Kecskeméti Hiradó, 1915. január-június (3. évfolyam, 2-30. szám)
1915-01-11 / 2. szám
1915. január 11. Kecskeméti Híradó 2. szám. — 3. oldal: bajtársunk s mi véle egyek, testvérek vagyunk a nagy háború minden dicsőséges erőfeszítésében. Hisz egy célért és egy ellenség ellen harcolunk egy lélekkel: a mi győzelmünk az ő győzelmük, az ő dicsőségük és szenvedésük a mienk s kiontott vérük is testvériesen a mienkkel egyesül a nagy küzdelem e hősi napjaiban. Becsület, tisztelet és szeretet az igaz ügyért helytálló vitéz török nemzetnek! Ám e rokonszenv és bajtársi együttérzés részünkről ne csak szavakban nyilvánuljon, a velük való egység tettekkel domborodjék ki a háború minden vonatkozásaiban. A sebesült török bajtársaink gondozására alakult Vörös-Félhold Egyesület testvéri szózattal fordult hozzánk, magyarokhoz. Nemes munkájában, melyet a Vöröskereszt mintájára folytat, a mi segítségünket is kéri. E felhívás meleg érzést, testvéri készséget kell, hogy ébresszen a magyar társadalomban. Gondoljunk az ügyünkért, érettünk harcoló és sebesülő távoli török bajtársakra s az irgalom jelképe a Kereszt nevében adakozzunk a Félhold irgalmas céljaira. A rokonérzés hálás, szép bizonyítéka lesz ez a magyar társadalom részéről. Adakozzunk! A gyűjtött adományokat mi rendeltetési helyükre, a Vörös-Félholdhoz juttatjuk. Budapest, 1914. Syilvester napján. fl „Vörös-Félhold" támogatására alakadult Országos Bizottság. özv. Károlyi Istvánná orflf Kuen-Hoffervári Károly elnöknő elnök és a nagy bizottság. A nő szerepe a háború alatt, gondolkodni se tudok. Megáll az eszem, ha másra akarják terelni működését, üres falakra méred tekintetem s túl akár nézni falon vagy képeken, füleim süketek más beszédre ... De a háború, annak ezerféle esélye, borzalmai, hőstettei, veszélye és diadala, katonáink győzelme vagy halála ez, ami lekötve tartja minden figyelmemet. Minden idegszálam végsőkig feszítve, érzésem húrjait örök rezgésbe tartja úgy, hogy felváltva sírok és ujjongok. Hogy én most társadalmi conventióknak éljek, látogatásokat tegyek, fecsegjek semmiségről, mi máskor az élet fűszere volt? Volt, — de már nem az. Úgy gondolom, más is, mindenki velem érez, érzi, tudja a nagy idők súlyát; érzi, hogy olyan történelmi időknek vagyunk részesei, amelyet századok múlva is emlegetnek, s mely örök időkre nagy betűkkel lesz a történelem könyvébe az utódok részére följegyezve bevésve. Tanulmány tárgya lesz évszázadokon át, nemcsak a háború, a harcok menete, a hadvezérek taktikája, fortélya, zseniálítása, vagy baklövése, szerencséje vagy balsorsa — de még nekünk itthon, vagy hátramaradottaknak megszokott kényelmünkben élőknek is minden tette, élete, szokása, áldozatkészsége vagy önzése, munkássága vagy közönye. Ha nyerünk, ha bukunk, itt az otthonunkban, katonáink bölcsőjénél, iskoláinál, városaink, országunk vezetőinél fogják kutatni, keresni a diadal, a győzelem vagy a bukás okát. Mert ugyebár, ha gyűlölt is előttünk az alattomos, mindig tőrrel, gyilokkal dolgozó szerb nép, soha senki se tagadhatja meg tőle, hogy hazáját lángolón, fanatikusan szerető s azért nemcsak maga kész minden pillanatban harcba, sőt halálba menni, de a szó szoros értelmében mindenét kész ismért feláldozni, nemcsak vagyonát, de még gyermekei életét is. Megtanították az apró gyerek sereget bombát dobni, puskát elsütni, pedig jól tudhatták, hogy az a gyermek csak egyszer fogja a bombát eldobni, vagy a puskát elsütni és azután már halálfia, mert a mi katonáink se hagyhatják bosszulatlanul az orvtámadást. Asszonyok által közvetlen a rajvonal mögött összeszedni sebesültjeiket és biztos helyre menekülni velük, míg a mi sebesültjeink többször vérzettek el ápolók hiánya miatt. És ők ezt mind a szívükben élő vágyért tették, hazájukat nagynak, dicsőnek tudni, bárha az életök árán is . . . Ezért ők lehetnek méltatlan ellenségek, de vitézségek, önfeláldozások eltagadhatatlan nekik. Úgy , örültem, mikor láttam, hogy már másnap beszélni kezdtek. Így ápoltam őket 4 napig. Bandi bácsi kieszközölte a polgármester úrnál, hogy másik kórházba vigyék őket. De csak kettőt, egy ott maradt magában. Azt azután is gondoztam, adtam neki fehérneműt. Nagyon kért, hogy vitessem őt hozzánk, de nem mertem, féltem az oroszoktól. Mikor 8-án nagy lövöldözés volt, félt szegény, én sem mertem hozzámenni s igy szegény éhen volt aznap. Hason csúszott az ajtóig (mert a lábai le vannak fagyva) és onnan kiabált segítségért. Egy asszony a hátára vette és elvitte abba a kis viskóba, ott a temető mellett, aztán eljött hozzám ennivalóért. Vittem szegénynek és mikor elmondtam neki, hogy a mi katonáink már itt vannak, sirt örömében. Mikor kórházba vittük két társaihoz, a másik szobában hallott katonánk holtestét találtuk. Szegények már örökös pihenőre tértek. Ott feküdtek addig, míg a mi katonáink el nem temették katonai pompával őket. Soltészné szobájában egy sebesült muszka meghalt és ott feküdt 10 napig. Az oroszok még el sem temették. No de elég már kedves gyermekeim, töltsétek el a szép karácsonyt jó kedvvel. Hisz körülöttetek nincs annyi szomorú kép és emlék mint nálunk, írjatok gyakran és sokat. Csókol szeretettel A mi részünkről nem mondhatjuk azt, hogy az utolsó ember, is elment a a harcba, aki mehetett volna. Bizony akadtak elegen, akik keresték és meg is találták a kibúvót. És sajátságos tünet, hogy éppen ezek, akik örökké kritizáltak, örök** hitetlenkedtek, nem bíztak a vezetőségben, kételkedtek harcosainkban, de jómaguk nyugodtan ültek itthon . . . Nem tudom megállni, hogy itt el ne mondjak egy párbeszédet, mely egy németországi pensióban egy vásárhelyi és egy berlini hölgy között történt. A magyar nő elpanaszolta, hogy egy fia a harctéren van, és most a másik fia, aki még igen fiatal, önként el akart menni. Persze nem engedtük — végezte be beszédét. Önök nem engedték azt, aki önként akar menni hazája védelmére? Csodálkozott a német nő. Hiszen úgy tudom, Magyarország is veszélyben van s a magyarok nagyon szeretik hazájukat. A magyar nő erre kissé megrestelkedve, elkezd mentegetőzni, hogy ő nem annyira volt ellene, mint inkább a férje. Mit a férje? — kérdezte a német hölgy. — Engedje meg, még azt megértem, ha egy anya szive gyengébb és félti a fiát, de hogy egy férfi ne engedje hazájáért harcolni fiát, ezt egy magyar emberrel nem tettem volna föl! Maga, ez a magyar úrnő beszélte el, hogy csaknem megsemmisülve a szégyentől vált el a berlini asszonytól... De hát ezek kivételek, ne is beszéljünk róluk sokat. (Folyt. köv.) — A háború tanulságai. — Irta és felolvasta: Pócsy Györgyné, Tisztelt hallgatóim! Meglehet, hogy Önök én tőlem mást vártak volna fölolvasásom tárgyául, mint a háborút. Valami vigabbat, vagy kellemetes sebbet, de engedjék meg, én másról még 50 fill. 1 kg. kenyér 1 K. 1 kg. hús 2 K. 1 1. tej 54 fillér, és ha még lehetne kapni. Ezek valóságos ázsiai állapotok, de remélhetőleg hamar megváltoznak, mert a hatóságok emberfeletti munkát végeznek, csakhogy a megszállás előtti állapotok visszatérjenek. Hát bizony édes fiacskáim, a legjobb akarat mellett sem küldhetek nektek semmit, mert bizony nem tudom, nekünk is lesz-e még kenyerünk is, mert itt mindnyájan csak katonai kenyeret eszünk. Tehát legyen nektek a karácsonyi ajándék az, hogy hála Istennek már túl vagyunk a veszedelmen és hogy mamátoknak semmi baja sem történt. Gyűjtöm a háborús emlékeket, már van két srapnelem. Majd ha egy kicsit befagy, elmegyek megnézni a csata színhelyét. Mikor bejöttek az oroszok, ott a járvány kórházban maradtak szegény katonáink, mindenki elmenekült, csak ők maradtak ott. 4 napig voltak minden élelem nélkül. Azt gondoltam, meghasad a szívem, de odamenni nem mertünk, féltünk a muszkáktól. Bandi bácsi végre megkapta az engedélyt az orosz kommandótól és így elmentem a kórházba, ha kolera kórház is és vittem nekik reggelit. Soha sem felejtem el azt a képet! Három katonánk feküdt ott négy napig, hideg szobában és még csak vizük sem volt. Mikor meglátták az enni valót, csak a szemükkel kértek, mert már beszélni sem tudtak. Bandi, bácsi mindennap befutott nekik, én meg naponta enni vittem Anyákotok. HÍREK. Özv. Pataky Imréné halála. Alig hogy felocsúdtunk a váratlan szerencsétlenség hatásai alól, mely néhány héttel ezelőtt özv. Pataky Imréné úrnőt érte, s már is lesújtott reánk, amitől úgy féltünk, a szomorít halálhír. A jótékonyság legnemesebbszivü angyala, özv. Pataky Imréné, nincs többé, mérhetetlen szenvedéseitől megváltotta a halál. Reá nézve megváltás volt, de az itthagyottaknak soha nem pótolható, fájdalmas veszteség a széplelkü, nemesszivü, aranyos kedélyű „Sarolta néni“ halála. Nyugodjanak békén áldott hamvai, melyeket ezrek gyászoló bánatkönnyei kisérnek örök nyugalomra. — A Prof. Egyesület Leányköre szerdán este fél 9 órakor tombolával egybekötött teaestély rendez. — Dr. Katona Ernő meghalt. A legmélyebb megdöbbenéssel és őszinte részvéttel vesszük a lesújtó gyászhírt dr. Katona Ernő földmivelésügyi miniszteri titkár hirtelen villámcsapásként ható haláláról. Benne a legodaadóbb családtag, a leghűbb barát, a tevékeny, tehetséges hivatalnok és író, kiben lapunk is egyik illusztris munkatársát gyászolja — hanyatlott a könyörtelen halál karjaiba férfikora delén, tettereje teljében. Mindannyiunk fájdalmas részvéte kiséri a siri magányba városunk kiváló fiát. — Egy polgárőr bravúrja. Egyik éber köteleségtudó polgárőr, különben tanárember, hivatása teljesítése közben éppen abban a pillanatban csípte nyakon a tolvajt, amikor a város tuajjdonát képező fák mellől a karókat kihuzogatta. A tettenért tolvajt a rendőrség kezére adta. — Férfi női ruhában. Tegnap a Nagykőrösi utcán egyik szemfüles detektivünket figyelmessé tette két kislány beszélgetése egy előttük haladó női ruhába öltözött egyénről, hogy az nem nő, hanem férfi. A gyanús egyént, aki a zálogházba ment a detektív igazolásra szólította fel és a rendőrség kihágási osztályán előállította. Ott alapos vizsgálat után kitűnt, hogy tényleg férfi, de 13 éves kora óta női ruhában jár, hosszú hajat hord, ami állítása szerint hozzátartozik foglalkozásához, mivel" nőimitátornak mondta magát. Előkelő, nagykőrösi rokonságáról kigondolt meséje hazugságnak bizonyult, Nagykőrös nem is fogadta el, hanem csak Balassagyarmat, ahová őt is teloncolták.