Kecskemét, 1892. július-december (21. [20.] évfolyam, 27-52. szám)

1892-10-09 / 41. szám

XXI. évfolyam. 41. szám Kecskemét, 1892. október 9. Előfizetési dij: helyben házhoz hordva, vidékre postán küldve. Egész évre - - - - 5 frt 2 kr Félévre - - - - - 2 frt 50 kr. Negyedévre - - - - 1 frt 25 kr. Egy szám ára 10 kr. Előfizethetni a lapra a kiadóhivatal­ban, valamint a helybeli könyvke­reskedésekben. Egyes példányok kaphatók: a kiadó­­hivatalban, Fekete Mihály, Metzger B. és Harkay József kereskedésében. Kéziratok vissza nem adatnak. Szerkesztői iroda, II. tized, Plebánia­ utcza 8. szám.KECSKEMÉT A KECSKEMÉTI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT POLITIKAI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI KÖZLÖNYE. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Hirdetmények és „Nyílttéri“ közlemények jutányo­son számíttatnak. Hivatalos: u. m. városi és bíró­sági 3 frt. — egyházi, egyleti, társu­lati stb. hirdetmények minden egyé­­beigtatása 2 frt. Bélyeg­díj minden beig­tatás után 30 kr. Előfizetési és hirdetési dijak fizeten­dők a kiadóhivatalnál Kecskeméten Kiadóhivatal, II. tized, Plebánia-utcza 8. szám. a * 1849. október 6. Kiss Ernő, Nagy­ Sán­dor József, Aulich Lajos, Török Ignácz, Pölten­berg Ernő, Knézich Károly, Dam­janich János, Leiningen Károly, Vécsey Károly gr., Lak­ner György, Dessewffy Arisztid, Schwei­del József, Lázár Vilmos. És valamennyien a szabad­­ságharcz neves és névtelen fél­istenei nyugodjatok bé­kével! Valamint minden Szentek napján a sírokon meggyül a világ, úgy e napon sziveinkben is fellobog a hazaszeretet örök lángja, mely irántatok való ke­gyeletre késztet s megvilágo­­sitja az ösvényt, amelyen ha­ladva méltók lehetünk hozzá­tok s ha a czélt elérjük, ti nem hiába küzdöttetek s nem hiába szenvedtetek vértanúi halált. „Az ősök keresztet iktattak államczimerébe a vérrel szerzett ma­gyar hazának, mely ma is ország, d se nem áll­­­a vi. Arad p­e­d­i­g a M­a­­gyar Golgota. Legyen a hon szabad­ság mártyr­­jainak halálával meg­szentelt földjének min­den porszeme termé­keny honszeretetben, miszerint a polgáreré­ny­e­k törekvése által igazoltassák a magyar szabadság diadalában, amint a hit kitűzése által igazolva lett a ke­resztény vallás diada­lában, hogy a kereszt a feltámadás jelvénye.­­­ossuth Fiszjos: T­írai Elkésett üzenet. T. Szerkesztő úr! Jelentem a lássan, hogy minden engedelemkérés nélkül felcsaptam becses lapjánál olyan segéd szer­­kesztőfélének. Ha tetszem, tetszem, ha nem tet­szem, majd elcsap. Különben a magam igazolására elmondhatom, hogy esett a dolog. Hát kérem, úgy történt, hogy egyszer is a töb­bek között bementem a redukczióba ; a munkatársak nyakra- főre írnak, korrigálnak — az­az hogy mit is beszélek, magam voltam én ott, uram, egyedül, olyan igaz, mint hogy Makó a világ közepén van , és aztán, hogy én legalább csináljak valamit, rágyúj­tottam egy valódi suszter-kabanuszra. (Ezt csak elhiszi nekem a szerkesztő úr, hogy valami?­ Magam lévén az egész szerkesztőségben, hátra­tett kezekkel sétálva, fújtam a füstöt erős-kegyetle­nül , mert hát kérem - tetszik tudni? — abban megegyez ez a suszter-kabanusz a többi, jó sziva­rokkal, hogy csakúgy füstöl, mint amazok, de abban meg előnyösen különbözik, hogy ennek először csak az egyik oldala ég el, s míg amazok egyszerre kárbavesznek, addig erre akár tízszer is rá lehet gyújtani. (Ha ugyan kibírja az ember, ha mérgében a guta addig meg nem üti.) Mégis csak humánus ember az a Wekerle! De nini, hová tévedtem ! azt akartam elmondani, hogyan csaptam fel segéd­szerkesztőnek és im­a Wekerlét dicsérem. Ördög vigye a suszter-kabanuszát! Hát kérem szeretettel, a bizony úgy történt, hogy amint sétálgatok ott a szerkesztőségben, egyszer csak betoppan a kiadó úr és örömmel üdvözölvén, kérdi az ő csöndes flegmájával: „Mit hozott?“ — Vezérczikket — feleltem rá büszkén. — Az már, kérem, van, küldött a szerkesztő úr, hanem más egyéb kellene. — Más egyéb, talán egy jó „tárczaczikk ? no, majd gondoskodom róla, ha más egyébként nem, magam is kiizzadok egyet. — Az is van itt, kérem, ha nem .. . — Hanem talán „tanügyczikk“? lesz amennyi kell, terem az itt nálunk, mint a subagallér. — Nem az kérem, nem, hanem „ujdonság“-unk nincsen. — Nincs? Hát ki szokta az „ujdonság“-ot csinálni ? — Hiszen azt szeretném tudni én is! — Micsoda, szeretné tudni ? No hát nézzen meg engemet, majd csinálom én ! Ezennel felcsapok s kinevezem magamat segéd­szerkesztőnek. No, mit szól hozzá ? — Azt, hogy van-e újdonsága? — Teringettél! de lefülelt, hanem azért se baj, lesz quantum satis. A czimjeit már akár ki is sze­detheti — a többi úgyis magától jön : Kútba ugrott, A szerelmes baka, Öngyilkosság, Csepegő lámpák, Gödrös járdák, Ivóvíz hiány, Tromfra tromf, Egy bo­lond százat csinál — reményiem jól hangzanak? Kell-e erre a számra még több? — Annyit mondhatok, elég csinos programm. — Hát aztán mondja csak, kiadó úr, hogy készül most ez az újság ? — Hát úgy kérem, hogy csinálódik magától. — Már hogy én tőlem ? ne ijesztgessen ám, mert Istók uccse, rögtön leköszönök. — Hiszen még tulajdonképen ki sincs nevezve, várni kell a felsőbb jóváhagyást. — A’ bizony, igaza van, így lettem én kérőm ebben a savanyú-uborka saisonban a t. szerkesztő úrnak, az az hogy a lap­jának segédszerkesztője, m­ert én bizony a szer­kesztő urat nem szerkesztem). Majd ha megunjuk egymást, hát elcsapjuk a­­ lapot? Attól nem félek, hogy összekapjunk s e miatt el­­csapattatom, mert hiszen én itthon vagyok, itt ahol a lap van, a szerkesztő úr pedig ott van otthon, ahol a lap nincs. Szó a mi szó, szeretnénk már egyszer tán hosz­­szabb időre is, szintől-szinte látni a szerkesztő urat. Elhisszük ugyan, hogy sok dolga van, kinek volna, ha egy képviselőnek nincs , de hát azért, hogy jól megyen a sor, mi se legyünk mostohái.*) Hogy vannak a világon furcsábbnál-furcsább dolgok is, őszintén megvallom. A furcsaságról jut eszembe pl. az is, hogy mi­*) Épen nem azok , majd még meg is un a t. redak­­czió otthon ! Szerk. E­l­ö­r e..! Mit is mondott jó apánk, Kossuth La­jos, a függetlenségi párt küldöttjeinek? Azt mondotta : „Előre!“ Ragadjunk meg mindent, ami a nemzet jó ügyét előre viszi, akadályozzunk meg mindent, ami hátra­felé irányítana bennünket. Előre hát! Ez a jelszó, amely az embert az állattól megkülönbözteti. Az oktalan állat megy, küzd, hogy éhségét csillapítsa, szom­­ját oltsa, ösztöneit kielégítse. Azontúl nem ismeri mi az : „előre !“ Egyedül az ember van felruházva azon tu­lajdonságokkal, hogy megértse s kövesse e jelszót: „előre!“ És mégis vannak emberek, akik azt hiszik, hogy az egész világ, egy nemzet, egyetlen haza, szerény városuk és minden, ami szép és jó, valami csak önző érzékeiket csiklandozza — egyedül az ő mulattatásukra van teremtve ! Élveznek mindent, nem dolgoznak semmit — az ilyen emberek csupán külső látszatra különböznek az oktalan állatoktól... Tocqueville mondja valahol, hogy az élet nem öröm, de nem is fájdalom, hanem komoly ügy, amely reánk van róva s amelyet becsülettel kell folytatnunk és végeznünk. No hát akinek ez a nézete az életről, an­nak csak egy szava lehet: „előre!“ Ám gondoskodjék kiki minden megenge­dett tisztességes úton a maga egyéni javáról, családja jólétéről. De az „é­n“ ne tegye ön­zővé, érdekhajhászóvá, közügyek intézésében közönyössé, érdekeltté, vagy semmit nem tevővé. Szép az, ha valaki magáról gondoskodni tud. De ezt az oktalan állat is meg­teszi. A kiéhezett oroszlán a sivatagon is megszerezi élelmét; a vérszopó hiéna is kímélettel van késkés iránt; a hitvány szajkó is képes ösz­­szerendezgetni megkaszált tollazatát, — de azért mind csak oktalan állatok maradnak... Ezen a színvonalon marad az az ember, aki a világ középpontjának önmagát képzeli. Aki csak magára gondol s eszmék és elvek előtte szappan-buborékok, melyekkel gondta­lan gyermekek vagy bolondok játszanak. Előre! Igyekezzék mindenki, habár a megszokott csapástól eltérő, de mindenesetre tisztességes Utakon magának az élhetés, sőt kényelem feltételeit megszerezni! Előre! Ez legyen minden családapának jelszava s munkálkodjék akként, hogy a „gye­rek különb legyen az apjánál.“ Előre! Ez legyen szemünk előtt társa­dalmi, községi és politikai, valamint vallási tekintetekben is! Társadalmunk ne nézzen elválasztó fa­lakra, sőt ha ilyenek vannak, rombolja le azo­kat. Forrjon össze a magyar haza területén az egész társadalom egységessé, mely előre megy minden szépben, jóban s hasznosban. Községi életünkben is előre haladjunk, nem nézve, kitől ered a jó, kitől a rész. Előb­bit támogassuk, ha ellenségünktől ered is, utóbbit akadályozzuk meg, ha testvérünktől van is származása! Politikai téren is előre! Szűnjék meg az érdekek h­arcza! Ne mondjuk ugyan azt, hogy csak a mi elveink csalhatatlanok, csak az az igaz magyar, aki minket követ, d­e kí­vánjuk, követeljük meg minden­kitől, hogy politikai meggyőző­désében, annak nyilvánulásában szívének, lelkének sugallatát kö­vesse. Mi függetlenségi pártiak vagyunk és tisz­teljük a becsületes, őszinte, érdek n­é­l­k­ü­l való ellenvéleményt, de utáljuk az elvtelen­­séget, az érdekhajhászatot, a közönyt akkor is, amidőn azok a mi pártunk malmára hajt­ják a vizet — annak efféle bűzös mocsárvízre nincs szüksége... Vallásfelekezeti ügyekben is előre kell haladnunk. Fájdalom, ma már még a tü­relmet is ritka erény gyanánt ünnepük, — előre a kölcsönös szeretet ösvényére! Persze, aki ilyen húrokat penget, arra mai napság hamar reá mondják: ábrán­dozó bolond! Ha más úton is, tegyétek e várost naggyá, teremtsetek e nemzetnek minden irányban szabadságot, létesítsétek a feleke­zetek között való békét, és én szívesen tű­röm el azt a czímet... De addig abban a szerény hatáskörben, ahol igénytelen szavammal, gyenge tollam­mal működnöm lehet, nem szűnöm meg min­den lépten-nyomon fületekbe kiáltani, sze­reitek elé írni, csekély munkámmal például szolgálni arra, hogy: „Előre! Ezt ize­ni Kossuth Lajos!“ Horváth Ádám. Válasz. A „Kecskeméti Lapok“ vasárnapi száma „ügyetlen terv" czimen azt újdonságolja, hogy „a reform, főgymmnasium nem fér el alkalmat­lan helyiségeiben, a jogakadémiai ifjúságnak is kellene olvasókör, tehát többen oda törekedtek, hogy a kérdést oldják meg a jogakadémia más épületbe helyezésével. Ez életrevaló terv elfo­gadása helyett, melylyel a jogász rakonczátlan­­kodásnak a gymnasium területén való ismétlése is lehetetlenné lett volna téve, bizottságot küld­tek ki, amely bizottság azt határozta, hogy a gymnasium igazgatójának rekeszt el helyiséget az ifjúságnak szükséges lépcsőházból s a jogá­szoknak is rekeszt el valahol olvasótermet." Fentartással közli a „csodabogár számba menő elhatározást" a czikkíró s kételkedik a dologban. Azt tartja a beszéd, hogy a jegyző a falu­szája ; én csak szerény szó­szólója és közhír ré tevője vagyok mindannak, ami az egyház életé­ben történik s ennélfogva szükségét látom, hogy ezen gyalázkodó, de részben igaz újdonságban foglaltakat s az ezzel kapcsolatos körülménye­ket ismertessem, annyival inkább, mert a „Kecs­keméti Lapok" szerkesztője és abban a kollé­giumban tanár, melyről szó van s nem tudom, de felteszem, hogy az újdonság tőle származott. Engedje meg az újdonságb­ó, hogy a kö­vetkezőkre figyelmessé tegyem : 1) Hogy egyházunknál bizottság, különösen a kérdéses ügyben kiküldött bizottság, amely csak szemle megtartására és jelentéstételre lett megbízva, érvényes határozatot nem hoz. Ha a czikkíró református ember volna, tudhatná, s ha tanár, szégyen, hogy nem tudja, hogy határo­zatot zsinati törvényeink szerint csak az egyház­­tanács hoz s „csodabogár" határozatot sem bi­zottság, sem az egyháztanács nem szokott hozni, mert tagjai nem csodabogarakból állanak, hanem az egyházközség legvagyonosabb és értelmes tagjaiból. Nem állítom azonban, hogy az embe­riség között nincsenek csodaemberkék — nem bogarak, mert ez az embert lealacsonyító aljas kifejezés — a köpenyforgatás és a kenyér utáni hizelkedés terén. 2) A jogász kifejezés a joghallgatót nem illeti meg, mint azt neki az újdonság írója meg­adja, mert a joghallgató csak akkor lesz jogász­­szá, ha iskoláit bevégezvén, erre megszerezte a minősítést. 3) Soha sem tartom helyesnek, hogy a ta­nuló ifjúság között, ahova értem a joghallgató ifjúságot is, merev válaszfal húzassék s hogy egy tanintézet ifjúsága — még ha való volna is — volt tanárának lapja által nyilvánosan ra­­konczátlannak bélyegeztessék, mert az ilyen meg­bélyegzés árnyat vet volt tanáraira is s ezáltal a főgymnasium is veszt erkölcsi értékéből és nagyságából, mert saját tanítványai érdekelték, kik ha elszakadtak is emlőjéről, kell, hogy az emlőből szitt éltető erő jótékony vagy kárhoza­­tos hatása alatt álljanak s én szeretem hinni, hogy az emlő jól táplált. Sok szó férne a felvetett kérdés megbeszé­léséhez, de ezúttal csak a rideg tényekre szo­rítkozom. Ezeket elmondani egyéni jogom, de részben kötelességem is. Mikor a reform­ egyháztanács az új emele­tes bérház felépítéséhez hozzá kezdett, tervbe vétetett, hogy a jogakadémiát emeletére kell fel­helyezni s az építkezés terve is igy készült. Ezen tervet azonban az egyháztanács elejtette, mert nem lett neki kimutatva és igazolttá téve, hogy a főgymnasiumnak szüksége van a jogaka­démia által elfoglalva tartott tantermekre és mert gondjai közé tartozik az egyház jövedel­mének fentartása és növelése. Most, mikor az emeletes bérház már bér­háznak felépült, és egy lakosztálya még most sem vétetett bérbe, hogy ezen lakosztály fel­­használtassék és mert a bérbe adott boltok és emeleti egyik lakás és a kisajátítási árból meg­vett Fényffy-féle ház évi bérösszege a kisajátí­tott épületek bérjövedelmét behozza — ismét fel­vettetett a kérdés, hogy jó volna a jogakadé­miát az emeletes bérházba áthelyezni. Ezen in-

Next