Kecskeméti Lapok, 1871. július-december (4. évfolyam, 26-51. szám)

1871-11-25 / 47. szám

Negyedik évfolyam. 47. szám. November 25. 1871. Előfizetési dij : __ Hirdetési dijak: vidékre,postán TZT]fl(1T/|l||T|rpf T I­ nAT7 helyben, házhoz hordva: I■ ■ Is 13 Ilii 11 raj H B Js JS M g| járts vagy terjedelmes hirdetések­ Negyedévre. . 1 frt. 50 kr. H U H Wf |1| |HI|| U ■ ■ ■ U M0 P fl M nél árleengedés adatik. KijuuKmviij 11 Lili UK. ‘fí—.“: _ Hirdetések elfogadtatnak Gal-Előfizetési pénzek el- lia Fülöp könyvkereskedésében fogadtatnak Gallia Fülöp ■ jé ■ i rr i fl B I H,Id,DZien‘ könyvkereskedésében Kecs- Ismeretterjesztő hetilap. hirdetési irodájában. (Pest,Király­­keméten. S ■ útez a 60. sz. Ismét új Egylet! Ismét?! S várjon mit akar? Avagy ha egylet, mit is akarhatna mást, mint azt, hogy: nyúlj zsebedbe és fizess! De hát ki, vagy kik azon fesz­el­gő s kisértő lelkek, a kik egy újabb egylettel ismét újabb adó­zásra akarják kényszeríteni e városnak már is oly sok „egyletek“ s „körök“ által zak­latott polgárait? Miféle erkölcsi kényszert gondoltak ki megint, mely elöl, mint inqui­sitor hatalom elöl, még majd meg sem me­nekülhet az ember? Vagy tán nem elég nagy s nem visszaijesztő még a panasz, mely ma már jobbról s balról, köreink minden elfogulatlan tagjainál két, s nem elég nagy-e az adózott tőkevagyon, melyet városunk jóakaratú polgársága két sőt há­rom különböző egyleti oltárra füstölő áldozatul emelt? Vagy még­sem elég a sok különcsoportosulás, az egymásért és egy­más ellen való egyesülés? Oh hiszem bol­dog apáink mily szépen s elégülten voltak minden ilyenféle divatos egyletezések nél­kül is! — Ki — és mit akar amaz „ismét úíj Egylet“? Igen — t. olvasóink — ismét új Egylet! De meg ne ijedjetek tőle, sőt — kérünk — elhamarkodva követ se emeljetek ellene, nehogy — mint a példabeszéd mondja — „a felhajított kő önmagatokra essék vissza.“ Mielőtt megköveznétek — jó akarattal figyel­meztetünk , — hogy a ki ti közületek elég hatalmas a kor szellemét visszatartani, a ki elég bölcs, az ezen új Egylet által gyó­gyítás alá venni szándékolt társadalmi be­tegséget önerejéből meggyógyítani, a­ki nem érzi égető szükségét ama sz­ eszmék diadalrajuthatásának, a­melyeknek ezen új Egylet egyik hárezosa lenni óhajt, az, majd az dobjon először követ­ő reá! Általán tiszteljünk minden egyle­tet, de csak annyiban és addig, amennyiben s amig czélja a társa­dalom bajait orvosolni, s törekvése a közjót előmozdítani, — addig, amig kibontott zászlaját, mely sz. ügyet jelez, az önérdek bűnös keze nem ragadta meg, s mig a közügy szol­gálatára esküdött jóakaratú harczo­­sok egyes vagy egyesek önző czél­­jaiért nem harcoltatnak a küzdő­térre! — Különben is, akarjuk vagy nem akarjuk, az egyletezéseknek útját többé nem állhatjuk. Ma már — mint mondani szoktuk — ez is a levegőben van. Valóban olyanok korunk egyletei, mint a törvényes házasságból született gyerme­kek. Mindenképen jogosultak! — Nem egye­bek azok, mint a nagykorúvá lett korszel­lemtől társadalmunk anyaméhében fogam­zott oly gyermekek, kiknek a maguk ide­jén való megszületésük igen természetes és a szükség kényszere által siettetett. Egészen más világban élünk mi, mint elődeink éltek! Az emberiség nagy több­sége — a nép — előtt felnyíltak a kapuk, melyeken hosszú századok alatt elzárt ter­mészetes jogaihoz mostan már szabadon juthat. És a nép valóban minden téren igyekszik is élvezni s érvényesíteni jogait, csakhogy — fájdalom! — vele is többnyire az történik, mint a sötét börtönből verő­fényre jutott fogolylyal, hogy soksz­or és sokhelyütt épen felszabadítása vakítja meg. Érzi, és — mert születésével nyerte — mél­tán érzi jogosultságát, de nem mindig érzi egyszersmind a joggal járó kötelmeket is. Sőt míg amazt követeli, emezt hajlandó meg­tagadni is! igen természetesen azért, mert megpusztult, haldokló erkölcsi érzete s a legalantabb fokon maradott műveltségi ere­jével semmikép sem tud amaz örök igazsá­gig emelkedni, miszerint a jogokkal kö­telességek is járnak. Igen találóan körvonalazza korunk ezen aggasztó jelenségét egyik jeles hazai írónk, mondván: „a jelenben nagy hévvel folyta­tott politikai verseny közepett vajmi nehéz a nép figyelmét hasznot közvetlen nem ígérő szellemi dolgok számára kinyerni, holott erre soha nagyobb szükség nem volt, mint a mióta a nép önsorsának maga lett intézője s szavazata a közügyek mérlegében is nyom.... A szabadság légkörében minden ember fel van hiva, hogy gondolkozzék, ámde a tudatlan ember gondolkozása, nem ér tovább, mint közvetlen érdekének ösz­töne, s nem terjed ki azon eszközök isme­retére , melyek a társadalom fenállásához s virágzásához okvetlen szükségesek. Kik az emberiség múltját csak némileg is ismerik, tudják, hogy társadalmi létünk abban az alakban, melyben most van, sok századok, sőt évezredek fáradságának gyü­mölcse. Eledelünk, ruházatunk, lakásunk, kényelmeink és mulatságaink számos oly mesterségeknek szüleményei, melyek felta­lálásában és gyakorlásában sok ezer nem­zedék fáradozott és izzadott. Nem különben áll a dolog társadalmi intézményeinkkel. Csinált utak, szabályozott folyók, posták és hajók könnyítik a közlekedést; rendőr­ségek és törvényszékek biztosítják a személy- és vagyonbátorságot; tanintézetek és tem­plomok által gondoskodva van lelki szük­ségeinkről ... Az emberek nagy többsége ma már eszméletlenül élvezi amaz intézkedések gyümölcseit, mintha mindaz magától jött volna létre, s mintha magától állana fenn. A közönséges ember, minthogy önmaga öntudatosan amaz intézmények lét­rehozásában nem fáradozott, s azok fenál­lásához is öntudatosan nem járul, nem is gondol arra, hogy mily nagy munkába ke­rült mindazt létesíteni és mibe kerül mai nap is annak fentartása. Megszokta a dol­got s oly szükségképinek tekinti, mint a fű növését s a viz folyását, a miért is mindazon embereket, kik azon intézmények közegeiként működnek, oly ing­yenes ő­­kül nézi, kik csak arra valók, hogy a szegény ember verejtékéből élős­­kö­djenek!“ Nemde így van! Úgy, hogy bizony csaknem oda jutottunk már, miszerint a nagy többség előtt csak az leend szent és tiszteletreméltó, a mi érdekeinek malmára kedvezően hajtja a vizet. Öröklött szellemi, főként erkölcsi intézményeink, (s ezek­nek művelői), melyek az embert valódi em­berré emelni hivatvák, mint hasznave­­hetlen zsibárúczikkek, maholnap azon pi­­aczra állíttatnak, hova a szegény sorsú azért jár, hogy legalább nélkülözhetlenebb szükségleteit olcsón fedezhesse, a szá­­mító gazdag pedig azért, hogy amaz áru­­czikkek egynémelyikét is jó haszonnal forgathassa. Jelen életünk ezen egyoldalúvá lett (csupán haszonleső) iránya, az anyagi jólét fejlesztésére alkotott társadalmi egy­leteket természetesen szívből üdvözli és tá­mogatja is; azonban nagy résznél hiányoz­ván a megkívántató szellemi műveltség s a nélkülözh­etlen erkölcsi érzet, a tevékenysége előtt felnyílt anyagi munka­körben csakhamar elfogulttá s rajon­góvá lesz; kicsinynek, semminek, vagy legfeljebb másod- harmadfokúnak ítél min­den oly intézményt, (s ennek munkásait), mely az ő előtte lebegő czélra nem köz­vetlenül munkál. Azt hiszi, hogy ő, és csak az ő munkaköre a mindenség köz­pontja; a világ körülötte forog, vagy épen ő forgatja azt! Hiszem helyes, sőt felettébb szük­ső­sé­ges is, hogy ilyen tisztán anyagi jólé­tet czélzó, sőt — mert honpolgárok va­gyunk — szabad politikai egyleteink is legyenek. Magunk mondottuk, hogy a­k kor követelményi ezek! És valóban tisztelettel s méltánylattal gondolunk reá, hogy anyagi érdekeink s közjólétünk ápo­lására, politikai hitünk s nézeteink egyesíté­sére városunkban is vannak egyleteink ij és köreink. Sőt elhisszük, hogy például iparegy­letünk fő c­­­é­lj­a csakugyan nem más, mint oda hatni, hogy tekintélyes iparos osztály­nak , lelkesülve jól felfogott hivatása és fel­adata iránt, tanult mesterségeit, az ipart oly virágzásra fejleszten­i, hogy jövőre sem a szántás-vetésben, sem a szőllőművelésben .

Next