Kecskemét, 1894. január-június (23. [22.] évfolyam, 1-25. szám)

1894-01-07 / 1. szám

1. szám, Házi világítóink. Midőn mindennapi, jobban mondva minden esti s éjjeli világítóinkra gondolva, tollamat kezembe ve­­vem és az alig múltakat a jelenkor előhaladásával összehasonlitom, láttam igazán, hogy ezen a téren is mily meglepő haladás nyitott magának fényes utat a jelenbe. Nem czélom, nem is vagyok avatott a nagyok s dúsgazdagok palotáinak fényes csillárait a viasz­gyertyák százainak szelíd fényit ecsetelni, azok va­rázsát rajzolni. Inkább a kisvárosi, a népies világítókról akarok itt egyet mást elmondani. Ha elgondolom, hogy még gyermekkoromban a tanyai, de szegényebb sorsú lakházakat is egy eltö­rött, kisebb fajta bögrécske fenekébe alkalmazott, egy c­entiméter szélességű rongydarabból összeso­dort mécsbél világította meg, amit a mécses fene­kére fektettek, úgy, hogy a bél egyik vége a mécses szélén felü­l ért; a belső részére egy darab nyers szalonnát tettek vagy olvasztott zsírt öntöttek, s a mécsbél kiálló felső részét gyújtották meg ; vagy egy pohárkát félig megtöltöttek vízzel, annak a te­tejébe lassacskán repcze vagy más olajat töltöttek, abba eresztették a mécsbelet s azt gyújtották meg világítóul. Ha visszagondolok azon időkre, amikor még a magyar gazdasszony egyik elengedhetlen teendőjé­nek tartá a bekövetkező őszi, sötétebb esték beállta előtt abból a kender vagy lenfonálból, mit maga az édesanya, vagy felnőtt leánykája e czélra fonott, 5—600 gyertyabelet pödörgetni össze, s mintegy 20—22 czentiméter hosszú faggal vagy vékony nád­­szálacskákra hármával felhuzgálva, valami 10—15 stőzésnyi czerépfazék olvasztott faggyúba márto­­gatni mindaddig, mig elérte a krajczáros gyertya vastagságát. Az igy mártott gyertya világánál es­ténként fontak, varrtak a család nőtagjai; fúrtak, faragtak, szerszámot igazgattak a felnőttek , magol­tak, dü­nnyögtek az iskolások. Ha visszaemlékszem, hogy a házi­asszony —de ezt már csak a módosabb polgárnők engedték meg maguknak — gyapotból font gyertyabeleket üveg vagy bádogból készült tokba húzva telitette meg ol­vasztott faggyúval, így készítvén az öntött gyertyát, a­mit azután csak sátoros ünnepen, vagy vasárnap este vendéglátás, vagy ünnepélyes összejövetelek alkalmával gyújtottak meg, hogy nagyobb fénynél poharazgassanak a meg nem finánczott gyöngyöző borocskából, s beszélgethessenek jobb idők sorsáról, el nem maradhathatván természetesen a rézgyertya­­tartó mellől a kis, hosszas alakú tálizikán, vagy a gyertyatartó talapján nyugvó hamuvevő vagy kop­pantó, a­melynek kezelése leginkább a háziasz­­szony vagy a ház serdültebb leánykájának gondjai alá tartozott, — igy aztán a faggyúgyertya világá­nál is sok villamos szempár gyújtott boldogító világot. Ugy­e kedves, szeretve tisztelt szép húgocskáim elavult régi dolgokat fecsegek s türelmetlenkednek is talán, pedig mindjárt mondok még valamit, azt nevezetesen, hogy egyik vidéki fényes bálban azért igen jól mulattunk, hogy a világ, a 1 u s­z t­e­r, vagy hogy is mondjam, faggyúgyertyával volt bőven tele­­állítgatva, s kármentő volt helyezve alájuk, hogy az uracsok le ne csepegtessék atillájukat,­­— no meg hogy a mécsrevaló se menjen kárba. Itten Kecskeméten a harmainczas évek elején ké­szült kaszinói épületben a városi fiatalság által rendezett úri bálokon, meg a harminczas évek utó­ján, a fényesnél fényesebb, és mindig legszebb, leg­többi díszpéldányán. Egész pompásan mulattunk s minden a legszebben ment volna, ha a férjem ott nincs a szalonban. Azok a tekintetek ! Sose feledem el azokat a pillantásokat! Bizonyosan azt óhajtotta volna, hogy örömeslebb mulassak ő vele?! Baraldi másnap elküldte a névjegyét: „Baraldi Lajos tüzér­­hadnagy.“ Fent a sarokban a nemesi czim­ere. Ez épen semmi befolyást sem tett rám. Kinek nincs most nemesi czimere? Bizonyosan már előre rá van nyomtatva minden névjegy-papirosra. A hét folya­mán Baraldi meg is látogatott. Kötelessége is volt. Különben nem talált egyedül. Vendégem volt: Ri­­nucci assszony, tudja, signor Alfonso, az az üveg­szemű, gumi­idomú hölgy. Azt állították előttem, hogy az utóbbit egyszer útközben elvesztette. Meg­lehet. Mi közöm hozzá? Egyszóval, látja, nem vol­tunk téte-á tété. De Rinucci asszonynak rosz nyelve van s szabadjára is bocsátotta, mihely tőlem elment. Ha hinni lehet neki, találkát adtam a hadnagynak a cascinákban. Ilyen pletykát csakis utálatos vén asszonyok tálalhatnak ki. Csak az a tény, hogy Baraldinak azt mondtam: a­mikor csak hosszabb ideig vagyok Flórenczben, négy órakor mindig ki szoktam menni a cascinákba . . . Hiszen valamiről csak kell beszélni az embernek? ! Tehetek én arról, hogy ő is a négy órát tartja legalkalmasabb időnek a sétára ? Kimegyek a cascinákba , ő gyalog volt s ön­maga jól tudja, signor Alfonso, hogy senki sem talál abban semmi feltünet, ha a parkban egy gya­logos a kocsi hágcsójára lép s úgy cseveg az isme­­sével. Egyetlen egyszer szálltam ki a kocsiból. in­gásra vágytam s fordultam egyet . . . —■ A hadnagygyal együtt. — Igen, a hadnagygyal. Képzelje csak az el­­szürnyüködésemet, a mint Dal Pazzo marchesat megláttam, szerelemittasan kart karba fűzve, sétálni egy ismeretlen úrral a mellékúton. Lovagja képvi­selő, aki bizony sokkal okosabban tenné, ha Rómá­ban tartózkodnék, a­hol sose határozatképes a ka­mara ... De elvem ellen van idegen dologba avatni népesebb részvényes, beléptijegy nélküli jogászbálo­kon a fényes csillárokban, meg a fali hármas tar­tókban viaszgyertyák égtek, mig az 1839-ik évi jogászból már — mint új találmánynyal — milli gyertyákkal oly kielégitőleg fényeskedett, hogy az esteli 8 órakor felgyújtott gyertyákból még más­nap reggel 7 órakor egy egy újnyi hosszú maradé­kokat árvereztünk el a báli pénztár javára, s vittük haza új találmányú gyertyadarabkákat szüleinknek mutatóul. Igaz, hogy drágább volt akkor még a va­lódi finomított faggyúból készült gyertyának fontja, mint a mostaninak kilója, de ez a mostani azután háromszorta rosszabb is, mert ez alá is sokszor kár­mentő kellene. No de hát ezekkel szemben mit mondjunk az időközben divatba jött petróleum világításról ? Ugyan látott e valaki jól, tisztán és baj nélkül kezelhető petróleumlámpát, lett légyen az fali, asztali, vagy nagy drága függőlámpa, pedig én hiszem, miként nem is a művészileg készült fényes lámpák a kifo­gásolhatók, mint inkább a kezelés avatatlansága, meg a minden finomításon áthazudott, bűzösnél bű­zösebb petróleum, melynek füstje bepiszkolja a szoba levegőjét, kellemetlen szaga megfertőzteti az ember orrát, megüili a mellét. Hasonlíthatlanul szebb és fényesebb világot szol­gáltat a gázlámpa, mely mint az újabb kor talál­mánya, nagy városokban igaz hogy nagy tért hódí­tott, de általánosságban még nem terjedhetett el, s úgy látszik, túlhaladó vetélytársa, a villám­világítás rövid idő alatt le is szorítja a térről. Mi kecskemétiek is rég meguntuk már a pislogó, a szentjánosbogárka világánál tovább alig terjedő fényű utczai petróleum mécseinket, melyekre most csak azért nem panaszkodunk, mert hát a város házilag maga kezelteti, valamivel sötétebb világgal, mint a néha napján, de elég sűrűn — meg meg fenyegetett bérlő, ki a ki nem szolgált petróleum­ból akart magának fényesebb állást biztosítani. Az utczai világítást javítandó, mintegy 15 —20 évvel ezelőtt a városi elöljáróság egy porosznémet vállal­kozóval gázvilágítás létesítésére szerződött is, ki biztosítékul le is fizette a városi pénztárba az ötezer forintot, de szerződését be nem tartva, bánatpénzét itt hagyta. Most jelenben a legújabb kor ámulatot keltő föl­fedezése, a villám kezd tért foglalni nemcsak a vi­lágítás terén, de az erőátvitellel a gépészeti művek építészeténél is. Be van már rendezve a villámvilá­­gítás a helybeli három gőzmalomban, sőt pár hét óta a gazdasági gőzmalom t. igazgatóságának igen becses engedélyezéséből lakházamban is, és ez a vi­lágítás, összehasonlítva a házamnál eddig használt lámpák világával, tündéri fény. Most pedig folyó hó 6-ik napján hazánk nagy írója, Jókai Mór 50 éves írói jubileuma alkalmára rendezendő kaszk­ró­bál fényes kivilágítására folyik a villamos világítás berendezése, bár jól siker­üljön, mert városunk színe java lévén jelen, meggyőződhe­tik, kedvet nyerhet, különösen a t. kaszinó egyesü­let, hogy helyiségeinek egészséges, füst nélküli, tiszta világítására a villámvilágítás az egyedül hivatott; és ha netalán a kísérlet nem úgy sikerülne, mint kí­vánatos, nem a szakképzett szerelők lesznek a h­ibá­sak, hanem a fénygyű­jtő —accumulator — hiányá­ban a már kikopott gözcséplőgép, mely az áram­fejlesztő dörzsgépet — dinamót — hajtja. Az eddigi tapasztalatokból okulva, kívánhatjuk : villámvilágitás, jöjjön el a te országod! Kecskemét, 1894. január 4. Szappanos István.­ ECSKEMÉ­T 1894. január 7.E magam . . . Azt hiszem, legfeljebb tiz perczig sé­táltunk ... És a következmények ? Slettenetes: elő­ször is — tilalom, valaha még négy órakor a cas­­cinákba menni, másodszor -- parancs, rögtön Bolognába utazni nehány heti családi körben való tartózkodásra. És most jön egy új casus belli: nyolc­ nap múlva Baraldi is Bolognában volt. Én vagyok azért felelős ? Kapitánya vagyok én neki ? Nem oda mehet mindenki, a­hova akar és akkor, a­mikor akar? A vasutat az egész világ használhatja ! . . . Kedves anyósom természetesen egy méter hosszú levelet irt, tömve erényességgel és morállal, pedig neki a legkevesebb joga van az ilyen pré­­dikáczióra. Gondoljon csak vissza a saját múlt­jára . . . Mert lássa, signor Alfonso, bárminő hihe­tetlenül hangzik is, az anyósom is volt egyszer fiatal . .. Ebben a pillanatban a kandallón álló óra ülni kezdett. — Három óra, nemde? — kérdé Doretta. — Nem. Négy óra. — Négy óra ? Borzasztó. Egy perczig se ma­radhatok tovább . . . Kocsimat félnégyre rendel­tem . . . — De Doretta, mondja csak . . . — Majd máskor. Ma lehetetlen . . . Halottá a gyónásomat. — Igen, kedvesem, de eddig csak a mások bűneit gyónta meg ... az önéi . . . — Az én bűneim csekélyek, hogy teljes felol­dást érdemelnek. Remélem, hogy szüleim is be fog­ják ezt látni. — Csak egy perezre . . . — Egy pillanatra se tovább. Köszönöm, signor Anselmo. A viszontlátásra! Dorelta fürgén, mint egy barázdabillegtető, kisurrant a szobából, gyóntató apja meg hosszú orral, elámult képpel maradt egyedül. I. Ifjú László Károly naplójából. 19 (Folytatás.) Június 1. 1­0 órakor futottunk be Noumea tágas kikötőjébe, érkezésünkkor 3 franczia, egy angol hadihajót talál­tunk ott s lövésekkel üdvözöltük őket. Noumea rabgyarmat, a franczia köztársaság ugyanis hosszabb időre elitéli rabjainak nagy részét, különösen pedig politikai foglyait ide szállítja. Van­nak politikai foglyok, kik egyszerűen ki vannak uta­­sítva Francziaországból és kényszerülve az itt való letelepedésre. A rabok, miután büntetés­ idejöket kitöltötték, továbbra is a szigeten maradhatnak ; ezen esetben a kormánytól egy darab földet kapnak, de egyszersmind kötelezve vannak a nősülésre. Minthogy a benszülöttek meglehetős kellemes arc­úak, kiváltképen a női nem, a felszabadult rabok nem sokáig haboznak életpárjokat az utóbbiak kö­zül kiválasztani. Az ily összeköttetésekből származó félvér gyermekek arcza határozottan megnyerő, bőrszínük világos sárgásbarna,­­a benszülötteké sö­tét sárgásbarna), hajuk sem oly gyapjúszerű, mint a tiszta caledoniaiaké. A női raboknak is jogukban áll a szigeten maradni, de ezek már válogatósabbak, mint honfitársaik és tiltakoznak a benszülött daliák­kal való összeketés ellen. A franczia kormány ezen a praktikus úton rövid idő alatt gyarmatosította az új-caledoniai termékeny, de még nagyobbrészt mű­veletlen szigeteket. Június 4. II órakor indultunk Nomuea kikötőjéből a Sa­lamon szigetcsoport felé. Terv szerint két szigetet fogunk meglátogatni. Június 7. 10 órakor, midőn már föltűntek a Salamon szi­getcsoport magas hegyei, jelentette az őrszem az ár­­bóczkosárból, hogy távol a hajó előtt delfin csopor­tokat lát. Azonnal értesítették a hajómestert, hogy jó fogás van kilátásban, ez azonban Cosulich nevű altisztet küldte maga helyett. Cosulich azonnal ott termett a kettős mozgó ágú szigonynyal (harpana), melyre miután kötelet kötött, a hajó orrárboczára ment ki és dobásra kész helyzetbe állt. A delfinek csakugyan a hajó orránál termettek és versenyt úsz­tak az óriási vasalkotmánynyal, hol előre futva, hol egy pillanatra elmaradva attól, anynyi bizonyos, hogy az óránkénti 12—14 mértföld gyorsaságot játszva tartották be. Gyönyörű állatok voltak, a legtöbb meghaladta a 2 métert. Egy kedvező pil­lanatban, midőn egy gyönyörű példány a víz szí­néhez közel jött, Cosulich biztos kézzel dobta el a haram­at, melyet a jól talált delfin villám gyorsan rántott a víz alá. A harpona hosszú kötelét sza­porán eresztették utána, de végre is megfeszült, s egy tompa roppanás és a feszes kötél ismét lan­­kadtan esett a víz színére. Miután a kötelet a ha­jóra húzták, kitűnt, hogy a szigony mintegy 30 c­entiméternyire hatolt a hal testébe, de a roppant erejű hal oly hevesen vergődött, hogy a szigony öntött­ aczél ellenkapcsa eltörött, a megsebzett, ijedt állatot ismét szabadon bocsátva. A főherczeg igen sajnálta, hogy a szép állatot el kellett veszítenie. Délután 3 órakor már igen közel voltunk a Fort Marynek el­nevezett kis öbölhöz. Az öblöt egy ter­mészetes, korai képződményekből álló hullámtörő­­ gát védi, mely helyenként néhány lábnyira kimered­­ a vízből. A félkör alakú korál­zátony közepén egy­­ 50 -60 méter széles bejáratot hagyott a természet,­­ mely 25 — 30 méter mély. Ezen bejáraton óva­­­­tosan befutva, közel a parthoz horgonyt vetettü­nk.­­ A fák között már messziről észre vettük a vad ben­­szülöttek kunyhóit, sőt közelebb jutva, magukat a vadakat is; alig kanyarodtunk azonban a bejárat­­ felé, tisztán kivehetővé vált a forradalom, melyet a váratlan látogatás előidézett. A benszülöttek ide­­oda futkostak, egyik kunyhóból a másikba, végre,­­ mire az öbölbe értünk, mind eltűntek kunyhóikban.­­ A kis öböl igen kies fekvésű, körös-körül átdatlan , sűrű, roppant magas fákkal van övezve. — Az­­ öbölnek a bejárattal szemben lévő részén az erdő szélét sugár kókusz-pálmák szegélyezik, melyek rakva vannak érett dióval. Festői képet nyújt a víz fölé hajló dús növényzet visszatükröződése, még inkább szépítve az itt-ott heverő szikla­tömbök ál­tal, melyeket eső és szél sodort ide a hegyoldalból. Mély ellentétet képez a természet szépségeivel szemben a benszülöttek vadsága és durva czivili­­zálatlansága. * A Salamon szigetek lakói még ma is a kezdet­legesség stádiumát élik : haladásuk csak abban áll, hogy épített kunyhóban laknak. Bőrszínük vöröses­­barna (sepia vörös) és fényes. A férfiak elég erő­teljesek és igen mozgékonyak. Ruházat­uk termé­szetesen igen gyér és csak egy 4 —5 ujjnyi széles, általuk szőtt kókusz­szövetből áll, melyet a dere­kuk köré csavart gyökér övhöz erősítenek és lábaik közt átvéve hátul ismét az övhöz kötnek. Fülgom­báikat kilyukasztják és keresztül dugott arasztnyi hosszú, 1 — 2 ujjnyi vastag bambusznádat viselnek benne. Hajuk göndör és fekete. A nők semmivel sem szebbek a férfiaknál: hajukat épp úgy bozon­tosan viselik, mint amazok és éppen úgy rajonga­nak a pipázásért, mint a férfiak. Toilettejök igen ke­véssel több a semminél, két kis kötényből áll, mindegyike néhány szál fűből fonva, melyek közül az egyiket elöl, a másikat hátul alkalmazzák. (Mindenesetre csak fényűzésből teszik, mert akár volna, akár sem.) Lakásaik bambusznádból, egye­nes faágakból és egy gyékény­féléből összetákolt kunyhó, ablaknyílások nélkül. Belül az ember a puszta földön és a sarkokban szétterített, szárított tengerfül fekhelyen kívül, csak a kunyhó oldalára aggatott nyilakat, dárdákat és fából faragott bálvá­nyokat láthat. A nők igen alárendelt szerepre van­nak kárhoztatva; a falut elhagyniuk, pláne idege­nekkel érintkezniük nem szabad, az összes ház­­körüli munkákat nekik kell végezni, az illetményt a fárasztó „tomahawk“-kal megművelni, mind az ő dolguk. A Salamon szigetek lakói igen harczias nép még ma is, de még inkább az volt ezelőtt. Csatái­kat a szomszédos ellenséges szigetek lakóival nagy előszeretettel vizen vívták ki, az e czélra épített nagy, magas orrú canoékban. Evezőik igen kemény fából valók és lándzsa alakúra vannak faragva. Ütközetben, midőn canoé canoé mellett áll, az evező fegyverré változik, mely minőségben nem kevésbé jól alkalmazható. Békés időben a harczi canoék egy nagy színben állanak, egy a törzshöz tartozó öreg felügyelete alatt. A főherczeg kiment a partra kíséretével és egy csapat fegyveres matrózból álló fedezet alatt, hogy a benszülöttek faluját és a környéket megtekintse. A benszülöttek eleinte visszavonultak és bizalmat­lan pillantásokat vetettek az idegenek felé; de mi­dőn látták, hogy azok barátságosan közelednek, sőt dohányt, kétszersültet stb. kínálnak, sokan közülök bátrabbak lettek és oda jöttek. A faluban járkáló idegenek egy kis rémületet keltettek, mit azonban az üveggyöngy nyakékek, krajczáros arany gyűrűk, csillogó karpereczek stb., melyeket a főherczeg osztogatott a leányoknak és asszonyoknak, csakhamar lecsillapított. A főherczeg környezetéből egy úri­embernek az a jó ötlete támadt, hogy zsebóráját egy szelidebb fekete kisasszonynak a füléhez tartotta: első pil­lanatra megijedt, de csakhamar belátta az óra ártal­matlan voltát és kitűnően mulatott a kis ketyegő jó­szág hallgatásával, közbe nagyokat nevetve. Csak­hamar barátnőit is oda hívta, kik azután kórusban nevettek a még soha nem látott ketyegő holmi fölött. A főherczeg megtekintette a föntebb említett canoe­názat és a falu szélén levő bálványcsopor­tokat is. A pogány szigetlakók fantáziája különös ala­kokat teremtett, melyeket fából kifaragva imádnak. Bálványaik némelyikének magassága meghaladja az 5 — 6 métert, vastag fatörzsekből vannak fa­ragva, csigákkal, kagylókkal, gyöngyökkel és állati fogakkal díszítve. A falu szélén 20 — 30 ily bál­ványt láttunk. (Folyt. köv.) SZÍNHÁZ. Az új év még nem hozott új darabot, azonban a nélkül is elég szerencsés volt az igazgatóság pár telt házra szert tehetni, különösen a Próba há­zassággal, mely jókedvűleg volt játszva és jó kedvvel fogadva. A Primadonna pedig harmadszor is szép közönséget gyűjtött. A kettős előadások, mi­ként karácsonkor, javában járták. Vájjon nem lesz sok a jóból ? Műsor: Szombaton, decz. 3- án a „Primadonna“. Életkép. Vasárnap, 31 -én „A sárga csikó“. Népszínmű. „Angyal Bandi“. Népszínmű. Hétfőn, 1894. jan. 1-én „A czigány“. Nép­színmű.­­ „A próbaházasság.“ Kedden, 2 án „A dolovai nábob leánya“. Színmű. Szerdán, 2 án „Pepita.“ Operette. (Ottinger Aranka jutalomjátéka ) C­s­ü­t­ö­r­t­ö­k­ön, 4 én „Milton“. Dráma 4 felv. Irta Jókai Mór. (Jubileumi első előadás.) Pénteken, 5 én, „A szigetvári vértanúk“. Színmű. Irta Jókai. * Ottinger Aranka jutalomjátéka kiválóan szép er­kölcsi sikerrel végződött, a jutalmazott két szép ko­szorút és sok tapsot kapott. Pepita czimszerepét leg­jobb vívmányai közé sorozhatja, csakúgy, mint a szultánt a hasonczimű operettében, valamint „Vil­­lars dragonyosaiban“a herczeget, s más szerepeket. Az előadást Beranekné kiváló szabatossággal vezette. " * Milton előadásával kezdte meg színtársulatunk három estére kitűzött ama ünnepélyt, melyet Jókai 50 éves írói működésének emlékére tervbe vett volt. Milton czímszerepét Pesti Ihász Lajos igaz­gató nagy törekvéssel játszta, Cromwell Gyarmatin személyesítő. Kétségkívül N. Bodroghi Lina volt az, aki Bora szerepével legtöbbet nyújtott. Márkus Ilona

Next