Kecskeméti Lapok, 1871. január-június (4. évfolyam, 1-25. szám)

1871-01-07 / 1. szám

kezett polémia a tanügyre vonatkozik, szeretem hinni, hogy t. szerkesztő úr az­­ügy érdekében ré­szemről is teendő némi ellenészrevételekre becses lapjában egy kis tért fog engedni. Nem lehet szán­dékom az észrevételek minden egyes pontjára vá­laszolni , az messze elvezetne a főkérdéstől, csak­is a tárgy lényege mellett fogok maradni, külön­ben is az olvasó megítélhette mennyi benne a va­lóság, mennyi a ferdítés vagy épen könnyelmű ráfogás. Polemizáló, ki mint látszik maga is tanító, az általam hangsúlyozott iskolai felügyeletre nézve nemcsak hogy velem egyet nem ért, de sőt azt igen károsnak és nagy bajnak tartja s miután e nézetét néhány nagyon válogatott példabeszéddel illustrálta, felhoz egy konkrét esetet saját élemé­­nyéből, körülményesen elbeszélvén, minő­ vexatiók­­nak volt kitéve egy zsidó iskolában, hol néhány ritka buzgalmú isk. bizottm. tag lábatlankodott neki. Nevezetesen elbeszéli, hogy egyik nap jött a rabbi és sürgette a biblia tanítását, másik nap jött az orvos ki a természettudományokra fekte­tett nagy súlyt, s harmadik nap a fűszerkereskedő, kinek meg a német nyelv nagyon kellett; sőt ezzel meg nem elégedvén azokból fa tárgyakból még exami­­nálták is a gyermekeket. Én­ legalább is azt hittem, hogy tanító úr abban a félig haragos, félig vic­­­czelő modorban, melylyel az észrevételeket írta, el fogja beszélni, hogy a rabbi a kávé növény, az a hitetlen orvos a tízparancsolat, a fűszerkeres­­kedő pedig a testek átalános tulajdonai mellett rajongott és abból kérdezősködött; de nem úgy történt, hanem mindenik lakjánál maradt, és mind­ezt tanító úr igen nagy bajnak tartotta. No már megengedjen­­, tanító úr! az meglehet, hogy e látogatások önre nézve terhesek voltak és csendes nyugalmában háborgatták, hanem hát azoknak az isk. bizalm. tagoknak nem is az volt feladatuk, hogy önnek ilynemű kellemetlenségeket ne okoz­zanak , hanem az volt feladatuk, hogy meggyőző­dést szerezzenek a felől, váljon a különféle tantár­gyak kellő mértékben és kellő sikerrel taníttat­nak, a rabbi tudni kívánta, értik-e a gyermekek a bibliát, mely a zsidó iskolában a vallástanítást teszi, az orvos meg nem tudott volna megelégedni azzal, hogy a gyermekek a természetrajzból csak annyit tanulnak, hogy a madaraknak tollas szár­nyaik, az ökörnek meg szarvai vannak s igy to­vább. Már most ez által hogy történt nagy baj azt én felfogni nem tudom. Egyébiránt tanító úr mellőzi is felemlíteni, hogy mi sik­ere és követ­kezménye volt eme önre nézve oly kellemetlen iskola­látogatásnak, nevezetesen, hogy e miatt a tanítás sikeresebb volt-e vagy nem. Bátor leszek ön helyett erre feleletet adni. Két eset képzelhető: ön vagy jól tanított, vagy nem. Első esetben az iskola­látogatók megdicsérték a gyermekeket és önnek meg­­elégedésüket fejezték ki — persze azt teszem fel, hogy azok az iskola­látogatók értelmes emberek voltak, a­minek kisebb-nagyobb mértékben minden községben találhatók, és hogy önmagát kivéve nem tart mindenkit nagy.........nak, — vagy nem eléggé jól adta elő tantárgyait, és akkor ön, ha hivatását komolyan felfogja és önbecsérzettel bír, észrevette a tanítás hiányosságát és igyekezett ismereteit bő­­víteni és magát tökéletesíteni. Mindkét esetben te­hát e látogatások az iskola oktatásra előnyösek voltak, és hogy csakugyan előnyösek, bizonyítja azon tagadhatatlan és elismert tény, hogy a zsidó iskolák egyátalában a legjobb iskolák közé tartoz­nak. Avagy hiszi ön, hogy csak úgy esetlegesen van ez igy, vagy pedig csak a zsidó tanító tud Carthagó nagy fiával, jólétének szerzőjével semmi­­sittessék meg, — és bármely ügyről folyt is a vita a tanácsban, beszédét mindig így végezé: „Ego denique Patres conscripti eenseo Carthaginem esse delendam.“ Catónak ellentmondott Scipio Nasica, megmu­tatván , hogy szükséges Róma versenytársának fen­­maradása; mert ha ez földalatnék, Róma, nem lévén semmi külellensége, tulajdon keble ellen fogna dü­­höngeni. — Nasi­ának ezen beszéde mit sem használt. A tanács elhatározta, hogy a gyűlölt és rettegett Carthagónak el kell pusztulnia. A consulok pedig megparancsolták a lakosoknak, hogy miután el vagyon végezve Carthagó eltöröltetése, vonuljanak ki a vá­rosból és a tengerparttól 3 mérföldnyi távolságban egy más várost építsenek, de falak nélkül. A carthagóiak a rómaiak akaratát hallva, mintha villámtól sujtattak volna, úgy megijedtek . Siránkozva és jajveszékelve átkozták a rómaiak hitszegését, kár­hoztatták saját tettüket és elhatározták, hogy inkább a város romjai alá temetkeznek, mintsem a kedvelt szülőföldet, a megszokott drága tengeri hazát el­hagyják.­­ Iszonyú dühöngés szállta meg a tömeget, minden kebelben egy érzelem, a bosszúállás érzelme foglalt helyet, mely a kétségbeesés fegyverével két éven át küzdött szabadság­ és létért. Fegyver hiá­nyában minden érezet­mit a templomok­ vagy ma­gánházakban találtak, összegyűjtvén, a templomokat fegyvergyárakká változtatták, a házak fedelei és ge­rendáiból hajókat építettek, a legnemesebb szüzek alaposan és lelkiismeretesen tanítani? és hogy az ön osztálya úgy is kitűnő leendett volna, ha azok az isk. bizottm. tagok nem csinálnak bajt? No már t. tanító úr! nem akarok az ön érdeméből mit sem elvonni, de határozottan állítom, hogy a zsidó isko­lák többnyire azért jobbak, mert ott az oktatásra komoly figyelmet fordítanak, és a tanító ellenében nagyobb követelésekkel lépnek fel; a­mi pedig átalában a tanítókat illeti, ismétlem a mit czik­­kemben mondottam, hogy én a más felekezetű ta­­nítók közt is sok jeles tanítót ismerek, kik azok fognak maradni, daczára annak, hogy ön páratlan egoismussal verdietjét mondja ki felettök, midőn a legnagyobb átalánossággal oda veti: „mondjuk, hogy a tanítók készültsége hiányos“! Újólag és ismételve állítom, hogy nagy hiba iskoláinkban, hogy az iskolaszéki tagok az okta­tásra oly kevés gondot fordítanak. Én a népisko­­l­­ában a tanítót és az isk. bizottm. tagokat tartom­­ azon két fontos faktornak, melyek kölcsönös támo­gatása és bizalmas együttműködésétől várom a leg­­üdvösebb eredményt, a­mily mértékben zsibbasztó és leverő a közöny, és oly mértékben hatályozza a tanító működését a buzdító szó és elismerés. A tanító, ki komolyan hivatásának él, nem bosszan­táskép fogja az iskola­látogatót fogadni, hanem olyannak fogja tekinteni, ki vele együtt a jót ezé­­i­lozza, benső megelégedést fog érezni, ha fárado­zását méltányolva találja, szívesen fogja venni a bizalmas figyelmeztetést és ösztönt fog találni na­gyobb követeléseknek is eleget tenni, és mi mind­ezzel együtt jár, késztetve fogja magát érezni a haladásra és tovább­képzésre. A­mi polemizáló úr egyéb kifakadásait illeti, azokra a c­áfolatot feleslegesnek tartom, mert úgy hiszem maga is nem komolyan veszi, midőn pél­dául azt mondja, hogy az isk. bizottm. tagok a térkép és tintatartók beszerzését fölösleges kiadás­nak tartják, tanító úr ez alkalommal, a­mint az írás közben megtörténhetik, csak a „múlt a licent...“ szabadságával kevéssé nagyon bőven élt, a nap­­lopó-féle insinuatiot illetőleg magára veheti ezt a praedikatumot a­kinek tetszik, de én azt se nem mondtam, se nem gondoltam. Még csak pár sza­vam van. Tanitó úr egyszerre kiesik szerepéből, az iskola­szoba szűk lesz neki, igen komoly ké­pet ölt, magas cathedrára ül és onnan a magas­ból ugyancsak megleczkézi azt a pipázó, kártyázó és politizáló társadalmat! Erre én is csak azt mondom mit tanító úr mond: Ne Sutor ultra crepidam! Tisztelem én is, becsü­löm is a néptanítót, de sem többre sem kevesebbre mint a­mennyit állása és hivatása érdemel. Ma­radjon ön­­, tanító úr! ha népiskola tanítóságra adta magát, iskola szobájában és tanítsa gyerme­keit emberségre, helyes gondolkodásra és egy ke­vés­­ szerénységre. ...­­. annyira megegyez­zek, hogy akár ki lehetett volna őket cserélni! A­ki egyik vagy másikkal trintke­­zésbe gyűtt, járhatott az­után hat estendeig fürdőbe, míg is meglát­ott rajta! Mindkettő valódi nevez­e­­tessége volt saját várossának. Történt az­onban, hogy egyser nagyon betalált adni publikum kávé­­ház­i semélyzetnek, doktor pedig publikumnak, úgy, hogy az­ elkerülhetetlen igazság egyiket be­­zsárta, másikat kizsárta. Most már találja ki tis­zelt serkeszi uraság, melyiket érdemelte meg egyik, melyiket másik! ? Én ugyan örökemlékül mindket­tőt együtt beletettem volna spiritusba! Azs irgísi csigán vajda. Irgís, 1871. Jan. 5. Színház. Vasárnap, Január 1-én „A kék szakálú“ ada­tott teli színház előtt, „Nagyszerű vig dalmű“ a színlap szerint, de semmi nagyszerűt nem talál­tunk benne, és mind a mellett, hogy elég össze­­vágólag adatott, egypár csinos dallamot kivéve igen kevés dalmű részeket hallottunk, minden sze­replő megtette ugyan a maga kötelességét, de hang nélkül még sem tudtak dalmot előadni. A sze­replők közül ki kell remélnünk Feketéné asszonyt, (Roulette) ki szépen énekelt, és kedvesen játszott. Feketéné oly ügyesen mozog a színpadon, hogy szeretnek őt egyszer magasabb vígjátékban, vagy társalgási szerepben is látni. Zoltán (kék szakálú herczeg) egypár hang megbicsaklást kivéve a ma­gasabb hangokban igen kedvesen énekelt; nagy baj az, hogy Zoltánnak gyönyörű bariton hangjá­val kell a magas tenort énekelnie, e­miatt azután néha kellemetlenül megboszulja rajta magát szép bariton hangja, cserben hagyja, és bántóvá, fül­sértővé válik magas éneke, végre is majd tönkre teszi hangját. Zádor (Oszkár) szerepében jól találta magát, elég jól énekelt és jól játszott. Úgy látszik az ily szerepkörök valók neki. Zádorné (Hermina) kedves makranczos herczegnő volt, és jól énekel­hetett , de a színpad végéig sem lehet hallani; hang nélkül énekelni nem igen lehet. A karénekek mind jól sikerültek. A helyek miatt sok kellemet­lenség fordult elő; az igazgatóság fordítson több figyelmet a rendre, hogy mindenki megtalálhassa maga helyét, és valaki arra is ügyeljen fel, hogy a zártszékek között állók ne foglalják el, mely miatt a hátulsó zártszékekről nem lehet a szín­padra látni. Kedden, január 3-án „Sárika, vagy a falusi egyszerűség“ adatott. Az 1848-iki törvény eltörölte a robotot, és mégis hányszor robotolni kénytelen az ember, egy ily robotot töltött le bérlő közön­ségünk ezen ellapított, természet­ellenes alapra fektetett, szüntelen ismétlésekbe eső untató darab végig nézésével. Az előadásról sem sok jót mondha­tunk, miután egyetlen kidomborított jellem sincs benne, a nagyon is hátfejű és hárogos szemű Morgi ügyetlen szerepénél több, melyet Kiss elég jól ját­szott, csak a hallgatóság füleit veszélyezteti túlsá­gos kiabálása által. Zádorné (Sárika) szerepét, bár túlságait és egyszerűségeit egyiránt túlozta, mégis minden valótlan színűsége mellett is kedve­sen adta. Rajz is (Caesar) tűrhető volt. Hubay igaz­gató urat pedig figyelmeztetjük, hogy a közönség­től nem azért kap 5 öl fát, hogy a játék kezdete előtt 14 órával gyúttasson a kályhákba, minek azután az a következménye, hogy a kályha köze­lében ülök a megsírléstől, a távolabb levők pedig a megfagyástól tarthatnak. Szerdán, január 4-én „Rab“ adatott bérlet hihetetlen gyorsasággal új torkolatot ástak a tenger­hez és átbocsájták rajta hajóikat. Ezt látva a ró­maiak, elrémültek hihetetlen erején. Azonban a cartha­góiak , mivel a rómaiakat megtámadni késlelkedtek, meggyőzetvén, visszaverettek. Két bástyájok elrom­boltatván, a harmadik mögé vonultak, de a város kapui előtt ismét megverettek, s a közlekedés falak és gátak által mind a tenger, mind a szárazföld felöl elzáratott, s igy jön , hogy az éhség és dögvész, a halál e két hatalmas szolgája dühöngni kezesének. A nép mégis daczolt mind az éhséggel, mind a harcz borzalmaival s a megadásról hallani mitsem akart. Végre Scipio az éj homálya alatt a legutolsó kikötőbe nyomult s a város alsó része el­len fog­lalva; de a felső város és a „Byrsa“ nevű erősség nem adták meg magukat. Éjjel és nappal szakadat­lanul ostromolták a rómaiak, míg végre siker koro­názta az ostromot, hat napi vérengző utczai harcz után bevezetett a boldogtalan város. A rómaiak a váralkatú épületeket egyenként kényszerültek ostrom alá fogni és csak akként értek ezért, hogy tetőről tetőre vagy az utczákon át deszkákat raktak és fe­lülről nyomultak a szomszéd vagy átellenben levő házba; most fönn a házfedeleken és alant az utczákon folyt a borzasztó harcz. Egy rész alant csatázva esett el, többen élve dobattak le a házfödelekről és e féktelen dühöngök mindent mi utrokba esett lerom­boltak és fölkonczoltak. Tiszelt Serkeszi uraság! Maholnap elírj­uk Pest városát, annyira kez­­­djnk napról napra hozszsá hasonlítani! csakhogy míg ekkoráig a csúnyaságaiban sietünk megköz­e­­líteni! Ebben igazságot is adok magunknak, mert kisen a sípsígeiben úgy is híjában törekedtünk. — Pesten volt egy igen híres kávéházs, mire a mi városunk is hozhatott magának egy ipen olyansá­­gos doktort. A kilenbség csak azs volt, hogy míg a pestieknek éjszaka lehetett az­ a kávéházsukban gyenyérkedhetni, nekünk doktorunkban nappal is megvolt a mi gyönyörüségünk! Minden másban és nők legdrágább ékességüktől — hajfürtjeiktől — váltak meg s a főgépekhez kötelekül ajánták. Éjjel és nappal szakadatlanul készitgettek és kovácsoltak, bort és nemet nem tekintve, fegyvereket és gépeket, s így hihetetlen rövid idő alatt fegyverben állottak Carthagó hős fiai és leányai. Ily lelkesedésnek és elszántságnak, mely két éven át dicsőséggel tarta fönn magát, a hadban gya­korlott római légiók sem állhattak ellene. Az ostromló légiókat több ízben gyalázatos veszteséggel verték vissza s oly válságos helyzetbe hozták, hogy a ró­maiak a győzelem iránt már csaknem kétségbeestek. Végre Publius Cornelius Scipio Aemilianus, a római győző fogadott fia, ki már több alkalommal megmutató katonai bátorságát s jeles hadvezéri te­hetségét, mielőtt törvényes korát elérte volna, dictá­­tori hatalommal consullá és fővezérré választatván, az afrikai had vezényletével bízatott meg. — Scipio egy hadsereg élén Afrikába ment, hol a római tá­borban uralgó zavarokat lecsendesitvén, az elhanya­golt katonai fegyelmet helyreállító, rendet és szigorú fenyítéket hozott, szelleme által pedig bátorságot csepegtetett a már-már csüggedőkbe. Scipio jókarba hozván táborát, Hasdrubált támadá meg, ki a város előtt egy oly állomást védett, mely Carthagónak a szárazfölddeli közlekedését biztosította. Hasdrubált innen hadicsellel elűzé­s a tengerben töltéseket csi­náltatott és a város minden kikötőjét töltésekkel zárá el A carthagóiak azonban ugyanezen töltések között (Folytatása következik.)

Next