Testvériség, 1883 (1. évfolyam, 1-37. szám)
1883-04-15 / 1. szám
1883. április 15. szó, hogy a pásztorok életöket adják kockára, csak annyi kivántatnék, hogy nyájaikat a veszély nagyságára, mely őket fenyegeti, figyelmeztetnék, hogy összetartásra, egyetértésre, óvakodásra oktatnák, hogy nyájaikat a veszedelemtől, végelpusztulástól megóvnák. Honnét van az, hogy annyi ezer meg ezer hatalmas pásztor közül alig hallunk néhányat, hogy nyájaik védelmére felkeltek, avagy csak szót is tettek volna ? Vagy nézheti azt tétlenül a jó pásztor, mikor a farkasok nyájára ütnek s azt tépik, szakgatják, gyilkolják, gyapját lefosztják, s erkölcsileg és anyagilag megmételyezik ? — Vagy ezek nem igazak? Vagy csak írott költemények? Vagy az élet és tapasztalás nem bizonyít mellettünk? Nem bizonyít Muszka és Németország kínos helyzete is? És ha igen, hogy nézhetik ily hallgatag egykedvűséggel, ily hideg közönynyel a kereszténység pásztorai ?!! Hiszen a főpásztor azt mondja, hogy az „ béres és nem pásztor, a ki elfut s nincs a nyájra gondja.“ Mi úgy hisszük, hogy a kereszténység papjai pásztoroknak és nem béreseknek tartják magukat, kik nemcsak kenyérért követik Krisztust, annálfogva legszentebb kötelességeiknek fogják tartani megtámadott nyájaikat a farkasok ellen megoltalmazni. Annyival inkább kell pedig ezt tenniök, mert a pásztorok az ő nyájaikkal nemcsak erkölcsileg, hanem anyagilag is oly szoros viszonyban és öszzeköttetésben állanak, hogy ha a nyáj kipusztul és elnyomorodik, ott a pásztorra зет leend többé szükség, s annak is pusztulni kell. — A nyáj szépsége, jóléte az ő jólétét is maga után vonja, a nyáj romása a pásztor romlását is eszközli. Vagy talán a felebaráti szeretetről szóló parancs, vagy az a sokszor hangoztatni szokott »humanismus“ az, mely a keresztény pásztorokat nyájaik védelmében gátolja? Эе hiszen azt minden okos ember tudja, hogy mindennek van bizonyos módja és határa, tehát van a felebaráti szeretetnek i, van a humanismusnak is. Mert például a felebaráti szeretet sem terjedhet ki annyira, s azt annyira terjeszteni nem s kívánja sem isteni, sem emberi törvény, hogy én valakit a magam megrontásával boldogítsak, vagy valakit úgy tartsak jól, hogy magam éhen haljak mellette, sajat. Már pedig itt a zsidósággal szemben gy állunk, sőt még nem is így, hanem így, hogy ő a keresztény embert emberársának, felebarátjának sem tartja, és mint zsidó erkölcsi köteleztetést sem érez ingában az iránt. Itt tehát a felebaráti keretet és kötelesség viszonosságáról sem ehet szó, mely pontnál a kereszténység ekölcsi kötelessége is szükségképen telesen megszűnik. Ezekből az a tudomány ki, hogy a keresztény pásztorokat nyájik védelménél semmi erkölcsi törvény em zsenirozhatja és ha valakit zseniozna, az nem nevezhető egyébnek, mint idokolatlan álszeméremnek. Félre tehát zen indokolatlan keresztényi álszeméremmel! álljon talpra minden jó pásztor a maga nyájának és nemzetének védelmére, le legyen senki az ő nyája mellett ha-zontalan béres, ki az ő nyájával semmit em gondol; oktassa, biztassa, lelkesítse minden pásztor a maga nyáját, ha nyájnak s nemzetének végpusztulását megint nem akarja. Azonban ezen beszédekkel egyátalán em azt akarjuk mondani, hogy valaki dán rendetlen vagy törvénytelen eszközet használjon. Sőt ellenkezőleg. Törvényes ezközökkel is épen úgy haladhatunk a sidóság hatalma ellen, miként ők haladik mi ellenünk. Azt is tudjuk, hogy mind a nyájaknak isztorai, mind azokon kívül igen sokanban a gyarló véleményben élnek, hogy zsidók időszerint majd csak beolvadnak ssankint a nemzetbe, s akkor ama viásságok is önként meg fognak szűnni .1. Ez a téves hit, vagy vélemény okozta .z, hogy a keresztény államok a zsidóit nyakra főre minden kellő megfontás nélkül polgárosították. Ebben az iiztató téves véleményben szenved a világnagyobb része, s közöttük még a dognak mélyébe bepillantani tudó, éles forgású nagyhazánkfia Kossuth is. Ennél ■dig nagyobb tévedés nem lehet, mely egtetszik onnét is, hogy ha a zsidó mint zsidó valamely nemzetbe beolvasztod volna, akkor már egyetlen zsidó sem van a világon, mert két hosszú ezreden resztül bizonyosan beolvadtak volna n mzetekbe; de mivel a tapasztalás szerint most mindenütt léteznek zsidók, az azt mutatja, hogy mindaddig, míg fajilag is zsidók, vallásilag is zsidók lesznek, soha egy nemzetbe sem olvadhatnak be, hanem igenis beolvadnak akkor, és csakis akkor, ha keresztényekké lesznek. Amint a zsidó a zsidó vallást leteszi, és így csak fajilag marad zsidó, akkor más fajba épen úgy beolvad, mint a többi napfajok beolvadnak egymásba, de mint zsidó vallású soha, ha ezerszer emanczipálva lennének is. Ezt bizonyítja legrégibb történetük is. Egyiptomban sem olvadtak azok egyiptomi nép közé, azután sem olvadt soha semmiféle nemzetbe, és ma sem olvad, és nem is olvadhat, mint zsidó, ha akarna is, de nem is akar, és hogy nem akar, eléggé kitetszik a párisi „ Israelite alliance universelle“ működéséből, melynek a világ minden részében, így Budapesten is, fiókjai vannak. Ebbe az összetartozandósági központba beletartozik mindenféle, akár orthodox, akár neológ zsidó és abba adóznak mindnyájan. Ez a társaság fedezte a tiszaeszlári bűntény tetemes költségeit is. Innét kitűnik, hogy a zsidó, ha szalonnát s disznólábat eszik is, ha magyar nevet vesz fel, ha magyar czégért tesz ki, ha magyarul beszél, ha szombaton árul, ad, vesz, kereskedik, sőt még ha független párti is és magát legnagyobb magyarnak, hazafinak vallja is, akkor sem magyar, akkor sem lehet ő egyéb, mint zsidó, még ha komolyan akarná is, mindaddig, míg a zsidó vallást le nem teszi. És épen azért válnak ők meg vallásuktól oly nehezen és oly ritkán, mert ők nem akarnak egyebek lenni, mint zsidók, vagyis oly sekélyek a nemzetek testén, melyek a nemzet életének előbbutóbb megölőjévé válandanak. (Folyt. köv.) Gáborjányi: Levelezés. T.-Eszlár, 1883. Elvtárs ur! Megragadom az alkalmat, ezelőtt pár héttel hozzám intézett levelére nézve kijelenteni, hogy ottani elleneink a cselszövények szitásában s mások tisztes érdekeinek összeveszítésében a ravaszság rókaerényének kitűnő művészetével bírnak, de hiszem jó ügyünk géniuszát, hogy az önök elvhűségén és elvszilárdságán minden törekvésük hajótörést szenved, és sem önöket, sem minket az egymás iránti bizalomban s egymás közötti elvi szövetségben megingatni nem fognak és kijelentem, hogy ha az idő, távolság és körülményeknél fogva nem vehetek is részt minden alkalommal gyülekezetükben, vagy szórakozásaikban, de szívben-lélekben mindenkor önök között és az önöké vagyok! Ami a hetilapot illeti, örvendek, hogy a nagy magyar alföld szivében, Kecskemét város honszerelemtől lángoló lelkes polgárai között is eszméinknek egy orgánuma keletkezett s főleg, hogy annak szervezése és vezetése elvtárs úr tapintatára s avatott tehetségére van bízva. Biztosíthatom, hogy időm és erőmhöz mérten e közlöny támogatói közé én is örömmel sorakozom. Az önök lelkes hazafiságát ismerve, nekem úgy tetszik, nem teljesítenék hálátlan feladatot, ha e levél térkorlátai között, egy országosan szervezendő fővárosi napilap szükségessége és fontossága felett, reflexióimat megteszem, értve egy oly napilapot, melynek jótékony aégise alatt a vidéki közlönyök is szilárdabb életerőt nyerve, egyöntetűen kifejtett tevékenységgel sikeresebben hathatnának közre, hogy eszméink a közvéleményben ellenállhatlanul felizmosodjanak, minek következtében ügyünk a törvényes joggyakorlatra épített cselekvés alapján szilárdan meg is állhatna, s diadalához közelebb jutna. Értek egy oly országos napilapot, mely küzdelmeinket általános elvi színvonalra emeli, s mely elveink összes attribútumait felöleli. Nem azt akarom ez által mondani, mintha azon napilap volna minden, talán a vidéki közlönyök felett álló főhatalom; — nem! A zsarnokságot gyűlölöm minden alakban, származzék bár egyesektől vagy testületektől vagy épen sajtóorgánumoktól. A közszabadságra nézve az mindenképen veszélyes. Nagyon jól tudom, mely jogok és tisztelet illetik meg a társulás terén egyenként és összesen a tagokat, de az intéző feszültségességét sem tagadhatom, mert épen nála rejlik a kivitelre szolidáló erő leglényegesebb feltétele s úgy rémlik, hogy ez oly elv, mely öszhangba hozván az erők működését, magának a demokratiának is nagy titkát képezi, melylyel fájdalomma annyian viszszaélnek. Megkisérlettem ezek által lényegben és főkörvonalakban közölni eszméimet egy országos fővárosi napilap szükségességére nézve, de mindenek felett szem előtt tartom, hogy ez oly probléma, mely felett nem érzem magamat jogosultnak nézeteimet, elvtársaim és az ön nézete fölé helyezni. Azért igen lekötelezőleg fogadnám, ha ön, tisztelt uram, alkalmat nyújtana nékem e tekintetben engemet gondolkozásukkal megismertetni. Most áttérek egy másik kérdésre, melyet becses levelében felemlít, s melyet tulajdonképen — mint ön is igen helyesen felfogja, — mint égető napi kérdést, a másik tárgy előtt kellett volna felemlítenem. Nem titkolom, hogy én is azon kevesek közé tartozom, kik a tervszerű munkabeosztás hiányát régóta, még a mozgalom kezdetétől fogva mélyen érezik, és épen ezen hiánynak voltam mindig hajlandó tulajdonítani ügyünknek azon stagnálását, mely küzdelmeink közepette már is annyiszor érezhető volt, s mely azon kislelküekre nézve, ha szabad magamat igy kifejeznem — kik az eszmék szent igazságából nem voltak képesek hitet, türelmet és erőt meriteni, — mindenkor leverőleg hat, s őket megfélemlíti, de hihetőleg csak azért, hogy egy alkalmas pillanatban újólag a bátrak és kitartók soraihoz csatlakozzanak. Ily bátraknak és kitartóknak tekintem én önöket, Kecskemét lelkes polgárait! Hogy megnyugtassam önöket, örömmel hozom tudomásukra, hogy a program a kibocsájtásra nézve létezett akadályok, a nézet divergenciák elenyésztek s hiszem, hogy rövid idő múlva az emberiség legszentebb ügyéért harczolva, kiléphetünk a világ elé elveink confessziójának programaiba foglalt tételeivel. Azonban nem lehetek oly szerénytelen, hogy önök előtt, kiknek e nagy mű megalkotásában tevékeny részük és szerepük leend, ebbe vágva az önök akaratának, e tételek tüzetes körvonalazásába bocsájtkozzam, mert már ez annyi lenne, mint annak ismertetése önökkel, önök nélkül. Közel hiszem az időt, midőn e tételek megállapítására viszont találkozunk, s amikor megállapítani leszünk hivatva azon eszközöket, melyekkel a sikerre való kilátás reményével foghatunk a jogos önvédelemhez azok ellen, kik bennünket fojtogatnak, sőt vallási tételekben gyökerező meggyőződésüknél fogva még hiszik is, hogy nekik joguk van, mint a mythoszok legendaszerű rablóinak bennünket fojtogatni. Mit használhat nekünk bármily szépen kiczikornyázott intézmény, ha mindjárt, mint Minerva ugrott volna is az, ki a földi bölcsesség Jupiter-fejéből, ha az ily veszélyes egyedek ellen pl. csak hogy többet ne említsek a közgazdasági haegemónia ellensúlyozása czéljából össze nem gyülekezhetünk s szabadon nem tanácskozhatunk, ha joga van bármely önkénykedő ministernek tetszése szerint szétverni vagy tanácskozni engedni bennünket, úgy mint talán kedve, szeszélye vagy az is meglehet, érdeke magával hozza. Gondoskodnunk kell mielőbb oly intézmények törvénybe iktatásáról, melyek a mi üdvünket, boldogságunk sacramentomát képezik s melyek a népet salakjától megtisztítják, bukástól megóvják s egy jobb jövőre megedzik. A »Palestinába !“-féle problémák csak problémák maradnak, többé mit sem oldanak. Alkalmasak lehetnek eszmék érlelésére, mint közvetítők, de ügyünk ezen stádiumán már túlhaladott. (Annyival is inkább, mert egy török kormányrendelet az oda vándorló zsidók előtt bezárta a kaput. Szerk.) Igen szép és kellemes óhajtás ellenségeinktől menekülni, de végre is egy millió kétszázötvenezer gonosz kéz helyére ki rakhat angyalszárnyakat?! Tehát egyéb, nem kevésbé hatékony eszközökről kell gondoskodnunk ideje korán, de ez eszközök megválasztása és az alkalmazás mikéntje oly nagyszabású eszmekört felölelő tárgyak, hogy önök előtt valóban nem érzem elég erősnek magamat jelen levelemben, előleges és hosszasabb gondolkozás nélkül fejtegetésükbe bocsájtkozni. Mindenesetre lekötelező lenne reám nézve, ha e téren is az önök gondolkozásával megismerkedhetném, hogy így alkalmam legyen a kérdés megvilágosításánál, esetleg egy programmjavaslat szerkesztésénél oly tévedésektől óvakodhatnám, melyek talán az önök elítélésével találkoznak. Jövőre többet. Fogadja elvtárs úr nemes czélra törekvő működése kezdetén szerencse-kivánatomat. Isten önnel! derék polgártársaival együtt őszinte hazafisággal üdvözli hive Ónody Géza, országgyűlési képviselő. * TESTVÉRISÉG.“ 1. szám. Király-Darócz, 1883. márcz. hó. Mélyen tisztelt szerkesztő ur! Még alig múlt három éve, hogy a »Salus republicae suprema lex esto“ először tűnt fel a magyar irodalom terén, a honszeretet által vezéreltetve, s már is a legnemesebb eszmék hirdetője len. Megvilágítja helyzetünket a zsidókkal szemben, leleplezi ármányszőrte fondorlataikat, talmud parancsolja kapzsiságaikat, s mintegy varázstükörben összpontosulva biziatjuk benne multjukat, jellemüket s a kereszténység ellen irányzott törekvéseiké. Épen ez oknál fogva lett az országban, az Istóczy Győző képviselő által szerkesztett »12 röpirat“ kedvencz alyasimonya minden magyar embernek, a t. i. olyannak, kinek szive még jáért h* - vülni tud. J 1 Szatmármegye, mely csat.? a , oly ' érvben van megterhelve idt. kel, mint. Gácsország, nem fog lenni , »közömében maradni. A honi ipar és kereskedelem sikeres előmozdítása czélja az irányadó Kecskemét város szép példáját követve, a »Testvériség“ szellemétől áthatva, elv és meggyőződésből kiindulva nélkülözni fogja mindazt, a mi idegen ; mi nem magyar, a mi nem keresztény Szatmármegye, mely a magyar, a' gy Kölcseyt adott, kinek lánglelke mit él közöttünk, tud lelkesülni mindenért, ami szép, jó és nemes! Ennélfogva hiszem, hogy a derék kecskemétiek példája nálunk követésre talál. De adja is az Isten, hogy találjon, mert másként meg nem szabadulhatunk az átkos viperafajtól. Fogadja tisztelt szerkesztő úr üdvözletem kijelentését, ki vagyok hive: Körter Etel, Nyitra, 1883. márcz. hó. Tekintetes szerkesztő ur! Üdvöseknek bizonyultak be a tényként álló eszmék, melyeket valósítani ma már társadalmi szükség, hogy mennyibe lesz a czél elérve az elágazó tendenczia folytán, az a közelben levő jövő kérdése. Hogy közre fog munkálni az általános