Testvériség, 1888 (5. évfolyam, 1-53. szám)

1888-09-16 / 38. szám

2 »TESTVÉRISÉG mig Karthago el nem pusztítatott; igy hangoztatjuk mi is a mai kormányok előtt a mi „Caeterum censeo ‘‘-nkat mindaddig, mig a zsidó hatalom meg nem lesz törve. Vagy felhagy a zsidóság mai tűrhetetlen állásával, vagy egy oly küzdelmet hiv ki maga ellen, amely csak általános elnyomatásával végződhetik“. Ossinsky Valero.*) Csak ritkán volt alkalmam őt látni, mert gyorsan mint a puszták vihara, száguldá át egész Oroszországot, főkép annak déli részét, hol a legjelentékenyebb körök léteztek, melyeknek meghatalmazottja volt, mig én mindég Pétervárott voltam. Ezen városban volt, ahol őt láttam, midőn három vagy négy napra jött, hogy ismét mint a villám eltűnjön, és ezúttal örökre . . . Viharos idő volt. Mezentzeff tábornok világos nappal a főváros tereinek egyikén meggyilkoltatott, és gyilkosai nyomtalanul eltűntek. Midőn az első rémülés elmúlt, a rendőrség az egész várost felkutatá. Számtalan vizsgálat lett megindítva, s a legkisebb gyanúnál az elfogatás röviden az utczán történt. Azon után kissé túlzott hír keringett, hogy az elfogatások száma a két első napon, mintegy ezerre rúgott. Reánk „törvénytelen“ emberekre igen veszélyes volt a nyílt utczán mutakozni. Kénytelen valók tehát a legkellemetlenebb dolognak, ami csak fáradalmas életünkben előjön, magamat alávetni ugyanis a vesztegetésnek. Egyik legmeghittebb barátainkhoz mentem, ki oly állást töltött be, mely szerint a rendőrség részéről minden gyanú felett állt, s ott bezárkózva kellett maradnom s még este sem lehetett kimennem. Halálosan unatkozok. Egy kis művön dolgoztam és ha már nem bírtam, franczia regényeket olvasok, az idő elölése végett. Időről-időre jöttek néhány barátaim, kik sorsom iránt szánalommal viseltettek, látogatásomra. Egy napon N. Olga jött s mondá, hogy Ossinsky Valero Pétervárott van. Nem ismerem őt személyesen, de sokat hallottam felőle beszélni. Igen természetes volt, miszerint látni óhajtom, annál inkább, mivel ez egy kitűnő ürügy lett volna legalább egy napra, elviselhetlen fogságomat megszakítani. Az éj beállával az utczára menek. Majdnem elhagyatva volt ez, mivel barátomnak háza a város végén feküdt. Miután a legnagyobb óvatosságot, úgy az elhagyás, mint belépésnél egy házba, kell kifejteni, én tehát én az ellenkező irányát követem annak, melyet elérni szándékozom. Alig hogy kerülő után egy népesebb utczába értem, midőn lovas kozákokat kezükben lándzsával, vettem észre, s kezdtem minden száz lépésre a járókelők, vagy az itt és ott ácsorgó kémek közé keveredni. Igen könnyű volt őket felismerni. A zavart arcz, a gyanúval és ijedtséggel teli pillantások, melyet mindenkire vetettek, ki az úton jött, oly jelek, melyek csak egy kissé gyakorlott szemet sem ámíthatnak. Ezek külömben szakmabeli kémek voltak. A másikok, vagyis az ideiglenes kémek, még sokkal komikusabb kinézésűek voltak. Ezek valószínűleg csak közönséges katonák voltak polgári ruhába öltöztetve, ami az első pillanatra meglátszott rajtuk. Mindég kis csoportokban mentek, és mint sok éven át a katonai szolgálathoz szokott egyének, nem bírtak rendetlenül álldogálni, s igy mindég sorba álltak. Igen nevetséges ruházatok volt. A nagy sietség végett nem lehetett mindegyiknek részére külön öltönyt szerezni, s igy egész csapatok, egyenlő kalapot, egyenlő felsőkabátot s egyenlő nadrágot hordtak. Némelyiknek kocsikerék nagyságú kék popszem volt az orrán, hogy oly látszatot adjon magának, mint ha tanuló lenne. E látvány oly komikus volt, hogy csak nehezen lehetett a nevetést elfojtani. Miután különböző ily csapatok felett szemlét tartottam, körünk felé vettem utamat. Midőn egy rövid, szomszéd utczába értem, felemelem fejemet, hogy lássam, vájjon egy kis női ernyő, egy bizonyos ablakban van-e vagy sem. Ez jel volt arra, hogy minden nyugodt, mert az első riadónál az ernyőnek el kellett tűnnie. Ott volt. De mivel tudtam, hogy a rendőrség, aki a jelek használatát ismeri, nem ritkán minden ablakot jól megfigyelt, nem elégedtem meg ezen észlelettel, tovább haladtam, s miután több ízben jobbra és balra is befordultam, beléptem egy oly helyre, hol biztos voltam, bizonyos hírekre akadni, amelyeket a világ egy rendőrsége sem lett volna képes kifürkészni, sem mint csapdát használni még azon esetben sem, ha erről informálva lett volna is. Ezen hely . . . egy nyilvános árnyékszék volt (olvasónőimnek, ha ilyenekkel bírok, bocsánatát kérem). Itt egy bizonyos helyen, egy észre nem vehető jelnek kellett lenni, mely minden reggel felváltazott, s nagy veszélynek pillanataiban kétszer is napjában. A jel ott volt, s világosan fejezé ki: teljes csend.. Nem volt ok a félelemre. De mivel a „tudakozó intézet“ — amint mi ezen helyet tréfásan neveztük — legalább két kilométernyire feküdt összejöveteli helyünktől és én útközben egy kém figyelmét mindig magamra vonhattam volna, meg akartam győződni, hogy nem-e üldöznek. Sohasem volt azon szokásom, megfordulni. Ez a legveszélyesebb ami csak létezhet, s ettől mindenki, aki ily helyzetben van, határozottan óvakodjék. A legjobb óvszer, általuk nem üldöztetni az, reájuk nem is figyelni, s a legkevésbé sem gondolni velők. De ez alkalommal egy kivétel volt, mivel egy szép hölgyet, ki velem szembe jött, jól szemügyre vettem, s midőn mellettem elhaladt, megfordultam, mint ha utánna néznék. Senki sem követett. Még csak két lépésnyire voltam összejöveteli helyünktől s nyugodtan tettem a lábamat a lépcsőre. Csöngettem egy bizonyos módon és rögtön ajtó nyittatott. A terem telve volt emberekkel. A gyalulatlan faasztalon néhány üveg sör állott, egy tányér sonkával s egy másik hal salátával. Én tehát ép jókor jövök: egyike vala azon kis restélyeknek, melyeket a nihilisták hébe-hóba csapnak, hogy azon szellemi túlizgatottságtól, melyben folyton élniük kell, némileg szabaduljanak. Ez alkalommal Ossinsky megérkeztét akarták ünnepelni. De ő még nem volt itt. Mivel mindenki jó kedélyben volt, szobafogságom megszegése daczára, örömmel lettem fogadva s nem sokára a vig társasághoz csatlakoztam. Igen szerettem ezen „estélyeket“, mivel nehezen képzelhető egy ehez hasonló őszinte vigság. Mindezen férfiak „törvénytelenek“ s többé-kevésbé súlyosan kompromittálva voltak. Mindnyájan tőröket és töltött forgó pisztolyokat hordoztak övükben s el voltak szánva, meglepetésük esetén magukat az utolsó csepp vérig védeni. De mivel szokva voltak mindig a Damokles kard alatt élni, végre a gondatlanságig jutottak. Tán épen a veszély volt az, mely a vigságot fokozta. A hahota és a csípős életek visszhangoztak a teremben. És a kissé távolabb eső sarkokban, különböző beszédbe merült párokat lehetett észre venni. Új és régi barátok voltak, kik közös érzelmeiknek kölcsönösen kifejezést adtak, ez egy másik sajátsága ezen estélyeknek. Időről-időre látni lehetett a hagyományos német „testvérülés* jeleit. Azon, az emberek között oly természetes inger, magát kibeszélni, piely a közös küzdő* *) Mutatvány, Stepnják Sergiusnak a „Földalatti Oroszországéról írt és világszerte nagy feltűnést keltett művéből, melyet a városunkban nagy kiterjedésű és előkelő rokonsággal bíró kisjáczi Szeless Adorján kitűnő fordításban ismertetett meg a hazai közönséggel, s a kinek szivességéből vagyunk abban a körzetben, hogy e világhírűvé vált történelmi művet olvasó közönségünket megismertethetjük. " Szerk. 38. szám.