Kecskeméti Lapok, 1871. január-június (4. évfolyam, 1-25. szám)
1871-01-07 / 1. szám
kezett polémia a tanügyre vonatkozik, szeretem hinni, hogy t. szerkesztő úr azügy érdekében részemről is teendő némi ellenészrevételekre becses lapjában egy kis tért fog engedni. Nem lehet szándékom az észrevételek minden egyes pontjára válaszolni , az messze elvezetne a főkérdéstől, csakis a tárgy lényege mellett fogok maradni, különben is az olvasó megítélhette mennyi benne a valóság, mennyi a ferdítés vagy épen könnyelmű ráfogás. Polemizáló, ki mint látszik maga is tanító, az általam hangsúlyozott iskolai felügyeletre nézve nemcsak hogy velem egyet nem ért, de sőt azt igen károsnak és nagy bajnak tartja s miután e nézetét néhány nagyon válogatott példabeszéddel illustrálta, felhoz egy konkrét esetet saját éleményéből, körülményesen elbeszélvén, minő vexatióknak volt kitéve egy zsidó iskolában, hol néhány ritka buzgalmú isk. bizottm. tag lábatlankodott neki. Nevezetesen elbeszéli, hogy egyik nap jött a rabbi és sürgette a biblia tanítását, másik nap jött az orvos ki a természettudományokra fektetett nagy súlyt, s harmadik nap a fűszerkereskedő, kinek meg a német nyelv nagyon kellett; sőt ezzel meg nem elégedvén azokból fa tárgyakból még examinálták is a gyermekeket. Én legalább is azt hittem, hogy tanító úr abban a félig haragos, félig vicczelő modorban, melylyel az észrevételeket írta, el fogja beszélni, hogy a rabbi a kávé növény, az a hitetlen orvos a tízparancsolat, a fűszerkereskedő pedig a testek átalános tulajdonai mellett rajongott és abból kérdezősködött; de nem úgy történt, hanem mindenik lakjánál maradt, és mindezt tanító úr igen nagy bajnak tartotta. No már megengedjen, tanító úr! az meglehet, hogy e látogatások önre nézve terhesek voltak és csendes nyugalmában háborgatták, hanem hát azoknak az isk. bizalm. tagoknak nem is az volt feladatuk, hogy önnek ilynemű kellemetlenségeket ne okozzanak , hanem az volt feladatuk, hogy meggyőződést szerezzenek a felől, váljon a különféle tantárgyak kellő mértékben és kellő sikerrel taníttatnak, a rabbi tudni kívánta, értik-e a gyermekek a bibliát, mely a zsidó iskolában a vallástanítást teszi, az orvos meg nem tudott volna megelégedni azzal, hogy a gyermekek a természetrajzból csak annyit tanulnak, hogy a madaraknak tollas szárnyaik, az ökörnek meg szarvai vannak s igy tovább. Már most ez által hogy történt nagy baj azt én felfogni nem tudom. Egyébiránt tanító úr mellőzi is felemlíteni, hogy mi sikere és következménye volt eme önre nézve oly kellemetlen iskolalátogatásnak, nevezetesen, hogy e miatt a tanítás sikeresebb volt-e vagy nem. Bátor leszek ön helyett erre feleletet adni. Két eset képzelhető: ön vagy jól tanított, vagy nem. Első esetben az iskolalátogatók megdicsérték a gyermekeket és önnek megelégedésüket fejezték ki — persze azt teszem fel, hogy azok az iskolalátogatók értelmes emberek voltak, aminek kisebb-nagyobb mértékben minden községben találhatók, és hogy önmagát kivéve nem tart mindenkit nagy.........nak, — vagy nem eléggé jól adta elő tantárgyait, és akkor ön, ha hivatását komolyan felfogja és önbecsérzettel bír, észrevette a tanítás hiányosságát és igyekezett ismereteit bővíteni és magát tökéletesíteni. Mindkét esetben tehát e látogatások az iskola oktatásra előnyösek voltak, és hogy csakugyan előnyösek, bizonyítja azon tagadhatatlan és elismert tény, hogy a zsidó iskolák egyátalában a legjobb iskolák közé tartoznak. Avagy hiszi ön, hogy csak úgy esetlegesen van ez igy, vagy pedig csak a zsidó tanító tud Carthagó nagy fiával, jólétének szerzőjével semmisittessék meg, — és bármely ügyről folyt is a vita a tanácsban, beszédét mindig így végezé: „Ego denique Patres conscripti eenseo Carthaginem esse delendam.“ Catónak ellentmondott Scipio Nasica, megmutatván , hogy szükséges Róma versenytársának fenmaradása; mert ha ez földalatnék, Róma, nem lévén semmi külellensége, tulajdon keble ellen fogna dühöngeni. — Nasiának ezen beszéde mit sem használt. A tanács elhatározta, hogy a gyűlölt és rettegett Carthagónak el kell pusztulnia. A consulok pedig megparancsolták a lakosoknak, hogy miután el vagyon végezve Carthagó eltöröltetése, vonuljanak ki a városból és a tengerparttól 3 mérföldnyi távolságban egy más várost építsenek, de falak nélkül. A carthagóiak a rómaiak akaratát hallva, mintha villámtól sujtattak volna, úgy megijedtek . Siránkozva és jajveszékelve átkozták a rómaiak hitszegését, kárhoztatták saját tettüket és elhatározták, hogy inkább a város romjai alá temetkeznek, mintsem a kedvelt szülőföldet, a megszokott drága tengeri hazát elhagyják. Iszonyú dühöngés szállta meg a tömeget, minden kebelben egy érzelem, a bosszúállás érzelme foglalt helyet, mely a kétségbeesés fegyverével két éven át küzdött szabadság és létért. Fegyver hiányában minden érezetmit a templomok vagy magánházakban találtak, összegyűjtvén, a templomokat fegyvergyárakká változtatták, a házak fedelei és gerendáiból hajókat építettek, a legnemesebb szüzek alaposan és lelkiismeretesen tanítani? és hogy az ön osztálya úgy is kitűnő leendett volna, ha azok az isk. bizottm. tagok nem csinálnak bajt? No már t. tanító úr! nem akarok az ön érdeméből mit sem elvonni, de határozottan állítom, hogy a zsidó iskolák többnyire azért jobbak, mert ott az oktatásra komoly figyelmet fordítanak, és a tanító ellenében nagyobb követelésekkel lépnek fel; ami pedig átalában a tanítókat illeti, ismétlem a mit czikkemben mondottam, hogy én a más felekezetű tanítók közt is sok jeles tanítót ismerek, kik azok fognak maradni, daczára annak, hogy ön páratlan egoismussal verdietjét mondja ki felettök, midőn a legnagyobb átalánossággal oda veti: „mondjuk, hogy a tanítók készültsége hiányos“! Újólag és ismételve állítom, hogy nagy hiba iskoláinkban, hogy az iskolaszéki tagok az oktatásra oly kevés gondot fordítanak. Én a népiskolában a tanítót és az isk. bizottm. tagokat tartom azon két fontos faktornak, melyek kölcsönös támogatása és bizalmas együttműködésétől várom a legüdvösebb eredményt, amily mértékben zsibbasztó és leverő a közöny, és oly mértékben hatályozza a tanító működését a buzdító szó és elismerés. A tanító, ki komolyan hivatásának él, nem bosszantáskép fogja az iskolalátogatót fogadni, hanem olyannak fogja tekinteni, ki vele együtt a jót ezéilozza, benső megelégedést fog érezni, ha fáradozását méltányolva találja, szívesen fogja venni a bizalmas figyelmeztetést és ösztönt fog találni nagyobb követeléseknek is eleget tenni, és mi mindezzel együtt jár, késztetve fogja magát érezni a haladásra és továbbképzésre. Ami polemizáló úr egyéb kifakadásait illeti, azokra a cáfolatot feleslegesnek tartom, mert úgy hiszem maga is nem komolyan veszi, midőn például azt mondja, hogy az isk. bizottm. tagok a térkép és tintatartók beszerzését fölösleges kiadásnak tartják, tanító úr ez alkalommal, amint az írás közben megtörténhetik, csak a „múlt a licent...“ szabadságával kevéssé nagyon bőven élt, a naplopó-féle insinuatiot illetőleg magára veheti ezt a praedikatumot akinek tetszik, de én azt se nem mondtam, se nem gondoltam. Még csak pár szavam van. Tanitó úr egyszerre kiesik szerepéből, az iskolaszoba szűk lesz neki, igen komoly képet ölt, magas cathedrára ül és onnan a magasból ugyancsak megleczkézi azt a pipázó, kártyázó és politizáló társadalmat! Erre én is csak azt mondom mit tanító úr mond: Ne Sutor ultra crepidam! Tisztelem én is, becsülöm is a néptanítót, de sem többre sem kevesebbre mint amennyit állása és hivatása érdemel. Maradjon ön, tanító úr! ha népiskola tanítóságra adta magát, iskola szobájában és tanítsa gyermekeit emberségre, helyes gondolkodásra és egy kevés szerénységre. .... annyira megegyezzek, hogy akár ki lehetett volna őket cserélni! Aki egyik vagy másikkal trintkezésbe gyűtt, járhatott azután hat estendeig fürdőbe, míg is meglátott rajta! Mindkettő valódi nevezetessége volt saját várossának. Történt azonban, hogy egyser nagyon betalált adni publikum kávéházi semélyzetnek, doktor pedig publikumnak, úgy, hogy az elkerülhetetlen igazság egyiket bezsárta, másikat kizsárta. Most már találja ki tiszelt serkeszi uraság, melyiket érdemelte meg egyik, melyiket másik! ? Én ugyan örökemlékül mindkettőt együtt beletettem volna spiritusba! Azs irgísi csigán vajda. Irgís, 1871. Jan. 5. Színház. Vasárnap, Január 1-én „A kék szakálú“ adatott teli színház előtt, „Nagyszerű vig dalmű“ a színlap szerint, de semmi nagyszerűt nem találtunk benne, és mind a mellett, hogy elég összevágólag adatott, egypár csinos dallamot kivéve igen kevés dalmű részeket hallottunk, minden szereplő megtette ugyan a maga kötelességét, de hang nélkül még sem tudtak dalmot előadni. A szereplők közül ki kell remélnünk Feketéné asszonyt, (Roulette) ki szépen énekelt, és kedvesen játszott. Feketéné oly ügyesen mozog a színpadon, hogy szeretnek őt egyszer magasabb vígjátékban, vagy társalgási szerepben is látni. Zoltán (kék szakálú herczeg) egypár hang megbicsaklást kivéve a magasabb hangokban igen kedvesen énekelt; nagy baj az, hogy Zoltánnak gyönyörű bariton hangjával kell a magas tenort énekelnie, emiatt azután néha kellemetlenül megboszulja rajta magát szép bariton hangja, cserben hagyja, és bántóvá, fülsértővé válik magas éneke, végre is majd tönkre teszi hangját. Zádor (Oszkár) szerepében jól találta magát, elég jól énekelt és jól játszott. Úgy látszik az ily szerepkörök valók neki. Zádorné (Hermina) kedves makranczos herczegnő volt, és jól énekelhetett , de a színpad végéig sem lehet hallani; hang nélkül énekelni nem igen lehet. A karénekek mind jól sikerültek. A helyek miatt sok kellemetlenség fordult elő; az igazgatóság fordítson több figyelmet a rendre, hogy mindenki megtalálhassa maga helyét, és valaki arra is ügyeljen fel, hogy a zártszékek között állók ne foglalják el, mely miatt a hátulsó zártszékekről nem lehet a színpadra látni. Kedden, január 3-án „Sárika, vagy a falusi egyszerűség“ adatott. Az 1848-iki törvény eltörölte a robotot, és mégis hányszor robotolni kénytelen az ember, egy ily robotot töltött le bérlő közönségünk ezen ellapított, természetellenes alapra fektetett, szüntelen ismétlésekbe eső untató darab végig nézésével. Az előadásról sem sok jót mondhatunk, miután egyetlen kidomborított jellem sincs benne, a nagyon is hátfejű és hárogos szemű Morgi ügyetlen szerepénél több, melyet Kiss elég jól játszott, csak a hallgatóság füleit veszélyezteti túlságos kiabálása által. Zádorné (Sárika) szerepét, bár túlságait és egyszerűségeit egyiránt túlozta, mégis minden valótlan színűsége mellett is kedvesen adta. Rajz is (Caesar) tűrhető volt. Hubay igazgató urat pedig figyelmeztetjük, hogy a közönségtől nem azért kap 5 öl fát, hogy a játék kezdete előtt 14 órával gyúttasson a kályhákba, minek azután az a következménye, hogy a kályha közelében ülök a megsírléstől, a távolabb levők pedig a megfagyástól tarthatnak. Szerdán, január 4-én „Rab“ adatott bérlet hihetetlen gyorsasággal új torkolatot ástak a tengerhez és átbocsájták rajta hajóikat. Ezt látva a rómaiak, elrémültek hihetetlen erején. Azonban a carthagóiak , mivel a rómaiakat megtámadni késlelkedtek, meggyőzetvén, visszaverettek. Két bástyájok elromboltatván, a harmadik mögé vonultak, de a város kapui előtt ismét megverettek, s a közlekedés falak és gátak által mind a tenger, mind a szárazföld felöl elzáratott, s igy jön , hogy az éhség és dögvész, a halál e két hatalmas szolgája dühöngni kezesének. A nép mégis daczolt mind az éhséggel, mind a harcz borzalmaival s a megadásról hallani mitsem akart. Végre Scipio az éj homálya alatt a legutolsó kikötőbe nyomult s a város alsó része ellen foglalva; de a felső város és a „Byrsa“ nevű erősség nem adták meg magukat. Éjjel és nappal szakadatlanul ostromolták a rómaiak, míg végre siker koronázta az ostromot, hat napi vérengző utczai harcz után bevezetett a boldogtalan város. A rómaiak a váralkatú épületeket egyenként kényszerültek ostrom alá fogni és csak akként értek ezért, hogy tetőről tetőre vagy az utczákon át deszkákat raktak és felülről nyomultak a szomszéd vagy átellenben levő házba; most fönn a házfedeleken és alant az utczákon folyt a borzasztó harcz. Egy rész alant csatázva esett el, többen élve dobattak le a házfödelekről és e féktelen dühöngök mindent mi utrokba esett leromboltak és fölkonczoltak. Tiszelt Serkeszi uraság! Maholnap elírjuk Pest városát, annyira kezdjnk napról napra hozszsá hasonlítani! csakhogy míg ekkoráig a csúnyaságaiban sietünk megközelíteni! Ebben igazságot is adok magunknak, mert kisen a sípsígeiben úgy is híjában törekedtünk. — Pesten volt egy igen híres kávéházs, mire a mi városunk is hozhatott magának egy ipen olyanságos doktort. A kilenbség csak azs volt, hogy míg a pestieknek éjszaka lehetett az a kávéházsukban gyenyérkedhetni, nekünk doktorunkban nappal is megvolt a mi gyönyörüségünk! Minden másban és nők legdrágább ékességüktől — hajfürtjeiktől — váltak meg s a főgépekhez kötelekül ajánták. Éjjel és nappal szakadatlanul készitgettek és kovácsoltak, bort és nemet nem tekintve, fegyvereket és gépeket, s így hihetetlen rövid idő alatt fegyverben állottak Carthagó hős fiai és leányai. Ily lelkesedésnek és elszántságnak, mely két éven át dicsőséggel tarta fönn magát, a hadban gyakorlott római légiók sem állhattak ellene. Az ostromló légiókat több ízben gyalázatos veszteséggel verték vissza s oly válságos helyzetbe hozták, hogy a rómaiak a győzelem iránt már csaknem kétségbeestek. Végre Publius Cornelius Scipio Aemilianus, a római győző fogadott fia, ki már több alkalommal megmutató katonai bátorságát s jeles hadvezéri tehetségét, mielőtt törvényes korát elérte volna, dictátori hatalommal consullá és fővezérré választatván, az afrikai had vezényletével bízatott meg. — Scipio egy hadsereg élén Afrikába ment, hol a római táborban uralgó zavarokat lecsendesitvén, az elhanyagolt katonai fegyelmet helyreállító, rendet és szigorú fenyítéket hozott, szelleme által pedig bátorságot csepegtetett a már-már csüggedőkbe. Scipio jókarba hozván táborát, Hasdrubált támadá meg, ki a város előtt egy oly állomást védett, mely Carthagónak a szárazfölddeli közlekedését biztosította. Hasdrubált innen hadicsellel elűzés a tengerben töltéseket csináltatott és a város minden kikötőjét töltésekkel zárá el A carthagóiak azonban ugyanezen töltések között (Folytatása következik.)