Üzenet, 1938 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1938-01-01 / 1. szám
Élő áldozat Rom levél 12. rész. Az üzenet kedves olvasóinak szeretnék egyet-mást elmondani pár folytatásban azokról az életszabályokról, melyeket Pál apostol a római gyülekezet elé állított. Szükség van ezekre a szabályokra azért, mert a magunk felállította éltszabályok betartásával nem sokra mentünk. Az apostol olyan életszabályokat állít fel előttünk, melyeknek a megtartásával csodálatos változások léphetnek életbe. Szükség van ezekre a szabályokra azért is, mert enélkül az életben nem találjuk meg az útjelzőket, az iránytáblákat és behunyt szemmel elindulva könnyen egymást tiporjuk le. Szükség van ezekre a szabályokra még akkor is, ha az élet minden megnyilvánulására nem lehet pontos törvényeket és szabályokat felállítani, mert a megszabott főirányok az élet kisebb dolgaira is kihatnak. Az apostol először az élet egyetlen helyes céljáról beszél. Úgy látszik, a római gyülekezetben voltak olyanok, kik a testet túl sokra becsülték. Vagy pedig messziről látták a római erkölcstelen élet borzalmait és az apostol féltve az övéit inti, figyelmezteti őket, hogy hogy a testnek csak egyetlen célja lehet: odaadni az Istennek jó és kedves áldozatul. 1. A ma embere, mikor értékeli a testet és a lelket, úgy gondolkozik, hogy test becsesebb, mint a lélek. Az ember úgy értékeli a testet, hogy annak mindent megadni igyekszik. A ma embere a testben önmagában való értéket lát, önmagában való értéket lát a szépség és az erő szempontjából. Nagyvárosokban úgy nőttek ki a szépítő intézetek, mint eső után a gomba. Sőt még az orvostudomány területén is külön szépítő sebészet született. Ha azt a rengeteg pénzt, amit az emberiség a test szépítésére fordított, együtt látnánk, belőle olyan csodaalkotásokat hozhatnánk létre, hogy többé a földön nem volna éhség, nyomorúság és könny. Nem kell azt hinnünk, hogy a keresztyénség arra az álláspontra helyezkedik, hogy a testet sanyargatnunk és szennyben hagynunk kell: az emberi testet, mint a lélek templomát igenis meg kell becsülnünk, tisztán kell tartanunk, de sohasem szabad túlbecsülnünk és a lélek elhanyagolásával benne önmagában való értéket látnunk. Nemcsak a szépség, de az erő és ügyesség szempontjából is önmagában való értéket lát és keres a mi korunk embere a testben. A sportnak és tornának annyiféle új ága született az utóbbi időben, hogy azon eligazodni szinte nem is lehet. Az apostol intése szerint józanul kell bölcselkednünk. Ez a józan bölcselkedés megtanít, hogy a ■sportra. tornára szükség van, mert általa a test felüdül, edződik, felfrissül, de nem szabad a sportot túlhajtani és az atléta testi erejében öncélt látni. Ha így gondolkozunk, a sportcsillagokban nem imádandó emberfeletti embert fogunk látni. Amikor a testet értékeljük, a mértéket ne a világtól vegyük. Egyéébként is betegesen hajlamosak vagyunk arra, hogy a világ szokásait gondolkozásban, divatban, cselekedeteinkben majmoljuk. Amikor ezt tesszük, rendszerint magunkat igazoló bölcselkedést folytatunk. Érdemes ebből a szempontból az embereket meghallgatni. Ahol trágár vicceket mondanak, ott az igazoló bölcselkedés megnyugtatja az embert, mondván: szellemes emberek vagyunk. Ahol a törvény paragrafusaiban talál kibúvót az ember, ott megszólal az igazoló bölcselkedés és azt mondja: ügyes vagy. Ahol a test szépsége előtt borulnak le az emberek, megszólal az igazoló bölcselkedés és azt állítja: konzerválni kell a test szépségét. Ahol a testünk dolgairól, bajairól van szó, ott rögtön kész a mentség és megokolás. Az apostol mintha csak köztünk Döntés... A szokottnál is idegesebben rontott be a szobába és nyomban rákezdett mondókájára: — Hát elvetettem a sulykot!... És én! ... Csak nem fogom időtlenidőkön át hagyni?! ... Most már elég volt a várakozásból! Nem engedem, hogy tovább is a semmit■itevés kényelmes elvét hangoztassa! Nem! Van más út is! Lehet más itt is! Lehet más úton is érvényesülni! Az asszony mondani akart valamit, de a férfi eleve letorkolta a ki sem mondott érvelést. — Nem! Ne is próbáld védeni a féltett fiadat. Tudom, hogy nem, értesz egyet elhatározásommal! Tudom, hogy a gyerek is ellenkezni fog! De hiába minden! Most az egyszer én parancsolok! Enyém a szó és punktum!... Ki látott már ilyet?!.... Iiit csak nem lehet lehet örökké arra várni, hogy majd!... tahin!... megüresedik... valahol egy állás... és aztán... Nem! Nem lehet várni egy percet sem! Minden perc drága! Az idő midik és ami egyszer elmúlt, annak már vége! A mulasztást soha, vagy csak nagyon keservesen lehet helyrehozni! Elhallgatott és idegesen rótta körül az ebédlő elipszis alakú asztalát. Az asszony is hallgatott pár percig és ebben a szünetben nem hallatszott más, mint a kályha békés duruzsolása és a férfi energikus lépései... Odakint szürkülni kezdett és csalókás homály terjeszkedett szét. . . A férfi megállt az asszony mellett, átölelte a nyakát és lágyan, szenderítően búgott mély baritonja: — Mondd kicsi feleségem, miért nem értünk mi soha egyet? Miért nem tudunk mi valamit közösen elhatározni? Miért van mindig ellenkező véleményünk?... Nem lenne jobb és könnyebb, ha nézeteink találkoznának és egyetértésben haladhatnánk előre? — De . . . hiszen nem szóltam semmit... — Jó, tudom, hogy nem szóltál... de akartál... — Nem tudhatod, hogy mit akartam mondani.. . — Nem akartál ellenkezni? ... — Nem! Megfogadtam, hogy többé nem ellenkezem! ... — Milyen aranyos, megértő aszszony vagy te!... De én attól tartok, hogy... — Itt megszakította beszédét és nem is akarta tovább folytatni, de az asszony unszolta: — Nos . . . mitől tartasz? .. . A férfi kelletlenül, de mégis befejezte gondolatát: — Hát attól, hogy amit te ma megfogadtál, az csak olyan újévelőtti, szilveszteri elhatározás, amely egy-két napig érvényben marad ugyan, de aztán lekerül a napirendről és uitánná megy minden a régiben . . . Amennyire a homály megengedte az asszony komolyan a férfi szemébe nézett: — Ne hidd kedves uram! Ne hidd, hogy ez csak pillangatni elhatározás! Nem! Ez egy komoly, megfontolt döntés!... Tépelődtem. 3