Testvériség, 1889. január - 1890. március (6. évfolyam, 1-52. szám)
1889-01-06 / 1. szám
4 TESTVÉRISÉG« Otthont rendezett be, sumák módja és rendje szerint: a konyhában szekrények húzzák meg magukat a fal hosszában s fiókjaik meg vannak rakva minden szükségessel. A falnál tisztára súrolt rézedények és konyhaeszközök ragyognak besziva magukba a tűzhely melegét, a mely édesen kellemes. A szekrények, a konyhaedények között tisztán öltözött, kulcscsomót zörgető, fehér kötényes gazdasszony sürög, a kinek a feje takarosait be van kötve és a ki a mellette alkalmazott pesztonka korlátlan parancsolója, kifogástalan rendben van minden. Mikor fölkel a hálószobájából, a nappaliba lép, az asztal már terítve találja, az abrosz tiszta mint a frissen leesett hó és egy árva redőt sem láthat rajta a szem. A víz már forr s mikorra az asztal mellé ül, már kész van a bea. Ott piroslik a gondosan szeletelt sonka, a kenyér szeletekkel. Ez a reggeli, mert jókor nem sok bor élvezete után tért nyugalomra az elmúlt napon, igen jól esik. Valóságos idill az, amit él, ami körülveszi, ami elégedetté teszi, s ami után hosszú éveken át vágyakozott. Úgy megy minden, mint a karikacsapás s ha este , kinyujtózkodik az ágyban, lágy tetszik neki, mintha kellemessé, derűssé változott volna az egész világ, mintha kellemesebb álmok zaja lebegne ágya fölött. Így, vagy legalább ilyen formán beszélt hozzám a régi czimbora, a hosszú éveken asztaltárs, aki elhagyta a régi fészket, aki bagolyfészekbe vonult vissza, rendes háztartást rendezve be. És amint így beszélt, amint kisugározni láttam szemeiből a teljes, az igazi megelégedést, úgy tetszett, mintha valami meleg sugár lopózott volna be a szivembe; vagy, a mely gyökeret készült verni s a mely lerombolni igyekezett addigi életmódom. Látni véltem tisztaságtól csillogó konyhát, rigyogó réz idényekkel és fehér kötényes gazdasszonynyal, látni véltem magam, fejemen házi sipkával, zsinóros otthonkában, a mint saját asztalom mellett ülök és amint felém nyújtják a már meggyújtott csibukot és látni véltem magam egészségesebbnek, józanabbnak, pirosabbnak és teljesen megelégedettnek. Azután melegen megkaptam kezét, megráztam és gratuláltam a régi czimborának, kitártam előtte a szívem, azzal a legújabban belefészkelődött vágygyal és kijelentettem, hogy az általa mutatott példát követni akarom. Ő csettintett a nyelvével és én is csettintettem a nyelvemmel, mindketten kifejezve ezzel, hogy boldogoknak érezzük magunkat, és mindjárt meg is beszéltük a jövőt, kifejtve tetszetős színekkel. Megígértük, hogy összeárunk s berendezett háztartás édes melegében szórakozunk a többi czimborákon, akik vendéglők pipafüstös, ételszagos levegőjében pocsékolják el arczuk pirosságát, tüdejük javakorát, élvezetet találva abban, ami nem élvezet. Suttogva, mosolygós arczcal énekeltük meg a rendes háztartás örömeit és összekaczintottunk, mint két víglegény, akik megértik egymást, nem akarva, hogy mások által is megértessenek. Hogy pedig vágyamban megerősödjem, s ne legyen elhatározásom lobbanó láng: hát azt mondta, hogy látogassam meg otthonában, ízleljem meg a konyháját és győződjem meg a felől, mi az igaz abban, amit elmesélt nekem. Ajánlatát örömmel fogadtam el s mikor meghatároztuk a legalkalmasabb időt, meleg kézszorítással váltunk el, ígérve, hogy találkozunk. Bizonyos változás vett erőt rajtam, még az nap este. A vendéglő ridegnek tűnt fel, a levegője fojtó volt s az ételek rosszak. A bor nem ízlett s a czigány kétségbeejtő ártalmassággal játszott. Homlokom redős volt, szememből bosszankodás látszott ki, s ezen nem változtatott a czimborák derűje sem, amely szintén untatott. És sokkal korábbiul távoztam, mint máskor. Aznap délben, amikor otthonias ebédünk végbemenendő volt, meglehetősen díszbe csaptam magamat, mintha olyan helyre mennék, a hót finnyás háziasszony mellett egy csomó házi kisasszony is tisztában van a salonkabát, vagy a frakk jelentőségével. Azzal pedig, hogy díszbe vágtam magam, nem annyira a czimborát, mint az „otthon“-t kívántam megtisztelni. A czimbora az előszobában fogadott s kellemesen volt meglepve a gavallériám által. Oda vezetett a már megtérített asztalhoz, a melyen ragyogott minden, a melynek tárgyai bizonyos keresettséggel voltak elhelyezve. — Nézd ezt a villát — szólt egy villát felemelve — olyan mint a tisztaság maga és nem olyan mint a vendéglőbeni, ahol tiszta állapotában is nyomot hagy az asztalkendőn. És hogy bebizonyítsa, felvett egy asztalkendőt, a melylyel erősen dörzsölte a villát s a melyen a villa az ő végtelen meglepetésére fekete nyomokat hagyott maga után. Egy pillanatig elképedve merően nézte, azután hirtelen összegyűrte s kutató tekintetet, vetve rám, az ananász dinnyék természetéről kezdett beszélni, de bizonyos idegességgel és nem sokáig, mert bocsánatot kérve tőlem, egy perezre a konyhába nézett ki, ahonnan az ajtó nyílásain keresztül zavaros beszéd hallatszott be, amelyből csak annyit vehettem ki, hogy valakit vigyen el az ördög villástól meg vendégestül együtt. — Pompásan rendben van minden — szólt a czimbora, mikor visszatért, — azonnal ebédelünk. És csakugyan mihamar az asztalon volt a leves. Ő jóétvágyat kívánt nekem, én jóétvágyat kívántam neki és hozzá fogtunk, mihamar tisztába jővén, hogy a leves sótalan. (Vége köv.) Murai Károly: A gomböcz. Vígjáték egy felvonásban. Írta : Porzsolt Kálmán. Személyek. Jolán Olga Margit Fáin Géza Pista Ákos Béla Történik Silveszter estéjén. Színhely : Közönséges szoba egyszerű bútorzattal, díván, asztal, székek, könyv állvány, hátul a középen s jobbra ajtók, balra ablak. I. jelenet: Jolán, Olga, Margit, Fáni, Géza, Pista, Ákos, Béla. Egymás kezét fogva jönnek be mind a nyolcan a jobboldali ajtón. Géza: Pszt! csak csendesen. Jolán: Nem tud halgatni! fölkelti Irma nénit. Géza: Kérem hallgatok már. Olga: Már megint ezivódtok ? Jolán : Géza. Géza: Jolán. Margit: Géza, Jolán: Hallgassatok. Használjuk föl az alkalmat, hogy Irma néni elszundikált a másik szobában s csináljunk valami okosat. Géza: Én azt ajánlom, csináljunk inkább valami bolondot. Jolán: No erről magára ismerek. Páni: Ugyan kedves Jolán, ez már igazán unalmas, hogy mindig veszekszel Gézával. Béla: De ha ki net állhatja. Géza: (Bélához.) Ne okoskodjál, mert . . . Jolán: Igen is, ki nem állhatom, jó barátnék, jó barátok. 1. Száll.