Reformátusok lapja, 1942 (28. évfolyam, 1-44. szám)

1942-01-11 / 1-2. szám

A REFORMÁTUSOK LAPJA Az ünnepély után közebéd volt az Újkollégiumiban, amelyen a kecskeméti egyház vezetői együtt ebédeltek velünk. Kalmár János népfőiskolai hallgató, Pótról, 1—2. szám Múlt évi egyházi életünk a számok tükrében Az elmúlt év folyamán végzett egyházi munkákról az egyházrészek és a különböző egyesületek jelentései számolnak be. Most néhány adattal csak a külső ké­pét akarjuk megvázolni az 1942. esztendőnek. Megke­reszteltü­ink 304 újszülöttet és 3 felnőttet, összesen 307 egyént, 3-mal kevesebbet, mint 1940-ben. A megkeresz­teltek közül vidéki volt 19, a város belterületéhez 148, a külterülethez 159 tartozik. Egyházi szertartás szerint 166 pár áldotta meg há­zasságát, 53-al több, mint 1940-ben. A múlt év folya­mán városunkban 244 olyan házasságot kötöttek, amelyeknél legalább az egyik fél református vallású volt, tehát 78 református egyháztag vagy más egyház által áldatta meg házasságát, vagy egyátalám nem kérte, az egyház áldását. A 244 házasság közül tiszta református pár volt 83, vegyes pár 161, tehát 161 re­formátus egyháztag nem talált hozzáillő házastársat református hittestvérei között. E 161 vegyesházasság közül a születendő gyermekek vallására nézve meg­egyezett javunkra 53, korunkra 59 pár. Nem kötött egyességet 49 pár. Veszteségünk tehát 6 család, míg az előző évben 19 volt a veszteségünk. Azok közül, akik egyházunk kárára adtak reverzálist, vidéki volt 6, katona 5, akik tehát nem tartoznak gyülekezetünk közé. F­zek az adatok még mindig elszomorítók. Sok közönyről, hitetlenségről és könnyelműségről beszél­nek. De elszomorító azért is, mert so­k tragédia, könnyhullatás és szívfájdalom húzódik meg mögöttük és megmagyarázzák azt a fájdalmas tényt is, hogy miért növekszik évről-évre azoknak a­­házasságköté­seiknek száma, amelyeknél nem kérték az egyház ál­dását. Az elmúlt évben 46 ilyen házasságkötés történt. De lelkiismeretfelráróak is ezek az adatok. Intenek min­ket­­arra, hogy legyünk résen és mint egy test álljunk meg minden ostromlással szemb­­en. Ha nem érzi át minden egyháztag a felelősséget, akkor lassan-lassan elfolyik a vérünk és pironkodnunk kell őseink emléke előtt. Többet is tehetünk, de egyet biztosan: mindem ilyen készülő veszedelemről és ostromlásról azonnal értesítsük a lelkészi hivatalokat a belterületen is, a tanyavilágban is. Érezzük át, hogy minden ilyen eset a saját személyünkben és hitünkben támad meg ben­nünket. Ugyancsak elszomorító a születések számának csökkenése. Ha figyelembe vesszük, hogy a belterüle­ten kimutatott 144 születés jelentékeny része a város körül elterülő szőlőskertekre esik, Széktótől a Szol­noki-hegyig, akikor meg kell állapítanunk, hogy a vá­ros belterületén egyre fogy a reformátusok száma, még­pedig oly mértékben, hogy lassanként már a tanyavilág nagy szaporasága sem tudja pótolni a hiányt. Eltemettünk 226 helybeli és 22 vidéki illetőségű halottat, összesen 248-at, 6-tal kevesebbet, mint 1946- ben. Hozzánk tért 12 férfi és 12 nő, összesen 24. Kitért az anyaszentegyházból 4 férfi és 5 nő, összesen 9. Megk­o­rnf­i­rm­ál­tünk 282 növendéket és 4 felnőttet, összesen 286 egyénit. Az úrvacsorával élők száma kb. 6500 volt. Egyházunk lélekszám­beli gyarapodása a születések és áttérések alapján 77, 1940-ben 103 lélek volt. Miért jöttünk a kecskeméti népfőiskolára? Azért jöttünk, mert emberebb emberek akarunk lenni. Növekedni akarunk értékben, mégpedig szelle­mileg és erkölcsileg is. Növekedni akarunk itt tehát lelkileg. Magyaraib­ magyarok akarunk lenni és jó reformátusok. Azért jöttünk, mert kevésnek érezzük magunkat. Azért mert olyan nagy feladatokat látunk magunk előtt, amelyeket csak komoly felkészültséggel és igazi magyar református becsületességgel lehet és szabad megoldani. Szeretnénk egy kis öntudatot szerezni, hogy ne érezzük magunkat oly kicsinyeknek és olyan tá­jé­kozatlannak, hogy saját sorsunk intézését kénytelenek legyünk másra bízni, vagy tehetetlenségünk miatt másnak átengedni. Szeretnénk egy kis önállóságot kapni. Érezzük azt, hogy sorsunkat nekünk kell in­tézni, ha azt akarjuk, hogy előre haladjunk, sőt, hogy egyáltalán megmaradjunk. De hogy­ szóljunk, mikor tájékozatlanok vagyunk? Mi magyarok vagyunk, ezt büszkén valljuk és éppen ezért nem kenyerünk a handalamdázás, az ágálás, már pedig ha nincs meg a kellő felkészültség, akkor idejutunk. Mivel ezt nem tudjuk megtenni, meg vagyunk bénítva. Hiába van meg a szeretet, a lelkesedés bennünk, hogy tegyünk és dolgozzunk, ha nincs meg a felkészültség. Magasabb színvonalú tudást és krisztusi jellemet, lelkü­letet szeretnénk карт, hogy ezzel a közösséget, egyházunkat és hazánkat szolgáljuk. Nem akarunk mi elszakadni otthonról, más emberek leírni, mint azok, akik otthon vannak, de kötelességteljesítésben szeret­nénk példaképek lenni. És itt szeretnénk erre meg­kapni, amennyiben ez e rövid idő alatt lehetséges, a képességet. Azért jöttünk, mert szeretnénk azt a sok mulasztást, amit tapasztaltunk, pótolni. De csak akkor merünk ehhez hozzáfogni, ha tisztábban ismerjük fajtánk és ref. egyházunk életét, erejét, öntudatát és a jövő ígé­reteit. Érezzük, hogy a magyar reformátusságnak szüksége van az összefogásra. És ezt az összefogást most már elodázhatatlanul meg kell valósítani. És ez hitünk szerint megvalósítható. Nincs turáni átok, vagy ha van, le kell győznünk. A vágy már ott él sok ma­

Next