Kecskeméti Lapok, 1873. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)

1873-07-06 / 27. szám

datlan dolgaim miatt jelen nem lehetvén, önmagam iránti kötelességből mostan pótlólag kell kinyilat­koztatnom, miszerint én a nevem­ alatt is közlött határozati pontnak idézett részét nem oszt­hatom. Lehet, hogy a határozat, figyelmemet kikerülve, szóról-szóra úgy hozatott, a­mint közzé téve lett, én azonban a­mint a bsz. ülésben is ki­jelentettem, úgy mostan is kijelentem azon nézete­met, miszerint kiskorúságnak tartanám ugyan, ha egy vegyestartalmú hetilap minden közlemé­nyét a politikai pártfegyelem szűk korlátai közé s nagyító üvege alá kellene szorítani, még inkább azt, ha a szerkesztőnek egyesekkel támadható szó­váltásaiból s meghasonlásából mindjárt pártkérdést kellene csinálni, de kijelentettem és újólag ismét­lem egyszersmind azt is, hogy én a „Kecskeméti Lapok“-nak a közel­múltban elfoglalt álláspontját, kizárólag két fontos ügygyel szemben nem oszt­hatom, akár tiszta deákpárti, akár pedig és különösen helyi társadalmi szempont­ból. Ezen két nagy ügy pedig a helybeli n­ő­­egyletnek és az országos (épen a deákpárt által alkotott) törvény védelme alatt álló községi is­kolának ügye------és az ezekből felzaklatott egyéb üdvtelen ügyek. Laukó Károly. * * * mint a gyűlésben azon alkalommal ugyancsak t. Laukó úr e tárgybani felszólalására, nevezetesen t. Laukó úr igen roszul emlékezik, mert a folyó év­ben, tehát szerkesztésem alatt, egyetlen cikk, egyetlen sor sem jelent meg a „Kecskeméti La­pokéban a községi iskolákról, így tehát ez által és ezekből semmi üdvtelen ügyek sem zaklathattak fel, tehát a neheztelt határozat helyesen és jogosan hozatott, mert nyíltan mondja, hogy: „a f. évben volt hű tükrözője.“ T. nyilatkozó úr tehát csak azt neheztelheti deákpárti szempontból, hogy miért nem szólt a lap e fontos ügyhöz, de ezt is csak akkor tehetné jo­gosan, ha t. Laukó úr, vagy bárki más e tárgy­ban cikket küldött volna be és azt a szerkesztő nem közölte volna, de mint kijelentettem, ismétlem most is, hogy senki e tárgyban a szerkesztőséghez egy sort sem küldött és így sem a lapot, sem a szerkesztőt felelőségre senki sem vonhatja. Ezekből mindenki és J. Laukó úr is meggyő­ződhetik , hogy a bizottság a kérdéses határozatot, mint pártbizottság, bárki egyéni nézetének korlá­tozása nélkül jogosan kimondhatta. Kecskemét, 1873. jul. 4. Sziles Imre, felelős szerkesztő. Igen tisztelt elv- és munkatársunk fentebbi nyilatkozatának készséggel helyt adtunk, azonban az abban foglalt félreértés és érzékeny­ke­dés fölött őszinte sajnálatunkat fejezzük ki, mivel a kérdéses határozat idézett és neheztelt része a legtávolabbról sem mondja, hogy a lapban megje­lent minden magánügyi, vagy egyéni nézetet ma­gáénak vall vagy helyesel, mert hiszen határozot­tan ki van fejezve, hogy „a deákpárt által egyes kérdésekben elfoglalt álláspontnak volt ha v­isszatükrözőj­e“, magán­ügyekben vagy egyéni nézetekben pedig a deákpárt ál­láspontot nem is foglalhatott. Igen tisztelt Laukó úr kiválólag két fon­tos ügygyel szemben nem oszthatja a „Kecs­keméti Lapokénak a közel­múltban elfoglalt álláspontját, t. i. a helybeli nő­egylet és a köz­ségi iskolák ügyében. A nőegyletre vonatkozólag nem csodálkozunk, mert az egyéni nézet, de igen a felszólalás miatt, mert midőn a június 22-én tartott bizottsági ülés­ben a kérdéses határozat hozatalakor­­. Laukó úr ugyanezen ügyet sérelmül felhozta, mindamellett, hogy a bizottság egy része egyénileg a kérdéses cikket helyesnek, a másik rész elmaradhatónak véleményezte, a bizottság azt nem politikai és nem pártkérdés, hanem magánügynek és egyéni nézet­nek tekinti, tehát ezen magán nézetnyilvánítás nem zavarhatta a bizottság határozatát. A második neheztelt kérdés a községi is­kolák ügye sokkal súlyosabb vád volna, hanem ezen ügynek újra és itteni felelevenítésén valóban és fölötte meglepettünk. Erre nézve most is és nyilvánosan az olvasó­közönséggel szemben sem nyilatkozhatunk másként Rózsa Sándor és a börze krach hősei. (Z. S. K.) A lapok mellett közelebb egy elő­fizetési hirdetmény küldetett szét ezen sensationális regényre: „Rózsa Sándor’s des Räuberkönigs von Ungarn Glück und Ende“, melylyel egy porosz re­gényíró és egy berlini könyvkiadó a nagy német publikum előtt nagy érdekeltséget vél kelthetni s ez által jó „Gschäftet“ csinálni. Szegény szép hazám, te áldott Magyarország! te csak arra vagy jó, hogy minden Schwindler üz­letet csináljon belőled, minden fény- és árnyolda­ladból nyerészkedjék. Nagyobb ingerül egy hatalmas feldicsérés után, Rózsa Sándor arcképe adatik a hirdetményhez, a­mint a puszták ezen fia a börtön nehéz láncaival terhelve, keresztbe tett kezekkel múltja és jövője fölött elmélkedik. S hogy a vállalatnak még nagyobb kerete le­gyen, ingyen képek, persze a poroszokat is már una­lomig ismert hadjáratukat bálványozó képek, sőt még némi aranyékszerek is ajánltatnak az előfize­tőknek mellékletül. Nem célunk a magyar „Szegény-legények“ ezen hősét bármi tekintetben dicsőíteni, elég szo­morú tanulmányozásra ad okot minden jó hazafi­nak , minden emberbarátnak a szegedi és más bör­tönök lakossága, s óhajtva óhajtjuk, hogy önkor­mányzatunk és jobb népnevelés folytán a betyár­ko­dás mindinkább szűnjék hazánkban, de azon általános országos lehangoltság, azon ezer és ezereknek ká­rosodása mellett, melyet a bécsi börze hősei elő­idéztek , lehetetlen a magyar zsiványság újabbkori hősének esete és ezen utóbbi gaz zsebelők között nem­ tanulságos összehasonlítást nem tenni. Eddig is már 800 millióra létezik az országos károsodás a bécsi börze bukása következtében, hány ezer és ezer kis hivatalnok , kereskedő, ipa­ros , földműves, kisebb-nagyobb birtokos, se a sze­gény cselédig veszti ezen felső helyről engedélyezett rablóbanda által véresverejtékkel szerzett pár száz forintját, m­ig a lelketlen bankárok ezen rettenetes összeget bezsebelhették, s most nincs törvény, mely őket kárpótolná. Hány emberéletbe került már ezen börze szé­delgés s hányba kerül még, s hány viruló családi állapot jutott általa a nyomor örvényére ? Szegény Rózsa Sándor, mi a te rablói hűséged ezen banküzletekhez képest, s te társaiddal együtt részint bűnhődtél a börtönökben, a vesztőhelyen, részint várod bünhödésedet, m­ig ezen milliókkal biró rablók új milliókra tesznek szert, a mellett országos nemességre, báróságra emelkedve büszkél­kednek , s hideg lelketlenséggel nézik hozzá férhet­­lenségök tudatában az ezer és ezer károsultak jaj­­­veszékléseit. A népek bámuló tekintete előtt csarnokot ál­lított e fényes felirattal: „Haladás, a népgazdászat emelése, közjólét!“ Azonban e csarnok belsejében hazugság, csalás, rablás trónolt. Aki a csarnok­ban ama bálványoknak hódolt, az gazdagsággal, kitüntetésekkel, hivatalokkal terhelten jött ki. El­vetemült emberek palotákat építettek, fényes foga­tokban jártak és megvetéssel tekintettek le azokra, kik a becsületes munkát eléje tették a csalásnak. Nem csoda, hogy e corrumpáló példa a társadalom minden rétegeire hatott. A sülyedés csakhamar be­állott. De az épület beomlott és a nyomorultak egy részét romjai alá temette. Midőn tehát irók és festők a szegény Ró­zsa Sándor élményeit elrettentő például rajzolják, mindnyájunk szent kötelessége, kiknek népünk boldogsága szivén fekszik, a modern civilizatio egyik mérges kinövésére figyelmeztetni híveinket, a börze spekulatio alávaló szédelgéseire s azon kis és nagy Rózsa Sándorokra, kik Sobri, Grasel és Rinaldo veszélylyel járó hősködésökre igényt nem tartva, mint nyilvános útonállók, a sokkal biztosb háttérből különféle engedélyek és szédelgés ígére­tek, falragaszok, újság­hirdetmények cége alatt leselkednek keservesen megtakarított filléreinkre, s kiknek üzéreik minden faluban legalább egy két példányban éber szemmel kísérik vagyonunkat, s ha körmönfoghatnak, mint a vipera mérges szemei­től megigézett bárányt addig szorongatnak, m­íg utolsó csepp vérünket kiszívják, a­mint ezt most ezer együgyű iparos saját kárán tapasztalhatja. A magyar embernek becsületes munka való, e mellett testben, lélekben egészséges marad. Előre­ szorgalom s takarékosság, biztosan mutatja mi a boldogság! konyha közt feküdt, de a világért sem aludt el, hanem a lépcsőre ült s hallgatódzott. Hallá­sára mozgását, hogy zárja föl majd le az íróasztal boritékát, s miként rendezgeti papír­­jait. Végre csend jön a szobában, mely egy óráig tarthatott, ennek dacára Anders helyén maradt. Sóhajt hallott, majd alig kivehető nyögést, tüstént felnyita az ajtót. A szobában gyertya égett. Sára ide-oda hánykódott fekhelyén, arca tü­­zessége, rövid lélekzete, folytonos nyögése eléggé igazolák erős lázát. Anders rémülve kiáltott s a fekhelyhez rohant. „Kedves jó Sára asszonyom, hogy van?“ kérdő és könyek ragyogtak az erős ember sze­meiben. Sára nem ismerte meg. Feleletül néhány ösz­­szefüggetlen szavat dadogott. Anders, ki egyébkor érzék­telennek nézett ki, most gyermekként sírt. Zokogására a beteg feléje fordult, alig érthe­tőn így szólt: „Ne sírj ... ne sírj . . . majd . . . csak . . . job­ban . . . leszek.“ De a szegény Anders csak zokogott. Az éj órái neki századok lettek. Alig virradt, már föl­zörgette a mosónőt, megkérte vigyázna a betegre, míg orvosért megy. Hamar visszatért az orvossal, miután az a beteg arcát látta, literét megtapogatta úgy nyilatkozott, hogy a baj komoly. Sára igen beteg volt. Alighogy a kisasszonyok értesültek Sára álla­potáról, fölajánják magukat őt ápolni. Sára irányok­ban előzékeny volt, ők ezért igen szerették a de­rék aszszonyt. Cornelia a fiatalabb kisasszony haladéktalanul helyet foglalt a beteg ágya mellett, Anders eltá­vozott. Sokáig maradt el. Míg Sára lázas álmok közt feküdt. Beszélt gyermekeiről, panaszkodik , hogy meghal a nélkül, hogy őket ölelhetné, a nélkül, hogy azok any­­jukat ismerték volna. Mindez a jó Corneliának és nővérének sok gondolkodni valót adott. Dacára előkelő származásuknak , részvétüknek , melylyel a beteg iránt viseltettek, nem tudtak kíváncsiságu­kon uralkodni. Ennek következménye ártatlan ku­­tatás lett, melynél véletlenül az Íróasztal különben is föltárt boritéka kinyílt. Itt különböző tárgyakra bukkantak, többek közt egy több százados arany nyakláncra is, zárján nemesi címerrel pompázva. Összekötött csomag is hevert itt, mely külsője után ítélve leveleket tartalmazott s nemesi pecsét­tel volt leerősitve, mely az Íróasztalon hevert. A csomagon következő cím volt olvasható : Méltóságos báró Sköldkrona Göran Károly úrnak. Dél felé visszatért Anders, nem egyedül és nem gyalog, hanem egy urasági szán­ kocsis bak-­­­ján ülve, melyből előkelő hölgy és fiatal úr szál­lott ki segélyével. Anders bevezette őket a beteg­ágyhoz , Sára nénének néhány szót súgott. Cornelia ezt hallotta hogy: „Itt vannak gyer­mekei.“ Sára fölnyitá szemeit, tisztán , világosan nézett Andersre , lankadt hangon így szólt: „Hol vannak ?“ Anders helyet engedett, a két idegen köze­ledett. Sára kitáró karjait, kivehető hangon így szólt: „Nyugodtan halok meg; művem befejeztem, jövötök biztosítva van. Fiam , leányom , a minden­ható őrködjék fölöttetek! Öleljétek meg anyá­ '•­tokat!“ „Anyánkat?“ ismétlé mindkettő, megindulva hajoltak a beteg fölé. Sára egyik karjával a fiú nyakát, másikkal a leányét ölelte át, halkai így beszélt: „Minden világos lesz, mindent meg­­fogtok tudni halálom után.“ Többet nem is beszélt. A láz és ábrándozás erőt vettek rajta, megfoszták eszméletétől. Nyolc nappal ezután Sára néne földi marad­ványait sírba tették. A temetési menetben látták a mély gyászba öltözött Sköldkrona Göran Károly bárót. Anders a koporsóvivők közt volt. A következő tavaszszal a sirdombon egyszerű márvány­kereszt állt, melyen csupán a Sára név volt olvasható. A temető minden sirdombja közt Sáráé kivá­lóan volt ápolva. Reggelenként mély gyászba öltö­zött ifjú hölgy látogatta meg, s ékesíte föl új ko­szorúval. Esténként Anders ápolta virágait. De mi történik most a boltocskában? — Ezt Anders vette át. A vevők, bár nélkülözték a jó­szívű Sárát, mégis hogy emlékét tiszteletben tart­sák , szükségleteiket még mindig onnan veszik. Anders persze nem volt oly barátságos , meg­előző, mint Sára, hanem komoly és kevésszavú, de azért nővére fia volt. Bár zokon esett vevőinek, hogy boltját hamar lezárta, mert Sára sírjához zarán­dokolt esténként, de mit tehettek róla? nem hagy­hattak föl a tőle vá­sárlással. Ha némelykor egy-egy szegény munkásnő kénytelen volt gyermekének tejet hitelbe venni, s Anders nem hitelezett, már ráolvastak s ez szivét meglágyító, elég volt azt mondani: „Az öreg Sára asszony nem tette ám“ haladéktalan mindent kaptak a mi csak kellett. A két öreg kisasszony is becsüleg gyászolta és nélkülözte Sárát. Ők Sárában támaszt és tanács­adót vesztettek. (Folytatása következik.) Reáltanodai jelentés. A helybeli állami alreáltanodánál az évi rendes vizsgálatok folyó hó 10-én reggel veszik kezdetüket és tartanak bezárólag 24-ig. A magán­vizsgálatok pedig 28-án tartatnak a délelőtti órákban.

Next