Reformátusok lapja, 1920 (6. évfolyam, 11. szám)

1920-03-14 / 11. szám

52 REFORMÁTUSOK LAPJA 11. szám: két sikerült hangversenyt rendezett, majd a kommünnel járt kényszerszünet után munkásságát ismét felvéve, sajtó- és iratterjesztési bizottságot és bibliaköröket alakított. A Leánykor tagjai hímezték a Nemzeti Hadseregnek a kecskeméti nők által átadott zászlót. 6. A Protestáns Asszonyok és Leányok együttesen rendezték a 42.000 korona jövedelemmel járt szép sikerű Karácsonyi vásárt. Ennek jövedelme a szegények segélyezésére és felruházására fordittatott. 7. Legújabban, a felébredt hitélet tanúságaként megalakult dr. Garzó Béla és Szabó Ambrus elnöklete alatt a Protestáns Ifjak Egyesülete is. Beszámolt ezután a titkári jelentés az Egyesületnek a bolsevizmus alatti megpróbáltatásairól, úgy, hogy 2 alelnökét s titkárát (Beretvás Pál, Héjjas István, dr. Kováts Andor) a kommunisták börtönbe hurcolták s rajtuk kívül is többet az Egyesület tagjai közül. Az egyesületi házat lefoglalták s oda a községi bíróságot helyezték el, sőt a ház használatában az Egyesület még a tanácsköztársaság bukása után is akadályozva volt, úgy, hogy azt csak 1919. október végén kaphatta vissza. Az egyesületi élet a kommün alatt teljes szünetelésre volt kárhoztatva, 1919. őszétől kezdve azonban mind pezsgőbb az érdeklődés általában a protestáns s bennük a belmissziós célok iránt. Élénk jele ennek a Reformátusok Lapjának növekvő terjedése, valamint az a sok, az Egyesület javára tett adomány, amelyekről lapunkban annak idején beszámoltunk. Dr. Kováts Andor titkári jelentését ezzel a megszívlelendő kívánalommal zárta be,hogy Kecskemét protestánsai igyekezzenek a protestáns öntudatot a közélet mozgalmaiban is érvényre juttatni, egyébként azonban minél összhangzóbb egyetértéssel működjenek össze a katholikus testvérekkel, hiszen „mindannyian a honé vagyunk s addig nem nyughatunk, mig hazánk sorsában meg nem nyugodhatunk. “ A tetszéssel fogadott titkári jelentés után Keresztes Pál ismertette a pénzügyi helyzetet s a költségvetést, majd megtörtént a választmány újjáalakítása, amikor is új tagokat dr. Zana Ferenc és dr. Zombory László ügyvédek választattak meg. Dr. K. A. Múlandóság. Egy ujságlap . . . Sárgulni kezd a széle! -Az idő fája lehullatta rég. Ódon könyveket temettek beléje. Simítom . . . várjon érdekes-e még? „Limanovánál győzelmet arattunk ..." „A regiment dalolva ment oda ..." Apróhirdetés: „Örökké szeretlek! ..." ... „A körúton kiadó egy szoba ..." . . . Mintha álomból ébredne az ember! . . . Hogy jár az év .. . véres malomkerék! . . . — „Ezerkilencszáztizennégy december“ — Én Istenem! De rég is volt, de rég! . . . Azóta . . . vérbe hullottak a lázak! A körúton dalolnak a szobák! . . . . . ., Limanovánál néma lett a század. — És mi csak megyünk, csak megyünk tovább. . . . Holnap halott lesz, aki még ma csókol. Kihűl a láng, elnémul aki sír . . . Világot rázó dicsőségből, csókból — Nem marad más — csak egy újságpapír . . . _____ Muraközy Gyula: Miss Rouse látogatása Budapesten. II. Jelentéseinkből azt is megtudhatta Miss Rouse, hogy a háború nem tett minket tönkre, sőt különösen a leánydiákok éppen a háború teremtette különleges helyzetben teljesítettek nagy szolgálatokat, szociális és egyházi téren egyaránt. Felejthetetlen óra ... — Kicsiny körben ültünk Miss Rouse-szal, leánydiákok. Az egyik diákleány beszél „munkánk nehézségeiről és akadályairól“. Elmondja, hogy a Leány-Diákszövetség a megszállás által pénzügyi segélyforrásait teljesen elvesztette, helyiségeit a kommunizmus alatt vették el tőle, el van vágva a szövetség tagjai legnagyobb részétől, lapja előfizetőitől, a tanítónőképezdéktől, amelyekben a jövendő keresztyén tanítónői nevelődnek, majdnem valamennyi szép helytől, amelyek konferenciáink színhelyei voltak. Az idegen nő előtt leplezni akarja fájdalmát, de nem lehet . . . Azt mondja: Ha Franciaországnak fájt, hogy megfosztották Elzász-Lotharingiától, — nekünk ne fájjon, amikor elszakítanak ezeréves kultúránk fészkeitől, négyszázéves protestantizmusunk tűzhelyeitől, diáktársainktól, akikkel egyek vagyunk szívben és lélekben . . . Küzdött a zokogással, amikor ezt mondta és meg kellett éreznie annak az angol nőnek, hogy vele zokog mindnyájunk lelke . . . Megérezte, mert könnyes lett az ő szeme is . . . Nagyon keveset beszélt velünk Miss Rouse hazánk állapotáról, de hogy foglalkozik vele, azt láthattuk abból, hogy felkereste nagy embereinket, akik őt legjobban tájékoztathatták. Valamennyi felekezet püspökeit, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének elnökét, más vezető állású magyar nőket és Horthy fővezért is. Nem mondott el mást Horthyval való beszélgetéséből, csak annyit, hogy a fővezér nagyon nyíltan megmondta neki az igazságot. „ ' ' " Távozása előtt megkérdeztem, hogy tisztában van-e már a mi helyzetünkkel? Azt felelte: igen. Úgy látszik, eltökélt szándéka volt az, hogy nem tesz politikai természetű kijelentéseket, de, hogy teljesen világos előtte a mi igazságunk, hogy ismeri a helyzetet, az kétségtelen volt. ’ (Vége köv.) A vásári zajban vasárnap felhangzott itt is, ott is egy-egy kérő szó: Adjatok a szegény tanulóknak! Áldozatkész női kezek nyújtották a perselyt a nyüzsgő sokaság felé. Megállt egy-egy komoly gazdaember, kivette az erszényt és egy-két régi ezüst korona is megcsörrent az urnák fenekén. Arrább már szomorúbb a kép. Kicsiny őszes ember közeledik, mikor megcsörren előtte a persely, durván a foga közül veti oda: — Miért tanulnak, ha szegények! vagy. — Miért nem mennek kapálni? Amott ismét egy-egy bántó szó fúródik a jótékony női lelkek felé, akik vasárnapjukat odaáldozták ennek a sokszor keserves, de nemes munkának — a szegény tanulókért! . . . Mindebből egy fájdalmas tanulság sajog elő, mint nemzeti életünk nyílt sebe. A magyar társadalmi osztályok még mindig nem értik meg egymást. Tisztelettel és szeretettel kell meghajolni mindenkinek a földet mivelő ember szent munkája előtt, aki a hajló kalászban a mindennapi kenyeret varázsolja elő orcájának verítékével. Viszont — az a tanult ember a hivatalszobában — a tollával és hosszú áttanult évek tudásával épp úgy"