Kecskeméti Közlöny, 1919. november (1. évfolyam, 44-68. szám)
1919-11-19 / 58. szám
Censural: Sub-Locot* Cartis. Kecskemét, 1919 november 19 Szerdai. évfolyam 58. szám KECSKEMÉTI KÖZLÖNY Előfizetési ára: Felelős szerkests. Dr. KISS ENDRE Szerkesztőség: Arany János-u. 6. sz. Egész évre.........................120 kor. — Kiadóhivatal: Arany János-u. 6. sz. Fél évre.................................60 * ***** szám ^ 50 fillér Megjelenik minden nap Hirdetéseket felvesz a kiadóhivatal. Az antantbizottságok, valamint a román kir. hadsereggel történt megállapodás szerint a román kir. hadsereg ma éjjel kiüríti Kecskemétet, mely a mai napon a demarkácionális vonal volt. A rend feletti őrködést a ma délben érkezett antant-bizottság mellett a kecskeméti karhatalmak veszik át. A nemzeti hadsereg csütörtökön vonul be Kecskemétre. Az ünnepélyes fogadtatás a város lakossága részéről pénteken lesz. A nemzeti hadsereg előőrseként ma, kedden délben 100 csendőr érkezett Budapestről. Horthy fővezér kiáltványa. Horthy Miklós, a nemzeti hadsereg fővezére, a következő kiáltványt bocsátotta ki: Magyarok! Közel egy évi züllés után újjászületett a magyar haderő és hála a Dunántúl nemes népének, megindult Budapest felé. Fölöttetek hónapokig vörös rongy és idegen nép zászlója lengett. Ezt a gyalázatot hitvány nemzetközi kalandorok és megrontott magyarok hozták reánk. A nemzetrontásnak immár vége van. Az újraébredt magyarság ereje le fog sújtani minden próbálkozásra, mely építőmunkánkat hátráltatni merészelné. Büszkén és örömmel dobog fel a magyar szív, amerre sastollat lenget a szél és elnémul minden kishitűség, gáncsoskodás és nemzetrontás. Csapataim mindenütt megtartatják és megtartják a rendet. Mindenkitől fegyelmezett, öntudatos és tettrekész magatartást követek meg. HORTHY MIKLÓS sk., fővezér. — A nemzeti hadsereg ünnepélyes fogadtatásának programmját holnapi számunkban részletesen hozzuk. — Zászlót, kokárdát előjegyezhetni azonnali szállításra jutányos áron az Egyesült Kisgazda és Földmives Párt Rákóczi-út 5. sz. (földszint) alatti helyiségében. — Felhívjuk olvasóinkat, hogy a fogadtatási ünnepség céljaira minden virágot a kegy tárgy üzletbe, vagy a Protestáns Egyesületbe szállítsanak be, ahol azokat átveszik, csokrokba kötik és az ünnepség napjáig megőrzik. / Sportéletünk. — Irta: Dr. Bencsik Géza. — (I. közlemény.) Ma már erről a témáról is lehet beszélni, anélkül, hogy általa gúnyos és kicsinyhitű mosolyt váltanánk ki idegen és benszülött kecskeméti embertársunkból. Pedig de másként volt ez még egy jó évtizeddel ezelőtt, amikor ha az ember ama igazán kevesek előtt, akik a sportot más vidéken jártukban valahol megkedvelték, arról beszélt, hogy Kecskeméten is lehetne sportot teremteni, csaknem komoly neheztelést vont magára, vagy legalább is „derültséget“ keltett, mert a mi talajunkon addig minden komoly kísérlet csütörtököt mondott. Tényleg a régi, lassú vérkeringésű, erősen konzervatív Kecskemétnek nem való volt a sport. De azóta nagyot változott a világ s benne Kecskemét is. Hála Istennek, ma már abban a helyzetben vagyunk, hogy sportunkról akár krónikát írhatnánk, habár annak nem minden sora lenne dicsőséges, sok árnyat vetne felfelé és lefelé, de fényesen bizonyítaná, hogy ha verejtékes küzdelem árán is, de lehetett és kellett Kecskeméten sportot teremteni. Nem akarok krónikát írni, de mikor sportéletünk képét s a jelen feladatait le akarom szögezni, nem tudok szabadulni bizonyos reminiszcenciáktól, melyek talán rég feledésbe merültek, de hiszem, hogy nem érdektelenek. Sportoló emberek mindenkor akadtak Kecskeméten, de tömörülni nem tudtak. Mint tömegsport, legkorábban a korcsolyázás jelentkezett , mert a pályafenntartás valóban kényszerítette a korcsolyázókat a tömörülésre. 1879-ben megalakult a ma is virágzó Kecskeméti Korcsolyázó Egylet, melyről alább még lesz egy-két mondanivalóm. Ez volt egyedüli sportegyletünk, mindaddig, míg ezelőtt cirka két évtizeddel az akkor ép fellendült kerékpársportnak kedvelői, továbbá a vívók és tornászok is meg nem alkották saját kis csoportjaikat. (Félreértés elkerülése végett megjegyzem, hogy a vadászat és a tenniszezés a tömegsport keretein kívül állván, a helybeli tennisz- és vadásztársaság alakulatait sem számítom az itt szóban levő egyesületek közé.) A kerékpárosok szereplése igen rövid tartamú volt, egyszer rendeztek egy nagyobb versenyt, — a pálya amfiteátrumszerű romjai ma is felismerhetők a Szentháromság-temető melletti réten, — egyéb emlék nem is maradt fenn utánuk. Ez a sport nálunk teljes hanyatlásban van, amióta kimondták a jelszót, hogy „egyoldalú“ és bizonyos mértékben ártalmas. Pedig nem ez az oka a hanyatlásnak, — mert semmivel sem egyoldalúbb és ártalmasabb a kerékpározás sem, mint bármely futósport, beleértve a footballt is, hanem egyedül a jól járható utak hiánya, a sok sár és por, ami elrettent. Mondhatjuk, hogy Középeurópa jól járható utai hazánk nyugati határainál kezdődnek , íme arrafelé a kerékpározás a legideálisabb szabadsportnak, a turistikának is hatalmas versenytársa lett. Nem csodálkozhatunk tehát, hogy itt Kecskeméten a sportszerű kerékpározásnak nyoma sincs. Más sors várt azonban a vívókra és tornázókra. Ezek egy erőteljes egyletet alkottak : a Kecskeméti Torna- és Vívóegyletet a sportszerű vívásnak fogalmát közönségünkkel megismertették, azt úgy megkedveltették, hogy akkoriban semmiféle látványosság sem tudott volna oly nagyszámú nézőt vonzani, mint egy-egy vivó-ünnepély. Ez a szérum a bizonyult : néző és bámuló volt tömérdek, az ifjúság különösen a diákság csatlakozott is lelkesen, de hiába volt a kis gárda minden törekvése, vezetőjüknek minden emberfeletti munkája, az egylet évrőlévre gyengült, tagjai — teljes tisztelet a csekély számú kivételnek — egyszerűen cserben hagyták s egy évtizedes munka után a még kitartó tagok keserű konzekvenciát vonhattak, melyben benne volt helyi társadalmunk, hogy úgy mondjam, erős kritikája is. Az egylet látszólag eljutott a lassú, csendes kimúláshoz, ami bizton be is következett volna, ha nem lett volna oly erős a hite a jobb jövőben ama 2—3 embernek, akik még kitartottak. Itt le kell szögeznem azt a példátlan közömbösséget, mellyel városunk akkori vezetősége, no meg a „nagyközönség" is a jobb sorsra méltó egylet küszködéseit nézte. A városi hatóság egyáltalán nem ismerte a sport fontosságát, még kevésbbé ismerte erkölcsi kötelességének annak támogatását (igaz, akkoriban még a kormánynál sem igen voltak ennek tudatában!) Hogy a „nagy közönségről“ se feledkezzem meg, ez körülbelül vásári komédiát látott a sportban, melyet egyszer-kétszer gyönyörködve néz, de azután eszébe sem jut „együtt komédiázni.“ Hanem ekkor történt valami, ami a csendes nyugalmat egy kissé felzavarta. Budapesten már hatalmas sportélet volt, a szellő mihozzánk is átcsapott, egyszer csak cikkek jelentek meg a Kecskeméti Friss Újság hasábjain, melyek az összes sportagokat felölelő új.egyesület, a Kecskeméti Atlétikai Club felállítását jelezték. A mozgalom a jogakadémia akkori ifjúságától indult ki, s minden kishitűség, gúnyolódás és temérdek akadály dacára csakhamar széles arányokat öltött. Ez a mozgalom és a korai eredmény teljesen az ifjúság érdeme volt, mert meglett sortférfiaink, kik a fentiek szerint eleget tapasztaltak, elég szalmalángot kaptak, eleinte teljesen visszavonultak s a Kecskeméti Torna- és Vivóegylet kebelében bizonyos maliciával kevert aggodalommal és élénk figyelemmel kisérték az uj egyesületet, melynek sorsát megpecsételve látták. Hogy mi történt azután, sok volna részletezni, de a klub, miután sok-sok keserű napot átélt, úgy megerősödött, hogy a Torna- és Vivó-Egylet készséggel melléje szegődött, vele egyesült, miáltal a klub végleges fennállása vitán kívülivé vált s óriás léptekkel közeledik kitűzött céljaihoz, melyeket évtizedes működése alatti fényes sikereivel jórészt már is megvalósított, sőt a példát városunkban újabban keletkező egyéb sportköröknek is megadta. Hogy hol tartana sportéletünk akkor, ha a háború közbe nem jön, elképzelni is nehéz, de nem is jó reá gondolni, ehelyett inkább a jelen feladatain kell gondolkoznunk. A fentebb vázolt kis visszatekintésből leszűrhetjük a tanulságot, hogy az efeje feladatok megvalósítása csakis a társadalom útján történhetik, nem elég egyesek önfeláldozása, a hatósági támogatás vagy kezdeményezés, hanem csakis társadalmi akció hozza meg az eredményt. Ha ez megvan, csak akkor kell hozzá a hatóságok legmeszszebb menő támogatása s végül, ami tán legfontosabb, az anyagiakkal bőven rendelkező körök pénzbeli áldozata. Nálunk már minden feltétel megvolna : a gyakorlati sportkedvelők száma oly tetemes, hogy foglalkoztatásuk az eddigi keretekben s a jelenleg rendelkezésre álló helységekben szinte lehetetlen s miként a KAC