Testvériség, 1883 (1. évfolyam, 1-37. szám)

1883-04-15 / 1. szám

1883. április 15. szó, hogy a pásztorok életöket adják koc­kára, csak annyi kivántatnék, hogy nyá­jaikat a veszély nagyságára, mely őket fenyegeti, figyelmeztetnék, hogy összetar­tásra, egyetértésre, óvakodásra oktatnák, hogy nyájaikat a veszedelemtől, végel­pusztulástól megóvnák. Honnét van az, hogy annyi ezer meg ezer hatalmas pász­tor közül alig hallunk néhányat, hogy nyájaik védelmére felkeltek, avagy csak szót is tettek volna ? Vagy nézheti azt tétlenül a jó pásztor, mikor a farkasok nyájára ütnek s azt tépik, szakgatják, gyilkolják, gyapját lefosztják, s erkölcsi­leg és anyagilag megmételyezik ? — Vagy ezek nem igazak? Vagy csak írott köl­temények? Vagy az élet és tapasztalás nem bizonyít mellettünk? Nem bizonyít Muszka­ és Németország kínos helyzete is? És ha igen, hogy nézhetik ily hall­gatag egykedvűséggel, ily hideg közöny­nyel a kereszténység pásztorai ?!! Hiszen a főpásztor azt mondja, hogy az „ béres és nem pásztor, a ki elfut s nincs a nyájra gondja.“ Mi úgy hisszük, hogy a kereszténység papjai pásztoroknak és nem béreseknek tartják magukat, kik nemcsak kenyérért követik Krisztust, ann­álfogva legszentebb kötelességeiknek fogják tar­tani megtámadott nyájaikat a farkasok ellen megoltalmazni. Annyival inkább kell pedig ezt tenniök, mert a pásztorok az ő nyájaikkal nemcsak erkölcsileg, hanem anyagilag is oly szoros viszonyban és ösz­­zeköttetésben állanak, hogy ha a nyáj kipusztul és elnyomorodik, ott a pásztorra зет leend többé szükség, s annak is pusz­tulni kell. — A nyáj szépsége, jóléte az ő jólétét is maga után vonja, a nyáj rom­­ása a pásztor romlását is eszközli. Vagy talán a felebaráti szeretetről szóló pa­rancs, vagy az a sokszor hangoztatni szo­kott »humanismus“ az, mely a keresztény pásztorokat nyájaik védelmében gátolja? Эе hiszen azt minden okos ember tudja, hogy mindennek van bizonyos módja és határa, tehát van a felebaráti szeretetnek i, van a humanismusnak is. Mert pél­­dául a felebaráti szeretet sem terjedhet ki annyira, s azt annyira terjeszteni nem s kívánja sem isteni, sem emberi törvény, hogy én valakit a magam megrontásával boldogítsak, vagy valakit úgy tartsak jól, hogy magam éhen haljak mellette, saj­­at. Már pedig itt a zsidósággal szemben gy állunk, sőt még nem is így, hanem így, hogy ő a keresztény embert ember­­ársának, felebarátjának sem tartja, és mint zsidó erkölcsi köteleztetést sem érez ingában az iránt. Itt tehát a felebaráti keretet és kötelesség viszonosságáról sem ehet szó, mely pontnál a kereszténység ekölcsi kötelessége is szükségképen tel­esen megszűnik. Ezekből az a tudomány­­ ki, hogy a keresztény pásztorokat nyá­­jik védelménél semmi erkölcsi törvény em zsenirozhatja és ha valakit zseni­­ozna, az nem nevezhető egyébnek, mint idokolatlan álszeméremnek. Félre tehát zen indokolatlan keresztényi álszemérem­­mel! álljon talpra minden jó pásztor a maga nyájának és nemzetének védelmére, le legyen senki az ő nyája mellett ha-­zontalan béres, ki az ő nyájával semmit em gondol; oktassa, biztassa, lelkesítse minden pásztor a maga nyáját, ha nyá­jnak s nemzetének végpusztulását meg­­int nem akarja. Azonban ezen beszédekkel egyátalán em azt akarjuk mondani, hogy valaki dán rendetlen vagy törvénytelen eszköz­­­et használjon. Sőt ellenkezőleg. Törvényes ezközökkel is épen úgy haladhatunk a sidóság hatalma ellen, miként ők halad­­ik mi ellenünk. Azt is tudjuk, hogy mind a nyájaknak isztorai, mind azokon kívül igen sokan­­ban a gyarló véleményben élnek, hogy zsidók időszerint majd csak beolvadnak ssankint a nemzetbe, s akkor ama vi­­ásságok­ is önként meg fognak szűnni .1. Ez a téves hit, vagy vélemény okozta .z, hogy a keresztény államok a zsidó­it nyakra főre minden kellő megfontá­­s nélkül polgárosították. Ebben az ii­­ztató téves véleményben szenved a világ­­nagyobb része, s közöttük még a do­gnak mélyébe bepillantani tudó, éles for­­gású nagyhazánkfia Kossuth is. Ennél ■dig nagyobb tévedés nem lehet, mely egtetszik onnét is, hogy ha a zsidó m­int zsidó valamely nemzetbe beolvaszt­od volna, akkor már egyetlen zsidó sem van a világon, mert két hosszú ezreden resztül bizonyosan beolvadtak volna n mzetekbe; de mivel a tapasztalás sze­rint most mindenütt léteznek zsidók, az azt mutatja, hogy mindaddig, míg fajilag is zsidók, vallásilag is zsidók lesznek, soha egy nemzetbe sem olvadhatnak be, hanem igenis beolvadnak akkor, és csakis akkor, ha keresztényekké lesznek. A­mint a zsidó a zsidó vallást leteszi, és így csak fajilag marad zsidó, akkor más fajba épen úgy beolvad, mint a többi napfajok be­olvadnak egymásba, de mint zsidó vallású soha, ha ezerszer emanczipálva lennének is. Ezt bizonyítja legrégibb történetük is. Egyiptomban sem olvadtak azok egyip­tomi nép közé, azután sem olvadt soha semmiféle nemzetbe, és ma sem olvad, és nem is olvadhat, mint zsidó, ha akarna is, de nem is akar, és hogy nem akar, eléggé kitetszik a párisi „ Israelite alliance universelle“ működéséből, melynek a vi­lág minden részében, így Budapesten is, fiókjai vannak. Ebbe az összetartozandó­sági központba beletartozik mindenféle, akár orthodox, akár neológ zsidó és abba adóznak mindnyájan. Ez a társaság fe­dezte a tisza­eszlári bűntény tetemes költ­ségeit is. Innét kitűnik, hogy a zsidó, ha szalonnát s disznólábat eszik is, ha magyar nevet vesz fel, ha magyar czégért tesz ki, ha magyarul beszél, ha szombaton árul, ad, vesz, kereskedik, sőt még ha függet­len párti is és magát legnagyobb magyar­nak, hazafinak vallja is, akkor sem ma­gyar, akkor sem lehet ő egyéb, mint zsidó, még ha komolyan akarná is, mind­addig, míg a zsidó vallást le nem teszi. És épen azért válnak ők meg vallá­suktól oly nehezen és oly ritkán, mert ők nem akarnak egyebek lenni, mint zsi­dók, vagyis oly sekélyek a nemzetek tes­tén, melyek a nemzet életének előbb­­utóbb megölőjévé válandanak. (Folyt. köv.) Gáborjányi: Levelezés. T.-Eszlár, 1883. Elvtárs ur! Megragadom az alkalmat, ezelőtt pár héttel hozzám intézett levelére nézve ki­jelenteni, hogy ottani elleneink a cselszö­­vények szitásában s mások tisztes érde­keinek összeveszítésében a ravaszság ró­kaerényének kitűnő művészetével bírnak, de hiszem jó ügyünk géniuszát, hogy az önök elvhűségén és elvszilárdságán min­den törekvésük hajótörést szenved, és sem önöket, sem minket az egymás iránti bi­zalomban s egymás közötti elvi szövet­ségben megingatni nem fognak és kije­lentem, hogy ha az idő, távolság és kö­rülményeknél fogva nem vehetek is részt minden alkalommal gyülekezetükben, vagy szórakozásaikban, de szívben-lélekben min­denkor önök között és az önöké vagyok! A­mi a hetilapot illeti, örvendek, hogy a nagy magyar alföld szivében, Kecske­mét város honszerelemtől lángoló lelkes polgárai között is eszméinknek egy or­gánuma keletkezett s főleg, hogy annak szervezése és vezetése elvtárs úr tapinta­tára s avatott tehetségére van bízva. Biz­tosíthatom, hogy időm és erőmhöz mér­ten e közlöny támogatói közé én is öröm­mel sorakozom. Az önök lelkes hazafiságát ismerve, ne­kem úgy tetszik, nem teljesítenék hálát­lan feladatot, ha e levél térkorlátai kö­zött, egy országosan szervezendő fővárosi napilap szükségessége és fontossága felett, reflexióimat megteszem, értve egy oly napilapot, melynek jótékony aégise alatt a vidéki közlönyök is szilárdabb életerőt nyerve, egyöntetűen kifejtett tevékenység­gel sikeresebben hathatnának közre, hogy eszméink a közvéleményben ellenállhatla­­nul felizmosodjanak, minek következtében ügyünk a törvényes joggyakorlatra épí­tett cselekvés alapján szilárdan meg is állhatna, s diadalához közelebb jutna. Ér­tek egy oly országos napilapot, mely küz­delmeinket általános elvi színvonalra emeli, s mely elveink összes attribútumait fel­öleli. Nem azt akarom ez által mondani, mintha azon napilap volna minden, talán a vidéki közlönyök felett álló főhatalom; — nem! A zsarnokságot gyűlölöm min­den alakban, származzék bár egyesektől vagy testületektől vagy épen sajtóorgánu­moktól. A közszabadságra nézve az min­denképen veszélyes. Nagyon jól tudom, mely jogok és tisztelet illetik meg a tár­sulás terén egyenként és összesen a tago­kat, de az intéző feszültségességét sem ta­­gadhatom, mert épen nála rejlik a kivi­telre szolidáló erő leglényegesebb feltétele s úgy rémlik, hogy ez oly elv, mely ösz­­hangba hozván az erők működését, ma­gának a demokratiának is nagy titkát ké­pezi, melylyel fájdalom­­ma annyian visz­­szaélnek. Megkisérlettem ezek által lényegben és főkörvonalakban közölni eszméimet egy országos fővárosi napilap szükségességére nézve, de mindenek felett szem előtt tar­tom, hogy ez oly probléma, mely felett nem érzem magamat jogosultnak nézetei­met, elvtársaim és az ön nézete fölé he­lyezni. Azért igen lekötelezőleg fogadnám, ha ön, tisztelt uram, alkalmat nyújtana nékem e tekintetben engemet gondolko­zásukkal megismertetni. Most áttérek egy másik kérdésre, me­lyet becses levelében felemlít, s melyet tulajdonképen — mint ön is igen helye­sen felfogja, — mint égető napi kérdést,­­ a másik tárgy előtt kellett volna felemlí­tenem. Nem titkolom, hogy én is azon keve­sek közé tartozom, kik a tervszerű mun­kabeosztás hiányát régóta, még a mozga­lom kezdetétől fogva mélyen érezik, és épen ezen hiánynak voltam mindig haj­landó tulajdonítani ügyünknek azon stag­nálását, mely küzdelmeink közepette már is annyiszor érezhető volt, s mely azon kislelküekre nézve, ha szabad magamat igy kifejeznem — kik az eszmék szent igazságából nem voltak képesek hitet, tü­relmet és erőt meriteni, — mindenkor le­­verőleg hat, s őket megfélemlíti, de hihe­­­tőleg csak azért, hogy egy alkalmas pil­lanatban újólag a bátrak és kitartók so­raihoz csatlakozzanak. Ily bátraknak és kitartóknak tekintem én önöket, Kecske­mét lelkes polgárait! Hogy megnyugtassam önöket, örömmel hozom tudomásukra, hogy a program a kibocsájtásra nézve létezett akadályok, a nézet divergenciák elenyésztek s hiszem, hogy rövid idő múlva az emberiség leg­szentebb ügyéért harczolva, kiléphetünk a világ elé elveink confessziójának prog­ramaiba foglalt tételeivel. Azonban nem lehetek oly szerénytelen, hogy önök előtt, kiknek e nagy mű megalkotásában tevé­keny részük és szerepük leend, eb­be vágva az önök akaratának, e tételek tü­zetes körvonalazásába bocsájtkozzam, mert már ez annyi lenne, mint annak ismerte­tése önökkel, önök nélkül. Közel hiszem az időt, midőn e tételek megállapítására viszont találkozunk, s a­mikor megállapí­tani leszünk hivatva azon eszközöket, me­lyekkel a sikerre való kilátás reményével foghatunk a jogos önvédelemhez azok el­len, kik bennünket fojtogatnak, sőt val­lási tételekben gyökerező meggyőződésük­nél fogva még hiszik is, hogy nekik jo­guk van, mint a mythoszok legendaszerű rablóinak bennünket fojtogatni. Mit hasz­nálhat nekünk bármily szépen kiczikornyá­­zott intézmény, ha mindjárt, mint Minerva ugrott volna is az, ki a földi bölcsesség Jupiter-fejéből, ha az ily veszélyes egye­­dek ellen pl. csak hogy többet ne említ­sek a közgazdasági haegemónia ellensú­lyozása czéljából össze nem gyülekezhe­tünk s szabadon nem tanácskozhatunk, ha joga van bármely önkénykedő minister­­nek tetszése szerint szétverni vagy ta­nácskozni engedni bennünket, úgy mint talán kedve, szeszélye vagy az is megle­het, érdeke magával hozza. Gondoskodnunk kell mielőbb oly intéz­mények törvénybe iktatásáról, melyek a mi üdvünket, boldogságunk sacramento­­mát képezik s melyek a népet salakjától megtisztítják, bukástól megóvják s egy jobb jövőre megedzik. A »Palestinába !“-féle problémák csak problémák maradnak, többé mit sem olda­nak. Alkalmasak lehetnek eszmék érlelé­sére, mint közvetítők,­­ de ügyünk ezen stádiumán már túlhaladott. (Annyi­val is inkább, mert egy török kormány­rendelet az oda vándorló zsidók előtt be­zárta a kaput. Szerk.) Igen szép és kelle­mes óhajtás ellenségeinktől menekülni, de végre is egy millió kétszáz­ötvenezer go­nosz kéz helyére ki rakhat angyalszárnya­kat?! Tehát egyéb, nem kevésbé hatékony eszközökről kell gondoskodnunk ideje korán, de ez eszközök megválasztása és az alkalmazás mikéntje oly nagysza­bású eszmekört felölelő tárgyak, hogy önök előtt valóban nem érzem elég erős­­nek magamat jelen levelemben, előleges és hosszasabb gondolkozás nélkül fejtege­tésükbe bocsájtkozni. Mindenesetre lekö­telező lenne reám nézve, ha e téren is az önök gondolkozásával megismerkedhet­­ném, hogy így alkalmam legyen a kérdés megvilágosításánál, esetleg egy programm­­javaslat szerkesztésénél oly tévedésektől óvakodhatnám, melyek talán az önök el­ítélésével találkoznak. Jövőre többet. Fogadja elvtárs úr nemes czélra tö­rekvő működése kezdetén szerencse-kivá­­natomat. Isten önnel! derék polgártársaival együtt őszinte hazafisággal üdvözli hive Ónody Géza, országgyűlési képviselő. * TESTVÉRISÉG.“ 1. szám. Király-Darócz, 1883. márcz. hó. Mélyen tisztelt szerkesztő ur! Még alig múlt három éve, hogy a »Sa­lus republicae suprema lex esto“ először tűnt fel a magyar irodalom terén, a hon­szeretet által vezéreltetve, s már is a leg­nemesebb eszmék hirdetője len. Megvilá­gítja helyzetünket a zsidókkal szemben, leleplezi ármányszőrte fondorlataikat, tal­­mud­ parancsolja kapzsiságaikat, s mintegy varázstükörben összpontosulva bizi­­atjuk benne multjukat, jellemüket s a keresz­ténység ellen irányzott törekvéseiké­. Épen ez oknál fogva lett az országban, az Is­­tóczy Győző képviselő által szerkesztett »12 röpirat“ kedvencz alyasimonya min­den magyar embernek, a t. i. olyan­nak, kinek szive még jáért h* - vülni tud. J 1 Szatmármegye, mely csat.? a , oly ' érv­ben van megterhelve idt. kel, mint. Gácsország, nem fog lenni , »közömé­ben maradni. A honi ipar és kereskede­lem sikeres előmozdítása czélja­ az irányadó Kecskemét város szép példáját követve, a »Testvériség“ szellemétől át­hatva, elv és meggyőződésből kiindulva nélkülözni fogja mindazt, a mi idegen ; mi nem magyar, a mi nem keresztény Szatmármegye, mely a magyar, a'­ gy Kölcseyt adott, kinek lánglelke m­i­t­­ él közöttünk, tud lelkesülni mindenért, a­m­i szép, jó és nemes! Ennélfogva hiszem, hogy a derék kecs­kemétiek példája nálunk követésre talál. De adja is az Isten, hogy találjon, mert másként meg nem szabadulhatunk az át­­kos vipera­fajtól. Fogadja tisztelt szer­kesztő úr üdvözletem kijelentését, ki va­gyok hive: Körte­r Etel, Nyitra, 1883. márcz. hó. Tekintetes szerkesztő ur! Üdvöseknek bizonyultak be a tényként álló eszmék, melyeket valósítani ma már társadalmi szükség, hogy mennyibe lesz a czél elérve az elágazó tendenczi­a folytán, az a közelben levő jövő kérdése. Hogy közre fog munkálni az általános

Next