Katholikusok Lapja, 1927 (4. évfolyam, 1-22. szám)

1927-01-09 / 1. szám

Katholikusok Lapja 3. oldal, 1. szám. pap ? egy híres franczia író azt feleli (Lamertin). Egy férfiú, akit a gyermekek szeretni, tisz­telni és félni szoktak, kit az ismeretlenek is atyának szólíta­nak, kinek lábainál a keresz­tény hívek lelkük legtitkosabb sebeit őszintén kitárják és a bánat legérzékenyebb könnyeit sírják, ő a szomorúak vigasz­talója, a védtelen árvák és öz­vegyek támasza, a szerencsét­lenek barátja. Mi a pap a tár­sadalomban ? A gazdagság és szegénység közötti különbség kiegyenlítője, kinek ajtaján fel­váltva kopogtat a gazdag és a szegény, a gazdag, hogy ala­mizsnáját titokban adja, a sze­gény, hogy alamizsnáját titok­ban vegye. A pap a polgárság minden osztályával kapcsolat­ban van az alsóbb osztállyal szerény életmódja és gyakran születésénél fogva, a felsőbbek­kel pedig műveltségénél és tudományánál fogva, egyszóval olyan férfiú, kinek joga van mindenkihez szólni, akinek szava küldetésének tekintélyé­vel s a hit erejénél fogva szív és értelemre egyaránt hat.“ A papnak ezt az ideálját igyekez­tem követni s nyugodtan mond­hatom, hogy legalább is annyi lelket nyertem meg a szeretet gyakorlása, mint az ige hirde­tése által, mert a szeretet a leg­jobb hittérítő. Főbb vonásokban ez volt a m­unkám itteni plébánoskodá­som első tíz éve alatt. Aztán jött a szenvedéseknek, majd az alkotásoknak, a diadalmak másik tíz éve. Velem együtt szenvedtétek át a földrengés borzalmait, mely megtörte nemcsak lakóházaink­nak falait, hanem lennek a a hatalmas és szépséges nagytemplomunknak pilléreit és kikezdte művészi freskóit is. Bezárultak a szent kapuk, mi pedig mint az őskeresztény korban az első keresztények a katakombákban, úgy me­nekültünk őseink sírjai fölé. Ott az Isten szabad ege­­alatt prédikáltunk, gyóntattunk és áldoztattunk. Sőt hónapokon át a szabad ég alatt alud­tunk is. Mikor a földrengés megszűnt és pusztításait kihevertük jött a világrengés, a világháború, mely harcba szólította férfiaink szine-javát. Bár bátorítva áldot­tam meg minden bevonuló csa­patot, még­is úgy éreztem, mintha minden csapat bevonu­lásával szívemnek egy-egy da­rabkája szakadt volna le. Mert elfogta lelkemet az a betelje­sedett balsejtelem, hogy ezek­nek a harcba szálló vitézeknek elesése, vagy rokkantsága az én szivemhez küldi a beteg és rokkant vitézeket, a hadi özve­gyeket és árvákat egyaránt. — Azért, hogy a tömegnyomor enyhítéséhez segítőtársakat sze­rezzek, még a háború alatt megalapítottam a Kath. Nővé­delmi Missziót és annak támo­gatásával a Kath. Leányklubot, valamint a nép leányai részére

Next