Kecskeméti Közlöny, 1919. november (1. évfolyam, 44-68. szám)

1919-11-19 / 58. szám

Censural: Sub-Locot* Cartis. Kecskemét, 1919 november 19 Szerda­i. évfolyam 58. szám KECSKEMÉTI KÖZLÖNY Előfizetési ára: Felelős szerkests. Dr. KISS ENDRE Szerkesztőség­: Arany János-u. 6. sz. Egész évre.........................120 kor. — Kiadóhivatal: Arany János-u. 6. sz. Fél évre.................................60 * ***** szám ^ 50 fillér­­ Megjelenik minden nap Hirdetéseket felvesz a kiadóhivatal. Az antantbizottságok, valamint a román kir. hadsereggel történt meg­állapodás szerint a román kir. hadsereg ma éjjel kiüríti Kecskemétet, mely a mai napon a demarkácioná­­lis vonal volt. A rend feletti őrködést a ma délben érke­zett antant-bizottság mellett a kecskeméti karhatalmak ve­szik át. A nemzeti hadsereg csütörtökön vonul be Kecs­kemétre. Az ünnepélyes fo­gadtatás a város lakossága részéről pénteken lesz. A nemzeti hadsereg előőrse­ként ma, kedden délben 100 csendőr érkezett Budapestről. Horthy fővezér kiáltványa. Horthy Miklós, a nemzeti had­sereg fővezére, a következő kiáltványt bocsátotta ki: Magyarok! Közel egy évi züllés után újjá­született a magyar haderő és hála a Dunántúl nemes népének, meg­indult Budapest felé. Fölöttetek hónapokig vörös rongy és idegen nép zászlója lengett. Ezt a gyalázatot hitvány nemzetközi ka­landorok és megrontott magyarok hozták reánk. A nemzetrontásnak immár vége van. Az újraébredt ma­gyarság ereje le fog sújtani minden próbálkozásra, mely építőmunkánkat hátráltatni merészelné. Büszkén és örömmel dobog fel a magyar szív, amerre sastollat lenget a szél és elnémul minden kishitű­ség, gáncsoskodás és nemzetrontás. Csapataim mindenütt megtartat­ják és megtartják a rendet. Mindenkitől fegyelmezett, öntuda­tos és tettrekész magatartást köve­­tek meg. HORTHY MIKLÓS sk., fővezér. — A nemzeti hadsereg ünnepé­lyes fogadtatásának programmját hol­napi számunkban részletesen hozzuk. — Zászlót, kokárdát előjegyez­hetni azonnali szállításra jutányos áron az Egyesült Kisgazda és Föld­­mives Párt Rákóczi-út 5. sz. (föld­szint) alatti helyiségében. — Felhívjuk olvasóinkat, hogy a fogadtatási ünnepség céljaira min­den virágot a kegy tárgy üzletbe, vagy a Protestáns Egyesületbe szállítsanak be, ahol azokat átveszik, csokrokba kötik és az ünnepség napjáig meg­őrzik. / Sportéletünk. — Irta: Dr. Bencsi­k Géza. — (I. közlemény.) Ma már erről a témáról is lehet be­szélni, anélkül, hogy általa gúnyos és ki­csinyhitű mosolyt váltanánk ki idegen és benszülött kecskeméti embertársunkból. Pe­dig de másként volt ez még egy jó évtized­del ezelőtt, amikor ha az ember ama igazán kevesek előtt, akik a sportot más vidéken jártukban valahol megkedvelték, arról be­szélt, hogy Kecskeméten is lehetne sportot teremteni, csaknem komoly neheztelést vont magára, vagy legalább is „derültséget“ kel­tett, mert a mi talajunkon addig minden ko­moly kísérlet csütörtököt mondott. Tényleg a régi, lassú vérkeringésű, erősen konzerva­tív Kecskemétnek nem való volt a sport. De azóta nagyot változott a világ s benne Kecskemét is. Hála Istennek, ma már abban a helyzetben vagyunk, hogy spor­tunkról akár krónikát írhatnánk, habár an­nak nem minden sora lenne dicsőséges, sok árnyat vetne felfelé és lefelé, de fényesen bizonyítaná, hogy ha verejtékes küzdelem árán is, de lehetett és kellett Kecskeméten sportot teremteni. Nem akarok krónikát írni, de mikor sportéletünk képét s a jelen feladatait le akarom szögezni, nem tudok szabadulni bi­zonyos reminiszcenciáktól, melyek talán rég feledésbe merültek, de hiszem, hogy nem érdektelenek. Sportoló emberek mindenkor akadtak Kecskeméten, de tömörülni nem tudtak. Mint tömegsport, legkorábban a korcsolyázás je­lentkezett , mert a pályafenntartás valóban kényszerítette a korcsolyázókat a tömörü­lésre. 1879-ben megalakult a ma is virágzó Kecskeméti Korcsolyázó Egylet, melyről alább még lesz egy-két mondani­valóm. Ez volt egyedüli sportegyletünk, mind­addig, míg ezelőtt cirka két évtizeddel az akkor ép fellendült kerékpár­sportnak ked­velői, továbbá a vívók és tornászok is meg nem alkották saját kis csoportjaikat. (Félre­értés elkerülése végett megjegyzem, hogy a vadászat és a tenniszezés a tömegsport ke­retein kívül állván, a helybeli tennisz- és vadásztársaság alakulatait sem számítom az itt szóban levő egyesületek közé.) A kerékpárosok szereplése igen rövid tartamú volt, egyszer rendeztek egy na­gyobb versenyt, — a pálya amfiteátrum­­szerű romjai ma is felismerhetők a Szent­háromság-temető melletti réten, — egyéb emlék nem is maradt fenn utánuk. Ez a sport nálunk teljes hanyatlásban van, ami­óta kimondták a jelszót, hogy „egyoldalú“ és bizonyos mértékben ártalmas. Pedig nem ez az oka a hanyatlásnak, — mert semmi­vel sem egyoldalúbb és ártalmasabb a ke­rékpározás sem, mint bármely futó­sport, beleértve a footballt is,­­ hanem egyedül a jól járható utak hiánya, a sok sár és por, ami elrettent. Mondhatjuk, hogy Középeu­­rópa jól járható utai hazánk nyugati hatá­rainál kezdődnek , íme arrafelé a kerékpá­rozás a legideálisabb szabadsportnak, a tu­­ristikának is hatalmas versenytársa lett. Nem csodálkozhatunk tehát, hogy itt Kecskemé­ten a sportszerű kerékpározásnak nyoma sincs. Más sors várt azonban a vívókra és tornázókra. Ezek egy erőteljes egyletet al­kottak : a Kecskeméti Torna- és Vívóegyletet a sportszerű vívásnak fogalmát közönsé­günkkel megismertették, azt úgy megkedvel­­tették, hogy akkoriban semmiféle látványos­ság sem tudott volna oly nagyszámú nézőt vonzani, mint egy-egy vivó-ünnepély. Ez a szérum a bizonyult : néző és bámuló volt tömérdek, az ifjúság különösen a diákság csatlakozott is lelkesen, de hiába volt a kis gárda minden törekvése, vezetőjüknek min­den emberfeletti munkája, az egylet évről­­évre gyengült, tagjai — teljes tisztelet a csekély számú kivételnek — egyszerűen cserben hagyták s egy évtizedes munka után a még kitartó tagok keserű konzek­venciát vonhattak, melyben benne volt helyi társadalmunk, hogy úgy mondjam, erős kri­tikája is. Az egylet látszólag eljutott a lassú, csendes kimúláshoz, ami bizton be is kö­vetkezett volna, ha nem lett volna oly erős a hite a jobb jövőben ama 2—3 embernek, akik még kitartottak. Itt le kell szögeznem azt a példátlan közömbösséget, mellyel városunk akkori ve­zetősége, no meg a „nagyközönség" is a jobb sorsra méltó egylet küszködéseit nézte. A városi hatóság egyáltalán nem ismerte a sport fontosságát, még kevésbbé ismerte er­kölcsi kötelességének annak támogatását (igaz, akkoriban még a kormánynál sem igen voltak ennek tudatában!) Hogy a „nagy közönségről“ se feledkezzem meg, ez körülbelül vásári komédiát látott a sport­ban, melyet egyszer-kétszer gyönyörködve néz, de azután eszébe sem jut „együtt ko­­médiázni.“ Hanem ekkor történt valami, a­mi a csendes nyugalmat egy kiss­é felzavarta. Bu­dapesten már hatalmas sportélet volt, a szellő mihozzánk is átcsapott, egyszer csak cikkek jelentek meg a Kecskeméti Friss Új­ság hasábjain, melyek az összes sportagokat felölelő új­­.egyesület, a Kecskeméti Atlétikai Club felállítását jelezték. A mozgalom a jogakadémia akkori ifjúságától indult ki, s minden kishitűség, gúnyolódás és temérdek akadály dacára csakhamar széles arányokat öltött. Ez a mozgalom és a korai eredmény teljesen az ifjúság érdeme volt, mert meglett sortférfia­­ink, kik a fentiek szerint eleget tapasztaltak, elég szalmalángot kaptak, eleinte teljesen visszavonultak s a Kecskeméti Torna- és Vivóegylet kebelében bizonyos maliciával kevert aggodalommal és élénk figyelemmel kisérték az uj egyesületet, melynek sorsát megpecsételve látták. Hogy mi történt azután, sok volna rész­letezni, de a klub, miután sok-sok keserű napot átélt, úgy megerősödött, hogy a Torna- és Vivó-Egylet készséggel melléje szegődött, vele egyesült, miáltal a klub végleges fenn­állása vitán kívülivé vált s óriás léptekkel közeledik kitűzött céljaihoz, melyeket évtize­des működése alatti fényes sikereivel jórészt már is megvalósított, sőt a példát városunk­ban újabban keletkező egyéb sportköröknek is megadta. Hogy hol tartana sportéletünk akkor, ha a háború közbe nem jön, elképzelni is nehéz, de nem is jó reá gondolni, ehelyett inkább a jelen feladatain kell gondolkoznunk. A fentebb vázolt kis visszatekintésből leszűrhetjük a tanulságot, hogy az efeje fel­adatok megvalósítása csakis a társadalom útján történhetik, nem elég egyesek önfel­áldozása, a hatósági támogatás vagy kezde­ményezés, hanem csakis társadalmi akció hozza meg az eredményt. Ha ez megvan, csak akkor kell hozzá a hatóságok legmesz­­szebb menő támogatása s végül, ami tán legfontosabb, az anyagiakkal bőven rendel­kező körök pénzbeli áldozata. Nálunk már minden feltétel meg­volna : a gyakorlati sportkedvelők száma oly tete­mes, hogy foglalkoztatásuk az eddigi kere­tekben s a jelenleg rendelkezésre álló hely­ségekben szinte lehetetlen s miként a KAC

Next