Kecskemét, 1892. július-december (21. [20.] évfolyam, 27-52. szám)
1892-10-09 / 41. szám
XXI. évfolyam. 41. szám Kecskemét, 1892. október 9. Előfizetési dij: helyben házhoz hordva, vidékre postán küldve. Egész évre - - - - 5 frt 2 kr Félévre - - - - - 2 frt 50 kr. Negyedévre - - - - 1 frt 25 kr. Egy szám ára 10 kr. Előfizethetni a lapra a kiadóhivatalban, valamint a helybeli könyvkereskedésekben. Egyes példányok kaphatók: a kiadóhivatalban, Fekete Mihály, Metzger B. és Harkay József kereskedésében. Kéziratok vissza nem adatnak. Szerkesztői iroda, II. tized, Plebánia utcza 8. szám.KECSKEMÉT A KECSKEMÉTI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT POLITIKAI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI KÖZLÖNYE. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Hirdetmények és „Nyílttéri“ közlemények jutányoson számíttatnak. Hivatalos: u. m. városi és bírósági 3 frt. — egyházi, egyleti, társulati stb. hirdetmények minden egyébeigtatása 2 frt. Bélyegdíj minden beigtatás után 30 kr. Előfizetési és hirdetési dijak fizetendők a kiadóhivatalnál Kecskeméten Kiadóhivatal, II. tized, Plebánia-utcza 8. szám. a * 1849. október 6. Kiss Ernő, Nagy Sándor József, Aulich Lajos, Török Ignácz, Pöltenberg Ernő, Knézich Károly, Damjanich János, Leiningen Károly, Vécsey Károly gr., Lakner György, Dessewffy Arisztid, Schweidel József, Lázár Vilmos. És valamennyien a szabadságharcz neves és névtelen félistenei nyugodjatok békével! Valamint minden Szentek napján a sírokon meggyül a világ, úgy e napon sziveinkben is fellobog a hazaszeretet örök lángja, mely irántatok való kegyeletre késztet s megvilágositja az ösvényt, amelyen haladva méltók lehetünk hozzátok s ha a czélt elérjük, ti nem hiába küzdöttetek s nem hiába szenvedtetek vértanúi halált. „Az ősök keresztet iktattak államczimerébe a vérrel szerzett magyar hazának, mely ma is ország, d se nem álla vi. Arad pedig a Magyar Golgota. Legyen a hon szabadság mártyrjainak halálával megszentelt földjének minden porszeme termékeny honszeretetben, miszerint a polgárerények törekvése által igazoltassák a magyar szabadság diadalában, amint a hit kitűzése által igazolva lett a keresztény vallás diadalában, hogy a kereszt a feltámadás jelvénye.ossuth Fiszjos: Tírai Elkésett üzenet. T. Szerkesztő úr! Jelentem a lássan, hogy minden engedelemkérés nélkül felcsaptam becses lapjánál olyan segéd szerkesztőfélének. Ha tetszem, tetszem, ha nem tetszem, majd elcsap. Különben a magam igazolására elmondhatom, hogy esett a dolog. Hát kérem, úgy történt, hogy egyszer is a többek között bementem a redukczióba ; a munkatársak nyakra- főre írnak, korrigálnak — azaz hogy mit is beszélek, magam voltam én ott, uram, egyedül, olyan igaz, mint hogy Makó a világ közepén van , és aztán, hogy én legalább csináljak valamit, rágyújtottam egy valódi suszter-kabanuszra. (Ezt csak elhiszi nekem a szerkesztő úr, hogy valami? Magam lévén az egész szerkesztőségben, hátratett kezekkel sétálva, fújtam a füstöt erős-kegyetlenül , mert hát kérem - tetszik tudni? — abban megegyez ez a suszter-kabanusz a többi, jó szivarokkal, hogy csakúgy füstöl, mint amazok, de abban meg előnyösen különbözik, hogy ennek először csak az egyik oldala ég el, s míg amazok egyszerre kárbavesznek, addig erre akár tízszer is rá lehet gyújtani. (Ha ugyan kibírja az ember, ha mérgében a guta addig meg nem üti.) Mégis csak humánus ember az a Wekerle! De nini, hová tévedtem ! azt akartam elmondani, hogyan csaptam fel segédszerkesztőnek és ima Wekerlét dicsérem. Ördög vigye a suszter-kabanuszát! Hát kérem szeretettel, a bizony úgy történt, hogy amint sétálgatok ott a szerkesztőségben, egyszer csak betoppan a kiadó úr és örömmel üdvözölvén, kérdi az ő csöndes flegmájával: „Mit hozott?“ — Vezérczikket — feleltem rá büszkén. — Az már, kérem, van, küldött a szerkesztő úr, hanem más egyéb kellene. — Más egyéb, talán egy jó „tárczaczikk ? no, majd gondoskodom róla, ha más egyébként nem, magam is kiizzadok egyet. — Az is van itt, kérem, ha nem .. . — Hanem talán „tanügyczikk“? lesz amennyi kell, terem az itt nálunk, mint a subagallér. — Nem az kérem, nem, hanem „ujdonság“-unk nincsen. — Nincs? Hát ki szokta az „ujdonság“-ot csinálni ? — Hiszen azt szeretném tudni én is! — Micsoda, szeretné tudni ? No hát nézzen meg engemet, majd csinálom én ! Ezennel felcsapok s kinevezem magamat segédszerkesztőnek. No, mit szól hozzá ? — Azt, hogy van-e újdonsága? — Teringettél! de lefülelt, hanem azért se baj, lesz quantum satis. A czimjeit már akár ki is szedetheti — a többi úgyis magától jön : Kútba ugrott, A szerelmes baka, Öngyilkosság, Csepegő lámpák, Gödrös járdák, Ivóvíz hiány, Tromfra tromf, Egy bolond százat csinál — reményiem jól hangzanak? Kell-e erre a számra még több? — Annyit mondhatok, elég csinos programm. — Hát aztán mondja csak, kiadó úr, hogy készül most ez az újság ? — Hát úgy kérem, hogy csinálódik magától. — Már hogy én tőlem ? ne ijesztgessen ám, mert Istók uccse, rögtön leköszönök. — Hiszen még tulajdonképen ki sincs nevezve, várni kell a felsőbb jóváhagyást. — A’ bizony, igaza van, így lettem én kérőm ebben a savanyú-uborka saisonban a t. szerkesztő úrnak, az az hogy a lapjának segédszerkesztője, mert én bizony a szerkesztő urat nem szerkesztem). Majd ha megunjuk egymást, hát elcsapjuk a lapot? Attól nem félek, hogy összekapjunk s e miatt elcsapattatom, mert hiszen én itthon vagyok, itt ahol a lap van, a szerkesztő úr pedig ott van otthon, ahol a lap nincs. Szó a mi szó, szeretnénk már egyszer tán hoszszabb időre is, szintől-szinte látni a szerkesztő urat. Elhisszük ugyan, hogy sok dolga van, kinek volna, ha egy képviselőnek nincs , de hát azért, hogy jól megyen a sor, mi se legyünk mostohái.*) Hogy vannak a világon furcsábbnál-furcsább dolgok is, őszintén megvallom. A furcsaságról jut eszembe pl. az is, hogy mi*) Épen nem azok , majd még meg is un a t. redakczió otthon ! Szerk. Elör e..! Mit is mondott jó apánk, Kossuth Lajos, a függetlenségi párt küldöttjeinek? Azt mondotta : „Előre!“ Ragadjunk meg mindent, ami a nemzet jó ügyét előre viszi, akadályozzunk meg mindent, ami hátrafelé irányítana bennünket. Előre hát! Ez a jelszó, amely az embert az állattól megkülönbözteti. Az oktalan állat megy, küzd, hogy éhségét csillapítsa, szomját oltsa, ösztöneit kielégítse. Azontúl nem ismeri mi az : „előre !“ Egyedül az ember van felruházva azon tulajdonságokkal, hogy megértse s kövesse e jelszót: „előre!“ És mégis vannak emberek, akik azt hiszik, hogy az egész világ, egy nemzet, egyetlen haza, szerény városuk és minden, ami szép és jó, valami csak önző érzékeiket csiklandozza — egyedül az ő mulattatásukra van teremtve ! Élveznek mindent, nem dolgoznak semmit — az ilyen emberek csupán külső látszatra különböznek az oktalan állatoktól... Tocqueville mondja valahol, hogy az élet nem öröm, de nem is fájdalom, hanem komoly ügy, amely reánk van róva s amelyet becsülettel kell folytatnunk és végeznünk. No hát akinek ez a nézete az életről, annak csak egy szava lehet: „előre!“ Ám gondoskodjék kiki minden megengedett tisztességes úton a maga egyéni javáról, családja jólétéről. De az „én“ ne tegye önzővé, érdekhajhászóvá, közügyek intézésében közönyössé, érdekeltté, vagy semmit nem tevővé. Szép az, ha valaki magáról gondoskodni tud. De ezt az oktalan állat is megteszi. A kiéhezett oroszlán a sivatagon is megszerezi élelmét; a vérszopó hiéna is kímélettel van késkés iránt; a hitvány szajkó is képes öszszerendezgetni megkaszált tollazatát, — de azért mind csak oktalan állatok maradnak... Ezen a színvonalon marad az az ember, aki a világ középpontjának önmagát képzeli. Aki csak magára gondol s eszmék és elvek előtte szappan-buborékok, melyekkel gondtalan gyermekek vagy bolondok játszanak. Előre! Igyekezzék mindenki, habár a megszokott csapástól eltérő, de mindenesetre tisztességes Utakon magának az élhetés, sőt kényelem feltételeit megszerezni! Előre! Ez legyen minden családapának jelszava s munkálkodjék akként, hogy a „gyerek különb legyen az apjánál.“ Előre! Ez legyen szemünk előtt társadalmi, községi és politikai, valamint vallási tekintetekben is! Társadalmunk ne nézzen elválasztó falakra, sőt ha ilyenek vannak, rombolja le azokat. Forrjon össze a magyar haza területén az egész társadalom egységessé, mely előre megy minden szépben, jóban s hasznosban. Községi életünkben is előre haladjunk, nem nézve, kitől ered a jó, kitől a rész. Előbbit támogassuk, ha ellenségünktől ered is, utóbbit akadályozzuk meg, ha testvérünktől van is származása! Politikai téren is előre! Szűnjék meg az érdekek harcza! Ne mondjuk ugyan azt, hogy csak a mi elveink csalhatatlanok, csak az az igaz magyar, aki minket követ, de kívánjuk, követeljük meg mindenkitől, hogy politikai meggyőződésében, annak nyilvánulásában szívének, lelkének sugallatát kövesse. Mi függetlenségi pártiak vagyunk és tiszteljük a becsületes, őszinte, érdek nélkül való ellenvéleményt, de utáljuk az elvtelenséget, az érdekhajhászatot, a közönyt akkor is, amidőn azok a mi pártunk malmára hajtják a vizet — annak efféle bűzös mocsárvízre nincs szüksége... Vallásfelekezeti ügyekben is előre kell haladnunk. Fájdalom, ma már még a türelmet is ritka erény gyanánt ünnepük, — előre a kölcsönös szeretet ösvényére! Persze, aki ilyen húrokat penget, arra mai napság hamar reá mondják: ábrándozó bolond! Ha más úton is, tegyétek e várost naggyá, teremtsetek e nemzetnek minden irányban szabadságot, létesítsétek a felekezetek között való békét, és én szívesen tűröm el azt a czímet... De addig abban a szerény hatáskörben, ahol igénytelen szavammal, gyenge tollammal működnöm lehet, nem szűnöm meg minden lépten-nyomon fületekbe kiáltani, szereitek elé írni, csekély munkámmal például szolgálni arra, hogy: „Előre! Ezt izeni Kossuth Lajos!“ Horváth Ádám. Válasz. A „Kecskeméti Lapok“ vasárnapi száma „ügyetlen terv" czimen azt újdonságolja, hogy „a reform, főgymmnasium nem fér el alkalmatlan helyiségeiben, a jogakadémiai ifjúságnak is kellene olvasókör, tehát többen oda törekedtek, hogy a kérdést oldják meg a jogakadémia más épületbe helyezésével. Ez életrevaló terv elfogadása helyett, melylyel a jogász rakonczátlankodásnak a gymnasium területén való ismétlése is lehetetlenné lett volna téve, bizottságot küldtek ki, amely bizottság azt határozta, hogy a gymnasium igazgatójának rekeszt el helyiséget az ifjúságnak szükséges lépcsőházból s a jogászoknak is rekeszt el valahol olvasótermet." Fentartással közli a „csodabogár számba menő elhatározást" a czikkíró s kételkedik a dologban. Azt tartja a beszéd, hogy a jegyző a faluszája ; én csak szerény szószólója és közhír ré tevője vagyok mindannak, ami az egyház életében történik s ennélfogva szükségét látom, hogy ezen gyalázkodó, de részben igaz újdonságban foglaltakat s az ezzel kapcsolatos körülményeket ismertessem, annyival inkább, mert a „Kecskeméti Lapok" szerkesztője és abban a kollégiumban tanár, melyről szó van s nem tudom, de felteszem, hogy az újdonság tőle származott. Engedje meg az újdonságbó, hogy a következőkre figyelmessé tegyem : 1) Hogy egyházunknál bizottság, különösen a kérdéses ügyben kiküldött bizottság, amely csak szemle megtartására és jelentéstételre lett megbízva, érvényes határozatot nem hoz. Ha a czikkíró református ember volna, tudhatná, s ha tanár, szégyen, hogy nem tudja, hogy határozatot zsinati törvényeink szerint csak az egyháztanács hoz s „csodabogár" határozatot sem bizottság, sem az egyháztanács nem szokott hozni, mert tagjai nem csodabogarakból állanak, hanem az egyházközség legvagyonosabb és értelmes tagjaiból. Nem állítom azonban, hogy az emberiség között nincsenek csodaemberkék — nem bogarak, mert ez az embert lealacsonyító aljas kifejezés — a köpenyforgatás és a kenyér utáni hizelkedés terén. 2) A jogász kifejezés a joghallgatót nem illeti meg, mint azt neki az újdonság írója megadja, mert a joghallgató csak akkor lesz jogászszá, ha iskoláit bevégezvén, erre megszerezte a minősítést. 3) Soha sem tartom helyesnek, hogy a tanuló ifjúság között, ahova értem a joghallgató ifjúságot is, merev válaszfal húzassék s hogy egy tanintézet ifjúsága — még ha való volna is — volt tanárának lapja által nyilvánosan rakonczátlannak bélyegeztessék, mert az ilyen megbélyegzés árnyat vet volt tanáraira is s ezáltal a főgymnasium is veszt erkölcsi értékéből és nagyságából, mert saját tanítványai érdekelték, kik ha elszakadtak is emlőjéről, kell, hogy az emlőből szitt éltető erő jótékony vagy kárhozatos hatása alatt álljanak s én szeretem hinni, hogy az emlő jól táplált. Sok szó férne a felvetett kérdés megbeszéléséhez, de ezúttal csak a rideg tényekre szorítkozom. Ezeket elmondani egyéni jogom, de részben kötelességem is. Mikor a reform egyháztanács az új emeletes bérház felépítéséhez hozzá kezdett, tervbe vétetett, hogy a jogakadémiát emeletére kell felhelyezni s az építkezés terve is igy készült. Ezen tervet azonban az egyháztanács elejtette, mert nem lett neki kimutatva és igazolttá téve, hogy a főgymnasiumnak szüksége van a jogakadémia által elfoglalva tartott tantermekre és mert gondjai közé tartozik az egyház jövedelmének fentartása és növelése. Most, mikor az emeletes bérház már bérháznak felépült, és egy lakosztálya még most sem vétetett bérbe, hogy ezen lakosztály felhasználtassék és mert a bérbe adott boltok és emeleti egyik lakás és a kisajátítási árból megvett Fényffy-féle ház évi bérösszege a kisajátított épületek bérjövedelmét behozza — ismét felvettetett a kérdés, hogy jó volna a jogakadémiát az emeletes bérházba áthelyezni. Ezen in-