Kecskeméti Hiradó, 1914. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1914-07-13 / 28. szám

4. oldal. — 28. szám. _________ ______Kecskeméti Híradó Az emberek, köz és társadalmi testü­letek valóságos „nenyúlj hozzám“ virágokként, a tökéletesség hozzáférhetetlen magas­ságában képzelik magukat, az intézményeket, alkotásokat és eszméket, amelyeket képvi­selnek. Ami másutt természetes, az nálunk megbotránkoztató. Üljön bár a jóhiszeműség és tisztesség­tudás Csimborasszóján a kritikus és mártsa tollát, vagy nyelvét az objektivitás tengerébe : nem az elismerés, nem a köszönet jut neki osztályrészül, hanem az érdekeltek érzékeny­kedése és haragja. Hátha még újságíró merészkedik a a kritika terére lépni. Bármily szerényen, bármennyi jóindulattal, rögtön kész az ér­dekeltek és kapcsolt részeik fölháborodása, a „hallatlan vakmerőségen“, a „bámulatos merészségen“, hogy a skriibler mindenbe­­ beleüti az orrát, akarom mondani megmeri , írni az igazságot. A legtöbb esetben be is teljesedik rajta a régi magyar közmondás:­­ „Szólj igazat betörik a fejed“. Másutt az a szokás, hogy akik ellen­tétes elvi állásponton vannak, tisztelik­­ egymás elvi meggyőződését, sőt nem csak­­ tisztelik, hanem még meg is hallgatják az ellenvéleményt. Azt vélik és igen helyesen vélik, hogy az ellentétes felfogások harcában, az ezekkel kapcsolatos elvi küzdelmekben, az érvek szembeállítása nyomán tisztul ki a helyzet, szűrődik le az igazság. A közéleti és a társadalmi mozgalmak célja tehát nem az egyik, vagy a másik fél álláspontjának a keresztül hajtása, hanem az igazság kere­sése ; a közérdeknek oly irányú szolgálata és kielégítése, amelyet közmegnyugvás kísér. Sajnos ősi szokás, régi hagyomány — és itt ismét a legnagyobb tisztelet a kivé­telnek, — hogy mi mindent inkább tiszte­lünk, mint az ellentétes elvi meggyőződést. Mindent inkább meghallgatunk, mint az ellenvéleményt. Ki gondol arra, hogy az elvek harcá­ban, az érvek összeütközésének tisztító tüzében kovácsolódnak ki a gondolatok, az eszmék, amelyek testet öltve: fejlődésünk, haladásunk, szellemi és gazdasági megerő­södésünk legszilárdabb alapjai lennének? Ilyen viszás jelenségeket, ilyen közéleti fonákságokat láthatna itt a megforduló idegen ezer­számra, — pedig mi csak néhá­nyat halásztunk ki a sok közül, — ha egyéb szorgos és sürgős teendői mellett ráérne: a mi közéletünket tanulmányozni. Erre azonban nem érnek rá. A ba­rackunkat elviszik. Tökéletlenségeinket, gyar­lóságainkat ugyan ki vinné el ? Ezeket még sem a fagy, sem a józan ész nem tudta eddig elpusztítani. íródeák. Végre kiléptünk a hercegi palota hatal­mas kapuján s ezzel bevégeztük kirándulá­sunk programm­ját. Délután nehéz szívvel csomagoltunk és búcsúztunk a tündéri Velencétől s mintha az ég is siratna bennünket, zuhogó zápor szakadt a városra s mi lucskosan, nedvesen értünk a „Hegedűs Sándor“ gőzhajóra. Kabinunk ablakából sokáig elmélázva néztük a távol homályába burkolódzott várost. Csendben behunyt szemmel még­­egyszer magunk elé idéztük azt a sok szépet amit csak látni és érezni lehet, de leírni nem. Mindnyájunkon valami méla szomo­rúság vett erőt. Beszélni nem tudtunk, csak néztük a sötéten hullámzó tengert, mely heves ostromot intézett úszó lakunk ellen. Szerencsére — amint szokás mondani — az ijedtségen kívül mást e kis vihar nem okozott. Gyönyörű verőfényes reggel volt, midőn Fiuméba értünk. A magyar kikötőváros szo­morúan lengő gyászzászlói meggyőztek ben­nünket, hogy mégis való a gaz merénylet, amely bennünket trónörökösünktől fosz­tott meg. Egy rövid séta után áthajóztunk Abbá­ziába, hol egy rövid kis sétát tehettünk csak, mert, sajnos, időnk nagyon fogytán volt. Nem is igen merem ide írni, hogy a pénzünk már szinte el is fogyott. Ebéd után vonatra szálltunk, mely zakatolva vitt el bennünket a bűbájos tenger mellől. A nap lenyugvóban volt. A tenger ismét elibénk tárult. Festői tehetség, te­gvedd elő legigazatmondóbb ecsetedet, hogy visszatükröztesd egy parányi részét a „való“-nak. A nap aranycsóvái ezer színben ragyog­nak a játszi hullámokon. Az imént még zajos, egymást megdühödve kergető hullá­mok mintha megszelídültek volna a komor est közeledésére. Ilyenforma a naplement a tengeren. De ezt leírni nem lehet, ezt látni, nem olvasni kell! A vonat egyhangú zakatolással robog tova s mi mindjobban­ jobban távolodunk el a tengertől. Alig tudtunk belenyugodni abba, hogy el kell tőle válnunk. — Most, hogy gon­dolatban ismét átélem az elmúlt, de feled­hetetlen perceket, nem tudok tovább menni gondolataim fonalán, írni és irni szeretnék a tengerről, de nem tudok, csak érzem csodás lenyűgöző varázsát. A vonatban csendben alszunk mind­nyájan s álmunkban elvonul előttünk Velence s a tenger, mint egy égi, tündéri panoráma. Közeledünk Pesthez, a prózai valóság szét­ront minden édes álmot. Fáradtan siettünk át a Nyugati pálya­udvarra. 5-en elszakadtak tőlünk, tizenhár­man vagyunk. Csendben foglaljuk el helyün­ket s egykedvűen nézegetjük az ismert vidé­ket De midőn a vonat befut a hírös város pályaudvarába, mégis soknak hagyta el az ajkát e pár szó: „Csakhogy itthon vagyunk!“ . .. Fővárosi levelek. A kötelesség útján. Lehetetlen szívig érő meghatott­ság nélkül olvasni a király manifesz­­tumát. A fáradt vándor, nyolcvanöt esztendő súlyával a vállán, megáll egy pillanatra, hogy e dermesztő sze­rencsétlenség hatása alatt körülnézzen, s pár percet szenteljen a fenséges mártírok emlékének, azután letörli a könnyet, mely szemébe lopódzott, s felemelt fővel megy tovább hivatása utján. A fájdalomnak valami magasz­tos himnusza ez a manifesztáció. Be­szél a hű­ munkatársról, akit a köte­lesség teljesítés közben ragadott el egy aljas merénylet; beszél a hőslelkű­ hitvesről, aki rendületlen bátorsággal tartott ki ura mellett, és lelke mélyéig megindulva beszél a szegény három árváról, akikre kimondhatatlan fájdal­­l­m­at zúdított a sors. És miközben fárasztó útján megállva, egy pillanatra visszatekint, megemlékszik arról a közel hetedféltized esztendőről, amely alatt megosztotta népének minden örömét és bánatát. De mit láthatott a saját életében. Oly kevés örömet és oly rengeteg csapást. Alig lehet fel­sorolni a megpróbáltatások hosszú sorozatát. A bájos fiatal leány, akit selyem ruhájának fellobbanó tüze éget el; az egyetlen daliás fiú, ki a hirte­­lenül lesújtó végzetnek áldozata lesz; fiatal sarja az ősi fának, aki vadá­szaton múlik el váratlanul; majd mind­ezek koronája, „hitvesem, trónom ékessége“, akinek nemes szivét gyilkos tőr járja át, majd e hitvesnek hozzá méltó nővére, aki megrendítő körül­mények között jótékonyságának esik áldozatul. Ki tudná felsorolni vala­mennyit. És ez a nagylelkű aggastyán, mint mindig, úgy most sem tud más­ban vigasztalást találni, mint Isten iránt való rendületlen hitében, s köte­lességének teljesítésében. Letörli a könnyet, mely elönti szemeit — mely elöntötte annyiszor, hogy megint csak a nagy britt költő szavai jutnak az ember eszébe, amelyet az agg Yorky hercegasszony szájába ad : „A búnak láttam több mint nyolc­­van évét, S minden örömperc gyász­heten szörött meg, s azután felemelt fővel megy tovább — [magasságok felé _____1914. julius 13. Hétről-hétre. Az elismerés akkor igazi és mély, ha nem keresi az ünneplés vásári lármáját, hanem megelégszik szükebb környezettel. A külső disz, nagyhangú szónoklatok, példa­­állítások helyett ilyenkor igazán szívhez szólóan bensőségteljes. Ilyen csendes, de annál melegebb elismerében volt része az elmúlt héten ifj. Dömötör Pálnak. Az ifjú jelző bár nem illeti őt meg azért tettereje, energiája, szíve és munka­kedve az örök ifjú jelző használatára mél­tán jogosítja, a törvényesen előírt formák szerint azonban nem lévén többé öregebb Dömötör Pál megszűnt az ifjú jelző hasz­nálata. Annál inkább illik rá azonban „a mi Palikánk“ becéző jelző. Kora reggeltől késő estig egyik gazda­ságából ki a másikba be szokott járni a „mi Palikánk“. Dél rekkenő heve épp oly kevéssé tartja őt munkájában vissza, mint a zúgó szélvész, vagy a mindent tönkre tevő zivatar. Dömötör Pál ott van mindenütt a hol saját vagy a más érdeke megkívánja. Hány agyonszorongatott adós tartozik neki hálával, mennyi igazságos bírói ítélet meg­hozatala történt az ő nagy gazdasági szak­ismeretének igénybe vételével, mennyi ful­dokló anyagi viszonyok közt szenvedő nyerte vissza az ő tanácsa és kalácsa révén elveszettnek hitt vagyonát. „A mi Palikánk“ segített mindenkin jó szóval, tettel, pénzzel, maggal — s mikor hálás köszönetünket akartuk neki kifejezni — akkor már eltűnt mellőlünk, — ment tovább segíteni másokon. Milyen csodálatos energiájú, fáradha­tatlan gazda­g, azt nem kell e soroknak el­regélni. Nyílt titok ez; fogalom, valóságos szállóige. Terméketlennek, használhatatlan­nak jelzett területek mint lettek az ő tanácsa vagy keze munkája révén egy-egy Kánaánná! A­hol eddig csak a szellő élt meg s nem tudott 2—3 birka eltengődni ott ő végtelen

Next