésének vezetését a polgárok megtisztelő bizalmából Kecskemét város felső kerületének országgyűlési képvi­selője, Horváth Ádám intézi. De mindenütt habozást, kétkedést látunk az ünnepség módozataira nézve. E c­élból a székesfővárosi bizottság egy tájékozó körira­tot küldött a vidékre, mely így hangzik: ,,A Kossuth-ü­nnep budapesti intézőbizott­ságához a vidékről számos levél érkezik, me­lyekben a vidék hazafias polgárai az iránt kérnek felvilágosítást, mely irányban rendez­zék vidéken a Kossuth-ünnepeket. A bizott­ság magántudósítások helyett a következő ér­tesítést adja ki: Kívánatos, hogy az összes törvényhatósá­gok, városok és községek üdvözlő iratot küld­jenek hazánk legnagyobb fiához. Születése napja 80-ik évfordulója alkalmával 64 tör­vényhatóság üdvözölte őt s az ezekre adott válaszából nyilvánvaló, hogy tiszteletünk és szeretetünk nyilvánulásának ezen módja előtte kedves. Kívánatos, hogy mindazon törvény­­hatóságok, városok és községek, testületek és egyesületek, amelyek még nem tették meg Kossuth Lajost díszpolgáruknak, tiszteletbeli, illetőleg dísztagjuknak megválaszszák. Kívánatos, hogy minden város és község valamely főterét, vagy főutczáját — ameny­­nyiben ez még nem történt — Kossuth La­josnak nevéről nevezze el. Minthogy az intéző bizottság egyik fő­­czélja az, hogy, mivel Kossuth Lajos úgyne­vezett nemzeti ajándékot nem hajlandó elfo­gadni, egy országos Kossuth-alapít­­ványt gyűjtsön amelynek rendeltetési czél­­ját meghatározni Kossuth Lajosnak lesz fel­ajánlva, kívánatos hogy midőn országszerte ezt a ritka jelentőségű napot ünnepük, az ör­vendetes évforduló alkalmából a lehető leg­szélesebb körre kiterjedő gyűjtés történjék és ennek eredménye a bizottsághoz (Harisbazár I. em.) küldessék be. A bizottság a begyült adományokat hirlapilag — vagy az adakozó fél kívánságára magánlevélben — nyugtázni fogja s egy pénzintézetet kér fel a pénz ke­zelésére. Ezen kívül minden törvényhatóság, város, község és testület a maga körülményeihez képest állapítsa meg az ünnepség módoza­tait; de meg vagyunk róla győződve, hogy ezen ünnepségek csupán a fentebbiek figye­lembevételével lesznek emlékezetesek, mara­dandók.“ Ezen értesítésben megtaláljuk mi is alkal­mas módját a kilenczvenéves Kossuth ün­neplésének. Nem elég, ha szívünk templomá­ban ő az oltárkép; nem elég, ha egy egyszerű banketten érette tósztát mondunk s egészsé­gére poharat ürítünk: kell, hogy tiszteletünk és szeretetünk nyilvánulása mélyebbreható, emlékezetes és maradandó legyen. Rövid ugyan az idő, de perczek alatt is sokat lehet tenni. Azt hisszük, hogy e város lelkes polgársága pártkülönbség nélkül le­fogja róni a hála, a tisztelet, a szeretet leg­nemesebb, legszebb adóját Kossuth La­jos iránt. Itt a lelkesedés nem hiányzik. Itt csak a módozatok megállapításáról van és lehet szó. Felhívjuk tettre a kezdeményezni és intéz­kedni hivatottakat! Éljen Kossuth Lajos! t­ácsk­a. A bosszú. — Elbeszélés. -Irta : Kecskem­é­t­h­y Géza. (Vége.) Vígan folyt a tréfa, mulatság a vigadó termei­ben, midőn Bérczi oda ért. Miczi társaságában egy idegen, túl magas, fehér arczú úr forgott, kit szintén megrészegített a leány ellenállhatlan hóditóereje. Miczi az érkező Bérczit figyelembe se vette, kinek gyorsan tódult szivéhez a vér. Éjfélig folyton az idegen úrral mulatott, ki, mint mondák, szomszéd gazdag földbirtokos és igen „jó partié.“ Két óra felé sikerült Bérczinek egy keringőt nyernie és Miczi vígan lejtett oldalán a sima parketten tova. Szemeit azonban új imádója felé irányza, ki folyton moso­lyával kisérte. Midőn az ajtóhoz értek, Bérczi hirte­len szorosan megragadta a leány kezét, hogy az halkan felsikoltott és kivonva a sötét, szűk folyo­sóra, rekedt hangon kiáltá: — Mi ez, mit jelentsen ez? Miért űz belőlem játékot, ez több, mint egy ember elbírhat! — Mi a baja, mit akar? — kérdé bosszúsan a leány. — Feleletet akarok kérdésemre. Most forditá-e el tőlem hűtlen szivét, hogy annak az idegennek odaadja, vagy pedig — vagy pedig csapodár, ra­vasz volt akkor is, midőn verseimet elfogadta, és azt az emléket, azt az édes emléket adta. Szokott nyugalma nem hagyta el a leányt és pajzán nevetés után könnyedén mondá: — Ugyan Bérczi, csak nem vette azt a gyerekséget komolyan. Hiszen az csak tréfa volt! — Csak tréfa volt! — Karjai lankadtan hanyat­lanak alá, mig Miczi mosolyogva röpült a terembe, hol koczintott új imádójával, ki­telt, csillogó pezsgős poharakkal közelített feléje. Bérczi pedig az erdő felé támolygott, oda borult egy tölgy tövébe. Első, mély csalódása nagyon ne­hezen sújtotta, keserű könnyekre fakadt. És ezek az igazi, férfias könnyek parázsként égtek arczán. Szé­­gyelte gyengeségét. Szétmorzsolta azt az utolsó, keserű könnyet, mely ott égett szemében, és haza­­vánszorgott. Még azon este elutazott, senki sem tudta merre, hová ? Csak névjegyeit küldte szét. * Egy év gyorsan elmúlt, Miczi könnyen megvi­gasztalódott hűtlen imádója veszteségén, hisz köny­­nyelmű szívével, felületes természetével nem sokáig tudott egy tárgyról elábrándozgatni,­ vígan, gondta­lanul élt napról-napra, nem sokat törődve a múlttal, csak a jelenben élve, az birt rá varázszsal. Az a sáppadt arczú, méla tekintetű jogász fiú csak hal­vány mécsként világított röpke emlékezetében; a számtalan új élvezet, mulatság közepette, melyeket a tél folyamán rendeztek, az a halvány emlékezet is teljesen elhamvadt. Egyik kedélyes esti mulatságunk alkalmával egy csapat udvariétól körülvéve, kik Miczit méhként ra­jongták körül, élénk beszélgetésbe merülve állot­tunk a fényes teremben. Én Miczi mellett állottam és egyszerű, fehér mellruhácskám­ban, gyönyör­ködve szemléltem királynői termetét, melyen hal­ványsárga atlaszruha simult végig, tearózsákkal di­­szitve. Olajszínű bőrét még tündöklőbbé tette a sárga selyem ruha úgy, hogy szó nélkül nem bírtam meg­állni. — Hallod-e Miczi, te ma pompásan nézel ki, olyan vagy épen, mint az a Madonna kép, mely az oltár mellett függ. — Valóban, ez Jézus ? — kérdé elégedett mo­­solylyal, gyengéden vállamra ütve illatos maraboux legyezőjével. Hozzá volt különben már a bókokhoz szokva, talán mint a mindennapi kenyérhez, közö­nyösen fogadta ezt is. Engem csupa szokásból czi­­ezusnak hívott, mert mindig hízelegtem neki, nem törődött vele, ha a társaság­ ig meghallotta a bizal­mas megszólítást, hisz tudta, hogy ez a tettetett naiv­­ság is jól illik nekie, míg én vérvörös lettem, de ne­heztelni még sem tudtam rája. Mindenkire egyaránt kiterjeszté bűverejét, melynek senki sem tudott, avagy nem is akart ellentállni. Amint így elmerengve pillantottam rá, észrevet­tem, hogy futó pir lepte el kreol bőrét. Követve tün­döklő szemeinek irányát, egy fiatal embert pillantok meg, ki az oszlophoz dőlve, tüzesen viszonozta Miczi tekintetét. Rendkívüli módon ismeretesnek tűnt fel az ifjú, de nem jutott eszembe, hol láttam már. Fekete, igen helyes bajusza jól illett a mély tüzű szemek­hez, de simára borotvált sáppadt arcza nem keltett rokonszenvet, mivel arra a biztos tudatra vezetett, hogy az ifjú még csak suhancz éveiben van. — Szentséges Atyám ! — gondoltam és majd­nem felkiálltottam meglepetésemben — ez az ifjú nem más, mint Bérczi. De hisz az lehetetlenség! Hogyan került volna ide, hisz Miczi csúful rászedte már egyszer. Avagy talán azért jött vissza, hogy még egyszer tanulmányozza a leányt, kinek termé­szete pedig mit sem változott azóta. Miczi észrevette tétovázó arczom­at és mélyen lehajolva hozzám, egy jelentőségteljes oldalpillan­tással kérdé: — Mit gondolsz, ki az ? — Bérezi ? — kérdém hihetetlenül. — Magam is azt hiszem, — viszonta elmoso­lyodva bámulatomon. Többet nem beszélgettünk, mert az ifjú Miczi elé sietett és mélyen meghajolva, tánczra kérte fel. A­mint­­ er­re néztem láttam, minő kaczér, észbontó pillantással pihentette szemeit a halvány arezon, mint enyeleg, pajzánkodik vele és tökéletesen meg­győződtem arról, hogy Miczi újra finoman szőtt há­lójába csalja az ifjút. — Ilyen későn keresi fel a régi, jó barátot?— kérdé édes zengésű hangján. —­ Épen most érkeztem, egy pillanatig sem késtem, — felelt amaz, kezével a karcsú, sugár termetet átkarolva, s én jól láttam, mint remegett e kéz. Rövid keringő után ismét mellém helyezte Miczit, észrevettem a fiatal pár felhevültségét és szemre­hányó hangon súgtam Miczinek: — Ismét meghó­dítottad, elbűvölted őt? - Gondolod? — mondá meggyőződött hangon Miczi, és telt, piros ajkai kö­rül gúnyos, elégedett mosoly játszott. Bérczi egész este nem távozott Miczi oldaláról Nagyjaink emléke. Az a nemzet, amely megfeledkezik elhunyt nagyjairól,, amely nem ápolja azok drága emlé­két hálás kegyelettel, nem érdemli meg, hogy nagy férfiai legyenek, akik egyik vagy másik téren óriási lökéssel segítik előre a nemzet ha­ladását. Az a város, amely nem gondoskodik nagyjai emlékének gondos megőrzéséről, tetteik, példá­juk ébrentartásáról, az nem fejlődni, hanem veszni induló város. Aki nem tud a múltra visszatekinteni, annak nem lehet helyes iránya a jövőre nézve. Aki feledi a múlt jeleseit, nem nevel kitűnőségeket a jövő számára. A múlt, jelen és jövő szét nem választható, el nem osztható, mert aki csupán a múltnak él, az régiségtárba való; aki csu­pán a jelent tekinti, az vagy önző, vagy rövid­látó, aki csupán a jövőt nézi, az ábrándozó. Komoly munkánkhoz a múlt ismerete, a je­len tanulmányozása s ezek alapján a jövőre nézve ésszerű tervek készítése szükséges. De szükséges az is, hogy akik ily irányban működtek, habár századok moha fedi is sírju­kat, avagy elsimult nyugvóhelyük fölött a föld, azoknak emléke, munkájuknak folytatása éljen bennünk! Ezért örvendünk, ha látjuk, hogy városunk halhatatlan szülöttjének, Katona Józsefnek di­cső emlékét oly hálás kegyelettel őrzi e város polgársága. Ezért örvendünk oly czikknek, mely „Kegye­let“ czim alatt jelent meg­­. laptársunk a ,,K. L.“ f. évi 36-ik számában, hol városunk kitűnősége, Hornyik János emlékezetének ébrentartásár­­ól van szó. Hála a gondviselésnek, van még több alakja is a múltnak, akiknek élő teste és szelleme e város jólétének előmozdításán a közönségeset, a kötelességszerű munkát messze felül haladó mó­don iparkodott. Úgy leszünk hálásak, úgy leszünk a jövőre nézve irányt adók, ha ezeknek nagy munkáját haláluk­­után is megtiszteljük, megbecsüljük. Hogy kegyeletünk e nemes nyilvánulása ki­ket, mi módon illessen, annak tárgyalása nem tartozik a jelen czikk keretébe. De azt a törekvést, annak megvalósítását, hogy az ilyen kitűnőségek emlékezete fenntar­­tassék, ápoltassák és fejlesztéssé!;: reá czimez­­zük a „Katona József körre.“ Ennek a körnek nem lehet csupán az a fel­adata, hogy a Katona József-kultusz szolgála­tában álljon s r­áadásul felolvasásokat rendezzen. Ennek a társaságnak kell, hogy a közműve­lődésre, a haladásra vonatkozó összes tényező­ket számításba vegye, azokat ápolja és fejlessze. És vájjon van-e egy-egy szebb mód erre nézve, ha elhunyt jeleseink emlékét ápoljuk, azokét, akik egy vagy más téren városunk ha­ladását előmozdítani törekedtek, s ezen buzgal­mukban a közönséges mértéken felül emelkedtek ? Hogy kiket illessen és mi módon tiszteletünk és kegyeletünk nyilvánulása, arról ezúttal nem szólunk, csupán egy eszmét akarunk megpen­díteni. Városunk sok czifra nevű utczáit úgy is el kell keresztelni mielőbb. Mi lenne méltóbb, mint azokat ilyen jeleseinkről elnevezni. De még egyebet is kell tenni nézetünk szerint. Ugyan ki, hányan tudják ma már, hogy miért hívják Kecskemét egy utczáját Szlemenits­­utczának, pár évtized alatt hányan tudnak arról számot adni, hogy miért neveztek el egy teret Tatay-térnek ? Nem elég tehát az utcza házaira a megtisz­telt elhunyt jeles nevét odatenni, hanem kell és szükséges, hogy ilyen utcza, ilyen tér leg­kiválóbb épületébe egy márványtábla legyen be­illesztve, amelynek aranyozott belk­iből az ol­vasni alig megtanult ökölnyi gyerek is megtud­hassa, hogy ki volt az a Szlemenits, Hornyik János, Tatay András stb ? Ajánljuk ez eszmét, általában nagyjaink drága emlékének, irányuk, működésük fentartásának a múltra nézve kegyeletes és hálás, a jelen szá­mára önmagunkat megtisztelő, a jövőt tekintve példaként gyümölcsöző ápolását a „Katona Jó­zsef kör“ s általa egész városunk polgárságának becses figyelmébe. ÚJDONSÁGOK. — Meghívó. A függ. és 48-as párt vezérbizottságának tagjai, valamint a „Népkör“ választmányi tagjai tisztelettel meghivatnak f. hó II-én, vasárnap .I. u. 5 órakor a „Népkör“ helyiségében tartandó gyűlésre, melynek tárgya: Kossuth Lajos 90-ik születésnapjának megünneplése. Az elnökség. — Gyászhirek. Köztiszteletben álló csalá­dot súly­­­ott a kérlelhet­len halál, elragadva a szerető és gondos férjet, atyát. Ihász Márton kir. törvényszéki biró f. hó 9-én, délután 4­/5 órakor hosszas szenvedés után elhunyt. A bol­dogult a helybeli törvényszéknek egyik kiváló tagja volt, a büntető tanácsnak elnöke. A mé­lyen megszomorodott család fájdalmában osztoz­nak úgy hivatalnok társai, mint városunk intel­ligens közönsége, az általános, őszinte részvét enyhítse súlyos veszteségüket. A család és a kir. törvényszék adtak ki gyászjelentéseket: „Alulírottak az összes rokonok, barátaik és ismerőseik nevében is mélyen szomorodott szív­vel jelentik a forrón szereteti felejt­­etet , a férj-, apa-, nagyapa-, após-, illetőleg testvérnek Fel­

Next