Kecskeméti Hiradó, 1913. szeptember-december (1. évfolyam, 1-14. szám)
1913-09-29 / 1. szám
1913. szeptember 29. Kecskeméti Híradó 1. szám. — 3. oldal. Emlékező tehetség és ellenzéki politika. Az ember emlékező tehetsége gyarló. Könnyen és sokszor bámulatos gyorsan elfelejt némely dolgokat és eseményeket. Ebből ered részben az a számtalan következetlenség, melybe sok ember lépten-nyomon beleesik. Ezt a gyarlóságot addig, míg igazán gyarlóság és nem számítás, és ameddig másoknak nincs kárára, el lehet nézni, talán egy gúnyos mosoly kíséretében szó nélkül lehet hagyni, sőt jóakarólag meg is lehet bocsátani. De ahol azt látjuk, hogy egyesek vagy testületek, pl. politikai pártok egyenesen számítanak az emberek emlékezetének eme gyarlóságára, sőt agitációknak sikerét, céljuk elérését éppen az emberi feledékenységre alapítják: ott helyénvaló és közérdek, hogy mindazok, kiknek módjukban van, ezeket az elfeledtetni kívánt, elhallgatott és sokszor le is tagadott eseményeket felelevenítsék úgy, amint megtörténtek. Az ellenzéki pártok vezérférfiai, közemberei és újságjai napról napra folyton emlegetik és hánytorgatják június 4-ikét, némely ellenzéki képviselőknek a képviselőházból való eltávolítását és kitiltását, a házszabályok szigorítását és a parlamenti őrség szervezését mint olyan eseményeket, melyek szerintük, napról fényesebben igazolják Tisza és a munkapárti többség zsarnokságát, a parlament tekintélyének és az alkotmánynak romba döntését, továbbá azt, hogy ebben az országban már nincs jog, nincs tisztesség, nincs törvény és nincs szabadság. Persze mindebből azután önként következik, szerintük, hogy minden jóravaló, tisztességes hazafiúnak szent kötelessége az ellenzék soraiba állani s ekkép ezt, a zsarnok munkapárti kormányt, és rendszert elsöpörvén, majd párbaj lett, különben két jó barát között. Különben ez is egyik kinövése volt az akkori időknek. Majd minden hétre akadt egy kis bőrfelkarcolás, különösen a szini évad alatt, mert hiszen akkor volt legérdekesebb és legföltűnőbb fölkötött karral járni. Szegény boldog emlékű B. J. is pesti jogász korában, úgy okolta meg, hogy miért nem jár ő Pesten bálba: „rátalálok ott lépni valami mágnásnak a lábára, az engem pofon üt, én meg akkor menten kihasítom a hasát“ — mert úgy is volt a dolog. Elég volt valakinek véletlenül a lábára vagy hölgye uszályára lépni, ezt már csak vér moshatta le. A hymen-hir is alkalmat nyújtott az író tollának cikornyás megforgatására. A „legbájosabb ara“, a „nagyműveltségü hölgy“, „társaséletünk gyöngye“ s a vőlegény jóbarátunk, kinek ez után fejezzük ki jókivánatainkat stb. stb. Hála Istennek ezek ma már divatja múlt frázisok, melyek legfölebb Kucoránénak szolgálnának szellemi táplálékul. Ma már a legvidékibb lap riportere is tudja azt, hogy a stílus az ember, s igyekszik eszme-szüleményeit lehető könnyed, előkelő modorban föltálalni. Igaz, hogy van bizonyos hírlapírói stílus, mely olyan mint a közismert „general saft,“ de ezt már csak az ínyencek, a válogatósok veszik észre, a nagy olvasó közönség élvezi, éppen mint hajdan a naivitást. — De tartozunk azt is elismerni, hogy az a naivság, az a félszegség mindenkor jóhiszemű volt. Önzetlen, inkább önfeláldozó, mint érdek-, vagy haszonleső. Ugyan mi haszna is lehetett volna valakinek még akkor az újságírástól,legaz alkotmányt, a törvények tiszteletét és a parlament tekintélyét, ma meg a közszabadságot és tisztességet is helyreállítani. Arról azonban az ellenzék szóvivői és újságjai egy szót sem szólnak, mi volt június 4-ike előtt és hogy mit és mennyit vétkezett az ellenzék több mint egy évtizeden át a parlament tekintélye, a házszabályok józan értelme és az igazi szólásszabadság ellen ?! Nem beszélnek a folyton megmegújuló és egyre durvábbá fajuló obstrukciókról, nem arról a zsarnokságról, mellyel hónapokon át nem engedték szóhoz jutni a minisztereket és a többséghez tartozó képviselőket ; nem szólnak arról, hogy doboltak, sípoltak, trombitáltak a képviselőházban és hogy a házszabályokat egyenesen arra használták ki, hogy velük a képviselőház tanácskozásait s ekkér a törvényhozási munkát lehetetlenné tegyék. Mindezekről a mai állapotokat megelőző eseményekről és tényekről nem szólnak az ellenzéki szónokok és lapok, sőt egyenesen arra spekulálnak, hogy azokat a választópolgárok már elfelejtették. Enélkül a számítás nélkül túlságos nagy vakmerőség volna részükről előbb említett vádjaiknak hangoztatása. Hiszen ha csak futólag gondol is vissza az ember a képviselőházban az utóbbi évek alatt történtekre és egy parányi józan gondolkodó képessége van hozzá, rögtön belátja, hogy június 4-ikének és mindannak, ami azóta a képviselőházban történt, az ellenzék az oka; ő provokálta, ő kényszerítette féktelen túlzásaival Tiszát és a többséget arra az útra, melyet azóta követ. Nincs az a jámbor, békeszerető és nyugodt ember a világon, aki, ha napról-napra egyre kihívóbban fricskázzák orron, utoljára dühbe ne jönne és olyan nagyot ne ütne bosszantóján, amilyent talán nem is akart. Így cselekedett az ellenzék a többséggel: provofelebb egy csomó ellenséget szerzett magának. Ki ismerte még akkor a sajtó hatalmát? Ha nagy nehezen tudtak egy jó baleket fogni szerkesztőnek, úgy jó ismerősei fölcsaptak munkatársaknak, amibe nem mindig volt köszönet. A ma újságírója már tudja, hogy mit csinál, jól ismeri a sajtó hatalmát s latba vetve minden erejét, tehetsége legjavát igyekszik adni, az eljövendő siker, vagy haszonért. Fájdalom a kevésbbé tehetségesek, különösen a „névtelen hősök“ bízva az álarc alatti harc sikerében, több merészség mint tisztességgel teszik meg magukat közvéleménynek, s ítélnek elevenek és holtak felett. Igaz, hogy ez már inkább a fővárosi sajtónál van így. Vidéken, ahol mindenki ösmeri egymást, személyesen ösmerik a hírlapírókat minden segéd csapataikkal együtt, mégsem lehet olyan könyen bele handabandázni a világba. De nincs is arra semmi szükség. Hiszen azok a hírlapok, melyek a szenzációt már túlontúl hajszolják, maholnap teljesen hitele vesztettek lesznek. Jó ízlésű ember el sem olvassa őket, a nagyközönség meg mihamarabb megcsömörlik a sok jótól. Be kell tehát látni a sajtó munkásainak, hogy azt a nagy hatalmat, mit a sajtó ad nekik másutt — szebb, nemesebb fórumon, magasztosabb eszmék szolgálatában kell kamatoztatni. A közvélemény a közcélt szolgálja. Munkatársak, ez legyen a jelszókálla, bosszantotta, fricskázta, nevetség tárgyává tette és tétlenségre kárhoztatta éveken át. Egyszerre azután elszakadt a túlfeszített húr s nagyot ütött a türelmét vesztett többség az ellenzékre. Az ellenzék pedig jajgat, zsarnokságot, törvénytiprást, alkotmányrombolást kiabál. Holott csak megkapta azt, amit keresett és bőségesen megérdemelt, és aminek előbb-utóbb való okvetlen bekövetkezését az emberi természet parányi ismerete mellett előreláthatta volna. Mindezek alapján, édes magyarom, csatlakozzál az ellenzékhez, ha tisztességes ember vagy jó hazafi vagy, — mondják ők. Mert ők ígérik, hogy, ha többségre jutnak, mindazt eltörlik a föld színéről, ami június 4-ike óta történt, és visszaállítanak mindent úgy, amint június 4-ike előtt volt (restitutio in integrum). Lesz tehát megint síp, dob, trombita, obstrukció, zárt ülés, tanácskozási lehetetlenség stb., ami egy évtizednél tovább annyiszor gyönyörűvé varázsolta a magyar parlamenti életet. Ha pedig ettől a kipróbált sok földi jótól netalán borsódzik a hátad, édes magyarom, nem baj, hiszen mindent meg lehet szokni. Egyben azonban az emlékező tehetségedet erősítsd meg, kedves polgártársam. Emlékezzél rá, hogy voltak ők már kormányon s azt megelőzőleg ígértek magyar vezényszót, önálló hadsereget, önálló vámterületet stb., hoztak pedig, illetőleg adtak kvótaemelést és olyan vám- és kereskedelmi szerződést Ausztriával, aminél rosszabb még sohasem volt. Ezt jó lesz el nem felejteni, habár ők számítanak is rá, hogy te már rég elfelejtetted. —st— Pár cikk közállapotainkról. 1. A magyar társadalom szervezetében már évek óta lappang, bujkál valami, néha vehemens kitörések is jelentkeznek. Kedvező fejlődési tünetek, erősítő folyamatok-e ezek, vagy kóros elfajulások, azt még ez idő szerint eldönteni nem lehet. Egy azonban kétségen felül áll: történelmi időket élünk ma külső harc nélkül, s új honalapítás vár a mai nemzedékre mindamellett, hogy véres fegyvert nem forgat a kezében. Az idő, mint már történetünk folyamán annyiszor, újra eljárt fejünk fölött a nélkül, hogy intő szavát kellő időben megértettük volna; s igy oda kellett jutnunk, hogy régi értékeink közöl sok veszendőbe ment s az ujakul jelentkezők, melyek amazokat kitolni kívánják, most még legalább is kétes sikerűeknek látszanak. Ily helyzetben mindenhol szükség van az egyetértő elemek tömörülésére, az erőviszonyok tisztázódására s az elvek és becsületes meggyőződések tárgyilagos ütközésére, hogy megállapíttassék, mi az, ami tényleg elvénhedett, hogy az méltó helyére, a lomtárba kerüljön; mi az, ami mint őserő, mint örök természeti és emberi törvény, bűnhődés nélkül el nem mellőzhető; és mi hát tulajdonképpen az is, ami mint új kelesztő és alkotó erő kíván alapul szolgálni új kiformálódáshoz. Minden részekből áll s e részek egészséges fejlődése és összhangzó működése biztosítja az egésznek zavartalan, erőteljes életfolyamatát. így jelenti azután városunk természetes erőinek kifejtése és haladása is az egész