Kecskeméti Közlöny, 1925. december (7. évfolyam, 274-297. szám)

1925-12-25 / 294. szám

6 Kecskeméti Közlősy 1921. december 25 Kis paródia az újságszerkesztésről, amelyet nem kell egészen komolyan venni. Reggel fél 8 óra. .A szerkesztőségben halálos csend. Két óra ketyeg s hirdeti, hogy minden újabb másodperc eltemet egy előbbit, ami sohasem jön vissza. — Istenem, milyen következetes és megállíthatatlan az idői pergése. Az egyik órán háromnegyed 12, a másikon fél 5. De ez nem lényeges. Alaki hiba. Az idő azért megállíthatatlanul pereg. Reggel háromnegyed 8 óra. A szerkesztőségben takarítanak. Reggel 8 óra. A szerkesztőségben rend, csend, nyugalom. Rohamléptekkel jön X. munkatárs. — Posta nincs még ? Volt-e reggel kézirat a köpládában ? (pardon, ez a kéziratkosár hivatalos neve). Szaladj el kislányom 10 cigarettáért . . . megállj, hova rohansz? Az újságokat is hozd fel egyúttal . . . mire vársz még ? . . . — Hej, gyere vissza az angyalát! Hol a kéziratom, amit este idetettem ? Persze , takarítottatok, ti csak takaríttok, a kézirattal begyújtottál, mi? Mért nem megysz már ? Várjál! A kéziratom a föld alá is előkerütld ... ki piszkálta ezt a rádiót?... rádió. Ah, igen a rádió. Bájos, gyönyörű jószág, lehet vele máris új híreket kapni. Az ember csak a fülére illeszti a kagylót s az olyat viszi bele, mintha a megépíteni elmulasztott bugaci kisvasút jelentkezne. Türelem. Az ember csak csavar az egyik keréken s máris bemből. Nyugalom. A nyugodt ember ilyenkor szépen feláll s ahelyett, hogy lerúgná az egész készüléket, benéz a készülék mögé és megállapítja, hogy valahol nyilván hiba van. Aztán visszaül és jön a csavargatás. Kevés a fantázia, ezt csak hallani lehet. Hörög, ugat, vonít három skálát, recseg, kukorékol, s aztán egyszerre csak : tá-tátááá-tátéáá . . . Nagyszerű. Ez a rádiótelegráf jelzése, innen már csak egy hajszál választ el a csepeli leadóállomástól. Csavarás: a készülék huhog. Hopp, ez már több hajszál volt. Visszacsavarás: a készülék szól: Kriszcsrrr—csiupiu—pikpikpukpak— pontos—idő—nyolc óra—tíz perc... (nagyszerű, itt van Csepel!) Működésben két telefon. Kész gyönyörűség a rádióhíreket felvenni, ám e pillanatban őrülten csörömpöl a telefon s jelentkezik első érdeklődő : — Mi volt az eredmény két, vagy három hete Pesten a Lábtörő S. K. és a Bordazuzo F. C. csapatai között ? — Azonnal utána nézek! Végilapozni a két vagy három (eset-leg négy, mert rendszerint nem jól emlé-keznek) hete megjelent újságokat, közben a másik telefon csörömpöl. Tőlem csenígerhetsz, gondolja X., de már meg is ér-kezett Y. munkatárs s felveszi a másik kagylót. A futballeredményre váró telefon újra szól, az eredmény pedig nincs. — Már megbocsát, de most hirtellenében nem vagyok képes... — Halló, Itt dr. Ismeretlen beszél (a központ már szét- és összekapcsolt) mi volt kérem a búza ára 1921. november 4-én?... — Öregem ! szól át Y. munkatárs a másik telefonról, téged keres egy úr, na ii gyon sürgős, légy szives ... Megkezdődött a szerkesztés. ) Fél kilenc. Befutottak a munkatársak. — Milyen volt a színház ? A felelet savanyu ábrázat és legyintés. — Levágni! hangzik egy kiáltás. — Nem lehet fiam, így is alig megy, hanem majd úgy dicsérem, hogy akinek van érzéke, észrevesz . . . Prüszkölnek a tegnapi színfalak mögöttért, pedig ha mindent megírna az ember... Az asztaloknál már többen írnak. Jön a főszerkesztő. — Alászolgája, van szerencsém, jó reggelt! Aumumauma, hangzik a válasz. — Tegnap sok sajtóhiba, este kézirat semmi, , a Tücsök Club beszámolója rossz, mától fogva este kézirat, ki volt a banketten, mert nincs már megírva, így nem lehet, adjatok tüzet, hol az a levél, mi van azzal a riporttal, márra Zur szenzációt hozzon, mert lelövöm, te meg azonnal irj meg egy humorhírt, mi az, hogy nincs, öt perc múlva itt legyen... A kliensek. A főszerkesztő már egy asszonysággal tárgyal, aki sírva kéri a legutóbbi számban megjelent bicskázás áldozatának foglalkozását helyreigazítani. — Milyen szégyen, istenömistenöm, ászt teccettek írni, hogy a foglalatossága mindenös, peighát kocsis vót a jámbor... Közben megérkezett egy erélyes arcú hölgy s szigorú hangon szól: — Kérem szerkesztő ur, V.-né vagyok, helyreigazítást kérek. Megjelent egy cikk (5 soros hir volt) az érbogarasi műkedvelő kör műsoros estjéről s abban volt, hogy az én lányom ügyesen zongorázott. Hát ez egyszerűen hallatlan akkor, amikor a süket pékné leányáról azt írják, hogy bájosan énekel. Hát kedves szerkesztő úr (mindkét kezét megragadja) magammal hoztam a lányom, itt van egy ismerősömnél, legszebb a határban, a süket pékné valahányszor látja, megpukkad , olyan szépen zongorázik, csak klaszszikust, hogy sírni fog kedves szerkesztő úr (kinek harmadik keze nincs, mert azt azt is megragadná), jöjjön el, hallgassa meg sírják meg, hogy az én leányom szebb a süket pékné leányánál, zongoraművész, zseni, beíratom a Zeneakadémiára, előfizetek az újságra... — De nagyságos asszonyom, jut végre szóhoz főszerkesztőnk, higgye el, hogy ama bizonyos hírben semmi tendencia, gratulálok leányához, sok szépet hallottam róla s amennyiben újra lesz valami előadás, a legnagyobb örömmel fogok magam, vagy valamely munkatársam útján meggyőződni. — Miféle hír volt az, szól az asszony távozása után a munkatársakhoz. Senki sem tud róla. Végül megállapítják, hogy nem mi, hanem egy másik lap írta és minket öl érte. Ekkor már egy sötétarcú űr gyanús iratcsomóval a hóna alatt várja a főszerkesztőt. — Üdvözlöm önt, szerkesztő úr! Fogadja üdvözletem a toll nemes harcosa, az igazság és közérdek bajnoka, tőlem, az igazság és szép borús álomlovagjától. Azt hiszem, olvasni méltóztatott „Vérviharos vajúdások vágányain vajkon és visszavonhatatlanul“ című legutóbb beküldött költeménysorozatom. Ma ismét hoztam néhány apróságot, átélések és meglátások étherrezegve liláskéken csobogó visszlehet. A hatás teljes, főszerkesztőnk szej szemeiből visszatükröződik a költő csorbogása és lilakéken néz a kibontott iratgyüpetrel, hol az átélések és meglátások ötszáz strófában éthezrezegnek. ! Kézirat! Kézirat! A toll belefárad az alkakok vázásán mészáros legénynek. 1818-ban mészárszékbérlő lett Szabadszálláson. Ez év szeptember 15-én nőül vette Hrúz János kartali csizmadiának Mária nevű leányát, a költő édesanyját, kit Hrúz György maglódi tanító magánál tartott, később pedig beszegődtetett Martiny Mihály maglódi evangélikus lelkészhez. Ebből a demokrata frigyből született 1822. év Szilveszternek éjjelén Petőfi Sándor. Ezekből a közleményből csak azt látjuk, hogy a Petrovics család eredeti származási helyét hol Pozsonyvármegyébe, hol Nyitravármegyébe teszik. Mint fentebb kimutattam, az 1630. évi XXX. t.-c. 5. §-a szerint az armális ott hirdetendő ki abban a vármegyében, hol az illető ki azt elnyerte — lakott. Elköltözéskor a nemes ember nemességét az igazolásoknak szintén csak ott igazolhatta, ahol tartózkodott. „ Magyarország vármegyéi és városai“ című mű nyitramegyei része 684. oldalának tanúsága szerint a Petrovics család 1597 évben kapta nemességét és az 1723. évi szakolcai kerületi nemesi vizsgálatoknál igazolta azt. Tehát teljesen beigazolt tény, hogy a család nyitramegyei. Nem áll tehát, hogy a család Kajal községi — még kevésbbé az, hogy „Agács“ községi, mert ez utóbbi község sem Nyitravármegyében, sem az integer Magyarországon nem létezett. Petrovics, néhol Petrovitz, sokszor Petrech, mi tulajdonképen egy és ugyanazt jelenti, vagyis Péter családjából való, magyarán Petőfi vagy Péterfi család ma is ott van Vagyóczon, Vágujhely és Csejthe mellett. Lehet, hogy a szomszéd Lubina (Lobonya) községben is akad belőlük egy-kettő — hisz beházasodhatott oda is egyik-másik, de a család ősi fészke ma is Vagyócz. 1913. évben, amikor ott jártam, a község bírája Mesterházi Nagy Mihály volt. Büszkén mutatta be nekem feketeszemü, barna menyecske feleségét „a Petőfi családjából származó Petrovics leányt“. Vagyócz község régi pecsétje szerint már 1003 évben létezett. Eredetileg székely határőrtelep volt és Csejthevár tartozéka. Nemes község. Lakosságát 1241 évben a tatár hányta kardélre, de a török sem maradt hátra. A vár urai az Országh, Drugeth, Zrínyi és Forgáchok az alvidékről hoztak oda magyar jobbágyokat is, kik azután a tótságba beleolvadtak. Mesterházi Nagy, Torday de Torda (erdélyiek) oda menekültek a Drugethek oltalma alá a vallásüldözés idején más családokkal mint pld. a ruttkai Matusovits család (1605. év). Hrachovistye (Borsós) község róm. kath. anyakönyvében kutattam, hová Vagyócz egyházi szempontból tartozott. Vagyócz község két könyve, mely teli van okmánnyal, egy évig volt nálam és tanulmányoztam. Bizony abban a Petrovics család hol ezen, hol Petrech néven már a XVIII-ik század elején előfordul. A község lutheránus. Miután azonban abban az időben a lutheránusokat is csak a katholikus anyakönyvbe vezették — ott találtam 1746 év augusztus hó 22-én született Ádám nevű ükapámnak a születési anyakönyvében mint keresztszülőket: Joannes Petrovicsot és nejét Anna Huszkót Vagyóczon. Vagyócz község Vágujhely mellett van és igy érthető, hogy amikor a törökök Nyitramegye többi részét megszállva tartották . Vásujhelyen tartotta Nyitra m. közgyűlését és ott hirdették ki a Petrovicsok ármálisát. Nyitravármegye Vágjobbparti részére 1723. évben Szakolczán voltak a nemesi igazolások. Ezek között ott találjuk a Petrovicsokat. Vagyócz ott van a Vág jobb partján, tehát a család oda való. Hogy nemes családból származott Petőfi — azt Csergheő Géza 1889. évben a Turul 185. oldalán megjelent közleményéből is tudjuk. E szerint az öreg Petrovics még 1835 táján is birtokában volt nemeslevelének és akárhányszor dicsekedve mutogatta (Balló Rudolf: Petőfi szüleiről 1886, 677 oldal). István fia Sándor már nem igen büszkélkedett nemesi származásával. Csak egyszer említi ezt a márciusi napok lezajlása után. (Lásd „Lapok Petőfi életéből“ 1ő oldal.) Tehát nem szerb, sőt valószínűleg székely eredetű, de eltótosodott — mindenesetre nyitravármegyei ragyóczi magyar nemes. Hazája ellen vét tehát az, ki szerb származásúnak deklarálja. A Petrovics-család lutheránus — lutheránus szerb, pedig nincsen.