Katolikusok Lapja, 1938 (15. évfolyam, 1-18. szám)
1938-01-06 / 1. szám
4. oldal KATOLIKUSOK LAPJA 1938 január 6. Hitvédelem Hihetetlenül hangzik, hogy a megtestesült Isten, a csodálatos felség jegyeiben tündöklő Jézus hozzáláncolja magát egy kis ostyadarabhoz és évszázadról-évszázadra elrejtse magát a lisztből sütött ostya fehér színe alá. Felelet: Barátom, nincs semmi eredetiség abban, amit az Oltáriszentség ellen felhozol. A bécsi szocialisták annak idején Úrnapján egy »ellenkörmenetet« tartottak és ez alkalommal a katolikus hit e csodálatos titkát úgy próbálták nevetségessé tenni, hogy nagy fatáblákra felírták: »Ne imádjatok a lisztesnépet!« Kétségtelen, hogy a szent ostya alatt való megjelenés Jézus részéről magával hozza a legmélyebb megaláztatást és az embereknek való kiszolgáltatottságott. Aki azonban az evangéliumokból megtanulta megismerni Jézus isteni jellemét, jól tudja, hogy a mi üdvözítőnk lelkű idének legmélyebb rugói az alázatosság és a szeretet. Hát nem mély megaláztatás volt abban, hogy Isten fia felvette az emberi testet és természetet; megszületett, mint tehetetlen gyermek egy szerjárta istállóban. Aztán földi életében kitette magát az evés, ivás, alvás, éhség, kifáradás és verítékezés emberi gyarlóságának. Mennyi önfeláldozó, sőt önmegsemmisítő alázattal járt az önkéntes halál elvállalása, a megostorozás, tövissel való megkoronázás, a ruháitól való megfosztottság és a gyötrelmes három óra a keresztfán? Ha ezt elhiszed, — márpedig az evangéliumok nyomán hinned kell — akkor abban egyáltalán nem láthatsz lehetetlenséget abban, hogy Jézus mindenét nekünk adó alázatosságával jelenvaló lesz az átváltoztatott szent ostyában. Igaz, hogy az Oltáriszentség fehérsége miatt sokaknál gúny tárgya a mi hitünk; de hát Heródes nem gúnyolódva nézett-e a fehérpalástos Jézusra? Aki gondolkozott már e jézusi szavak értelmén: »Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű«, az előtt egészen érthetővé lesz Jézus alázatosságának és csodálatos emberszeretetének ez isteni ajándéka: az Oltáriszentségben való jelenlét. A Katolikus Egyház első lépcsei városikléjén »Az öreg kőtemplom.« Kecskeméti polgárok által kiállított régi írás már majdnem négyszáz évvel ezelőtt ezen a néven említi a ferencrendiek mai templomát. Tehát már nagyon régi lehet. Sőt egyetlen építészeti emléke városunknak, amelybe több mint 600 éves kövek vannak beépítve. Ez a templom legöregebb tanúja a kecskeméti életnek. A bontakozó gótika kis ablakokkal díszítette az öreg tornyot, amelynek árnyékában zajlott, hullámzott a változatos kecskeméti élet a tatárjárástól kezdve egészen napjainkig. Barna termésköveinek boltozatai alatt sokszor felzúgott a győzelem hálaéneke amikor az árpádok és Hunyadiak alatt nagy volt még a magyar. A török világ tengernyi keserűsége között ide vánszorgott a jobbággyá kényszerült szabad polgár, hogy az ősi védőszent oltáránál hitet és vigasztalást találjon. Az öreg kőtemplom a régi kecskeméti múltnak legértékesebb emléke és tanúja. Mikor épült? Bizonyos, hogy a fejlődés útjára lépő régi Kecskemétnek nem sokáig felelt meg az első és kicsiny térfogatú templom, amely a mai Kert-mozi helyén épült. Egy kis alföldi község vallásos igényeit talán hosszabb időn keresztül kielégítette volna, de semmiesetre sem a városátalakulás előtt álló kecskeméti hívőseregét. A legnagyobb valószínűség szerint a XIII. században élő hívek alkotását kell látnunk a ferencrendi atyák mostani szép templomában. Hogy nem tévedünk, azt igazolják a IV. Béla és V. István korából származó érmek, amelyek vagy a templomépítés, vagy a tatárjárás utáni helyreállítás alkalmával kerültek a föld mélyébe és amelyeket a templom körül húzódó bazárépítés alkalmával hoztak elő a föld felszínére. Milyen volt az eredeti templom? Jóllehet sok pusztuláson ment keresztül az öreg kőtemplom, azért mégsem okoz nehézséget az eredeti formának elképzelése. Ugyanis a pusztulás mindig tűz, égés által következett be, ami a felső részeket romba döntötte ugyan, de nem okozott fundamentumig való elpusztulást. A falak megmaradtak és a renoválás — mint általában — törekedett a régi formákat megőrizni. A templom szentélye és hajója változatlanul őrzi a régi arányokat. De az eredetinél hiányzott a melléépített sekrestye, azonkívül az oldalkápolna, amelyet az 1678. évi tűzvész után építettek fel a nép templom oszlopköveinek kibontásával. A torony pedig felsőrész nélkül állott és templom ereszetét alig pár méterrel múlta fölül. Később fából építették meg a felsőrészt. Városunk nagynevű történetírójának, Hornyik Jánosnak édesatyja még emlékezett a faépítményű toronyra. Mostani alakját a torony 1790-ben nyerte. Az építés időpontját örökíti meg a harangok alatti fehér márványtábla ezzel a felírással: »HINC * AUCTA A. 1790.« (Itt kezdték el az építést 1790. évben.) A régi templom stílusa az átmeneti idők nyomait árulja el. A toronyba rakott apró ablakocskák a gót építészet hatását mutatják, maga a hajó a román stílus vonásait hordja magán. Ez a körülmény is arra vall, hogy a hazánkban átmeneti időnek számított XIII. században épült. Kik építették? Városunk múltjának művelői közül többen ama véleménynek adtak kifejezést, hogy ennek az öreg kőtemplomnak felépítői görögkeleti hiten levő görögök voltak. E véleményüket elsősorban arra alapítják, hogy kezdettől fogva Szent Miklós volt a templom védőszentje, képe ott van a főoltáron, továbbá bádogba vágva látható a torony keresztje mellett is. Márpedig — s így érvelnek — Szent Miklós a görögkeletiek népszerű szentje s kultusza csak később honosodott meg a katolikusoknál. Vitába szállni nem akarunk e véleménnyel, csak annyit jegyzünk meg, hogy a katolikusoknál Szent Miklós tisztelete szintén nagyon régi. E tisztelet megnyilatkozását szemlélhetjük abban a roppant művészi anyagban, amelyet Szent Miklós kultusza hozott létre s amelyből csak illusztráció gyanánt említjük meg, hogy Szent Ferenc assziszi templomában éppen úgy, mint a vatikáni képtárban, eldugott tiroli