Testvériség, 1887 (4. évfolyam, 1-17. szám)

1887-10-09 / 6. szám

6-ik szám: czeglédiek fejéhez azok a hitvány lo­vagok,a­kik a törvények ellen és az­­ azt alkotó többség ellen izgatnak ! Tehát egyszerre jó lett, nekik a tör-­­ vény, mihelyt a saját bőrükről van szó? hát ők is ahhoz az intézmény-­­­hez rohannak most segélyért, a­me­lyet eddig a legpimaszabbul gyaláz­­tak ! Persze a népet fanatizálni, tév­útra vezetni, bolondá tenni jók a nagy szavak, a fennálló rend becsmér­lése meg a czélhoz segít, de tisztelet­ben tartani a nép igazát, a nép kívá­nalmát őrültség volna, ha czipóvesz­­téssel jár! Hitvány csőcselék banda, melyet átleng az aljas üzérszellem! Ámde nyugodjatok meg derék czeg­­lédiek, czéletuk el van érve. Megmu­tattátok a világnak, mi az igazi nép­­felség, s ez lelkesítő magasztos pél­daként áll fenn a világvégéig, s ne­veteket kegyelettel említik, mig ma­gyar él e földön; szeretett gyermek­ieknek, a ti hű fiatoknak, igaz bará­totoknak, érdekeitek legönzetlenebb bajnokának szivére balzsamot cse­pegtetett ragaszkodástok, szeretéstek és tiszteléstek eme fényes példája, ez többet ér annak ,száz mandátum­nál!“ népünk előtt lerántottátok az adarczet a képmutatók, a svindlerek sirczáról, mely mögé a vigyorgó sátán pimasz kajánsága rejtőzött, s most már ha valamikor bebarangolják az országot a szél­báli szájhősök, bátran­­a szemük közé vághatja bárki a ha­rz adózó prófétáknak: ismerünk szép maszk! Lelebbentettetek a fátyolt, mely undok képet takart, s melytől r­eg­­borladva fordul el minden jóizlésű ember, s ezért ezer köszönet neked Czegléd derék népe! Ha nem lett sikere komoly, méltó­­ságos tüntetésteknek ott a színház udvarán, hol az intrikusok szemtől­­szembe ámítottak, ha nem volt sikere követelő, kérő panasztoknak ott a lakatos­ utczában, ne csüggedjetek, majd megadja a gyógyírt fájó sebe­tekre az a lovagias többség, mely veletek könnyezett, mikor ti könnyez­tetek ott a Duna partján! Ez a könny nem a föld, haman az ég felé hullott. Nemes lelketek legragyogóbb ékes­­­szóiba­n volt e könnyhullatás, s ha más bizonyság­­ok nem volna igazatok ■ я———~ m 11 "T ^ гш^^шваявяимя mellett, mint szelíd' szemeiteknek záporként hulló könnye, elégnek kell tartanunk, mert a zaklatott ártat­lanság is ép eigy mint az elnyomott igazság, mely Istenen és az önlel­ki­­ismereten kívül más élőbizonyságot nem talál, nem hívhat mentségére: a legmeggyőzőbb védőt és tanút meg­találja a nyugodt szemek tiszta köny­­nyeiben, melyben a borongó kedélyt a bánatos szív érzelmeinek égi szid­vár­vány­a ragyog! Isten feleletig vonja a bírót, ki e bizonyságtételben megtévedett, benne nem hitt, vagy nem volt szive megérteni azt. Mi megértettük. Megértették a né­pek milliói, és midőn szivünkre öle­lünk benneteket testvérként, hálát rebegve ti nektek a nagytettért, lá­baitokhoz rakjuk az érdem és az igazság örökzöld koszorúját és örökre megvetjük az elvkupeczek, a szem­fényvesztő, népbolondító és zsidó­ zsoldban álló filiszterek hitvány ban­dáját ! Őrizzétek, ápoljátok szivetekben azt a nemes érzést, azt a szent von­zalmat, mely fényes példaadásra buz­dított benneteket és tündököljetek a romlott társadalom előtt, mint fénylő csillagok az emberiség erkölcsi egén, hogy az idők végéig hazánk dísze, büszkesége, elveink bevehetetlen erős vára leg­yen a ti város­­ok, a derék, a becsületes, a törhetlen, a lelkes —­­Czegléd! Nagy Imre: történetünket . . . Tizennégy nap óta itt lakom a szomszéd utc­oi­ba egy ... de miért mondjam hol?! Ma este egy férfi kísért haza . . . olyan szép gyémántgyűrű volt a kis ujján — és én egykor annyira­­szerettem a gyémántokat — aranyai is voltak . . . Boldog gondolat volt ugy­e gyémánt gyűrűkkel és aranyokkal egy ilyen nőhöz jönni mint én? — Mikor el­aludt, lehúztam újáról a gyűrűt, kivettem­­Zsebeiből az aranyakat és szökni akartam, az ajtó csikorgóit, pokoli módon csikor­góit s a buta felébredt . . . hajdúkért ki­abált, de én azért rohantam és sikerült megszöknöm s most itt, vagyok s ha tet­szik, kiálts te is a hajdúk után —­ — — Azzal fölállt s kezeit csípőjére rakva, ■szemtelenül nézett egykori kedvese szeme közé. A férfi szil nélkül hallgatta végig az egész irtózatos történetet és nem vette le róla égő tekintetét. Néha — mintegy álomban, —­ a beszélő eredetiről, bűbájos arczképére forditá sze­meit, a nő észrevette ezt s ő is odatekin­­tett a falra, honnét egykori énje oly el­­ragadólag, ifjen, szépen, ragyogón mo­solygott rá vissza. Ez sok volt. A furia térdre rogyott, a szőnyegbe rejte szennyes arcait és sírt. Ez a zokogás megremegteti a férfit. Igen, igen, ez az ő hangja, az a hang, mely egykor oly szépen énekelte a ma este hallott dallamokat, az ő egykori szép, bűbájos, feledhetlen kedvese i s így érezte, hogy a falon függő arczkép­ész­ A magyar nők és az antiszemitizmus. A­ki a történelemben egy kevéssé is jártas, az tudni fogja, hogy a ma­gyar nők, minden történeti neveze­tességű korszakban, férjeik s gyer­mekeik mellett, mint ügyük előmoz­dítói, kisebb-nagyobb mértékben sze­repeltek. Nézzünk szélylyel most, hogy e már világkérdéssé vált anti­szemitizmus korszakában, mit tesz­nek, s mit tehetnének? Eddig biz valmi keveset tettek. Pedig igen fontos hivatásuk lenne a családban arra nézve, hogy saját kö­rükben megtegyenek mindent, a­mi fenné Hány nő van, különösen kisebb városokban, a­ki otthon kiszámítva szerény szükségleteit, az ezekre szánt szeolvad az előtte térdelő, zokogó, undok eredetivel, kinek csak a hangja a régi, Luiza — szók­ta meg édesen. Egy ugrással fölemelkedett a nő és so­vány karjaival átfonva őtt cserepes ajkait rátapasztó ajkaira. A kivörösödött gyer­mekbe, egyetlen egy gyöngéd, lágy szóra, visszalátszott térni a régi bűbáj, a régi varázs, m­inden. A férfi utár-már viszonozta csókjait, midőn egyszerre lárma, zaj törte meg ismét az utczát. Hirtelen az ablakhoz futott s fölránta annak szárnyait, de a másik pillanatban már ismét bezárta azokat s komolyan, szótlanul megállt a szoba közepén . A megújult lárma, az üldöző hajdúk, a­kik egy tolvajnő után futottak, meg­­dermesztették egész valóját. Az eredetit többé nem volt képes egy arczképpel összetéveszteni, de mégis szánta őt. Maradjon még, ha az utcza teljesen üres lesz, elmenekülhet. Isten veled, — válaszolá a nő re­kedt hangon ■— csókjaim előbb nem félem­lítettek meg, most hogy újra haljád a hajdúk vad lármáját, borzadsz ugy­e ? — — Isten veled! Nem fogod eldobni arczképemet azért — ugy­e nem ? És hevesen becsapva az ajtót, távozott. A férfi kihajolt ablakán s látta,, hogy fut a városi hajdúk után, mig lassankint eltűnt még árnya is, egy szűk, szennyes utcza torkolatánál . . . akkor megfordult és leborult itt a rczkép előtt s reggelig ott maradt, zokogva szerelmi emlékein, összegét magához veszi, tán az utolsó­­ krajczárt, mely házánál van, elmegy­­ egyik vagy másik zsidó boltba. A­­ zsidó tudja ugyan, hogy ez szerény anyagi viszonyok között van, de azt is tudja, hogy férjének neve és be­csülete tiszta. A „mivel szolgálha­tok?“ nála csak bevezetés. Meg sem­­ várva rá a feleletet, előhordja s ajánlja számtalan régi rész, új divatának keresztelt ezek­ mókját. Hiába sza­badkozik a nő, hogy ő egészen mást akar. Tudja ő azt (a zsidó), nem is azért mutatja, — de csak hogy „tes­sék megnézni, ha netán esetleg venni, vagy másnak ajánlani tetszik belőle, mert bizony ez gyönyörű kelme, az a gazdag úrnő is vett belőle“. (Persze, a zsidó már ismeri a keresztény nők hiúságát, három-négy ranggal fel­jebbvalót mond.) „Minthogy Nagy­­sádat igen tisztelem, becsülöm, és régi ismerősök vagyunk, igazán na­gyon olcsón a gyári áron számít­­nám“. A nő haboz, tudja, hogy nincs rá pénze. De hiúságának hizeleg az, hogy nála felsőbb rangúval egyfor­mát vehet, a takarékosságnak pedig bizonyítéka az, hogy olcsón veszi és még alkudni is fog, aztán azt is meg­mondja, hogy nincs most nála pénz. A zsidó „mitsem tesz kérem “-jére, olyan számlával állít aztán férje elé, melyet az egész évi keresménye fe­leslegéből nem képes kiegyenlíteni. Ilyeneket ha figyelmesek vagyunk, naponta láthatunk a legkisebb pél­dától a legnagyobbig. így lesz a keresztény nő gyenge­ségénél fogva akarata ellenére a na­gyon is életkérdéses antiszemitiz­musnak ellenségévé, mert férjét a zsidó lekötelezettjévé alacsonyítja, megfosztva azt Istentől nyert szabad akaratától, s elvgyakorlási képessé­gétől. Egy igen előkelő családot ismerek, a­hol a férj megfelelni látszik emberi hivatásának. Igen népszerű és gon­dolkozó ember. Egy ízben felmerült beszéd tárgyal a zsidókérdés közöt­tünk : csodálkozásomra emberem, e minden önzetlen helyes észjárású ember előtt létjogosult ügy iránt, ellenszenvet, később közönyt muta­tott, neje legnagyobb megelégedésére. Az okot kutatni kezdtem, mely az embert meggyőződése ellen erre bírta. Mert, hogy nem meggyőződése, arról bizonyos vagyok, akkor, a midőn azt tudom, hogy minden keresztény em­berben mintegy vele született ide­genkedés, ellenszenv, vagy legalább kicsinylés van a zsidó faj iránt, ki­sebb-nagyobb mértékben. Hosszas kutatás után rájöttem emberem tit­kára. Rájöttem, hogy neje az utóbbi években, szórakozás végett a fürdői idényt Mehádiában, Karlsbadban stb. töltötte. Ehhez természetesen pénz kell. Ezzel pedig bőven csak a zsidók rendelkeznek, mint tőrrel, melylyel megfogják a kissé könnyelmű vagy figyelmetlen embereket, így járt az én ismerősöm is. Finom gyöngéd férj volt, nejének nem akarta kedvét szegni, pénzt vett fel zsidótól, mielőbbi visszafizethetés reményében. De ember tervez, Isten végez. Egyik terv és remény a másik után ment füstbe. Jött a másik für­dőidény; ha tavaly volt neje, most is mennie kell, már csak azért is, mert barátnője is megy. Hadd várjon a zsidó! (Ilyenkor aztán felmerült a kicsinylés!) Ad a másik szívesen. Adott is. Most még kevesebb pénz kell, mert a toillettehez tartozó czik­­keket is hitelbe adja a becsületes ke­reskedő. Az ékszerész is elvár az ék­szerek áráért, míg a terv valóan így megy ez évről-évre. ügy,­lmg szegény férj négy-öt évre előre le let kötelezve hitelezőjének. Mert els évben váratlan csapás miatt nem fizethetett. A másodikban meg mi két évit kellett volna, de a szaporod kiadások nem engedték. Mert hiszt valljuk meg, hogy mig neje oda vol­t is többet megengedett magána mint szokott. Aztán legnagyobb o­kunk, ha neiik egészségesen menni el fürdőre, a legtöbb esetben bizony rájuk ragadt betegségeket hozni haza, milyenek: a nagyzási vágy, divatrabság és feltűnni vágyás, gonosz betegségek pedig jóval me­gzaporítják a rendes kiadásokat, férj lelke előtt sokszor felmerül a alacsonyító helyzet, melybe a vélt len által jutott. Bántja is soksze­re vigasztalással, új remény szövés­sel ott van hű, gyöngéd neje. Az e­gér bármily erős erejű legyen, még csak megvan mindenkinek a ma Achilles sarka. Emberünk is a jó remény fejében belenyugszik hely­­ébe. Hiszen hitelezői derék em­bek, várnak bármeddig, sőt új­­ csont is kínálnak, daczára, hogy biztosíték is inog. Szegény em örül a zsidó­ bizalomnak, nem tudja vagy nem akarja tudni, hogy ez a kölcsön, ez már ár, szabad akara­nak és elvének az ára. Hány eset van ilyen, hány emb köteleznek igy le, hasonló módon a ravasz zsidók. Igen jól tudják azt, hogy a váltóhurkot, kinek ke nyakára húzni, kinek kiabálása, veszéklése nem árt; lelkök p­ nincs, hogy megszánják. Így e­ számra szedhetik áldozataikat ez *■ , bátran. De azt is igen jól tudják hogy kivel kell mézes búzát ete igen jól tudják, hogy egy becsült okos ember mennyire képes rav­­­ságuk felderítésére, s tőlök mind kát óvni, kik vele érintkeznek, s­ják ők azt igen, hogy az ilyen és minden szavuk egy-egy villám,­­ minduntalan lecsaphat s meghil­hatja nyomorult tervüket. Ezeket hát nekik lépre csalni, soha le­járó váltóikkal, vagy bármiféle folyásolásokkal, a­mik sajnos, a nem minden téren megvannak a­ túlterjeszkedő hatalmaknál fog, hogy ők mennyire tudják s érzik mutatja önhittséggel teli szemü­­ségek, mikor egyik, vagy mást­kintélyes lekötelezettjükről, min­tiszemitáról beszélnek előttük, önhittséggel mondja ekkor a­zt „Az kérem nem lesz antiszemita , az kérem okos ember“. Akarat végig simítja baloldalán levő pé­teri tárczáját, mintha mondaná: az nem ő az okos ember, hanem itt (a pénz), meg én.“ De kérdezik talán, hogy hát nők, kik a mai kor szerint va nevelve, mit tegyenek, ha beláti antiszemitizmus igazságát, zás alá akarnak szegődni ? Első­sorb őrizkedjenek a zsidó befolyásoló esni, s hogy ez nagyon nehéz l­gyen, mivel a zsidó ravaszság s tálán, majdnem kihutatlan k­ár szétterjed, óvakodás és tapaszt szerzés végett olvassanak antiszt jellegű lapokat, melyek a zsidó ivásoktól menten, minden piszt utálatos tetteiket leplezettlenül tan hozzák a közönség elé. A szól, ne vegyenek tőlük semmit, ha a legolcsóbban hirdetnék !­­ mert arról meglehet mindenki TESTVÉRISÉG.“ 1887. Október 9.

Next