Kecskemét, 1892. július-december (21. [20.] évfolyam, 27-52. szám)
1892-09-11 / 37. szám
XXI. évfolyam, 37. szám, Kecskemét, 1892. szeptember 11. Előfizetési dij: helyben házhoz hordva, vidékre postán küldve. Egész évre - - - - 5 frt 1 kr. Félévre - - - - - 2 frt 50 kr. Negyedévre - - - - 1 frt 25 kr. Egy szám ára 10 kr. Előfizethetni a lapra a kiadóhivatalban, valamint a helybeli könyvkereskedésekben. Egyes példányok kaphatók: a kiadóhivatalban, Fekete Mihály, Metzger B. és Harkay József kereskedésében. Kéziratok vissza nem adatnak. Szerkesztői iroda, II. tized, Plebánia utcza 8. szám.KECSKEMÉT A KECSKEMÉTI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT POLITIKAI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI KÖZLÖNYE. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Hirdetmények és „Nyílttéri“ közlemények jutányosan számíttatnak. Hivatalos: u. m. városi és bírósági 3 frt. — egyházi, egyleti, társulati stb. hirdetmények minden egyeboigtatása 2 frt. Bélyegdij minden beigtatás után 30 kv. Előfizetési és hirdetési díjak fizetendők a kiadóhivatalnál Kecskeméten Kiadóhivatal, II. tized, Plebánia utcza 8. szám. Hogyan ünnepeljünk? Lassanként elkövetkezik szeptember hó 19-ke, amidőn hazánk legnagyobb fia, Kossuth Lajos születésének 90-ik évfordulóját ünnepli. Megmozdult az egész ország. Jó példával jár elő a székesfőváros Budapest, hol a fényes ünnepségek rendezésének vezetését a polgárok megtisztelő bizalmából Kecskemét város felső kerületének országgyűlési képviselője, Horváth Ádám intézi. De mindenütt habozást, kétkedést látunk az ünnepség módozataira nézve. E célból a székesfővárosi bizottság egy tájékozó köriratot küldött a vidékre, mely így hangzik: ,,A Kossuth-ünnep budapesti intézőbizottságához a vidékről számos levél érkezik, melyekben a vidék hazafias polgárai az iránt kérnek felvilágosítást, mely irányban rendezzék vidéken a Kossuth-ünnepeket. A bizottság magántudósítások helyett a következő értesítést adja ki: Kívánatos, hogy az összes törvényhatóságok, városok és községek üdvözlő iratot küldjenek hazánk legnagyobb fiához. Születése napja 80-ik évfordulója alkalmával 64 törvényhatóság üdvözölte őt s az ezekre adott válaszából nyilvánvaló, hogy tiszteletünk és szeretetünk nyilvánulásának ezen módja előtte kedves. Kívánatos, hogy mindazon törvényhatóságok, városok és községek, testületek és egyesületek, amelyek még nem tették meg Kossuth Lajost díszpolgáruknak, tiszteletbeli, illetőleg dísztagjuknak megválaszszák. Kívánatos, hogy minden város és község valamely főterét, vagy főutczáját — amenynyiben ez még nem történt — Kossuth Lajosnak nevéről nevezze el. Minthogy az intéző bizottság egyik főczélja az, hogy, mivel Kossuth Lajos úgynevezett nemzeti ajándékot nem hajlandó elfogadni, egy országos Kossuth-alapítványt gyűjtsön amelynek rendeltetési czélját meghatározni Kossuth Lajosnak lesz felajánlva, kívánatos hogy midőn országszerte ezt a ritka jelentőségű napot ünnepük, az örvendetes évforduló alkalmából a lehető legszélesebb körre kiterjedő gyűjtés történjék és ennek eredménye a bizottsághoz (Harisbazár I. em.) küldessék be. A bizottság a begyült adományokat hirlapilag — vagy az adakozó fél kívánságára magánlevélben — nyugtázni fogja s egy pénzintézetet kér fel a pénz kezelésére. Ezen kívül minden törvényhatóság, város, község és testület a maga körülményeihez képest állapítsa meg az ünnepség módozatait; de meg vagyunk róla győződve, hogy ezen ünnepségek csupán a fentebbiek figyelembevételével lesznek emlékezetesek, maradandók.“ Ezen értesítésben megtaláljuk mi is alkalmas módját a kilenczvenéves Kossuth ünneplésének. Nem elég, ha szívünk templomában ő az oltárkép; nem elég, ha egy egyszerű banketten érette tósztát mondunk s egészségére poharat ürítünk: kell, hogy tiszteletünk és szeretetünk nyilvánulása mélyebbreható, emlékezetes és maradandó legyen. Rövid ugyan az idő, de perczek alatt is sokat lehet tenni. Azt hisszük, hogy e város lelkes polgársága pártkülönbség nélkül lefogja róni a hála, a tisztelet, a szeretet legnemesebb, legszebb adóját Kossuth Lajos iránt. Itt a lelkesedés nem hiányzik. Itt csak a módozatok megállapításáról van és lehet szó. Felhívjuk tettre a kezdeményezni és intézkedni hivatottakat! Éljen Kossuth Lajos! tácska. A bosszú. — Elbeszélés. -Irta : Kecskeméthy Géza. (Vége.) Vígan folyt a tréfa, mulatság a vigadó termeiben, midőn Bérczi oda ért. Miczi társaságában egy idegen, túl magas, fehér arczú úr forgott, kit szintén megrészegített a leány ellenállhatlan hóditóereje. Miczi az érkező Bérczit figyelembe se vette, kinek gyorsan tódult szivéhez a vér. Éjfélig folyton az idegen úrral mulatott, ki, mint mondák, szomszéd gazdag földbirtokos és igen „jó partié.“ Két óra felé sikerült Bérczinek egy keringőt nyernie és Miczi vígan lejtett oldalán a sima parketten tova. Szemeit azonban új imádója felé irányza, ki folyton mosolyával kisérte. Midőn az ajtóhoz értek, Bérczi hirtelen szorosan megragadta a leány kezét, hogy az halkan felsikoltott és kivonva a sötét, szűk folyosóra, rekedt hangon kiáltá: — Mi ez, mit jelentsen ez? Miért űz belőlem játékot, ez több, mint egy ember elbírhat! — Mi a baja, mit akar? — kérdé bosszúsan a leány. — Feleletet akarok kérdésemre. Most forditá-e el tőlem hűtlen szivét, hogy annak az idegennek odaadja, vagy pedig — vagy pedig csapodár, ravasz volt akkor is, midőn verseimet elfogadta, és azt az emléket, azt az édes emléket adta. Szokott nyugalma nem hagyta el a leányt és pajzán nevetés után könnyedén mondá: — Ugyan Bérczi, csak nem vette azt a gyerekséget komolyan. Hiszen az csak tréfa volt! — Csak tréfa volt! — Karjai lankadtan hanyatlanak alá, mig Miczi mosolyogva röpült a terembe, hol koczintott új imádójával, kitelt, csillogó pezsgős poharakkal közelített feléje. Bérczi pedig az erdő felé támolygott, oda borult egy tölgy tövébe. Első, mély csalódása nagyon nehezen sújtotta, keserű könnyekre fakadt. És ezek az igazi, férfias könnyek parázsként égtek arczán. Szégyelte gyengeségét. Szétmorzsolta azt az utolsó, keserű könnyet, mely ott égett szemében, és hazavánszorgott. Még azon este elutazott, senki sem tudta merre, hová ? Csak névjegyeit küldte szét. * Egy év gyorsan elmúlt, Miczi könnyen megvigasztalódott hűtlen imádója veszteségén, hisz könynyelmű szívével, felületes természetével nem sokáig tudott egy tárgyról elábrándozgatni, vígan, gondtalanul élt napról-napra, nem sokat törődve a múlttal, csak a jelenben élve, az birt rá varázszsal. Az a sáppadt arczú, méla tekintetű jogász fiú csak halvány mécsként világított röpke emlékezetében; a számtalan új élvezet, mulatság közepette, melyeket a tél folyamán rendeztek, az a halvány emlékezet is teljesen elhamvadt. Egyik kedélyes esti mulatságunk alkalmával egy csapat udvariétól körülvéve, kik Miczit méhként rajongták körül, élénk beszélgetésbe merülve állottunk a fényes teremben. Én Miczi mellett állottam és egyszerű, fehér mellruhácskámban, gyönyörködve szemléltem királynői termetét, melyen halványsárga atlaszruha simult végig, tearózsákkal diszitve. Olajszínű bőrét még tündöklőbbé tette a sárga selyem ruha úgy, hogy szó nélkül nem bírtam megállni. — Hallod-e Miczi, te ma pompásan nézel ki, olyan vagy épen, mint az a Madonna kép, mely az oltár mellett függ. — Valóban, ez Jézus ? — kérdé elégedett mosolylyal, gyengéden vállamra ütve illatos maraboux legyezőjével. Hozzá volt különben már a bókokhoz szokva, talán mint a mindennapi kenyérhez, közönyösen fogadta ezt is. Engem csupa szokásból cziezusnak hívott, mert mindig hízelegtem neki, nem törődött vele, ha a társaság ig meghallotta a bizalmas megszólítást, hisz tudta, hogy ez a tettetett naivság is jól illik nekie, míg én vérvörös lettem, de neheztelni még sem tudtam rája. Mindenkire egyaránt kiterjeszté bűverejét, melynek senki sem tudott, avagy nem is akart ellentállni. Amint így elmerengve pillantottam rá, észrevettem, hogy futó pir lepte el kreol bőrét. Követve tündöklő szemeinek irányát, egy fiatal embert pillantok meg, ki az oszlophoz dőlve, tüzesen viszonozta Miczi tekintetét. Rendkívüli módon ismeretesnek tűnt fel az ifjú, de nem jutott eszembe, hol láttam már. Fekete, igen helyes bajusza jól illett a mély tüzű szemekhez, de simára borotvált sáppadt arcza nem keltett rokonszenvet, mivel arra a biztos tudatra vezetett, hogy az ifjú még csak suhancz éveiben van. — Szentséges Atyám ! — gondoltam és majdnem felkiálltottam meglepetésemben — ez az ifjú nem más, mint Bérczi. De hisz az lehetetlenség! Hogyan került volna ide, hisz Miczi csúful rászedte már egyszer. Avagy talán azért jött vissza, hogy még egyszer tanulmányozza a leányt, kinek természete pedig mit sem változott azóta. Miczi észrevette tétovázó arczomat és mélyen lehajolva hozzám, egy jelentőségteljes oldalpillantással kérdé: — Mit gondolsz, ki az ? — Bérezi ? — kérdém hihetetlenül. — Magam is azt hiszem, — viszonta elmosolyodva bámulatomon. Többet nem beszélgettünk, mert az ifjú Miczi elé sietett és mélyen meghajolva, tánczra kérte fel. Amint erre néztem láttam, minő kaczér, észbontó pillantással pihentette szemeit a halvány arezon, mint enyeleg, pajzánkodik vele és tökéletesen meggyőződtem arról, hogy Miczi újra finoman szőtt hálójába csalja az ifjút. — Ilyen későn keresi fel a régi, jó barátot?— kérdé édes zengésű hangján. — Épen most érkeztem, egy pillanatig sem késtem, — felelt amaz, kezével a karcsú, sugár termetet átkarolva, s én jól láttam, mint remegett e kéz. Rövid keringő után ismét mellém helyezte Miczit, észrevettem a fiatal pár felhevültségét és szemrehányó hangon súgtam Miczinek: — Ismét meghódítottad, elbűvölted őt? - Gondolod? — mondá meggyőződött hangon Miczi, és telt, piros ajkai körül gúnyos, elégedett mosoly játszott. Bérczi egész este nem távozott Miczi oldaláról Nagyjaink emléke. Az a nemzet, amely megfeledkezik elhunyt nagyjairól,, amely nem ápolja azok drága emlékét hálás kegyelettel, nem érdemli meg, hogy nagy férfiai legyenek, akik egyik vagy másik téren óriási lökéssel segítik előre a nemzet haladását. Az a város, amely nem gondoskodik nagyjai emlékének gondos megőrzéséről, tetteik, példájuk ébrentartásáról, az nem fejlődni, hanem veszni induló város. Aki nem tud a múltra visszatekinteni, annak nem lehet helyes iránya a jövőre nézve. Aki feledi a múlt jeleseit, nem nevel kitűnőségeket a jövő számára. A múlt, jelen és jövő szét nem választható, el nem osztható, mert aki csupán a múltnak él, az régiségtárba való; aki csupán a jelent tekinti, az vagy önző, vagy rövidlátó, aki csupán a jövőt nézi, az ábrándozó. Komoly munkánkhoz a múlt ismerete, a jelen tanulmányozása s ezek alapján a jövőre nézve ésszerű tervek készítése szükséges. De szükséges az is, hogy akik ily irányban működtek, habár századok moha fedi is sírjukat, avagy elsimult nyugvóhelyük fölött a föld, azoknak emléke, munkájuknak folytatása éljen bennünk! Ezért örvendünk, ha látjuk, hogy városunk halhatatlan szülöttjének, Katona Józsefnek dicső emlékét oly hálás kegyelettel őrzi e város polgársága. Ezért örvendünk oly czikknek, mely „Kegyelet“ czim alatt jelent meg. laptársunk a ,,K. L.“ f. évi 36-ik számában, hol városunk kitűnősége, Hornyik János emlékezetének ébrentartásáról van szó. Hála a gondviselésnek, van még több alakja is a múltnak, akiknek élő teste és szelleme e város jólétének előmozdításán a közönségeset, a kötelességszerű munkát messze felül haladó módon iparkodott. Úgy leszünk hálásak, úgy leszünk a jövőre nézve irányt adók, ha ezeknek nagy munkáját halálukután is megtiszteljük, megbecsüljük. Hogy kegyeletünk e nemes nyilvánulása kiket, mi módon illessen, annak tárgyalása nem tartozik a jelen czikk keretébe. De azt a törekvést, annak megvalósítását, hogy az ilyen kitűnőségek emlékezete fenntartassék, ápoltassák és fejlesztéssé!;: reá czimezzük a „Katona József körre.“ Ennek a körnek nem lehet csupán az a feladata, hogy a Katona József-kultusz szolgálatában álljon s ráadásul felolvasásokat rendezzen. Ennek a társaságnak kell, hogy a közművelődésre, a haladásra vonatkozó összes tényezőket számításba vegye, azokat ápolja és fejlessze. És vájjon van-e egy-egy szebb mód erre nézve, ha elhunyt jeleseink emlékét ápoljuk, azokét, akik egy vagy más téren városunk haladását előmozdítani törekedtek, s ezen buzgalmukban a közönséges mértéken felül emelkedtek ? Hogy kiket illessen és mi módon tiszteletünk és kegyeletünk nyilvánulása, arról ezúttal nem szólunk, csupán egy eszmét akarunk megpendíteni. Városunk sok czifra nevű utczáit úgy is el kell keresztelni mielőbb. Mi lenne méltóbb, mint azokat ilyen jeleseinkről elnevezni. De még egyebet is kell tenni nézetünk szerint. Ugyan ki, hányan tudják ma már, hogy miért hívják Kecskemét egy utczáját Szlemenitsutczának, pár évtized alatt hányan tudnak arról számot adni, hogy miért neveztek el egy teret Tatay-térnek ? Nem elég tehát az utcza házaira a megtisztelt elhunyt jeles nevét odatenni, hanem kell és szükséges, hogy ilyen utcza, ilyen tér legkiválóbb épületébe egy márványtábla legyen beillesztve, amelynek aranyozott belkiből az olvasni alig megtanult ökölnyi gyerek is megtudhassa, hogy ki volt az a Szlemenits, Hornyik János, Tatay András stb ? Ajánljuk ez eszmét, általában nagyjaink drága emlékének, irányuk, működésük fentartásának a múltra nézve kegyeletes és hálás, a jelen számára önmagunkat megtisztelő, a jövőt tekintve példaként gyümölcsöző ápolását a „Katona József kör“ s általa egész városunk polgárságának becses figyelmébe. ÚJDONSÁGOK. — Meghívó. A függ. és 48-as párt vezérbizottságának tagjai, valamint a „Népkör“ választmányi tagjai tisztelettel meghivatnak f. hó II-én, vasárnap .I. u. 5 órakor a „Népkör“ helyiségében tartandó gyűlésre, melynek tárgya: Kossuth Lajos 90-ik születésnapjának megünneplése. Az elnökség. — Gyászhirek. Köztiszteletben álló családot súlyott a kérlelhetlen halál, elragadva a szerető és gondos férjet, atyát. Ihász Márton kir. törvényszéki biró f. hó 9-én, délután 4/5 órakor hosszas szenvedés után elhunyt. A boldogult a helybeli törvényszéknek egyik kiváló tagja volt, a büntető tanácsnak elnöke. A mélyen megszomorodott család fájdalmában osztoznak úgy hivatalnok társai, mint városunk intelligens közönsége, az általános, őszinte részvét enyhítse súlyos veszteségüket. A család és a kir. törvényszék adtak ki gyászjelentéseket: „Alulírottak az összes rokonok, barátaik és ismerőseik nevében is mélyen szomorodott szívvel jelentik a forrón szereteti felejtetet , a férj-, apa-, nagyapa-, após-, illetőleg testvérnek Fel