Üzenet, 1939 (4. évfolyam, 1-27. szám)
1939-01-01 / 1. szám
Amerikai magyarok élete Írja: RETTMANN FARKAS Pittsburgh ev. lelkész Sűrűn kapom Magyarországról az egyházi lapokat. Mindég boldogság őket a kezembe venni, hiszen az édes hazának lehelletét hozzák magukkal ezek a lapok s mikor elmerülök olvasásukban, akkor visszaképzelem magam a dunántúli falusi parókiára, ahol lelkészi munkásságom első négy esztendejét eltöltöttem. Mostanában oly cikkek is jelennek meg a hazai egyházi lapokban, melyek ezt a boldogságot megzavarják és fájdalommal, sőt mondhatnám szégyenkezéssel töltenek el. Cikkek, melyek megrázó hangon számolnak be az amerikai magyarság nyomoráról; cikkek, melyek a magyar jószívűségre hivatkoznak és segítségért kiáltanak. Vészkiáltások egy nyomorban elpusztuló nép megmentésére. Vannak rossz gyermekek, akiknek Isten jobb életet adott, mint amilyet megérdemelnek, az ilyenek sokszor csak panaszkodni tudnak nagy szegénységben élő szüleiknek, nehogy azok rájöjjenek, hogy gyermekeiknek jó dolguk van. Ilyen az amerikai magyarságnak hazafelé való panaszkodása. És meg kell írnom, hogy ezt a panaszkodást nem az amerikai magyarság végzi, hanem szánalom-hiénák, akik az amerikai magyarság szemeiből könynyéket és a zsebeikből dollárokat sajtolnak ki az óhazai nyomorgó magyarság részére és azután hazaimennek és ugyanezt az operációt elvégzik az otthoni magyarságon a nyomorgó amerikai magyar testvérek javára. Nem mondom, vannak jóhiszemű panaszkodók is. Akik nem ismerik a magyarországi szegénység mértékét. Akik elfelejtették, hogy mi volt odahaza, vagy sohasem látták. Akik csak azt látják, hogy ma már Amerika nem az a tejben-vajban fürdő és dollárokkal törülköző gazdasági Kánaán, ami volt évtizedekkel ezelőtt és azért azt hiszik, hogy megfordult a kocka, most már a magyarországi nagybácsikat emlegetik áhítattal. De ezek tévednek: az amerikai élet még mindig bővebb és gazdagabb, mint az európai és főleg a magyar élet s ezt az állítja, aki nagyon jól ismeri a magyar nép szegénységét és a magyar élet gondgúzsba kötöttségét. — Persze hozzáteszem ehhez azt, hogy se én, se más nem beszélhet az amerikai magyarságról, mint egészről. Ebben a cikkemben is csak arról az amerikai magyarságról számolok be, amelyet ismerek, saját szemeimmel látok és amelynek életét összehasonlítom azoknak az életével, akiknek köréből ez a magyarság kikerült. Mikor kijöttem Amerikába, három és fél évvel ezelőtt, megismerkedtem egy derék szál öreg emberrel, aki tele volt panasszal. Azt mondta: »Tisztelendő Uram, én nem sokra vittem itt Amerikában. Odahaza jobb dolgom lett volna és többre vittem volna.« Később meglátogattam ezt az embert. Egy hegy tetején szép kis háza van, amerikai bevett szokás szerint négy vagy öt szobával. Munkás volt egy acélgyárban, onnan kap nyugdíjat és pedig havonta 53 dollárt, ami a magyar pengő vásárló képességével összehasonlítva havi 160 pengőnek felel meg. Mikor mindezt megláttam és megtudtam, megkérdeztem tőle, hogy mi volt ő odahaza: »Cséplőgépetető voltam a falumban.« Erre azután nekiálltam megmagyarázó neki, hogy ő mint cséplőgépetető se nem vett volna ilyen házat magának, se nem kapna havi 160 pengő nyugdíjat, hanem talán lehetne egy kis viskója és egy kis földecskéje, melyen a gyermekei marakodnának el ő öreg korára ÖREGEK Felettük már eljárt az időnek java. Arcuk barázdás, hangjuk halk és akadozó, járásuk lassú és az élet ezüstös dere fejüket belepte már. Ajkukon mégis úgy zeng a zsoltár és úgy lángol szívünkben az imádság, ahogy a fiatalok sohasem tudnak énekelni és imádkozni. Az öregek szemében oly hamar megjelen a könny. Erejük már fogyóban van, de a szeretetme mindig jobban növekedik. A hitük meg gyermekek és unokák szívében örökzöld virágokat terem. Nem is csoda, hogy akitől nincs messze az élet határa, nem előre szeret nézni, hanem hátra. Imádságokkal, áldásokkal és emlékekkel teljes évtizedekre. Lelkem előtt áldott öregek vonulnak el. E sorokkal lobogtatom feléjük a szívemből táplálkozó őszinte tiszteletem fáklyáját. * Hivatalszolga volt. Szülei még saját humusztukat szántották, vetették, de ő, önhibáján kívül szolgasorsba jutott. Nappal, éjjel robotolt. Érzékeny szívét sokszor jogtalanul megbántották. Ősz feje felé sokszor szállt a zsarnok urak megalázó lármája. Ő tűrt és bízott. Szolgakenyerét jól leszűkítette, hogy a maradék elég legyen négy gyermeke taníttatására. Gyermekei tanulmányaikat elvégezték. Diákkorukban jó anyjuk azért sírt, mert sok volt a megpróbáltatás, mikor végeztek, akkor meg az állás miatt, mikor Isten kegyelmével valamenynyien állásba jutottak, akkor meg azért sírt, mert gyermekei márólholnapra kirepültek a családi fészekből, mint a délre költözött madarak. Magára maradt a két jó öreg. Szerény nyugdíjukból békésen élnek. A verandájuk előtt hatalmas rózsabokor áll, vagy száz rózsa is illatozik rajta és ezek próbálják pótolni a messze vidékeken dolgozó gyermekek szívének hiányzó közelségét. Az udvaron aranypihés csibék, meg kacsák futkosnak, malacok visítoznak, távolabb gondos kezekre valló konyhákért terül el. Itt szorgoskodik a hét öreg. Amíg gyomlálhatnak, etetgetnek, szívükből szárnyra kél a gondolat, hogy legyőzze a mérföldeket és megérkezzék forró öleléssel szeretteikhez, a családi fészket rendezgető gyermekekhez. Esténként odaülnek a tűzhely mellé. Látom jóságos arcukat, amint megragyogtatja a vacsora alatt lobogó tűz fénye. Átölelték egymást nagyobb szeretettel, mint ötven évvel ezelőtt a boldog, szerelmes mátkapár. Igen, mert mostmár szeretettül láncát négy családos gyermekük élete acélozza meg és aranyozza be. Ölelésük hangtalan, talán most állottak oda együttesen, hálandó, néma imádságukkal a mindenható Isten elé. Egyetlen fiukat elvitték egy reggel, háborúba indult honvédő sereggel. Mennyi imádság és mennyi aggodalom kísérhette el ezt a gyermeket. Milyen mondhatatlan öröm ragyoghatta körül minden egyes üzenetét, amit sajátkezűleg írt haza az örökösen nyugtalan szülőknek. OxJBjyBJt3