Magyar Hírnök, 1882. január-július (2. évfolyam, 1-27. szám)

1882-01-08 / 2. szám

II. évfolyam. Szerkesztőségi iroda: Kecskeméten, Korona-utca 101. sz. Ide cimzendő minden írásbeli küldemény. Felelős szerkesztő: NAGY IMRE. 2. szám. Kecskemét, 1882. Január 8. MAGYAR HÍRNÖK. IPAR ÉS KERESKEDELMI SZAKKÖZLÖNY. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Előfizetési díj: Egész évre - - - 4 frt — kr- Félévre - - - - 2 frt — kr-Negyedévre - - 1 frt — kr-Egyes szám ára - 10 kr. Mindennemű hirdetések, melléklések és nyílttéri közlemények jutányos áron számíttatnak. Kiadótulajdonos: FEKÁRIK JÁNOS. Kiadóhivatal: Kecskeméten, Korona­ utca 101. sz. Ide címzendő minden pénzbeli küldemény. Az Iparegylet tagjaihoz. A kecskeméti iparegylet tagjaihoz szó­lunk, annak az iparegyletnek tagjaihoz, a­mely ma, lapunk megjelenésének napján, tartja évi közgyűlését. Polgártársak! ha széjjel tekintünk ha­zánkban, s figyelemmel kísérjük azon moz­galmakat, melyek napról-napra hatalmasabb hullámokat vernek az iparügyi események zajló tengerén, úgy találjuk, azt tapasztal­juk, hogy ezen mozgalmak különösen a vidé­ken, majdnem kizárólag egy és ugyanazon irányban vezettetnek. Egy az ok, egy az okozat. Ha eltér is egyik a másikától kisebb, lényegtelen, vagy helyi érdekű dolgokban, de egyben tökéletesen egyetértenek: a panasz­kodásban. Panasz, örökös és folytonos panasz min­denfelé ! Itt panaszkodnak a fönnálló rendszer ellen, mert útját vágja a czéltudatos fejlődés­nek és az okszerű haladásnak. Ott panasz­kodnak a társadalom ellen, mert nem telje­síti korszakot alkotó kötelességét. Emitt ke­servesen panaszkodnak a kormány ellen, hogy miért nem gondoskodik oly eszközök­ről, melyekkel rövid óton keresztül vihető lenne az ipar és különösen a kis ipar ha­nyatlásának megakadályozása. Amott pa­naszkodnak a vezetők, vezérférfiak ellen, hogy nem helyes úton igyekeznek a czél el­érésére, s meghasonlást irigység, irigységet, bosszú követ, mert mindegyik önhiúságát le­­gyezgetvén, másban keresi a tervek akadá­lyát. Szóval: panaszkodnak mindenfelé! s ez örökös panaszkodás és czivódások közepette nem egyszer maga a jobb sorsra méltó ügy esik áldozatul. Ugyan tekintsünk szét csak magunk kö­rül, s legyünk egy kissé őszinték, be fogjuk vallani, hogy ép nállunk is megtörtént nem egyszer, hogy az önkörünkbeni személyes meghasonlás az ügy bukását vonta maga után. A személyes ambíczió, az emberi gyarló hiúság, az egymás iránti engesztel­hetetlen gyűlölség, a föltűnni vágyó léha, üres fontoskodás, ah­­hányszor, de hányszor szegte szárnyát a jó ügynek, az igaz és életre való eszmének. Azért tehát ne panaszkodjunk, ne há­lálkodjunk, hanem lépjen elő ki-ki elzárkó­­zottságból és tegye kötelességét. Kezdje meg az operácziót az egylet ott, hol a végelgyen­gülés sorvasztó tünetei leginkább látszanak. Az iparegylet hivatása nagy és pontos! Azért iparkodjék teljes erejét concentrálni és hozzá méltó komolysággal tenni és cselekedni. Soha sem volt kedvezőbb alkalom reá nézve, mint ép e jelen alkalommal, midőn a mai közgyűlésen betöltetik az elnöki szék, e fontos és nagy horderejű állás. Mi kimondjuk nyíltan, habozás nélkül,­­ mert hisz ép azért vagyunk,­­ hogy az iparegylet csak akkor emelkedhetik az őt Is­ten és ember törvénye szerint megillető ma­gaslatra, csak akkor számíthat minden osz­tálynál komoly méltatásra, ha iparossal tölti be azon állást, amelynek birtoklója képviseli a testületet alulról fölfelé, fölülről lefelé ! Igen, legyen az elnök iparos, s vegye kezébe a zászlót, de olyan iparos, a­kit múltja, jelleme, esze és becsületessége után az meg­illet. Szervezze az iparosügyi mozgalmat, iparkodjon, tegyen, cselekedjen a szerint a mint azt az iparosok érdeke megkívánja, s majd meg fogja látni, hogy minő erők, minő elemek csoportosulnak melléje. Egy olyan iparos elnök, a­kinek szíve, lelke, meggyőző­dése helyén van, s aki azon ügyekért, me­lyeknek vezetése élére állíttatik, maga is küzdött, azt teljes mérvben átérezni és azt felfogni képes, rövid idő alatt oly eredmé­nyeket fog fölmutathatni, hogy a rövidlátó ki hit­e volnál kiált, s véletlenről beszél ! Igenis azt mondom, hogy az elnöki széken iparosnak van helye egyedül. Szük­séges azonban múlhatlanul, hogy a nem ipa­rosok erkölcsi, szellemi s ha kell, anyagi tá­mogatásukat ne vonják meg. Higyyék el ipa­ros polgártársak, hogy egy befolyásos, magas állású egyén mindig többet tehet az ipar­ügynek külső támogatásával és hathatós pártfogásával mint belső működésével ha egyszerű tagja a társulatnak. Mert míg egy­részről mint belső tag ha föllép valamely iparos ügyben, azt mondják : tag vagy, köte­lességből teszed, s példája utánzókra ritkán, vagy legalább gyéren talál, ha másrészről azonban mint nem tag, hanem mint maece­­nás, mint lelkes ügybarát érdekközösség nél­kül támogatja az iparosok által kezdeménye­zett ügyet, s azért mint ilyen áldoz, tesz és fárad: ügy példája lelkesít, gyújt és kö­­­vetőkre talál ! Ilyeneknek akarom én tudni és látni vá­rosunk előkelő és befolyásos férfiait, s akkor erős meggyőződésem, hogy iparunk fel fog virágozni, s hogy az iparegylet, mint faktora az iparügyeknek, képes leszsz kellő eredményt fölmutatni. Azért tehát iparos polgártársak, tömö­rüljünk, munkálkodjunk szerényen, észszerű­en és komolyan önerőnk kicsinylése, de egy­szersmind túlbecsülése nélkül is, majd meg­fogják látni, hogy a munka gyümölcs nélkü nem marad. Válasszunk iparost elnökül! De mint mondom fentebb,­­ olyan iparost, aki erre képes és méltó. Akinek esze, jelleme, befolyása, önzetlen, szorgalmas munkássága és fáradhatlan ügy­buzgalma kezességet nyújt a felől, hogy fon­tos hivatását méltón betölteni képes lesz! Ilyen iparosokban mi tisztelt polgártár­sak nem szűkölködünk, azért kiáltsuk egy szívvel lélekkel: Éljen Végh József! elnöke a kecskeméti iparosok egyesületének. Nagy Imre: A múlt évről. Legördült ismét egy év ! S habár népek és nemzetek életében egy év lefolyása csak pará­nyi kis hézagot tölt is be, nem bír általában nagy jelentőséggel, mégis édes hazánk jelen, úgy politikai, mint közgazdaságilag folyton átala­kuló korszakában egy rövid év lefolyása is nagy fontossággal bír. Nagy fontossággal bír épen a jelen pilla­natban, midőn a naponként mutatkozó sze­génység oly­­ijesztő mérveket ölt, hogy meg­döbbenve kérdezzük, mi lesz hazánkból, mi lesz önmagunkból? Az ijesztő mérvű elszegé­nyedés, a kivándorlás, az erkölcsi romlottság, s minden még itt fel nem számítható sebek és fekélyek a nemzet testén, borzalommal töltik el a szemlélő kebelét. Az állami tönk felé ro­hamos sietséggel fut a nemzet, az évi hiányok oly mérveket öltenek, melyek gondolkodóvá teszik a hazafit, hogy mi lesz ennek eredmé­nye? Pedig tudjuk, hogy a szegénységgeli küzdés nemcsak az egyesekre, de a népek éle­tére is veszedelmes; tudjuk, hogy a szegény­ség és nyomor szülője az elégedetlenségnek, a socialismusnak, mely hazánkban eddig csak itt-ott ütötte fel fejét, de ma már mind hango­sabban hirdeti nézeteit s állam felforgató esz­méit, mint láttuk a legutóbbi pozsonyi gyűlé­sen, melynek lefolyása ismeretes. Hol vannak azon jó idők, mikor még Ma­gyarországot Istentől megáldott földnek, tejben és vajban úszó Kanadánnak nevezte a világ­­ ? Eltűntek azok, hogy többé vissza ne térjenek. Pedig a bon még most is oly gazdag a termé­szet áldásaiban, oly annyira meg van áldva kincsekkel, javakkal, hogy talán nem is létezik ország, mely hozzá hasonlítható volna! Néz­zük az alföld viruló zónáit, melyeken gazdag arany kalászok lengenek ; délibábos síkságun­kat, melyeken nagy gulyák és ménesek szá­guldanak, legelésznek; hegyeinket, melyeken aranyszínű tüzbor terem; bérczeinket, melyek­ben arany s aranynál is drágább kincsek gaz­dag érhálózata van elrejtve. Folyóinkban, ta­vainkban halnak bőségek ős­erdeink százados fáiban még eddig fel nem használt kincsek rej­lenek s kebelükben gazdag vad állomány ta­nyáz. Ily boldog, s a természettől ily gazda­gon, oly sok kincsekkel, javakkal megáldott ország nem maradhat hátra, nem lehet mindig szegény, s talán nem valósul mit a költő mond, hogy: „Ez a nemzet mégis árva, Mégis rongyos, Mégis éhes, Közel áll az elveszéshez.“ Magyarország, miként jól tudjuk, legelső sorban és főleg földmivelő, termelő ország. Minden állam közjóléte, a mezei gazdaságon, mint eredeti s biztos alapon nyugszik, anyagi és szellemi hatalma, ereje, gazdagsága csak addig van biztosítva, míg a gazdászatot el nem hanyagolja, vagy annak nagy fontosságát félre nem ismeri. Hiszen van-e szebb foglalkozás mint azon földet ápolni, művelni, javítani, ne­mesíteni ; a természet kebelén, isten ege alatt tölteni legnagyobb részét időnknek, s mint egy jeles fia hazánknak, mondja: „a haza szent földét öntözgetni hulló verejtékeinkkel, azt szántani barázdákra, arra hinteni a magot s arról hordani össze kiterjesztett karokkal az áldást.... ezt tenni virágzóvá, gazdaggá, ha­talmassá szorgalmunk által, mindenesetre édes foglalatosság szép feladat.“ Jól esik feleleveníteni e hangzatos frázisokat, jól esik elábrándozni rajta, hátha feledteti a bajt, a kórt, melyben szenvedünk, mely nem­zeti baj nemzeti szenvedés. Vajha ez év csapásokban szegényebb s ál­dásokban gazdagabb lenne a múlt, különösen a legközelebb múltaknál. Ráférne a szegény népre, melynek kenyere már fogyatékán van, pedig még messze van a nap, melyen segedel­met találand a szükségbeli menekvésre. Hiába­ nem volt jó termés, sok helyen üresen maradt a verem, a zsák, s a zseb. Pedig a végrehajtó ezekkel nem gondol s az utolsó falatot is el­viszi, ha kell. A lefoly és mezőgazdasági eredménye hazánkban nagyon változó volt. Szomorúan kellett tapasztalni, hogy az elemi csapások helyenként többé-kevébé súlyosan léptek fel, s keserű nyomokat hagytak maguk után, szomo­rúan kellett tapasztalnunk, hogy a tavaszi foly­tonos hideg, borongós és nedves időjárás, a rozsda­ üszög fejlődését rendkívüli módon elő­segítette, s midőn már az ezek jelenléte is, mintegy tönkretette a gazdák szép reményeit, a szünet nélküli esőzés, a még fennálló nö­vényzés lefektetésével, az esetleg fennma­radt remény utolsó szikráját is elhamvasztotta, az annyi­féle csapás által sújtott gazda kebe­lében. S mint a legtöbb helyen, az őszi halá­­szatok ezen lefektetése, virágzás előtt történt, a megtermékenyülés is, nagyon természetesen, kielégítő nem lehetett. Nem pedig azért, mert a csépléskor sok gazda búza helyett sovány, kiaszott, könnyű magot kapott. E mostoha eredmény különösen ott volt konstatálható, hol a talaj rendes művelésben,­­ okszerű trágyázásban részesült, mig a rosszul s művelt, sovány talajokon áttelelt vézna és­­ gyenge őszi vetések a túl nedves és nevelő ta­vaszi időjárás folytán megerősödtek s a renyhe gazdát s a sovány talajt megjutalmazták. Ezt mondhatjuk némi részben a rozs-veté- s sekre is, habár általánosságban el kell ismerni,­­ hogy aránytalanul jobban fizettek úgy meny­­nyiség, mint minőségileg a múlt évinél. Gazdag, telt kalászok, kifejlett mag és nagy súly jel­lemzik az idei rozstermést, mert kevesebbet szendvedtek a rozsdától, a megdőlés is ritkáb­ban fordult elő, mint a búzánál s igy a virág­zás, magképzés és fejlődés is teljesen normális viszonyok között ment végbe. Az árpa­termés ez évben sem volt kielé­gítő, mi főleg abban leli magyarázatát, hogy Fehér megye e vidékén a talaj nem árpa­talaj­­ lévén, a leggondosabb miveléssel sem lesz le­­­­hetséges kitűnő, s a gyári feldolgozásra alkal­­­­mas árpát termelni. A mennyiségi és minőségi­­ termés e szerint, amíg egyfelől a nem megfe­ I­­elő talajban egyik hatalmas magyarázatát leli,­­ addig másfelől a fenntebb jelzett időjárás is nagyhatású volt az árpa tökéletlen fejlődésére. A zab­vetések voltak a legtökéletesebbek ez évben s méltán számíthattunk ennél a jó eredményre. A kalászok fejlettek, gazdagok, a szemek duzzadtak és súlyosak voltak. Tengeri termés nem volt kielégítő. Alig volt szár, melyen két cső lett volna található, kétségkívül a virágzás alatt uralkodó hőség és szárazság folytán. A répa­ termés meglehetős volt; burgonya kevés az is gyorsan rothadt. Takarmány terméssel régen volt e vidék úgy ellátva, mint ez évben, tavaszi időjárás nagyban fejlesztette a növényzetet, s a beta­karításkor uralkodó szárazság mit sem vont le a takarmány minőségének értékéből. Szobonya B­ertalan. Karácsonyi kiállítás és Bazárról. Egy éve múlt, hogy a „Magyar ke­reskedelmi csarnok“ kebelében a fent jelzett kiállítás és bazár életbeléptetése iránt indítvány létetett, mit nevezett csarnok melegen felkarolt azon hozzá­adással, hogy a fővárosban székelő ipar­­társulatok is felszólítandók az ügy ér­demére nézve, mert annak létesítése ő nélkülük majdnem lehetetlen. Dicsérettel legyen mondva, mind az általános, mind pedig az országos ipar­egyesület az első pillanatban felfogták annak jelentőségét, sőt az általános ipar­­egylet egy átiratban a kereskedelmi csarnokot arra kérte fel, hogy a rende­zendő kiállításhoz egy három tagú bi­zottságot küldjön ki, melynek aztán fel­adata lesz a legközelebbi ünnepeken az említett kiállítást rendezni. Múlt évi nov. 20-án a kereskedelmi miniszter jelenlétében nagy részvét mel­lett nyittatott meg a kiállítás. Az első pillanatban még a laikus is meggyőződő

Next