Kecskeméti Lapok, 1870. július-december (3. évfolyam, 27-53. szám)

1870-11-19 / 47. szám

Pedig az uralkodó vallás jellegének törvényes megszűntével, most már a val­lásegyenjogúságnak egyedül lehetséges kor­szakában , a kath­olikus érdekek biztonsá­gát , s a kath. institutiók felvirágzását nem többé egymagában a kormányhatalom és papság megszokott szövetsége adja meg; de a változott országos viszonyok közt, csakis az összes h­ívelt a nyolc­millió fő­nyi katholikusok adhatják meg. S éz azért óhajtandó, hogy hitfeleke­zeti iskoláik és intézeteikben, az egyházi alapítványokra és javakra, a tanulmányi és vallásalapra a felügyeletet, a kormány­zatot, a hivatásszerű használatot önmaguk a hívek, a papsággal együtt hitfelekezetet képző egyházközönségek vegyék át; hogy a papi választások is, miként az első ke­resztény századokban történt — fentartván ter­mészetesen az apostoli magyar királynak a főpapság kinevezésére vonatkozó kijelölési jogát — a megállapítandó szervezeti szabá­lyok szerint, ismét a hívek egyeteme által eszközöltessenek. Eben áll a valódi autonómia. S e jogok élvezete és birtoka nélkül a kath. hitfele­­kezetnek reménylett önállása és független­sége tényleg nem is fogna bekövetkezni. Hogy az átalakulás szükségérzetétől a hívek egyetemessége mélyen át van hatva, s hogy az autonómia megteremtése mind a főpapság, mind a hívek által komolyan és üdvös törekvéssel czéloztatik, azt az e téren tett újabb lépések eléggé igazolják. Mik történtek különösen ez érdekben? mily országos fontossággal bir a­­. katho­likusok autonómiája mindnyájunkra nézve, s minő eredményt jósolhatunk a jóindulatú törekvésekre ? mindezeket közelebb, ha olvasóink megengedik — szívesen jelezni fogjuk. (Folytatása következik.) 1—7. §-aiban foglalt s a tankötelezettségre­­ vonatkozó rendeleteinek sem a szülők sem a községi hatóságok nem tesznek kellően eleget, s az iskolákba annyira sem járnak el a tanköteles gyermekek, mennyire a léte-­­ ző tantermekbe beférnének. 2­or: A­felől, hogy az idézett t. ez. 35., 36. és 37. §-saiban rendelt iskolai adót máig sem fizették vagy épen nem is vetet­ték ki igen sok oly helyen, a­hol már községi iskola létezik, vagy épen ezen adók segélyével s a 37. §. rendeleténél fogva már állítandó lett volna; s különösen, hogy a 37. §-ban a pusztai birtokoktól rendelt adó a legtöbb helyen nem szedetik be; ezeknélfogva a város közönségének a közművelődés iránti buzgalmában helyezett bizalommal megkeresem a város közönsé­gét, hogy miután a tanfelügyelők a gond­jaik alá bízott községek számos voltánál fogva sem őrködhetnek közvetlenül minden egyes helységben a tankötelezettség pontos teljesítése felett, szíveskedjék a város kö­zönsége épen most a tanév elején haladék­talanul intézkedni az iránt, hogy a szülők gyermekeiket a népisk. törv. 1—7. §. ér­telmében legalább annyira pontosan járas­sák az iskolába, mennyiben azok a már is létező tantermekbe beférnek, s e végre tessék az idézett törv. §-okat újból kihir­­dettetni s azok folytonos végrehajtását esz­közölni. Továbbá hasonló bizalommal hívom fel a város közönségét, hogy az idézett törv. 35., 36. és 37. §-aiban rendelt iskolai adó a mennyiben még igénybe nem vétetett vol­na, azonnal a törvény értelmében kivettessék s behajtassák és a netán szomszédságban létező puszták a terv. 37-ik §-a értelmében az illető községhez csatoltassanak. Hasonló intézkedésekre utasítottam a tan­­felügyelőket is, s felkérem a város közön­ségét , hogy részéről is támogassa a tanfel­ügyelőket ezen és oly törvényes, mint nép­iskolai oktatásunk emelkedésére nagy fon­tosságú eljárásukban. Budán, 1870-ik év November hó 3-án. B. Eötvös József. Rendelet, 24,950. sz. A vallás és köz­oktatási m. k. ministertől, Kecskemét város közönségének. Az ország különböző vidékeiről érte­sültem. 1-ör. A felől, hogy az 1868., 38. t. sz. rejjtélyes nyugtalanságával szállja meg a fejlődő leányka szivét és idegeit. — Legyen! — szólt a bánatos istennő és lett. Véle öröme megjött, mert kibúsulna akarata teljesülésén? Egész vidoran emelkedett vissza dics­csarnokába ura-atyját lehívandó, hogy örömét ossza. Osztotta is az a többbi istenekkel egyetemben s legmagasabb tetszését abban nyilvánitá ki, miszerént tökélyesbi­­teni óhajtá. Óhaja íziben valósult. A bokorra inté a dalok mesterét, a legnagyobb dalnokot, a fülemilét és ott dalra készté. Zengett, csattogott a madár elbűvölőn, elbájolón, úgy hogy az istenek a szűzi művészet felemelő, gyönyörrel elárasztó italát itták. Mintha csak remekbe hallott volna, mintha csak szivet akart volna megrepeszteni. Hisz nem is vágyott kevesebb után. A rózsabimbó zöld burka lassan-lassan dala alatt megnyílt, felcsattant, kifejelt, így ő második anyja leve a rózsának, s onnan van, hogy most is ,legörömestebben dalt, legszebben énekel a rózsa­tőn, élvezve a viszontlátás édes­kéjét. Ily viszontlá­táskor nincs pihenése, szünete, nyugta. Addig zeng, addig csattog, mig szive megszakad, s élettelenül hull alá a földre. Mert: Öli olyan a szív, olyan mint az ág, A hervadás, ha nem árt úgy neki, Mint a virág a mihez nem szokott, A sok virág, ah ez letörheti! . . . Tóth Kálmán. Hanem még egyedül fehér rózsa fakadt a völgy ■ölén, a piros, a kedves piros rózsa csak később született. Ez a valódi szenvedélyes szerelem termé­szetes gyermeke. Sokszor eljárt utóbb Aphrodite teremtményéhez búját, baját, gondját elfelejtendő, s addig-addig járt el, mig üde arcza, égő szemei, pihegő ajka, hullámzó hó kebele, szóval egész fönséges lénye Eroszban fölébreszté önmagát. Nem volt éjjé, napja a szerelmes istennek, ereiben örökös pezsgés, szivé­ben örökös sajgás, lelkében örökös vagy nyugtala­nná. Minden módon fel akarta érzelmeit tárni imá­­dottjának, hanem ez tudni róla egyátalán nem óhajtott. Hja, kérem szépen, akkor is olyan volt már a nő!. .. Egyik tizenkilencz, másik egy hián húsz__ Szegény Érosz mit tehetett egyebet, minthogy leste a napot, az órát, a perczet, mikor Aphrodite eljövend virágjához. Leste várta, s az érkezőt űzőbe vette és hevében, mivel elérni nem bírta, ijja után kapott, s azzal hamarább, mint a szél, mint a vil­lám, mint a gondolat rája lévén, megsebesité. Vére a rózsa-virányon futónak kifecscsent, és keskeny pi­ros szalaggal, a piros rózsák szalagával jelölé a meghaladott utat. Az üldöző ott elfutva megállt, s eltelni a rózsák gyönyörű habos piros színével nem tudott. Legyöke­reztek lábai, mi­által a nemes vadról egészen meg­feledkezett, s az tőle szépen megmenekült. Ő pedig egy bimbót szakasztott szerelmének és lefolyt eseté­nek emlékéül. S ezóta a rózsa folytonosan a szerelem virága. A régibb és újabb szerelmi dalnokok ezerszer meg ezerszer beszövik költeményeikbe. És érzéssel, ízlés­sel, költői tehetséggel alkalmazva igazán remek so­rokat , remek képeket ad. A leányka szépsége pél­dául aligha volna egyszerűbben és mégis festőibben leírható, mint e rövidke versszakban: Mi vonja úgy fejed a te kis kezedre ? Tán a mik a rózsát A bokorra vonják, A nagy szépség súlya, a nagy szépség terhe ? De míg e szakasz csak képül, addig a piros rózsát az alábbi sorok egyenesen a „szeretlek“ nyi­latkozatának kifejezőjéül tüntetik elő: És e piros rózsa! .. . ezt már magad adtad, Mikor arról szóltam, mint szeretlek téged! Hallgató válaszul adtad-e a rózsát, Vagy hogy mit jelent az, te tán nem is érted? Szólj, vagy ne, óh ne szólj, ne vedd el az üdvöt, A­mit e virág nyújt sejtésimben nekem. . . Óh én e rózsával legtöbbet mulatok, Én e rózsa felett legtöbbet könnyezem. Azonban nemcsak a költők, kik közül, mint egyik leghivatottabbat, a magyar irodalomból jelen idézeteimben Tóth Kálmánt mutatom be, hanem má­sok is ily különös szeretettel fordulnak a rózsa felé. Népdalokban , néprománczokban , s női keresztnévül szintén használatos. És a mint e virág lassan-lassan az egész földgömbön elterjedt, némely férfiak és nők bizonyos beteges hajlammal viseltetnek irányá­ban. Számosan felj­egy­ezvék, kik életüket csupa ró­ Egy kis észrevétel a „Kecskeméti Lapok“ folyó évi 46. számában megjelent „Egy vegyes házassági eset“ czímű czik­­kecskére. Oly finom műveltségű férfiúról, mint a­mi­lyennek az „öreg káplán“ főtisztelendő Laukó Károly ev. pap urat képzelte magának, föltétele­zett annyi figyelmet, hogy a „Kecskeméti Lapok“ érdemes olvasó közönségének gyönyörködtetésére nem fog oly ügyet, mely a vallásos meggyőződés­sel szoros összefüggésben áll, nyilvánosság előtt reproducálni, még­pedig anélkül, hogy az egész ügyállásról biztos tudomást szerezne magának; sőt még azt is föltételezte L. arról az „öreg káp­lán“, ki jelenleg főpásztora meghagyása folytán szerencsés vezetni ideiglenesen a kecskeméti kath. plébánia ügyeit, hogy nem fogja csekély személyét keresztyén szeretettel meghurczolva saját hivei és nem-h­ivei előtt gyűlöletessé tenni akarni, s eljárása fölött kihallgatás nélkül palczát törni, s árva fejére „épen a keresztyén vallásnak nevében“ kikiáltani a kárhoztató anathemát. Az „öreg káplán“ midőn a vegyes házasságra lépendő kath. felet figyelmezteti a kath. egyház­nak törvényeire, melyek mindenkit köteleznek ki annak hive, s eléje terjeszti az ezen törvények áthágásából rá háromlandó lelkileg káros következ­ményeket (ezt tette az incrim­inált esetben is, — egyebet semmit, de ha a „valásos menyasszony“ sem a „passiva assistentiával“ , — mely nem igaz, hogy az „ambitus alatt“ történik — meg nem elé­gedett, sem L. úr „áldását“ nem volt hajlandó el­fogadni, arról már aztán a „tiszteletes öreg káp­lán“ sem tehet), csak elodázhatlan kötelességét teljesíti, (természetesen kath. szempontból véve fel a dolgot), mit tenni is tartozik minden kath. pap., ki egyháza törvényeit tiszteletben tartja. S épen ezt tették előtte más kecskeméti kath. lelkipászto­rok is. Ha példákat kíván L. úr, szíveskedjék a helybeli ref. egyház anyakönyveit átvizsgálni, s számtalan vegyes házassági esetet fog találni, me­lyek a ref. lelkész előtt köttettek, annak csalha­tatlan jeléül, hogy az „öreg Káplán“ előde és elő­dei, kik Plebánusok, esperesek, prépostok voltak, épen „oly módon igyekeztek a vallás kenyerével és az ige tejével üdvösségre táplálni hitüknek cse­lédeit!“ mint táplálja a mostani „öreg Káplán.“ S midőn ennek ellenkezőjét állítja, elárulja, hogy „nehány év folytán nagyon keveset és felületesen tapasztalt Kecskeméten.“ „Igen jól tudom én azt, (írja L. úr) hogy vegyes házasságokat templomban esketni a kath. szentegyháznak tilalma folytán nemcsak az „öreg Káplán“ úrnak, hanem a prépostnak sem sza­bad.“ Hát mért állítja pelengére az „öreg Káplánt“ azért, mert kijelentette az illetők előtt, hogy a templomban nem esketheti meg őket? „S ehhez (igy mossa tovább kezeit L. úr) énnekem nincs nem is lehet szavam.“ Dehogy? mire való tehát a közölt czikkecske? A­mi pedig a „reversálist“, mint írott bizto­sítékot illeti, ezt már nem szokta követelni (?) az „öreg káplán“, miután a törvény érvénytelennek nyivánította. Hanem annyi igaz, hogy vegyes há­zasságot csak az esetben áld meg, ha a kath.­­ egyház által követelt föltételeknek a fe­lek eleget tesznek. E föltételek meg vannak már határozva századok óta, s olvashatók minden

Next