Kecskeméti Lapok, 1877. július-december (10. évfolyam, 26-52. szám)

1877-07-01 / 26. szám

tergombai), a magyarok Korponán gyűjtötték össze seregüket, mely utóbbiaknak az egri hős fia Dobó Ferencz volt vezére, ki akkor lévai várkapitány volt s innét hozta az összeállított sereg egy részét, a többit, úgymint Bakabányáról 300 lovast, és 100 gyalogot Barbarics zólyommegyei főispán és várkapitány, és Rubigalló Tivadar a selmeczi őrséget vezette ide. Május 1-én tehát nejeik sírása közben kivonul­tak a magyar vitézek, kik a törököket már teljes felállított rendben találták a kijelölt mezőn. Dobó egy rövid lelkesítő beszéd által feltüzelvén Övéit, a sereg elrendeztetett s az alvezérek tanácskozásra meghivattak, hogy a párbajok mily szabályok sze­rint történjenek. Ennek elhatározása után Dobó a törökökhez nyargalt s a jó lélekkel történendő párbajokra hívta fel őket, hogy régi szabályok szerint ütközzenek, túszok adassanak egymásnak és csak azután kezdődjék az ütközet. Beleegyeztek a törökök, jobbjaikat nyújtván megerősítették az alkut, sőt csudálatos könnyűséggel a vezérekhez nyargalván, azoknak ajándékokat adtak, úgymint szép tollakat, melyeket lovaik sörényéből húztak elő, sárga bőrből bokáig érő sarukat és a legfino­mabb keszkenőket. Az alkuból visszajővén Dobó, ünnepélyes ima tartatott. Majd síkra szállnak, trom­bita szól, kezdődik a párbaj. Elsőben is a korpo­­naiak közül egy harcros ellenfelének egy török lovasnak támadását kerülte ki és sértetlen maradt. A második bajnok ellen a török annyira forgatta dzsidáját, hogy annak fele a magyar legény paj­zsában maradt; a vezérek holtnak hivék s hozzá mentek, azonban a dzsida csak a mellvasig hatott s a testet nem érinté. A harmadik sebet kapott s a vér egész ruháját elbontotta. E szerencsétlen összecsapás után a magyarok újra istenhez fordultak s imádkoztak, mely után szerencsésebben kezdtek folyni a párbajok, így egy igen nagy lovast, kinek melle, feje vassal volt befödve, egy magyar, meg­forgatván dzsidáját, teste közepén átdöfött, kinek vére annyira folyt, hogy még lovát is elborította s arról leesvén, meghalt. Hasonlóan járt egy másik, aranyos ruhájáról ítélve török törzstiszt, ki haldo­kolva nyujtá a magyarnak kezét és őt vitéznek nevezte. Ily szomorú sorsban részesült egy magyar is, ki elbizakodván vigyázatlanul harczolt. Tarczy korponai főkapitány , midőn vezéri kötelessége sze­rint egy részről a szilajságot a vakmerően ütközni akaró embereiben roszalta, más részről jó tanácso­kat osztva, a síkra szállókban győzelmi reményt ébresztene: a törökök azt gondolták, hogy Tarczy csak szájjal értene a dologhoz, azért egyik­et is kihívta. "Tarczy a kihívást elfogadván, dzsidával a török képrostélyát és sisakját úgy átdöfte, hogy­­ a dzsida velejébe fúródott, mire lováról lefordulván, segítség után kiáltott. Tarczy lováról leugrik, kard­ját kihúzván, néhány szót váltanak, mire a török vakmerő kihívását megbánva s azon siránkozva nem sokára meghalt. Az alatt hire járt, hogy a törökök egy fiatal keresztényt magukhoz csábítván elfogtak és azt fegyver közt őrzik. Erre nagy zaj támadt a magyarok közt s ezek majdnem a törö­kökre rohantak. Ennek okát a nagy tekintélyű Fáncsy megtudván, lecsillapította őket s a törö­kökhöz nyargalván , halállal fenyegette mindnyájo­­kat, ha az ifjút ki nem adják. Ezek megijedtek s bocsánatot kérvén kiadták. A sereg a kiszabaditottat nagy ujjongva fogadta. Ezek után a küzdtérre egy félig meztelen magyar lépett ki s felhívta a törököket, azonban ellene halállal fizette meg bátorságát. De legemlé­kezetesebb volt, midőn egyszerre tiz magyar s­s ugyanannyi török állott szemben; a magyarok győztek, amazok pedig mind levágattak, közöttök egy ága is. Erre még nagyobb kedvet kaptak a mieink, úgy hogy mindenik vívni akart, de a vezérek lecsillapították őket. — ellenkezőleg a törö­kök nem mertek többé mozdulni; igy egy magyar bajnok kihívását, ki jobb kezében kardot, bal ke­zében lőfegyvert tartva s őket lovon, gyalog, vasba burkolva, és a milyen fegyverrel tetszik, kihívta, már csak miután a török vezér seregét „gyáva“ szóval illette, fogadta el egy lovas, de biz az is levágatott s feje a győző által kardra tűzetvén, a magyar seregnek bemutattatott. Utoljára egy török lovas hívta fel a mieinket halálig terjedő párbajra, akár mily fegyverrel. Előáll egy Ferencz keresztnevü, csendes, kis termetű férfiú. A török ezt kinevette, gyermeknek nevezte és he­lyette más, nagy embert kívánt. Azonban a ma­gyar nem tágított. Vivtak tehát és Ferencznek pajzsát és mellvasát keresztül üti s ezzel a török büszkén serege felé megy és kardját győzedelme jeléül villogatja; de mivel észrevette, hogy Ferenez sértetlenül maradt, visszafordult, újra elkezdődött a legdühösebb harcz, miközben Ferenez a tör­öknek jobbját levágta, úgy hogy az eszméletlenül esett le lováról, mire a győztes ellenfele sisakját, ruháját lehúzta és fejét levágta. (Folytatása következik.) Izen áthatott, azonban a nélkül, hogy azt meg­ölte volna, a midőn a jó öreg mindezeket hallá, holthalavány jön, mintha az eltűnt testvére vagy atyja lett volna és egész testében reszketett, mintha kára lett volna. Kezdetben sokkal inkább le volt verve a fáj­dalomtól , hogysem valamit tehetett , vagy valami működési tervet készíthetett volna. Nem lehet tehát csodálni, ha mondom, hogy ő Shuttleworthy úr többi barátjainak soká és teljes rábeszélő tehetsé­gével tanácsié, hogy egyelőre mit se tegyenek a dologban, mert a legjobb volna néhány hét avagy hónapig várni, hogy lássák, várjon ezen idő alatt nem mutatkozik-e valami és Shuttleworthy úr nem tér-e önmaga vissza, hogy előadja azon okokat, melyek miatt a lovat ily állapotban küldte vissza. Hasonló halogatást olvasóim többeknél is tapasz­talhattak, olyanoknál, kiket a fájdalom legyőzött. Úgy látszik, a lelkitevékenység teljesen kialszik bennök, annyira, hogy mindattól, mi valami tevé­kenységhez hasonlít, undorodnak és a világon mit­­sem szeretnek annyira, mint ágyaikban nyugodtan feküdni, és fájdalmukat táplálni, miként az idős nők szokták kifejezni, azaz abban, mi nekik fáj­dalmat okoz, lappangani. Valóban, Rattleborough lakosai oly nagy tisz­telettel viseltettek Károly bácsi bölcsesége és óva­tossága iránt, hogy a legtöbben hajlandók voltak nézetét elfogadni és a dologban mindaddig mit se tenni, mígnem valami mutatkozand, miként a becsületes öreg magát kifejezte volt. És végre mind­ezen határozatra jöttek volna, ha Shuttle­­worthy úr unokaöcscse, egy a legnagyobb mér­tékben kicsapongó és rész hitben álló ifjú,a leg­­gyanúsabb módon a dologba nem elegyedett volna. Ezen unokaöcses név szerint Pennifeather hallani sem akart a hallgatásról és a tétlenségről, hanem állandóan követelte, hogy a meggyilkolt hul­lája azonnal kerestessék. E kifejezéssel élt. Mi A kecskeméti róm. kath. fögymnasium mind a fegyelem fenntartása, mind a tanítás kezelése ügyében a róm. vallás és közoktatásügyi m. kir. minisztérium által 1876-ik évi julius hó 27-én 12,787. sz. a. kelt rendeletével kiadott középiskolai­­ rendtartás szabványaihoz alkalmazkodott. Jónak találtuk azon pontjait a t. ez. közön­ség tudomására hozni, melyek az előbbi rendtar­tás szabványait lényegesen módosítják, így az I. osztályba való fölvételre nézve az 5-ik szakasz ezt rendeli: a középiskola első osz­tályába szabályszerűen csak oly tanuló léphet , ki a 9 évet betöltötte, s 12 évnél nem idősebb. Tizen­két évnél idősebb fiú fölvétele fölött a tanártestület határoz. Ismereteinek mértékére nézve megköve­telendő, hogy a népiskola negyedik osztályának tananyagában kellő jártassággal bírjon; ez isme­reteit külön fölvételi vizsgálattal igazolja. Az évközben való fölvételre nézve a 10-ik Gloodfellow urat illeti, nem tartóztatható magát vissza, hogy azon éles megjegyzést ne tegye, hogy a föntebbi kifejezés­ nagyon különös ki­fejezés volt. Károly bácsi megjegyzése a tömegre is nagy hatással volt, és csakhamar igen nyomatékosan kérdé valaki: hogyan van az, hogy az ifjú Penni­feather mindazon körülményeket, melyek gazdag nagybátyja eltűnésével összeköttetésben állnak, oly határozottan tudja, hogy merészen és kétségtele­nül állítani meri, hogy az többé nincsen az élők között. Ezután többen különfélét állítottak, különö­sen Károly bácsi és Pennifeather úr, habár az ő vitatkozásuk nem valami új dolog volt, miután az utolsó három-négy hónapban ki nem állhatták egymást; igen, sőt már annyira mentek, hogy Pennifeather úr, nagybátyja barátját a földhöz vágta, miután az annak a házában, hol az uno­kaöcscs is lakott, úr akart lenni. Azonban az öreg Károly bácsi ezen alkalommal példás mérsékletet és keresztényszeretetet tanúsított. Fölkelt, ruháit rendezi, és nem is gondolt arra, hogy a kapott sérelmet visszaadja. Minden a mit tett, csak any­­nyi volt, hogy a legközelebbi alkalommali som­más bosszúállásról mormogat valamit, mi egy nagyon természetes és teljesen megbocsátható düh­kitörés volt, mely szót sem érdemel és kétségkívül azonnal felejtve is lön. Azonban bármiként is állottak e dolgok, any­­nyi bizonyos, hogy a rattleburgiak Pennifeather úr meggyőző rábeszélésénél fogva végre elhatár­­zák, hogy az eltűnt Shuttleworthy keresése végett a környéken czirkálandnak. Mondom, hogy elh­a­­tárzák. Miután a határozat meg­volt, csaknem önmagától értendőnek látszik, hogy a keresők a vidéken csoportokra oszolva széledjenek el, hogy annál alaposabban átkutathassák azt. Azonban felej­­tem említeni, hogy Károly bácsinak végre sikerült Értesítés a kecskeméti rom. kath. fögymnasium működéséről 1876/7dk tanévben, szakaszban ez áll: évközben az iskolát fontok ok nélkül változtatni nem szabad; a fölvétel azért csakis a változtatás okának pontos igazolása mellett s oly bizonyítvány alapján érhető el, melyből kitűnik, hogy az illető az utolsó ideig szabályszerűen láto­gatta az osztályt, melybe rendes tanulónak fölvé­tetni kívánkozik. Ismereteinek mértékét illetőleg támadt kétség esetében, jogában áll minden tan­intézetnek az illető tanulót fölvételi vizsgálat alá vonni, s annak eredményéhez képest alsóbb osz­tályba is sorozni. Különös figyelemre méltók azon pontok, me­lyekben a szülők, vagy helyetteseik komolyan fel­hivatnak arra, hogy az iskola törekvéseit saját gondviselésükkel gyámolítsák úgy a tanulók erköl­csi viselete, mint előmenetele tekintetében. A 39-ik szakasz az időszaki értesítőkre vonat­kozik ; a karácsonyi s húsvéti időszakok végén tartott ellenőrző tanácskozásoknak az egyes tanu­lókra vonatkozó megjegyzéseiről a fennáló minta kitöltése útján a szülők vagy ezek helyettesei is értesítendők. Az értesítés az esetben, ha a fiú magaviselete vagy szorgalma s az egyes tanulmá­nyokban való haladására nézve a tanári kar hiányt tapasztal, e körülmények a megjegyzések rovatá­ban különös kiemelésével teendő úgy, hogy alka­lom nyíljék annak idején, a szülői ház segítségével egy vagy más úton a bajt orvosolni. A 45-ik szakasz a bizonyítványi jegyek meg­állapítását tárgyalja; az osztálytanári értekezlet megállapítja az egész évi tapasztalat alapján min­den egyes fiúnak mind magaviseletére, mind az egyes tantárgyakban való előmenetelére vonatkozó­lag bizonyítványa jegyét. Magaviseletek jelzésére három fokozat használandó: jó, szabályszerű, rész; az utolsó esetben annak pontos kitétele mel­lett, a­miért e gáncsolást magára vonta. A tanul­mányi előmenetel jelölésére négy fokozat alkalma­zandó : j­eles, j­ó, elégséges, elégtelen. Az általános osztályozás, valamint a számsze­rinti sorozás megszüntetendő. A 46-ik szakasz a pótvizsgálatokra bocsátha­tókról szól: oly tanulóknak, kik egy tárgyból nyer­tek elégtelen osztályzatot, és kiket a tanári tanács­kozás képeseknek tart arra, hogy a szünidő alatt önszorgalmukból pótolhatják mulasztásukat, meg­adhatja a jogot, hogy a jövő iskolai év kezdetén pótló­ vizsgálatra jelentkezzenek, de csupán azon intézetnél, a­hol tanultak. Ezen pótló vizsgálatért nem jár semminemű díj. A 49-ik szakasz a nyilvános vizsgálatok idejét határozza meg. A nyilvános vizsgálatok osztályon­­ként június hó második felében tartatnak meg. A tárgyi anyaguk vagy alapfogalmaik s rendszerük tekintetében rokon szakok az alsóbb osztályokban két, a felsőbbekben három csoportba egybekap­csolva teszik egy-egy napon a vizsgálat tárgyát, s főleg oly tételek és feladatok tűzendők ki, melyek alkalmat szolgáltassanak arra, hogy a tanuló nyert ismeretéről nagyobb összefüggésben adhasson szá­mot, s kívánatos, hogy minden tancsoportból jus­son minden egyes tanulóra egy-egy főkérdés. az összegyű­lteket arról meggyőzni, hogy az ily terv a legszerencsétlenebb volna, melyet csak vá­laszthatnak. Annyit tudok, hogy mindenkit meg­győzött, egyedül Pennifeather urat nem. Végre tehát elhatároztatott, hogy a polgárok tömegben, élükön Károly bácsival a vidéken gondos és ala­pos szemlét tartanának. Jobb árkász és utász bizonyosan nem léte­zett, mint az öreg Károly bácsi, kiről mindenki tudta, hogy hiúz szemekkel birt. Mindamellett, habár a tömeget távoleső gödrök és üregekbe ve­zette , s oly utakon, melyeket előbb senki sem ismert, s habár a czirkálások teljes egy hétig tar­tottak és éjjelenkint is folytattattak, mégsem lehe­tett Shuttleworthy úr nyomára jönni. Azonban nem kell egészen betűszerinti értelemben venni e szót nyom, miután némi nyomok mégis mutat­koztak. A lónak sajátságos patkónyomai a hely­ségtől kelet felé, a városba vezető főúton három mértföldnyire voltak kivehetők. Innét a nyom mel­lék úton egy erdőbe vezetett, mely később ismét a főúttal egyesült és mintegy félmértföldnyit ke­rült. E patkónyomokat követve, a keresők végre egy tespedő mocsárhoz értek, mely az út jobbján szederbokrok által félig eltakartatott; mig a mo­csár másik oldalán minden nyom elveszett. Miként látszik, itt valami küzdésnek kellett történnie és hihető volt, hogy egy nagy s nehéz test, — sok­kal nagyobb és nehezebb mint egy emberé, — a mellékútról a mocsárba húzatott. A mocsár nagy gond és fáradtsággal kétszer átkutattatott, a nél­kül, hogy valami találtatott volna, és a jó rattle­burgiak az eredményben kétkedve, már ismét tá­vozni akartak, midőn a gondviselés Goodfellow urat azon ötletre hozá, hogy a mocsár vize eresz­­tessék le. (Folyt, következik.)

Next