Testvériség, 1887 (4. évfolyam, 1-17. szám)
1887-09-11 / 2. szám
I-'sT. é-^£d3ra.rx^. Előfizetési ár: 'ész évre . . . 4 frt lévre..............2 frt !gyedévre ... 1 frt é yes szám ára 10 kr. Előfizethetni bármely tahivatalnál. Szerkesztőség: tized, varjú-utca 235. szám. 4 lap szellemi réti illető közlemények cimezendők, úgy a detések és nyílttéri remények is. kéziratok nem adat: vissza. 2. szám. IEEecsl£em.et„ 1887. szeptembar ±±, TESTVÉRISÉG KERESZTÉNY TÁRSADALMI HETILAP. MEGJELENT HST V.A.SÁ-IE2ZERSZE2El O13-EL. Hirdetések és nyílttéri közlemények jutányos árakon számíttatnak. Többszöri hirdetéseknél lényeges engedmény adatik. Hivatalos hirdetményekért 3 frt számittatik. Bélyegdíj 30 kr. minden beigtatás után. Kiadóhivatal: IV. tized, varjú-utca 235. sz. Minden pénzbeli küldemény ide címezendő: humanizmus és antiszemitizmus. Jókat bolygatott kérdés az napokban, vájjon megfér-e egymás elett e két fogalom: humanizmus atiszemitizmus ?! Mert, ha valamy társaságban, hol esetleg filoszeák is vannak, az antiszemitiza jogosultsága, korszerűsége, sőt adhatni égető szüksége kerülna, és a zsidók elleni fölhozatnak idazon vádak, melyeket a mindeni élet talaján összegyüjthetünk, kimutathatnak azon beláthaan veszélyek, melyeket a zsidók par, kereskedelem, tudomány és álom terén úgy anyagilag, mint ilcsileg a magyar nemzet fejére tani törekesznek, s ezek halra, a filoszemiták hallgatásra volik bírhatok, akkor fogják maga és belekapaszkodnak a humanizszakállába és elitélik az antifitákat, mint olyanokat, kik a anizmus szent eszménye ellen ács harczot indítanak. Én azonazt tartom, hogy azok, kik ilyyedén ítélik el az antiszemitizmagasztos jellegét, nincsenek ában azzal, mit fejez ki e szó: naizmus*. Én tehát megkisére szónak helyes értelmét vaegs ebből kifolyólag bebizonyítiszerint a humanizmus és anmitizmus nemcsak egymás lét, máig nem támadják, hanem a ebben összeférő ikertestvérek. A humanizmus nem egyéb, mint a saját fensőségének tudatára ébredett észnek ellenhatása a zsarnokság ellen és kísérlet, központot találni mindarra, amit az ember gondol és tesz a közjó érdekében. Címe a humanizmus rövid szavakba szorított jelentősége. Első, mit a humanizmus kivívni óhajtott: a zsarnokság keményigájának szétrombolása,s bevezetése egy báj jó szépségű eszménynek, melyet úgy hívnak, hogy: szabadság ! S a humanizmus hősei eltalálták az első és főtényezőt. Szabadság nélkül nem fejlődhetik az ész, nem virágozhatnak a tudományok és művészetek, nem kaphat lábra az ipar, fejlődésében akadályozva van a kereskedés. A zsarnokság földje ezekre nézve olyan, mint éjszak jeges vidéke, hol az örökös hó és jég fölött megszűn minden élet. Azért azon hősök, kik a szabadságért szenvedtek, küzdöttek és vérzettek, egyszersmind a humanizmus felejthetetlen harczosai! Ez az eszme adott a művelt népeknek alkotmányt, ez honosította meg a vallási türelmet és egyenjogúságot, ez tanította meg az embereket testvérekül fogadni mindazokat, kik hisznek a szabadság, egyenlőség és testvériség csodaszép eszméiben. Egy családot alkotott a különböző elemekből egyenlő jogokkal, egyenlő kötelezettségekkel. Ezentúl ki-ki arra a pályára lépett, melyen tehetségeit leggazdagabban kamatoztathatta, lerombolta a kasztrendszer fekete falait s összekötő utakat vágott szegény és gazdag, nemes és pór között. Hogy idők folytán ezen egyöntetű tömegből kivált egy rút arczú szörnyeteg, mely nem találván jól magát a közös társaságban, a többi fölött zsarnoki hatalmat kezdett gyakorolni, az nem az emberek hibája, hanem egyenesen magáé a szörnyetegé. Kell-e még mondanom, hogy ez ijesztő réme az emberiségnek nem más, mint a zsidóság. Mit ő neki az egyenlőség ?! Hát ő is dolgozzék, fáradjon mint más munkás ember, húzza a napot órákszám hátán, hogy megélhessen, vagy tudománya által anyagi és szellemi javát mozdítsa elő azoknak, kiket gyűlöl?! Ah, ő ezt nem teheti s nem is tette. Alig hangzott el az egyenjogúsítás örömkiáltása, már a zsidóság megkezdette banos merényleteit a humanizmus ellen. Megcsalta embertársát, kicsikarta jóléte alaptőkéit, megfosztotta anyagi és szellemi fegyvereinek használásától, rabszolgájává tette azt, kitől hatalma eredt, s megkezdődött a zsidóság zsarnoki uralma s tart még mindig. Hát ezt parancsolja a humanizmus, hogy egy faj a többi fölé törvénytelen, Isten és jóindulatú ember előtt utálatos fegyverekkel emelkedve a védtelenek szemeiből könnyet sajtoljon, kebléből fájdalmat fakaszszon?! Nem, soha! Hisz épen a zsarnokság ellen folytatandó küzdelem első jelszava! De akkor a fölébredt ész tanácsolta harcz csakugyan jogos a zsidó zsarnokság ellen, s vakmerő ostobaság azok állítása, kik az antiszemitizmust a humanizmus ellenségének tartják. Azt parancsolja-e a humanizmus, hogy tápláljuk, neveljük azokat, kik egyenlőségünk széttépői, kik testünkön sebet ejtenek, kik megfosztani akarnak még létünktől is. A zsidóság így kiszakítja magát a kötelékekből, ezzel mintegy mutatva, hogy magát köztünk nem jól érzi, hogy a humanizmus légköre ártalmas az ő lelkére, szivére, legyen hát az igazságnak szabad folyása, mi igyekszünk őket a mi légkörünktől lehetőleg távoltartani. Harczunk tehát a humanizmus szellemében történik, s azért a mily jogos, ép oly igazságos is!... Nézzük a második pontot, mely ekként hangzik: „központot találni mindarra, amit az ember gondol és tesz a közjó érdekében“. A humanizmusnak eme törvénye nem kevesebbet foglal magában, mint azt, hogy a már kivívott szabadság pajzsa alatt közös létföntartó eszközökről gondoskodni, s ezen eszközök megszerzése körül egyesek kisebb cselekvő képességét összetett tevékenység által elősegíteni. Beláthatatlan horderejű ennek érzeménye, mely az egy fajhoz, vagy nemzetiséghez tartozó egyéneket mintegy családdá volna „TESTVÉRISÉG“ TÁRCZIII. Marika. Ő volt mint angyal, szeme fekete, az éjszaka, haja aranyszőke, arcza csupa élet, csupa elevenség. Szeszázan, imádták ezren, s csodálták jó hányán, a gazdag kereskedő volt, úgy hitten gazdagodott meg, fölvitte az a dolgát, mint a hogy mondanik. Vagy bnst nőttön nőtt, de az esze, itha mindig fogyott volna, — bár a nyelvet azt mondják, hogy esze ilábtan nem is lett volna soha. — vagyona büszkévé s gőgössé tette, nem jól illett neki. írói majd megfeledkeztem: Bálintnak hitták. Régebben mint mondinda volt a neve, de restelte azökségét s vett magának új nevet, e régen meghalt. ,Jól is tette a ■“ —• szokta mondogatni az öreg, adtam volna mit csináljak vele, iát ostoba volt a szegény — az yugosztalja. Egyetlen lánya volt öa, büszke is volt rá nagyon s vágya volt valami előkelő férjet számára. Marika szive még érintetlen volt se a sok udvarló, a sok lepke köakadt valakin a szeme! S épen ki nem is mert reményleni, a ki miről szerette és imádta őt, a ki m mert közelíteni hozzá, a kinek Útt, ahova nem mert föltekint, hogy megvakul, ezy könyvvezető volt apja üzletében, a neve sem volt olyan szép mint Marikáé. Lángos Péternek hívták. De csinos fhí volt, szorgalmas és józan s mindenek fölött jó szívű! Szerény volt s épen azért nem igen mert Marikához közelíteni, csak ha egyedül volt, akkor elmulatott, elbeszélgetett vele órákon át! Miről ? Tán ők maguk sem tudták! Nevettek, kaczagtak oly vigsoly — boldog volt mind a kettő! Boldog?! Szegény Péter, hisz ő remélni sem mert! Vigyázott minden tettére, minden s zavára, még a tekintetére is, nehogy elárulja szerelmét. De Marika nem azért volt olyan okos kislány, hogy meg ne értse szerelmét. Hisz a szerelmet titkolni úgy sem lehet. Hiába vigyázott Péter olyan nagyon, elárulta szerelmét, minden tette, minden szava, elárulta a tekintete! Igyekezett mindenben Marika kedvében járni, leste az alkalmat, hogy egyedül lehessen vele. Ha valami ünnepélyes alkalom volt, ő volt az első, aki Marikát üdvözölte, hozott neki szép könyveket olvasni, megtanította a legszebb dalokra s néha-néha egy-egy kis bokrétát is küldött — persze titokban. S Marika keblére tűzte azt, szive nagyot dobbant, s óh, akkor tudja, hogy ő tőle van S ha Péter beszélt Marikával, sokszor reszketett hangja, különösen, ha szerelemről s más efféle gyöngéd dolgokról beszélgettek. Várjon ki ne értené azt ?! Hát tekintete ? Oh hisz az folyton Marikán csüngött, nem kellett ahhoz nagy ész, hogy valaki kiolvassa szeméből szerelmét. A dolog persze nem maradhatott sokágy. Egyik is, másik is kereste az alkalmat, hogy találkozhassanak, igyekeztek egymás kedvében járni, és hányszor találkozott tekintetük, így aztán lassanként megértették egymást. S egyszer, talán maguk sem tudják hogy Marika keze a Péterébe maradt, aki egészen megfeledkezve magáról, csókjaival halmozta el a kis kacsát. Marika eleinte észre sem vette, s mire eszméletre tért, már késő volt. Ott találta magát Péter karja közt, elsuttogták egymásnak, hogy: „szeretlek“, örök hűséget esküdtek egymásnak s esküjüket megpecsételték egy forró, nagyon forró csókkal. Mind akettő boldogsága teljes volt. Hisz oly fiatalok voltak még. Éltük tavaszát élték csak, s azt hitték, hogy a nap sugarai csak őket melegítik, a hold csak nekik süt, s a csillagok csak értük ragyognak. Minden kis örömet s még a bajt is egy rózsabokornak nézték, mely csak nekik virít s nekik illatoz. Azt hitték, hogy most már az egész világ az övéké, ha a nap szépen sütött, ráfogták, hogy az ő boldogságukon örülnek odajön, ha megesett az eső, hát ráfogták, hogy örömkönnyeket hullatnak az angyalok. Azt hitték, hogy ott állnak már a mennyország kapuja előtt s csak még egy lépés s benn lesznek egészen. Persze szent Péterről megfeledkeztek. Az öreg Bálinti ez volt az ő szent Páterük, annál voltak a mennyország kulcsai. Vájjon beereszti-e őket? Miért ne? Hisz ők nem tettek semmi rosszat, s egész bűnök az, hogy szeretik egymást. Elég nagy volt ez az öreg Bálinti szemében. — Nem tetszik nekem ez a Péter gyerek sehogysem. Mit ólálkodik az én lányom körül, s mit akar az én lányom vele ?! Kezdenek a gyerekek nagyon bizalmaskodni. Nem tetszik ez nekem sehogy sem. Még elriasztja valahogy a gróf Szederváryt. Pedig kitűnő gyerek. Négy oroszlán van a czimerében, mindegyik kezében kard, a czimer fölött 9 ágú korona s még annak a tetejében is van egy oroszlán ! Le tudja vezetni őseit egész szent Istvánig! Egyik ős apja nádor volt, még királynak is megválasztották volna, de hiányzott az egyik újjá, hát akkortájt az olyant nem választották meg; a másik ősapja a leghíresebb hadvezér volt az egész országban, megverte a törököket, németeket, meg a tatárokat, valami harmincszor, az kapta azt az óriási domíniumot, még most is van abból valami! A harmadik ősapja esztergomi érsek volt, a negyedik országbíró, az ötödik meg tudja Isten micsoda! Egyszóval nagyon előkelő familia! Meg is látszik rajta, olyan úriasi viselete, olyan úrias modora van, még a beszéde is más, mint a közönséges emberé. Aztán tetu pajtása a legnagyobb uraknak, kezet szorít, megveregeti a vállát oly embereknek akikre más halandó csak nézni is alig mer... Ilyen vő kellene nekem. Grófné, méltóságos asszony lenne a leányomból. Pedig úgy látszik, tetszik neki a Marika. A bálokon nagyon sokat tánczol vele, mindig körülötte van s valahányszor eljön, a zsebe mindig tele van czukorkák- s kai, bokrétát is annyit küldött már, hogy I Isten tudja számát. Egyszóval nagyon ko- I molyan udvarol Marikának. — Hanem úgy ! látszik Marikának nem igen tetszik. Az