Kecskeméti Közlöny, 1920. február (2. évfolyam, 26-49. szám)
1920-02-15 / 37. szám
Kecskemét, 1920. február 15. Vasárnap II. évfolyam 37. szám. KECSKEMÉTI KÖZLÖNY Előfizetési ára: Felelős szerkesztő : Dr. KISS ENDRE J Szerkesztőség: III. ker., Szabadság-tér " Egész évre........................120 kor. --------- 1. szám, II. em. 3 ajtó. Telefon: 120 Félévre..............................60 „ Egyes szám ára 50 fillér Megjelenik minden nap Kiadóhivatal: Arany János u. 6. sz. Müvészteelepíink. Félve szólamlok meg — Kölcseyt idézve — tisztelt közönség, látván a nevezetes többséget, amely művésztelepeink fölött a pálcát már-már eltörni készül. Talán nem is szólaltam volna fel én sem, ha a város pénzügyi bizottsága utolsó meggondolásra ki nem adja a megszüntetés kérdésének megvitatását a múzeum és könyvtári bizottságnak. Remélve, hogy e szakbizottságban érdemleges módon fognak kidomborodni a művésztelep kulturális és művészeti jelentőségének körvonalai, én főleg arra a népszerűlen feladatra vállalkozom, hogy a „veszszen” kiáltó laikus tömeg hangulatában ébresszek megértést egy olyan ügy számára, amelyet csődbe juttatott a magyar nemtörődömség és most pusztulását kívánja a hagyományos magyar rövidlátás. Vállalkoztam e népszerűtlen ügy védelmére, pedig jól tudom, hogy legkevesebb belső okom és érzelmi közösségem lehet erré nekem, aki mindig javíthatatlan híve és védelmezője voltam a keresztyén és nemzeti hagyományoknak, aki üldöztetéseket is szenvedtem annak az álnok szabadkőműves társaságnak egymást tologató szövetségétől, amelynek alapítása s nemzetközi és destruktív szellemének hű fotográfiája volt a művésztelep. Távol legyen tőlem, hogy Kada Elek szellemét megbántsam fentebbi kiszólásommial! Amig a Katona Kör vezetésében mellette dolgoztam s vele kulturális dolgokról eszméket cserélhettem, volt alkalmam belátni az ő törekvéseibe, amelyek a művésztelepet is épen oly szellemi erősségéül szánták a kecskeméti magyarságnak, mint amilyen anyagi erősségünk lett Szt.Lőrinc puszta megszerzése. Nem a Kada Elek korán megfáradod és sírba hanyatlott tevékeny kezein múlott, hogy a kecskeméti művésztelep nem lett azzá, aminek kezdeményezője szánta: egy sajátosan alföldi magyar művészkolóniává, a magyar alföld szépségeit, jellegzetes tájait és embereit szeretettel meglátó és megláttató fajmagyar művészi iskolává, sőt nem még irányt adó tényezővé sem városunk művészeti életében és ifjúságunk művészeti nevelésében. Azok, akik Kada örökségét átvették, a hivatalos és hivatásos vezetők, keveset törődtek a művésztelep nemzeti és kulturális céljaival ; nem tekingettek bele a telep beléletébe, ahol szabadon tenyészett néha a legszertelenebb alkotásokat produkáló művészi szabadság s vele együtt gyakran a társadalmi konvenciókat negligáló slendriánság is. Tagjai felvételében is nem annyira a tehetség és művészeti érdekek, mint inkább egyoldalú faji és felekezeti szempontok voltak az irányadók, míg nem a kommunizmus alatt testületileg szint vallott az egész telep azok irányában, akik a magyarság és kereszténység jogainak és jellegének eltörlésére szövetkeztek. De hát mondta-e valaha valaki az irányadók közül a művésztelep vezetőjének szemébe: nemzed művészet várunk Tőletek Uram!? Avagy figyelmeztette-e a közvélemény a művésztelep tagjait csak egyszer is, hogy vannak kötelességeik a keresztyén magyarsággal szemben, amely nekik Kecskeméten otthont épített ?! — Nem emlékszünk rája. No ha nem, hát akkor nem a művészek a felelősek, hanem a korszellem, amely nem tudta vagy nem akarta őket irányítani. Mert ahol a város szóvivő urai Szántó mester elöl ügetése mellett radikális szövetségben lovagolnak a magyarság és kereszténység végzetessé vált teljes meggyöngítésére, ugyan hogy várhatunk ott a művészektől nemzeti érzést, szint és itt, akikről elvégre már Arany János megmondotta : művész hazája széles e világ! ? Mi a teendőnk tehát ? — A felelet már önként kínálkozik. Fajtudatos nemzetté, öntudatos keresztyénséggé szervezni a magyarságot és — akkor lesz ismét nemzeti művészet, magyar zene és magyaros irodalom és részen emelkedett keresztyény felfogás irodalomban és művészetben. Mert bizony Munkácsy, Benczúr és Szinnyei Merse a hatvanas és hetvenes évek magyar eszményeket lehelő nemzeti levegőjében lettek magyar művészekké és a nagy olasz mesterek keresztyén művészete is csak hitteljes keresztyén közszellemből fakadhatott. Ámde viszont minthogy a művészeti alkotások épen annyira kifejezői, mint lélekemelő, hitélesztő és fajnemesítő eszközei is a keresztyén és nemzeti érzésnek és gondolatnak, természetes, hogy minden öntudatos nemzeti társadalom iparkodik is a művészeteket szolgálatába szegődtetni, céljainak és törekvéseinek szerves alkotó részévé tenni. Ha tehát csak egy szemernyi komolyság van a keresztény nemzeti társadalom újjászervezési törekvéseiben — és én hiszem hogy van — az iskolák után mindjárt a művészetekre kell az új honfoglalást nagy mohósággal irányítanunk. Mert ha igaz, hogy nyelvében él a nemzet, az is igaz, hogy művészetében virágzik ki szelleme. Ez az ifjúság nevelője, szellemének megtermékenyítője és férfikorának gyümölcsérlelő nyara. Ha tehát még nem volna meg, most kellene megalapítani művészetünket, hogy a főváros nemzetközi légköréből és romlott erkölcsű világából elvonva, a vidék egészséges természetes életviszonyai közt neveljünk a magyar keresztény eszmevilágnak művészi ihletségű alkotókat és tolmácsokat. Igen tisztelt közönség, a keresztény nemzeti társadalomnak szüksége van a kecskeméti művésztelepre. Ott kell megragadnunk a legnagyobb energiával a kezdeményezést a nemzeti szellem kiépítésére, ahol legbiztosabb várai voltak a nemzetközi érdekszövetségnek. Ilyen pedig elsősorban a sajtó és a művészet. De a keresztény magyar ifjúság védelmének érdeke is azt kívánja, hogy mindazokat az eszközöket is rendelkezésükre belássuk a törekvő magyar ifjaknak, amelyek segélyével felibünk kerekedtek a nemzetköziek. És ha tudtunk áldozni ilyen idegen istenek oltárán százezreket, épen csak véreinkkel, a magyar keresztény ifjúsággal szemben Akarnánk-e rövidlátásból szűkkeblűéi? lenni? Félre tehát minden kishitűséggel és rövidlátással, amely a művésztelep nemzeti és helyi hivatását tagadja. De félre ám a nemtörődömséggel is, amely a müvésztelepet eddig is engedte csak úgy szabadon tenyészni, botránkozására a nemzeti és keresztény érzületű közönségnek. Újra kell szervezni müvésztelepünket nemzeti szellemben s az öntudatra ébredt magyarság nemzeti céljainak szolgálatára. A szervezés és állandó irányítás munkáját pedig egy jóakaratú és hozzáértő, de energikus kis bizottságra kell ruházni, amelynek tudása is, kitartása is lesz a keresztény nemzeti kultúra melegágyává szervezni át művésztelepünket. Marton Sándor. Farsang utolsó vasárnapja. A mámoros tobzódás hullámai ilyenkor tornyosulnak legmagasabbra és hányjákringatják a puszta létezésnek oly igen örülő embert, hogy az a feszítő széles jókedv, amivel nem bír megbirkózni az ember, felemelje, vagy a sárba dobja a teremtés koronáját. Szép a jókedv, ami a becsületes elvégzett munka tudatából ered. Felemelő az öröm, ha a tiszta lelkiismerettel párosul. Egészséges dolog mulatni, ha nem keressük magát a mulatást. És most ? Most, mikor már régóta a nagyböjtben vagyunk és hajh, mikor következik a húsvét, a feltámadás! — most nem tudhatunk szívből örülni. Az elmúlás olyan közel van lelkünkhöz, az igazságtalanság feketéje szemünk előtt vibrál, küzdünk az élettel és küzdünk a kétségbeeséssel. Megfojtani akarnak bennünket; a hazájukból kiüldözöttek itt járnak közöttünk és fájdalmas — talán szemrehányó — tekintetük oly nagyon ránk tapad. Mi és ők egy voltunk! Dicsőséges, hatalmas nemzet. Egy hazánk volt ez most ami maradt, az is a közös tulajdonunk. Talán bűnösök is vagyunk, talán nem is végeztünk egész munkát, talán nem is találtuk még meg a helyünket, aminthogy nagyon-nagyon elkalandozgattunk tőle mindig. Tudjuk-e már, hogy mi volt a hibánk? Vagy még mindig benne vagyunk? Tépelődések gyötörnek. Kétségeink vannak. Hogy kell csinálni, hogy megtaláljuk a legjobb utat ? Minden kétséges. Csak az biztos, hogy ilyen szomorú farsangunk még nem volt. Csak az bizonyos, hogy most mulatni, poharazni, Babesnak áldoznunk nem lehet, míg készen nem leszünk. Törjük le azt a széles jókedvet, győzzük le azt a feszítő energiát, formáljuk, gyűrjük bele a munkába! Sokat vesztettünk, sokat kell visszaszereznünk! Emlékezés att misszió délutánjára A Katit. Nővédelmi Misszió csütörtöki finom tónusú, bensőséges délutánján a mai magyar élet két uralkodó érzése: a fájdalom és a szeretet ölelkezett; a mi fájdalmunk és a mi szeretetek, nemeslelkű asszonyok. A mi mélységes fájdalmunk életre hívta szivetekben a csodatevő szeretetet s ez a két fenséges érzés egybefonódva ott élt, ott remegett mindnyájunk lelkében. Mindkét érzésnek erős, mélyen zengő szava van. A szeretet szava arra int, hogy ne engedjük lelkünket a kétségbeesésbe zuhanni; fájdalmunk hangja pedig arra figyelmeztet most minden érző szivet, hogy nem szabad az otthonok kényelmébe s a tanyák dús nyugalmába beletemetkezni, mert nehéz, sorsdöntő idők járnak hazánk felett. Fájdalom és szeretet, ha szorosan egybefonódtok, megteremtitek azt az isteni csodát, hogy az erőszakkal szétdarabolt haza testét a lelkek széttéphetetlen egysége fogja összetartani. Dobogjatok forrón asszonyi szivek, •szeretetetek erejére nagy szüksége van most drága hizánknak. Dénesné Boga Jana. — A szibériai hadifoglyok csomagjai. A Magyar Vörös Kereszt Egylet hadifogoly gyámolító és tudósító hivatala (V. Nagykoroztautca 13.) közhírré teszi, hogy a szibériai hadifoglyok részére átvett csomagokat február 9-én a békedelegáció vonatával külön kocsiban Bécsbe irányították. A csomagokat a dán követségnek a hadifogoly iroda megbízottja adja át, aki a küldeményt Bécsbe kíséri.