Kecskeméti Lapok, 1870. július-december (3. évfolyam, 27-53. szám)
1870-11-19 / 47. szám
Pedig az uralkodó vallás jellegének törvényes megszűntével, most már a vallásegyenjogúságnak egyedül lehetséges korszakában , a katholikus érdekek biztonságát , s a kath. institutiók felvirágzását nem többé egymagában a kormányhatalom és papság megszokott szövetsége adja meg; de a változott országos viszonyok közt, csakis az összes hívelt a nyolcmillió főnyi katholikusok adhatják meg. S éz azért óhajtandó, hogy hitfelekezeti iskoláik és intézeteikben, az egyházi alapítványokra és javakra, a tanulmányi és vallásalapra a felügyeletet, a kormányzatot, a hivatásszerű használatot önmaguk a hívek, a papsággal együtt hitfelekezetet képző egyházközönségek vegyék át; hogy a papi választások is, miként az első keresztény századokban történt — fentartván természetesen az apostoli magyar királynak a főpapság kinevezésére vonatkozó kijelölési jogát — a megállapítandó szervezeti szabályok szerint, ismét a hívek egyeteme által eszközöltessenek. Eben áll a valódi autonómia. S e jogok élvezete és birtoka nélkül a kath. hitfelekezetnek reménylett önállása és függetlensége tényleg nem is fogna bekövetkezni. Hogy az átalakulás szükségérzetétől a hívek egyetemessége mélyen át van hatva, s hogy az autonómia megteremtése mind a főpapság, mind a hívek által komolyan és üdvös törekvéssel czéloztatik, azt az e téren tett újabb lépések eléggé igazolják. Mik történtek különösen ez érdekben? mily országos fontossággal bir a. katholikusok autonómiája mindnyájunkra nézve, s minő eredményt jósolhatunk a jóindulatú törekvésekre ? mindezeket közelebb, ha olvasóink megengedik — szívesen jelezni fogjuk. (Folytatása következik.) 1—7. §-aiban foglalt s a tankötelezettségre vonatkozó rendeleteinek sem a szülők sem a községi hatóságok nem tesznek kellően eleget, s az iskolákba annyira sem járnak el a tanköteles gyermekek, mennyire a léte- ző tantermekbe beférnének. 2or: Afelől, hogy az idézett t. ez. 35., 36. és 37. §-saiban rendelt iskolai adót máig sem fizették vagy épen nem is vetették ki igen sok oly helyen, ahol már községi iskola létezik, vagy épen ezen adók segélyével s a 37. §. rendeleténél fogva már állítandó lett volna; s különösen, hogy a 37. §-ban a pusztai birtokoktól rendelt adó a legtöbb helyen nem szedetik be; ezeknélfogva a város közönségének a közművelődés iránti buzgalmában helyezett bizalommal megkeresem a város közönségét, hogy miután a tanfelügyelők a gondjaik alá bízott községek számos voltánál fogva sem őrködhetnek közvetlenül minden egyes helységben a tankötelezettség pontos teljesítése felett, szíveskedjék a város közönsége épen most a tanév elején haladéktalanul intézkedni az iránt, hogy a szülők gyermekeiket a népisk. törv. 1—7. §. értelmében legalább annyira pontosan járassák az iskolába, mennyiben azok a már is létező tantermekbe beférnek, s e végre tessék az idézett törv. §-okat újból kihirdettetni s azok folytonos végrehajtását eszközölni. Továbbá hasonló bizalommal hívom fel a város közönségét, hogy az idézett törv. 35., 36. és 37. §-aiban rendelt iskolai adó a mennyiben még igénybe nem vétetett volna, azonnal a törvény értelmében kivettessék s behajtassák és a netán szomszédságban létező puszták a terv. 37-ik §-a értelmében az illető községhez csatoltassanak. Hasonló intézkedésekre utasítottam a tanfelügyelőket is, s felkérem a város közönségét , hogy részéről is támogassa a tanfelügyelőket ezen és oly törvényes, mint népiskolai oktatásunk emelkedésére nagy fontosságú eljárásukban. Budán, 1870-ik év November hó 3-án. B. Eötvös József. Rendelet, 24,950. sz. A vallás és közoktatási m. k. ministertől, Kecskemét város közönségének. Az ország különböző vidékeiről értesültem. 1-ör. A felől, hogy az 1868., 38. t. sz. rejjtélyes nyugtalanságával szállja meg a fejlődő leányka szivét és idegeit. — Legyen! — szólt a bánatos istennő és lett. Véle öröme megjött, mert kibúsulna akarata teljesülésén? Egész vidoran emelkedett vissza dicscsarnokába ura-atyját lehívandó, hogy örömét ossza. Osztotta is az a többbi istenekkel egyetemben s legmagasabb tetszését abban nyilvánitá ki, miszerént tökélyesbiteni óhajtá. Óhaja íziben valósult. A bokorra inté a dalok mesterét, a legnagyobb dalnokot, a fülemilét és ott dalra készté. Zengett, csattogott a madár elbűvölőn, elbájolón, úgy hogy az istenek a szűzi művészet felemelő, gyönyörrel elárasztó italát itták. Mintha csak remekbe hallott volna, mintha csak szivet akart volna megrepeszteni. Hisz nem is vágyott kevesebb után. A rózsabimbó zöld burka lassan-lassan dala alatt megnyílt, felcsattant, kifejelt, így ő második anyja leve a rózsának, s onnan van, hogy most is ,legörömestebben dalt, legszebben énekel a rózsatőn, élvezve a viszontlátás édeskéjét. Ily viszontlátáskor nincs pihenése, szünete, nyugta. Addig zeng, addig csattog, mig szive megszakad, s élettelenül hull alá a földre. Mert: Öli olyan a szív, olyan mint az ág, A hervadás, ha nem árt úgy neki, Mint a virág a mihez nem szokott, A sok virág, ah ez letörheti! . . . Tóth Kálmán. Hanem még egyedül fehér rózsa fakadt a völgy ■ölén, a piros, a kedves piros rózsa csak később született. Ez a valódi szenvedélyes szerelem természetes gyermeke. Sokszor eljárt utóbb Aphrodite teremtményéhez búját, baját, gondját elfelejtendő, s addig-addig járt el, mig üde arcza, égő szemei, pihegő ajka, hullámzó hó kebele, szóval egész fönséges lénye Eroszban fölébreszté önmagát. Nem volt éjjé, napja a szerelmes istennek, ereiben örökös pezsgés, szivében örökös sajgás, lelkében örökös vagy nyugtalanná. Minden módon fel akarta érzelmeit tárni imádottjának, hanem ez tudni róla egyátalán nem óhajtott. Hja, kérem szépen, akkor is olyan volt már a nő!. .. Egyik tizenkilencz, másik egy hián húsz__ Szegény Érosz mit tehetett egyebet, minthogy leste a napot, az órát, a perczet, mikor Aphrodite eljövend virágjához. Leste várta, s az érkezőt űzőbe vette és hevében, mivel elérni nem bírta, ijja után kapott, s azzal hamarább, mint a szél, mint a villám, mint a gondolat rája lévén, megsebesité. Vére a rózsa-virányon futónak kifecscsent, és keskeny piros szalaggal, a piros rózsák szalagával jelölé a meghaladott utat. Az üldöző ott elfutva megállt, s eltelni a rózsák gyönyörű habos piros színével nem tudott. Legyökereztek lábai, miáltal a nemes vadról egészen megfeledkezett, s az tőle szépen megmenekült. Ő pedig egy bimbót szakasztott szerelmének és lefolyt esetének emlékéül. S ezóta a rózsa folytonosan a szerelem virága. A régibb és újabb szerelmi dalnokok ezerszer meg ezerszer beszövik költeményeikbe. És érzéssel, ízléssel, költői tehetséggel alkalmazva igazán remek sorokat , remek képeket ad. A leányka szépsége például aligha volna egyszerűbben és mégis festőibben leírható, mint e rövidke versszakban: Mi vonja úgy fejed a te kis kezedre ? Tán a mik a rózsát A bokorra vonják, A nagy szépség súlya, a nagy szépség terhe ? De míg e szakasz csak képül, addig a piros rózsát az alábbi sorok egyenesen a „szeretlek“ nyilatkozatának kifejezőjéül tüntetik elő: És e piros rózsa! .. . ezt már magad adtad, Mikor arról szóltam, mint szeretlek téged! Hallgató válaszul adtad-e a rózsát, Vagy hogy mit jelent az, te tán nem is érted? Szólj, vagy ne, óh ne szólj, ne vedd el az üdvöt, Amit e virág nyújt sejtésimben nekem. . . Óh én e rózsával legtöbbet mulatok, Én e rózsa felett legtöbbet könnyezem. Azonban nemcsak a költők, kik közül, mint egyik leghivatottabbat, a magyar irodalomból jelen idézeteimben Tóth Kálmánt mutatom be, hanem mások is ily különös szeretettel fordulnak a rózsa felé. Népdalokban , néprománczokban , s női keresztnévül szintén használatos. És a mint e virág lassan-lassan az egész földgömbön elterjedt, némely férfiak és nők bizonyos beteges hajlammal viseltetnek irányában. Számosan feljegyezvék, kik életüket csupa ró Egy kis észrevétel a „Kecskeméti Lapok“ folyó évi 46. számában megjelent „Egy vegyes házassági eset“ czímű czikkecskére. Oly finom műveltségű férfiúról, mint amilyennek az „öreg káplán“ főtisztelendő Laukó Károly ev. pap urat képzelte magának, föltételezett annyi figyelmet, hogy a „Kecskeméti Lapok“ érdemes olvasó közönségének gyönyörködtetésére nem fog oly ügyet, mely a vallásos meggyőződéssel szoros összefüggésben áll, nyilvánosság előtt reproducálni, mégpedig anélkül, hogy az egész ügyállásról biztos tudomást szerezne magának; sőt még azt is föltételezte L. arról az „öreg káplán“, ki jelenleg főpásztora meghagyása folytán szerencsés vezetni ideiglenesen a kecskeméti kath. plébánia ügyeit, hogy nem fogja csekély személyét keresztyén szeretettel meghurczolva saját hivei és nem-hivei előtt gyűlöletessé tenni akarni, s eljárása fölött kihallgatás nélkül palczát törni, s árva fejére „épen a keresztyén vallásnak nevében“ kikiáltani a kárhoztató anathemát. Az „öreg káplán“ midőn a vegyes házasságra lépendő kath. felet figyelmezteti a kath. egyháznak törvényeire, melyek mindenkit köteleznek ki annak hive, s eléje terjeszti az ezen törvények áthágásából rá háromlandó lelkileg káros következményeket (ezt tette az incriminált esetben is, — egyebet semmit, de ha a „valásos menyasszony“ sem a „passiva assistentiával“ , — mely nem igaz, hogy az „ambitus alatt“ történik — meg nem elégedett, sem L. úr „áldását“ nem volt hajlandó elfogadni, arról már aztán a „tiszteletes öreg káplán“ sem tehet), csak elodázhatlan kötelességét teljesíti, (természetesen kath. szempontból véve fel a dolgot), mit tenni is tartozik minden kath. pap., ki egyháza törvényeit tiszteletben tartja. S épen ezt tették előtte más kecskeméti kath. lelkipásztorok is. Ha példákat kíván L. úr, szíveskedjék a helybeli ref. egyház anyakönyveit átvizsgálni, s számtalan vegyes házassági esetet fog találni, melyek a ref. lelkész előtt köttettek, annak csalhatatlan jeléül, hogy az „öreg Káplán“ előde és elődei, kik Plebánusok, esperesek, prépostok voltak, épen „oly módon igyekeztek a vallás kenyerével és az ige tejével üdvösségre táplálni hitüknek cselédeit!“ mint táplálja a mostani „öreg Káplán.“ S midőn ennek ellenkezőjét állítja, elárulja, hogy „nehány év folytán nagyon keveset és felületesen tapasztalt Kecskeméten.“ „Igen jól tudom én azt, (írja L. úr) hogy vegyes házasságokat templomban esketni a kath. szentegyháznak tilalma folytán nemcsak az „öreg Káplán“ úrnak, hanem a prépostnak sem szabad.“ Hát mért állítja pelengére az „öreg Káplánt“ azért, mert kijelentette az illetők előtt, hogy a templomban nem esketheti meg őket? „S ehhez (igy mossa tovább kezeit L. úr) énnekem nincs nem is lehet szavam.“ Dehogy? mire való tehát a közölt czikkecske? Ami pedig a „reversálist“, mint írott biztosítékot illeti, ezt már nem szokta követelni (?) az „öreg káplán“, miután a törvény érvénytelennek nyivánította. Hanem annyi igaz, hogy vegyes házasságot csak az esetben áld meg, ha a kath. egyház által követelt föltételeknek a felek eleget tesznek. E föltételek meg vannak már határozva századok óta, s olvashatók minden