Kecskeméti Lapok, 1872. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1872-01-13 / 2. szám

­tödik évfolyam. 2. szám. Január 13. 1872. ' ev ^ Ha! 21 i^ji ^mj^ ^ ^ 1... \ , Hirdetések elfogadtatnak Gal­lalenzetesi penzek el­ h­a Fii lop könyvkereskedésében ogarttatnak G a 11 i a Fii lop g II ■ | rr | | ■ | Kecskeméten. — Hirdetések ezen­temetem | T atc*. 60. könyvkereskedésében Kecs- ISIN­GrGttGrjGSZ'lO ll G 1 I I 3 D. Év elején. (—t—) A cselekvések korát éljük, — oly kort, mely az ázsiai semmittevés puha párnáit nem ismeri. A nemzetnek úgy, mint az egyesnek meg van a föladata, mely megoldásra vár s melynek megoldá­sát mástól várni körülbelül annyi volna, mint mikor a palócz a másikat nézte, a ki evett, hogy majd ő is jóllakik. A tettek embere munkát kiált s küzd, mig czélját eléri, vagy a tusában elvész. Nem egy példát lehetne fölidéznünk a nemzetek történetkönyvéből, hogy csak az el nem pulunlt, el nem fajult népek ör­vendhettek s örvendenek jólétnek, hogy csak azon népeknek jutott szerep a világ színpadán, melyek hiú álmok s henyeség helyett a tettek mezejére léptek s szivvel lélekkel, közös akarattal a nemzeti jólét megteremtésére és megszilárdítására irá­­nyozák minden munkájokat. Szeretünk — s nem csupán hírlapokban, hanem szőkebb körű társaságokban is — Angliára, Belgiumra s a szabadság és füg­getlenség nagy hazájára — az éjszak-ame­rikai Egyesült­ Államokra hivatkozni, fen­nen hánytorgatva azok virágzását; de leg­többször kifeledjük, hogy azon országok és államok virágzása csak tettek jutal­mául adatott; szeretünk büszke önhittség­gel hivatkozni magunkra is, hogy nagy ősöktől származunk, — de itt is kifeledjük, hogy nem őseink nagy neve, nem vérünk nemessége, hanem tettek emelhetik a ma­gyart azon nagy népek sorába, melyeknek neve e földet dicsőséggel tölti el. Nem akarjuk ezúttal részletezni teen­dőinket , mert sem időnk, sem terünk nem engedi azt; de még különben is lesz még arra idő, midőn e lapok hasábjain elso­roljuk nemzeti létünk sarkalatos föltételeit s kimutatjuk az égető bajokat, melyek ko­runktól várnak segélyt; most csak nehány szót koczkáztatunk igy év elején, s egész­­ általánosságban e szavakat hangsúlyozztdv: tettre, tettre, a helyett, hogy az időt el­­h­arácsoljátok! — Ezt egy hires költő mondta, ki jóslelkével átláta az idők homályain s tudta, hogy nemzetének e szavakat az ő napja letűntével is el lehet még mondani. De nem szemrehányólag, nem feddőleg, hanem a tiszta jóakarat hangján mondjuk azokat, hogy a zsibbasztó tétlenségből tettre ébredjünk. Tér adatott mindenkinek, me­lyen tehetsége­­s erejéhez képest munkál­­kodhatik önmaga s nemzete javára. Töltse be mindenki azon kört, hová végzete által állíttatott — ez az egész, mit mindenkitől megkíván a haza s önmagra érdeke. Tépjük ki sziveinkből az egymásiránti gyűl­öl­eté­t"~rncN'—rrTTTTTxTg­.. közhaladás nyak­­törője csak, — s a szeretetet és egymás­­iránti becsülést véssük ama gonosz indulat s helyébe. A vagyonos polgárt, a hivatal­vi­­i­selőt, a tudóst, az apát és anyát, az ipa­rost, a napszámost egyaránt becsüljük a maguk foglalkozása körében a szerint, a mint hivatásaikat betöltik. „A munkás pár, szegény, Bár észrevétlen — dolgozik A hon területén.“ Kiáltsunk halált a visszavonás átkos szellemére, s emelje lelkeinket azon gon- s­dolat, hogy ha mindannyian betöltjü­k hi­vatásunkat , nem eshetünk kétségbe nem­zetünk jövője fölött. A letűnt évben a­mit elmulasztottunk megtenni, kettőzött akarat kell csak, s a még előttünk fekvő évben kipótolhatjuk a mulasztásokat; — de ne feledjük soha, hogy munkánkon csak úgy lesz áldás, ha min­den tettünket a haza szerelme vezérli, azon hazáé, mely nagggyá emeltetését tőlünk várja, melynek mi vagyunk veteményező kertészei; de hogy az fölvirágozzék, nem elég, hogy érette lelkesüljünk csupán, ha­nem kell, hogy munkálkodásunkban kitö­rők és állhatatosak is legyünk. S ha hon­fiúi hivatásunkat jól felfogjuk, igy kell tennünk; küzdenü­nk kell a nemes czélo­­kért, a haza jólétéért, s e küzdelemben kitörőknek, állhatatosaknak kell lennünk. Csak igy, és nem másképen koszorúzza siker fáradalmainkat. Vessünk számot magunkkal ez év ele­jén , s vegyük fontolóra a munka nehézsé­geit, mely előttünk fekszik, s fáradalmaink közepette adjon lelkünknek erőt azon gon­dolat, hogy nemzetünknek szép és nagy hivattatása van, melynek betöltése az egye­sek összmunkálásától függ. Nap nap után sietve halad; ne legyünk tétovázók, mely a legnemesebb lelkesedést is vajmi gyakran elöli, — hanem legyünk munkálkodók — ennek áldásos következ­ménye el nem marad. Egyet ne tévesszünk soha szem elől, hogy: a hon virágzása csak tettek jutalmául adatik! TÁRCZA: Oh bocsáss meg... Oh bocsáss meg, hogy ha tán hibáztam, Büntetésül szánj meg engemet! Lelkemen bú­s fájdalom dulongnak, — Hogy ha nem szánsz, e szív megreped. Oh! ha úgy kell megválnom tetöled, Hogy nem hallom békeszavadat, Bár övezze lelkem, mennyek üdve, Szivem ég a sirhalom alatt. Oh bocsáss meg hát, ha tán vétettem, Szemem, ajkam esdve kér s a lelkem. Mint a tenger, hogy ha vész nem űzi, Oly nyugodt és szép volt életem; S most, mióta haragod leszállt rám, A szép élet átkom lett nekem. Bárhová visz gondolatim útja, Mindenütt csak képed van velem; Ront és tép, mint zivatar a lombot, Bánat és bú­s édes kedvesem, — S úgy fáj sejtnem, hogy tán megsértélek Fény csillaga éltem bús egének. Mondd, hogy szived nem szerete engem, S a jövőben soha sem szeret; Mondd, feledjek, s sorsomon megnyugszom Bár sajogni tudtam keblemet, Mond, reményim , melyeket te adtál, Szép valóvá nem lesznek soha: Nem panaszlom én el a világnak, Hogy az élet hozzám mostoha.. Oh csak azt ne mondja édes ajkad, Hogy a sebet én vágtam te rajtad... Oh ne mondd ezt, oh ne mondd énnékem, Hogy szavammal megsértettelek, Bár lehet, hisz ember vagyok én is, S vélhetek, mint gyarló emberek. Oh de szű­zi lelked azt ne vélje, Hogy akarva, gonoszés tevém ; Mert szeretlek, bár elűzz magadtól, S mindig forrón szeretélek én... Oh bocsásd meg gyarló tévedésem, Hogy lelkem a kínoktól ne égjen. S­oh, ha az van végzetemtől szabva, Hogy lassan kint búban égjek el: Hamvakodjék lelkem, szivem össze — Értted veszni kész e he kebel! — Mig utolsót dobban a szív bennem, Mig egy szó két hervadt ajkamon , S mig tud elmém visszaemlékezni: Csak te rólad eszmél — angyalom, Mert te voltál, ki megálda engem, S csak te, a kit igazán szerettem. Te voltál az, a ki lángra gyújtál, És te vagy, kit lelkem úgy szeret; Mint az angyal Isten trónusánál Az örökké ragyogó eget... Oh szerelmem, mondd, hogy megbocsátasz , És hogy vádad nem lesz ellenem; Hisz ha vétek, bűnöm az csupán csak, Hogy szeretlek véges-végtelen. Oh bocsás meg s engedd azt itt kérnem, Hogy szabadon e szív értted égjen. Kelendi. Kazinczy Ferencz levelei Cserey Far­kashoz. *) Ér-Semlyén, Mart. 31 d. 1805. Méltóságos Úr, régi barátom, és rég olta tisztelt barátom! Két rendbeli levelét a Méht. Úrnak eggy nap vala szerencsém venni, midőn tegnap előtt Várad­ról, Vármegyénknek Gyűléséről, haza érkezem. Ör­vendettem régi óhajtásom és reményeim’ bételjesedé­­seknek. Piacere bonis quam phurimis, malos quam minime paucos laedere! Ez az, a’ mit en Terentius­­nak megváltoztatott szavaival magamnak czimerül vá­lasztottam. Méltóztassék engemet a’ Mélt. Úr mind maga miatt, mind nagy tekintetű Nénje és Sógora miatt a’ legszívesebb tisztelőji s barátjai közzé szá­mítani , és engedje nekem azt a’ szerencsét, eggyi­­két az élet’ legszebb szerencséjinek, hogy barátsá­gával a’ Most­ élők és az ezután élendők előtt kér­­kedhessem. Mint szándékozom azt tenni, alább majd előadom. Mind a’ kért tudósítást, mind a’ váratlan javal­­­­lást köszönöm a’ legszívesebb köszönettel. Jelentés. *) Horváth Döme úr gazdag gyűjteményéből. Szerk.­ ­.

Next