Pestmegyei Hirlap, 1898 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1898-01-01 / 1. szám

1. szám az eszélyességet, akkor t. bizottsági tag urak, az a tévelygő nemzed­ék nem ezeknek a fa­laknak ódonságában fogja keresni a kibon­takozás útjait, hanem bennünket fog a köz­vélemény felidézni sírjainkból, s a közvéle­mény ítélőszéke ide fogja állítani a mi em­lékezetünket, ide, ebbe a terembe, a­hol az elfogulatlanság szigorával mondják ki ránk az ítéletet, s ebben a mi példánkra vonatko­zó ítéletben lehet hogy megtalálják a kibon­takozás irányát, de az bizonyos, hogy ebben az ítéletben lesz kimondva az, hogy megér­demeltük-e azt a kis helyet, a­melyet csont­jainkkal, a munkával szerzett földből elfog­laltunk. Kecskemét jövő fejlődésére nem elegen­dő ez a díszes székház, ez a művész alkot­ta terem; Kecskemét jövő fejlődésének biz­tosítására nem elegendő az az önkormány­zati jog, a­mely a szabad fejlődés biztosíté­ka; Kecskemét csak akkor fejlődhetik igazán, akkor töltheti be azt a kötelességet, a­melyet a nemzeti követelmény is eléje szab, ha pol­gárai és különösen a polgárság előtt buzdító példaként működő törvényhatósági bizottság tagjai nemcsak visszaemlékeznek a múltnak örök igazságú példáira, de azokat szívük mé­lyében ápolva, arra törekednek, hogy az ősi kecskeméti polgár jelleget a haladó kor szel­lemével együtt fejleszszék önmagukban és egy­­más között. Ennek a magasztos kötelességnek hord­­erejét mindannyian át kell hogy érezzük, s különösen át kell éreznünk most, mikor a mi ünnepies hangulatunkat fokozza az, hogy vendégekül tisztelhetjük ama hatóságok kép­viselőit, a­mely hatóságok története és a mi városunk története között szoros összefüggés van. Mikor megjelent közöttünk Pest-Pilis- Solt és Kiskun vármegye küldöttsége, a­mely megyében ringott városunk bölcsője; mikor itt üdvözöljük a szegedieket, a kiknek ősei és a kecskeméti ősök a XVII-ik században mint határos szomszédok a sivárrá tett ma­gyar alföldön közös törekvéssel ápolták a ma­gyar érdekeket; mikor itt vannak azoknak az elpusztult községeknek újjá teremtői, a­kiket testvéri szeretettel fogadunk szomszé­dokul, mikor itt vannak azoknak a váro­soknak, községeknek képviselői, a melyek ősei a kecskeméti ősökkel együtt közös fáj­dalommal viselték a százados csapásokat, s közös erővel segítették egymást a küzdelem­ben , mikor itt vagytok ti közösiek,­­ a­kik­nek jelenléte a rég látott testvér viszontlá­tásának örömét kelti fel bennünk, azokét a testvérekét, a­kik a századok viharjaiban na­gyon és nagyon sok ideig egymás támogatá­sával teljesítették azt a szent kötelességet, hogy tájunkon fentartották a tetterős ma­gyarságot, s hozzájárultak ahhoz, hogy ve­lünk együtt a XVI és XVII században olyan közös múltat teremtettek, a­mely mindig ra­gyogó példája lesz annak, hogy a magyar faj erejét mennyire képes fokozni a politikai érettségen alapuló és nemes czélokért küz­dő összetartás; mikor itt vagytok ti kedves vendégek, hogy mint a letűnt ősök új nem­zedéke, a letűnt ősök feltámadt szellemeiként örvendezzetek velünk együtt, akkor nem ez a terem, hanem a mi keblünk alakul át szent templommá, e templomnak oltára szi­vünk, a drága egy közös hazáért dobogó szív, a mely felett örök igazságot jelző szö­­vétnekként lobog a fenségesen szárnyaló gon­dolat, a magyar faj boldogulásának eszméje. Ez az épület nem Kecskemétnek, hanem az alföldi magyarságnak egyik diadal emléke s mikor ezt az emléket átadjuk rendelteté­sének, kérjük az istent, hogy adjon rá ál­dást, világosítsa fel a benne munkálkodók el­méjét és serkentse őket arra, hogy ennek a teremnek minden zuga, legapróbb ékessége mindig azt a gondolatot ébressze minden nemzedékben, a magyar szent haza nevé­ben előre! Megtörtént, hogy kimentem mulatni a tanyára, s családom és barátaim körében boldognak éreztem magam ; s ime! haza jö­vet hát nem fölforditott egy ostoba sunyi kocsis, és f­eltörött a lábam! Vettem közelebb egy elhanyagolt szől­­lőbirtokot. Kiki jártam oda, s örvendett a lelkem, ha láttam, miként hozom rendbe, s hogy alakítom át egy kies tuskulánummá. Jaj, de mikor más dolgom is van, s igy hivatásom haza szólitgatott és bizony sietnem kellett, hogy el ne késsem. Hát nem kész volt a malheur? Előttem haladt egy csinos, fekete ru­hás leány, oldalvast tartott felém egyetlen hi­telezőm , amazt akartam inkább utolérni, hogy emezt kikerüljem, (mert hiszen meg­van az embernek az a jó esztétikai ízlése, hogy övö­­rvestebb megnézi a szépet, fiatalt, mint a Pe­tőfi, Sári néniféle, ránczes képű, 90 éves anyókát, vagy a zaklató hitelezőt!) s véletlenül ráléptem egy pokolra való kiálló göröngyre s egyszerre csak elbicsaklott a lábam­ bokában, a fájdalom végig kígyózott idegeimen és ön­kéntelenül fölszisszentem. A fekete ruhás kis­lány ijedten tekintett hátra kétszer is: a meghatottság, a részvét kinyomata látszott arcban, a hitelezőm pedig oda ugrott mellém, nyájasan köszönt s tudós pofával tudakolja, hogy mi bajom történt? Akárcsak a villám csapott volna le rám, vagy a kígyó csípett volna meg, mikor karo­mat megfogta, látván, hogy megtántorodtam. De csakhamar leráztam mégis a nya­kamról. Alig birtam hivatalos helyiségembe be­­sántikálni s bizony nem esett jól a munka. Hivatal után elmentem Gábris sógorék­­hoz, mert nem akartam magamat elhagyni. A­mint megláttak, összecsapták kezei­ket, s én rögtön elbeszéltem szerencsétlen esetemet. — No édes sógor ! Ez nem tréfa dolog ám. Nekem is volt már lábficzamodásom­ és három hétig nyomtam az ágyat. Csak menjen haza, és feküdjék le! — Micsoda? Lefeküdni? Olyan nincs. Nem­ vagyok én tán olyan gyámoltalan pipo­­gya ember? — De aztán úgy is csak aggo­dalomba estem, hogy ha már az első is, a­kivel találkoztam a rokonságból, igy kezd vi­gasztalni, majd szépen kuruttyolhatok én az ágyban ?! Nagy búsan hazamegyek. Meglátja a feleségem rajtam a sántitást és levertséget s egy ideig némán ugyancsak bá­mul reám. — Sohse búsulj! — monda aztán vi­gasztalóig, félig tréfásan, midőn e szeren­csétlenséget neki is el­beszéltem : ebcsont ösz­­szeforr, pár nap múlva összeütöd a bokádat. Ilyen kis bajnak oda se kell nézni. Hát nem is néztem. Rendesen végeztem teendőimet, akármily keservesen esett is. Végig sántikáltam az ut­­czákon s láttam nem egyszer, hogy az ösz­­szeverődők bámulva és szánalommal néztek reám. Némelyik meg is szólított s mindegyik tudott valamivel vigasztalni, de akadt olyan is, a­ki elijesztett. Találkoztam Bakosné nagyasszonynyal. Persze, ennek is elpanaszoltam esetemet. — Oh lelkem, öcsémuram! Nagy baj ez, nagy bizon. Az ángyomfiának az unoká­ja — hiszen tudja már — perek, Az idők szerény krónikásának de sok­szor van alkalma történelmet írni! A hatal­masok csak intézik az emberiség sorsát, az abból folyó nagy tanulságokat egy szürke ember rögzíti meg, veti papírra s teszi oda okulásul a jövendőnek. A ki történetet ír, az prófétája népé­nek, még­pedig egy visszafelé tekintő pró­féta, a­ki csak a múltat látja s nem jósol belőle jövőt, nem fest álmokat, nem magya­ráz csodákat, csak rögzít, fotografál, fest hí­ven, gyorsan, színesen... S a kép, amit produkál, mégis tanul­ság forrása, mert az országok sorsát vezér­lő hatalmasok belőle szedik tetteikhez a buz­dítást, abból merítik az erőt a cselekvéshez az alkotásokhoz... Most is történelmet írunk, a­mikor az esztendő forduló­pontján visszanézünk a múltba. Az egyes embernek, csoportoknak, tár­sadalmi osztályoknak s egész néprétegeknek lehettek, — voltak keserveik; a gazda re­­ményét learatta az idő . veszélye, az iparos ez volt épen ebbben a napban. Hanczúrozott s bomlott fékra és megrándult egy ér a fá­jában. Higyje meg lelkem öcsém uram, hogy éppen 6 hétig meg 1 napig nyomta az ágyat, így bizon lelkem! Nagybátyám, id. Böndör Sándor is meg­­csóválta a fejét, midőn meglátott. De azért még is csak megvigasztalt. — Ne hallgass te fiam senkire se, csak tösd be a lábadat szappanos kovászszal; adta­­ jó tanácsot, s majd meglátod, hogy pár nap múlva akár tánczolhatsz is ... Szegény Sándor bátyám ! Már mire vol­na nekem jó az a szappanos kovász? Tán kitenni az udvarra verébfogónak. No de leg­alább némi reményt öntött belém a jó öreg. De bezzeg Tóvárossy Jenő? Ez már egészen máskép fogta föl a dolgot. Mikor az utczán meglátott, megállt, ne­gédesen mosolygott, azután megrázta arisz­tokratikus fejét, egyet pödörintett gondosan kikent bajuszán s hetykén oda szólt hozzám : — Ugyan mi történt már gyenge hú­­gomasszony ? Tán leestünk a hintáról és meg­hibbantunk ? mi ? — Nem bizott édes uram­­bátyám! — vágtam vissza a gunyoros kér­désre , — csak egy kicsit belebotlottam a pu­­czoktutásba a szőllőkeritése mellett s kibi­csaklott a lábam! Úgy láttam, hogy nem igen tetszett a replika. Közelebb érve, még is csak kezet fo­gott velem a nemes úr, a midőn aztán elbe­széltem neki komolyan az esetet, ő pedig mind­járt meg is vigasztalt. — Jaj bizon kedves uram! — számít­hat rá, hogy legalább egy-két hétig megfekszi az ágyat. Szó sincs róla, hogy addig fölbírjon kelni. Én is épen egy hétig nyomtam az i 1 U ^­a mm PEST MEGYEI HÍRLAP Mélyen tisztelt előfizetőinknek, kedves munkatársainknak és öszszes ismerőseinknek ezen az úton kívánunk boldog új esztendőt. Felkérjük mindazon­t. előfizetőin­ket, kiknek előfizetése lejárt, hogy lapunk­­ra, mely mai számunkkal Xl-ik évfolyamo­mkba lép, előfizetéseiket mielőbb megújíta­ni szíveskedjenek. A Pest megyei Hírlap előfizetési ára: Egy évre 6 frt. Félévre 3 frt. Negyedévre 1 frt 50 kr. A ki a Pest­megyei Hírlapra még e hó folyamán elő­fizet, az megkapja a lapnak e hónapban megjelenő összes számait, de előfizetőm úgy tekintetezik, mintha 1898 január 1-én kül­­dötte volna be. Előfizetéseket a szerkesztő­séghez (III. tized, 161. szám, Pócsy-féle ház) kérünk beküldeni Kecskemétre. A szerkesz­­tőség semminemű kéziratot nem ad vissza. Uj esztendő. 3

Next