Kecskeméti Lapok, 1871. július-december (4. évfolyam, 26-51. szám)
1871-11-25 / 47. szám
Negyedik évfolyam. 47. szám. November 25. 1871. Előfizetési dij : __ Hirdetési dijak: vidékre,postán TZT]fl(1T/|l||T|rpf T I nAT7 helyben, házhoz hordva: I■ ■ Is 13 Ilii 11 raj H B Js JS M g| járts vagy terjedelmes hirdetések Negyedévre. . 1 frt. 50 kr. H U H Wf |1| |HI|| U ■ ■ ■ U M0 P fl M nél árleengedés adatik. KijuuKmviij 11 Lili UK. ‘fí—.“: _ Hirdetések elfogadtatnak Gal-Előfizetési pénzek el- lia Fülöp könyvkereskedésében fogadtatnak Gallia Fülöp ■ jé ■ i rr i fl B I H,Id,DZien‘ könyvkereskedésében Kecs- Ismeretterjesztő hetilap. hirdetési irodájában. (Pest,Királykeméten. S ■ útez a 60. sz. Ismét új Egylet! Ismét?! S várjon mit akar? Avagy ha egylet, mit is akarhatna mást, mint azt, hogy: nyúlj zsebedbe és fizess! De hát ki, vagy kik azon feszelgő s kisértő lelkek, a kik egy újabb egylettel ismét újabb adózásra akarják kényszeríteni e városnak már is oly sok „egyletek“ s „körök“ által zaklatott polgárait? Miféle erkölcsi kényszert gondoltak ki megint, mely elöl, mint inquisitor hatalom elöl, még majd meg sem menekülhet az ember? Vagy tán nem elég nagy s nem visszaijesztő még a panasz, mely ma már jobbról s balról, köreink minden elfogulatlan tagjainál két, s nem elég nagy-e az adózott tőkevagyon, melyet városunk jóakaratú polgársága két sőt három különböző egyleti oltárra füstölő áldozatul emelt? Vagy mégsem elég a sok különcsoportosulás, az egymásért és egymás ellen való egyesülés? Oh hiszem boldog apáink mily szépen s elégülten voltak minden ilyenféle divatos egyletezések nélkül is! — Ki — és mit akar amaz „ismét úíj Egylet“? Igen — t. olvasóink — ismét új Egylet! De meg ne ijedjetek tőle, sőt — kérünk — elhamarkodva követ se emeljetek ellene, nehogy — mint a példabeszéd mondja — „a felhajított kő önmagatokra essék vissza.“ Mielőtt megköveznétek — jó akarattal figyelmeztetünk , — hogy a ki ti közületek elég hatalmas a kor szellemét visszatartani, a ki elég bölcs, az ezen új Egylet által gyógyítás alá venni szándékolt társadalmi betegséget önerejéből meggyógyítani, aki nem érzi égető szükségét ama sz eszmék diadalrajuthatásának, amelyeknek ezen új Egylet egyik hárezosa lenni óhajt, az, majd az dobjon először követő reá! Általán tiszteljünk minden egyletet, de csak annyiban és addig, amennyiben s amig czélja a társadalom bajait orvosolni, s törekvése a közjót előmozdítani, — addig, amig kibontott zászlaját, mely sz. ügyet jelez, az önérdek bűnös keze nem ragadta meg, s mig a közügy szolgálatára esküdött jóakaratú harczosok egyes vagy egyesek önző czéljaiért nem harcoltatnak a küzdőtérre! — Különben is, akarjuk vagy nem akarjuk, az egyletezéseknek útját többé nem állhatjuk. Ma már — mint mondani szoktuk — ez is a levegőben van. Valóban olyanok korunk egyletei, mint a törvényes házasságból született gyermekek. Mindenképen jogosultak! — Nem egyebek azok, mint a nagykorúvá lett korszellemtől társadalmunk anyaméhében fogamzott oly gyermekek, kiknek a maguk idején való megszületésük igen természetes és a szükség kényszere által siettetett. Egészen más világban élünk mi, mint elődeink éltek! Az emberiség nagy többsége — a nép — előtt felnyíltak a kapuk, melyeken hosszú századok alatt elzárt természetes jogaihoz mostan már szabadon juthat. És a nép valóban minden téren igyekszik is élvezni s érvényesíteni jogait, csakhogy — fájdalom! — vele is többnyire az történik, mint a sötét börtönből verőfényre jutott fogolylyal, hogy sokszor és sokhelyütt épen felszabadítása vakítja meg. Érzi, és — mert születésével nyerte — méltán érzi jogosultságát, de nem mindig érzi egyszersmind a joggal járó kötelmeket is. Sőt míg amazt követeli, emezt hajlandó megtagadni is! igen természetesen azért, mert megpusztult, haldokló erkölcsi érzete s a legalantabb fokon maradott műveltségi erejével semmikép sem tud amaz örök igazságig emelkedni, miszerint a jogokkal kötelességek is járnak. Igen találóan körvonalazza korunk ezen aggasztó jelenségét egyik jeles hazai írónk, mondván: „a jelenben nagy hévvel folytatott politikai verseny közepett vajmi nehéz a nép figyelmét hasznot közvetlen nem ígérő szellemi dolgok számára kinyerni, holott erre soha nagyobb szükség nem volt, mint a mióta a nép önsorsának maga lett intézője s szavazata a közügyek mérlegében is nyom.... A szabadság légkörében minden ember fel van hiva, hogy gondolkozzék, ámde a tudatlan ember gondolkozása, nem ér tovább, mint közvetlen érdekének ösztöne, s nem terjed ki azon eszközök ismeretére , melyek a társadalom fenállásához s virágzásához okvetlen szükségesek. Kik az emberiség múltját csak némileg is ismerik, tudják, hogy társadalmi létünk abban az alakban, melyben most van, sok századok, sőt évezredek fáradságának gyümölcse. Eledelünk, ruházatunk, lakásunk, kényelmeink és mulatságaink számos oly mesterségeknek szüleményei, melyek feltalálásában és gyakorlásában sok ezer nemzedék fáradozott és izzadott. Nem különben áll a dolog társadalmi intézményeinkkel. Csinált utak, szabályozott folyók, posták és hajók könnyítik a közlekedést; rendőrségek és törvényszékek biztosítják a személy- és vagyonbátorságot; tanintézetek és templomok által gondoskodva van lelki szükségeinkről ... Az emberek nagy többsége ma már eszméletlenül élvezi amaz intézkedések gyümölcseit, mintha mindaz magától jött volna létre, s mintha magától állana fenn. A közönséges ember, minthogy önmaga öntudatosan amaz intézmények létrehozásában nem fáradozott, s azok fenállásához is öntudatosan nem járul, nem is gondol arra, hogy mily nagy munkába került mindazt létesíteni és mibe kerül mai nap is annak fentartása. Megszokta a dolgot s oly szükségképinek tekinti, mint a fű növését s a viz folyását, a miért is mindazon embereket, kik azon intézmények közegeiként működnek, oly ingyenes őkül nézi, kik csak arra valók, hogy a szegény ember verejtékéből élősködjenek!“ Nemde így van! Úgy, hogy bizony csaknem oda jutottunk már, miszerint a nagy többség előtt csak az leend szent és tiszteletreméltó, a mi érdekeinek malmára kedvezően hajtja a vizet. Öröklött szellemi, főként erkölcsi intézményeink, (s ezeknek művelői), melyek az embert valódi emberré emelni hivatvák, mint hasznavehetlen zsibárúczikkek, maholnap azon piaczra állíttatnak, hova a szegény sorsú azért jár, hogy legalább nélkülözhetlenebb szükségleteit olcsón fedezhesse, a számító gazdag pedig azért, hogy amaz áruczikkek egynémelyikét is jó haszonnal forgathassa. Jelen életünk ezen egyoldalúvá lett (csupán haszonleső) iránya, az anyagi jólét fejlesztésére alkotott társadalmi egyleteket természetesen szívből üdvözli és támogatja is; azonban nagy résznél hiányozván a megkívántató szellemi műveltség s a nélkülözhetlen erkölcsi érzet, a tevékenysége előtt felnyílt anyagi munkakörben csakhamar elfogulttá s rajongóvá lesz; kicsinynek, semminek, vagy legfeljebb másod- harmadfokúnak ítél minden oly intézményt, (s ennek munkásait), mely az ő előtte lebegő czélra nem közvetlenül munkál. Azt hiszi, hogy ő, és csak az ő munkaköre a mindenség központja; a világ körülötte forog, vagy épen ő forgatja azt! Hiszem helyes, sőt felettébb szüksőséges is, hogy ilyen tisztán anyagi jólétet czélzó, sőt — mert honpolgárok vagyunk — szabad politikai egyleteink is legyenek. Magunk mondottuk, hogy ak kor követelményi ezek! És valóban tisztelettel s méltánylattal gondolunk reá, hogy anyagi érdekeink s közjólétünk ápolására, politikai hitünk s nézeteink egyesítésére városunkban is vannak egyleteink ij és köreink. Sőt elhisszük, hogy például iparegyletünk fő célja csakugyan nem más, mint oda hatni, hogy tekintélyes iparos osztálynak , lelkesülve jól felfogott hivatása és feladata iránt, tanult mesterségeit, az ipart oly virágzásra fejleszteni, hogy jövőre sem a szántás-vetésben, sem a szőllőművelésben .