Kecskeméti Hiradó, 1913. szeptember-december (1. évfolyam, 1-14. szám)

1913-09-29 / 1. szám

1913. szeptember 29. Kecskeméti Híradó 1. szám. — 3. oldal. Emlékező tehetség és ellenzéki politika. Az ember emlékező tehetsége gyarló. Könnyen és sokszor bámulatos gyorsan el­felejt némely dolgokat és eseményeket. Ebből ered részben az a számtalan következetlen­ség, melybe sok ember lépten-nyomon bele­esik. Ezt a gyarlóságot addig, míg igazán gyarlóság és nem számítás, és ameddig másoknak nincs kárára, el lehet nézni, talán egy gúnyos mosoly kíséretében szó nélkül lehet hagyni, sőt jóakarólag meg is lehet bocsátani. De ahol azt látjuk, hogy egyesek vagy testületek, pl. politikai pártok egyene­sen számítanak az emberek emlékezetének eme gyarlóságára, sőt agitációknak sikerét, céljuk elérését éppen az emberi feledékeny­­ségre alapítják: ott helyénvaló és közérdek, hogy mindazok, kiknek módjukban van, ezeket az elfeledtetni kívánt, elhallgatott és sokszor le is tagadott eseményeket feleleve­nítsék úgy, amint megtörténtek. Az ellenzéki pártok vezérférfiai, köz­emberei és újságjai napról napra folyton emlegetik és hánytorgatják június 4-ikét, némely ellenzéki képviselőknek a képviselő­házból való eltávolítását és kitiltását, a ház­szabályok szigorítását és a parlamenti őrség szervezését mint olyan eseményeket, melyek szerintük, napról fényesebben igazolják Tisza és a munkapárti többség zsarnokságát, a parlament tekintélyének és az alkotmánynak romba döntését, továbbá azt, hogy ebben az országban már nincs jog, nincs tisztesség, nincs törvény és nincs szabadság. Persze mindebből azután önként következik, szerin­tük, hogy minden jóravaló, tisztességes hazafiúnak szent kötelessége az ellenzék so­raiba állani s ekkép ezt, a zsarnok mun­kapárti kormányt, és rendszert elsöpörvén, majd párbaj lett, különben két jó barát között. Különben ez is egyik kinövése volt az akkori időknek. Majd minden hétre akadt egy kis bőr­felkarcolás, különösen a szini évad alatt, mert hiszen akkor volt legérde­kesebb és legföltűnőbb fölkötött karral járni. Szegény boldog emlékű B. J. is pesti jogász korában, úgy okolta meg, hogy miért nem jár ő Pesten bálba: „rátalálok ott lépni va­lami mágnásnak a lábára, az engem pofon üt, én meg akkor menten kihasítom a ha­sát“ — mert úgy is volt a dolog. Elég volt valakinek véletlenül a lábára vagy hölgye uszályára lépni, ezt már csak vér moshatta le. A hymen-hir is alkalmat nyújtott az író tollának cikornyás megforgatására. A „legbájosabb ara“, a „nagyműveltségü hölgy“, „társaséletünk gyöngye“ s a vőlegény jóba­rátunk, kinek ez után fejezzük ki jókivána­­tainkat stb. stb. Hála Istennek ezek ma már divatja múlt frázisok, melyek legfölebb Kucoránénak szolgálnának szellemi táplálékul. Ma már a legvidékibb lap riportere is tudja azt, hogy a stílus az ember, s igyek­szik eszme-szüleményeit lehető könnyed, elő­kelő modorban föltálalni. Igaz, hogy van bizonyos hírlapírói stílus, mely olyan mint a közismert „general saft,“ de ezt már csak az ínyencek, a válogatósok veszik észre, a nagy olvasó közönség élvezi, éppen mint hajdan a naivitást. — De tartozunk azt is elismerni, hogy az a naivság, az a félszeg­­ség mindenkor jóhiszemű volt. Önzetlen, inkább önfeláldozó, mint érdek-, vagy ha­szonleső. Ugyan mi haszna is lehetett volna valakinek még akkor az újságírástól,­­­leg­az alkotmányt, a törvények tiszteletét és a parlament tekintélyét, ma meg a közszabad­ságot és tisztességet is helyreállítani. Arról azonban az ellenzék szóvivői és újságjai egy szót sem szólnak, mi volt jú­nius 4-ike előtt és hogy mit és mennyit vétkezett az ellenzék több mint egy évtize­den át a parlament tekintélye, a házszabá­­­lyok józan értelme és az igazi szólásszabad­ság ellen ?! Nem beszélnek a folyton meg­­megújuló és egyre durvábbá fajuló obstruk­­ciókról, nem arról a zsarnokságról, mellyel hónapokon át nem engedték szóhoz jutni a minisztereket és a többséghez tartozó kép­viselőket ; nem szólnak arról, hogy doboltak, sípoltak, trombitáltak a képviselőházban és hogy a házszabályokat egyenesen arra hasz­nálták ki, hogy velük a képviselőház ta­nácskozásait s ekkér a törvényhozási mun­kát lehetetlenné tegyék. Mindezekről a mai állapotokat meg­előző eseményekről és tényekről nem szólnak az ellenzéki szónokok és lapok, sőt egyenesen arra spekulálnak, hogy azokat a választó­polgárok már elfelejtették. Enélkül a számítás nélkül túlságos nagy vakmerő­ség volna részükről előbb említett vádjaik­nak hangoztatása. Hiszen ha csak futólag gondol is vissza az ember a képviselőházban az utóbbi évek alatt történtekre és egy parányi józan gon­dolkodó képessége van hozzá, rögtön be­látja, hogy június 4-ikének és mindannak, ami azóta a képviselőházban történt, az el­lenzék az oka; ő provokálta, ő kényszerítette féktelen túlzásaival Tiszát és a többséget arra az útra, melyet azóta követ. Nincs az a jámbor, békeszerető és nyugodt ember a világon, aki, ha napról-napra egyre kihí­­vóbban fricskázzák orron, utoljára dühbe ne jönne és olyan nagyot ne ütne bosszan­­tóján, amilyent talán nem is akart. Így cse­lekedett az ellenzék a többséggel: provo­felebb egy csomó ellenséget szerzett ma­gának. Ki ismerte még akkor a sajtó hatal­mát? Ha nagy nehezen tudtak egy jó ba­leket fogni szerkesztőnek, úgy jó ismerősei fölcsaptak munkatársaknak, amibe nem min­dig volt köszönet. A ma újságírója már tudja, hogy mit csinál, jól ismeri a sajtó hatalmát s latba vetve minden erejét, tehetsége legjavát igyek­szik adni, az eljövendő siker, vagy haszon­ért. Fájdalom a kevésbbé tehetségesek, kü­lönösen a „névtelen hősök“ bízva az álarc alatti harc sikerében, több merészség mint tisztességgel teszik meg magukat közvéle­ménynek, s ítélnek elevenek és holtak felett. Igaz, hogy ez már inkább a fővárosi sajtó­nál van így. Vidéken, ahol mindenki ösmeri egymást, személyesen ösmerik a hírlapíró­kat minden segéd csapataikkal együtt, még­sem lehet olyan könyen bele handabandázni a világba. De nincs is arra semmi szükség. Hi­szen azok a hírlapok, melyek a szenzációt már túlon­túl hajszolják, maholnap teljesen hitele vesztettek lesznek. Jó ízlésű ember el sem olvassa őket, a nagy­közönség meg mihamarabb megcsömörlik a sok jótól. Be kell tehát látni a sajtó munkásai­nak, hogy azt a nagy hatalmat, mit a sajtó ad nekik másutt — szebb, nemesebb fóru­mon, magasztosabb eszmék szolgálatában kell kamatoztatni. A közvélemény a közcélt szolgálja. Munkatársak, ez legyen a jelszó­­­kálla, bosszantotta, fricskázta, nevetség tár­gyává tette és tétlenségre kárhoztatta éve­ken át. Egyszerre azután elszakadt a túl­feszített húr s nagyot ütött a türelmét vesz­tett többség az ellenzékre. Az ellenzék pedig jajgat, zsarnokságot, törvénytiprást, alkot­mányrombolást kiabál. Holott csak meg­kapta azt, amit keresett és bőségesen meg­érdemelt, és aminek előbb-utóbb való ok­vetlen bekövetkezését az emberi természet parányi ismerete mellett előreláthatta volna. Mindezek alapján, édes magyarom, csatlakozzál az ellenzékhez, ha tisztességes ember vagy jó hazafi vagy, — mondják ők. Mert ők ígérik, hogy, ha többségre jutnak, mindazt eltörlik a föld színéről, ami június 4-ike óta történt, és visszaállítanak mindent úgy, amint június 4-ike előtt volt (restitutio in integrum). Lesz tehát megint síp, dob, trombita, obstrukció, zárt ülés, tanácskozási lehetetlenség stb., ami egy évtizednél tovább annyiszor gyönyörűvé varázsolta a magyar parlamenti életet. Ha pedig ettől a kipróbált sok földi jótól netalán borsódzik a hátad, édes magyarom, nem baj, hiszen mindent meg lehet szokni. Egyben azonban az emlékező tehetsé­gedet erősítsd meg, kedves polgártársam. Emlékezzél rá, hogy voltak ők már kormá­nyon s azt megelőzőleg ígértek magyar ve­zényszót, önálló hadsereget, önálló vámte­rületet stb., hoztak pedig, illetőleg adtak kvótaemelést és olyan vám- és kereskedelmi szerződést Ausztriával, aminél rosszabb még sohasem volt. Ezt jó lesz el nem felejteni, habár ők számítanak is rá, hogy te már rég elfelejtetted. —st— Pár cikk közállapotainkról. 1. A magyar társadalom szervezetében már évek óta lappang, bujkál valami, néha vehemens kitörések is jelentkeznek. Kedvező fejlődési tünetek, erősítő folyamatok-e ezek, vagy kóros elfajulások, azt még ez idő sze­rint eldönteni nem lehet. Egy azonban két­ségen felül áll: történelmi időket élünk ma külső harc nélkül, s új honalapítás vár a mai nemzedékre mindamellett, hogy véres fegyvert nem forgat a kezében. Az idő, mint már történetünk folya­mán annyiszor, újra eljárt fejünk fölött a nélkül, hogy intő szavát kellő időben meg­értettük volna; s igy oda kellett jutnunk, hogy régi értékeink közöl sok veszendőbe ment s az ujakul jelentkezők, melyek ama­zokat kitolni kívánják, most még legalább is kétes sikerűeknek látszanak. Ily helyzetben mindenhol szükség van az egyetértő elemek tömörülésére, az erővi­szonyok tisztázódására s az elvek és becsü­letes meggyőződések tárgyilagos ütközésére, hogy megállapíttassék, mi az, ami tényleg elvénhedett, hogy az méltó helyére, a lom­tárba kerüljön; mi az, ami mint őserő, mint örök természeti és emberi törvény, bűnhődés nélkül el nem mellőzhető; és mi hát tulaj­donképpen az is, ami mint új kelesztő és alkotó erő kíván alapul szolgálni új kifor­málódáshoz. Minden részekből áll s e részek egész­séges fejlődése és összhangzó működése biz­tosítja az egésznek zavartalan, erőteljes élet­­folyamatát. így jelenti azután városunk természe­tes erőinek kifejtése és haladása is az egész

Next