Homok, 1921. február (2. évfolyam, 25-48. szám)
1921-02-26 / 46. szám
2. oldal 46. szám PIPASZÓ MELLETT. * A Szabadság-téren nem régen négy szobrot lepleztek le. Mindegyik egy-egy testünkből leszakított országrészt jelképez. A fájdalom, a megaláztatás, a gyász szobrai ezek, melyek előtt mindenki szomorú szívvel, megtörve halad el és rágondol arra a sok szenvedő, rabláncban fetrengő magyarra, kik szenvedéstől eltorzult arccal vágyódva tekintenek felénk és tőlünk várják felszabadításukat. Északon a Kárpátok égbetörő ormai, délen az aranykalászoktól pompázó végtelen rónaság nyújtja felénk jobbját. Keleten a székely nép csillagfényes éjszakákon, mikor a tejút, a hadak útja teljes fényében pompázik, feltekint az égre s várja, mikor bontakozik ki belőle Csaba királyfi lovasgárdája, mely a szorongatott székely nép segítségére siet. Nyugaton a kis németek kétségbeesetten kapaszkodnak bele az utolsó, elszakadni kész láncszembe, mely nekik a szabadságot, önállóságot és a mindennél fontosabb jólétet jelenti. Négy országrész, mely megunva, megutálva a „felszabaditók” kegyetlen hadát, visszavágyik ősi hazájához, nemzetéhez. Romlásunk idején orvul ránktörő gyáva ellenségeink, kik nemrégen még vigyorgó, gúnyos pofával korbácsolták halálra a magyart, ma gyávaságtól reszketve nyújtja felénk jobbját, békéért és barátságért könyörögve. De valamennyi megkínzott, megalázott magyar dühtől tajtékozva, bosszúért lihegve szorítja ökölbe kezét és nem mozdul. Egyenes tartással, villámló szemekkel s megfeszített inakkal figyel a távoli morajlásra, hogy annak szavát megértse. Közelgő vihar előszeles fekete, villámokkal teli felhők foszlányai láthatók az égen, jelezve a közelgő földindulást, mely jönni fog a távol keletről s ha onnan nem, hát másfelől de jönni fog. S akkor fogjuk, csak igazi képében látni a hadak útját, melynek nyomán pusztulás, vér és halálhörgés következik az ellenségre s szabadság a magyarra. Villámszárnyon közeleg az az idő, minden Nyitra, Pozsony, Kolozsvár és Zombor újra magyar színekbe öltözik, utcáin örömmámor közepette újra magyar nótákat dalolnak s elszakadt, sokat szenvedett véreinket újra keblünkre ölelhetjük. TÁRCA. A lengyel asszony. A Hornok eredeti tárcája, írta: Raith Tivadar. Messze sárgállott a határ. Komoly búzatáblák hajtogatták kalászos fejüket, mint dolgos parasztasszonyok. Én vagyok a kenyér, a kenyér. Piros pipacsok virítottak az utón. Mi vagyunk a könnyelmű élet. Feléjük bókoltak terebélyes gyümölcsfák, mint ifjú férfiak. S fent a haboskék kárpitok alján, mint pajkos kis amorettek, a pacsirták. És nyár volt. A lengyel asszony hallgatagon ment az utón. Fátyolban lopva jött hazulról a két kis gyermeke mellől. S a város, mintha kémlelően utána nézne. Mégis jött. Mert engem szeretett a lengyel asszony. Ő nem volt már fiatal s amint most néztem, láttam, sok sírástól fáradt a szeme s az orr tövénél, ahol az arc két világos kapuja nyílik, apró, hajszálnyi ráncok futnak körbe. De a szeme, elsírt, fáradozó szeme kék volt és Istenem, nekem meg kellett volna csókolnom minden pillanatban, annyi szereimmel nézett. Éreztem, nekem most nincs jogom csendesnek lenni, beszélnem kell, szép vigasztaló szavakat mondani. S az aszszony is kérlelt, tört német szóval: Beszéljen uram. De nyelvemen furcsa kábulat ült s a vigasztaló, gazdag beszéd, amivel úgy cirógattam máskor, mint selyemkendővel halvány homlokot, elmaradt tőlem. Csak csókoltam a kezét, eszeveszetten, dacos fájdalommal, mert már éreztem, hogy el fogom hagyni és hogy elfelejtem. De ebben a percben nem akartam ezt hinni s csókoltam a kezét, mint egy szent ereklyét. Körül a forróság zengett, mert nyár volt, rekkenő augusztus s hajlongó aszszonytestek ritmikusdanája szállott az égre. Leültünk az út mellé a gyepre s megcsókoltam az asszonyt. Először, mióta ismertem. Vonaglott, harapta az ajkam, egy tévedt élet minden kínja zokogott fel testéből, átkarolt, magához szorított, mintha minden szenvedéséért most akarna magának kárpótlást szerezni, csak csókolt, egyre csókolt. Mert ő volt a meg nem értett asszony. S újra beszélt. Szomorú életéről. Amit várt tőle s amit kapott. S a férjéről, aki, jaj oly messze van őtőle. Milyen banális, Istenem, milyen banális, gondoltam s szelíden megcsókoltam. Tán mégis szerettem ezt az aszszonyt ? Fürge ritmusú daccal hangzott felénk a rétről s én újra megöleltem őt. Ijedezve húzódott vissza : — Jaj, meglátnak, vigyázzon, meglátnak. Keserű iz futotta el a számat. Szememre felhő borult. Mert, jaj, én csak az asszonyt láttam, amint kívánón felémhajlik s az élő, kalászos mezőket, a nap ragyogó aranyát, a nyár zengő énekét. S ő most is számolt. Kis hangya lelke féltette a lombot, mit egy meddő életen át gyűjtött s amit ő maga sem becsült semmire. S mikor megnyílott előtte a forró nyár kapuja annyi szomorú, hervatag ősz után, mégis visszadöbbent s az eljövendő őszre gondolt. Egyszerre nagyon idegennek éreztem s amint kutatón az arcába néztem, gúnyosan nevettek szemembe a ráncok. — Mit akarsz ettől az asszonytól? — döbbent belém a kérdés. — Megalkuvás volt a kenyere örökké s fanyar ecetté vált a bora mer. S a napsugárban is bus őszre gondol. Búcsúzz el tőle jósággal és szépen. A nap lassanként nyugovóra hajolt. Hazatérő nyáj kolompja hallatszott a távolból. Az erdő felől halk, bánatos susorgást hozott a szél. Hirtelen megrezzent az asszony. Ijedten nézett a város felé. Ijedten és félve. Haza kell mennem, — mondta a szeme. — Isten vele, — szólottam. — Isten vele. Ne kísértsük a sorsot. A bukó csillag nem repülhet fel többé az égre . . . . A gyermekei várják . . . Isten vele. Megcsókoltam lágyan és megeteltem. A nap utolsó sugara búcsúzoa hullott a rétre. Egy piros pipacs virított ottan. Letéptem és az asszony ölébe tettem. — Tegye el az emlékem a szivére, mint egy rövid életű, szép nyári virágot, — mondtam — és megindultam. Az erdő széléről még egyszer visszanéztem ... és láttam, hogy féltő, anyás tekintettel kiséri lépteim. Nagyvárad oláh lobogó díszben. Folyt a pezsgő a Kaszinó termeiben. Az éhező népet korbáccsal kergették szét. — Saját tudósítónktól. — Nagyvárad, 1621 febr. 21. Jellemző eset történt a múlt héten Nagyváradon, mely egyenesen rámutat a kultúrálatlan, orgiákat ülő kegyetlenkedő oláh fajra. Az oláh királyné születésnapját tartották meg az oláh és renegát barátai oly fényes és ünnepi aktussal, hogy kétszázezer lejbe került csak a lakoma. Az egész várost kényszerítették, hogy oláh lobogót tűzzön ki e nagy napon, akik elmulasztották, azokat elhurcolták, börtönbe vetették A görögkeleti templom oltárainál Ciorogarin Romulus keleti püspök celebrált fényes segédlettel, melyen a váradi polgári és katonai hatóságnak vezető férfiai is jelen voltak. Az istentisztelet végeztével a felvonuló előkelőségek a Szent László téren álló díszbeöltöztetett oláh katonaság sorfala között vonult fel a kaszinóba díszebédre, ami belenyúlt az estébe, ott érték a vacsorát, sőt még a reggelit is. Estére kelve a termei pazar fényben tündököltek, hol a díszlakomán Mosoiu és Olteanu tábornokok felköszöntőket mondtak a távollevő oláh királynéra. Negulescu vezérkari ezredes a helybeli, garnizián nevében mondott toasztot, úgyszintén a Boeresku térparancsnok is. Popa György prefektus és Bucskó Coriolán dr. polgármester a város lakosságának hűséges ragaszkodásáról beszéltek, akik ma sokkal boldogabbak, és megelégedettebbek, mint a magyar kormány alatti Besán Kornél dr. alispán Biharvármegye nevében emelt poharat és néhány frázisban Vártha Sándor dr. táblaelnök emlékezett meg a „szeretett" királyné születésnapjáról. Vortinár János dr. főjegyző egy alkalmi verset szavalt: Üdvözlégy, oly régen várt királyné! címmel, melyet Maros Gábor pénzügyigazgató irt. Mangra Demeter dr. főügyész Ereméry Ferenc tanácsos és Kőszeghy József főmérnök szintén szavaltak, de mindegyik vers az oláh királynét dicsőítette. Beszéltek még Tirdián Emil dr., Sándor Viktor dr. ügyészek és Chetianu dr. törvényszéki elnök. Úgy 9 és 10 óra között, mikor Bucskó polgármester biztosította a távollevő királynét a magyarok hűséges ragaszkodásáról, a kaszinó előtt lövések dördültek el, mivel az éhező lakosság be akart menni az ünnepet tartó társasághoz és a szemekbe vágja, hogy amíg ők pezsgőznek, dúskálnak minden jóban, addig a külváros szegényei éhen halnak. A lövés felbőszítette az elkeseredett tömeget és a parancsnokot egy fél téglával fejbedobták, hogy azt elborította a vér. Erre berontott az éhező nép a kaszinóba és követelték, hogy a leszállított élelmiszer adagokat emeljék fel. A fényes társaságot megdöbbentette a nép dühe, mire Boerescu oláh térparancsnok a nép közé lépett és a katonákkal kivezette a tüntetőket és telefonon egy század katonaságot rendelt ki, akik a rendőrséggel együtt körülfogták a tömeget és számos letartóztatás történt. S amíg a kaszinóból kihangzott a pezsgőgőzös oláh nóta, addig a tömlöcökből az éhezők elfojtott káromkodása, jajgatása vegyült. — Árpa és zab vetőmag métermázsánként 1600 koronáért előjegyezhető a Magyar Gazdák Szövetkezetében. Felkérjük azon gazdákat, akik igényüket a vetőmagra már bejelentették, hogy annak ellenértékét legkésőbb március hó 3-áig a szövetkezet pénztáránál lefizessék, mert az előjegyzést továbbra nem vehetjük tekintetbe.