Kecskeméti Lapok, 1878. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)
1878-06-30 / 26. szám
vezni, hanem oly emberek, akiket ő sohasem ismert. S ha most még Damokles kardjaként az a félelem is lebeg feje fölött, hogy amit eszével, munkásságával szerzett , kénytelen lesz másoknak átengedni, mert azok a kövér esztendőkben elfeledtek az ösztövérekre számítani, inkább csatlakozik az általános áramlathoz, s eszét a mások kizsákmányolására, tevékenységét azoknak megfélemlítésére fordítja, s tőke és vagyon helyett gyűjt sophismákat, melyekkel sokkal kevesebb ügygyel-bajjal boldogul, mint az egyenes úton való járással. Mert sohasem szabad elfeledni, hogy a sociáldemokratia emberei a hirdetett elveket maguk sem tartják meg, s hogy közöttük a corruptio különféle okoknál fogva még nagyobb, mint a pénzére és vagyonára gőgös bourgeoisie között. Hédei, másként Lehman, a hírhedt merénylő, s ennek csak kell tudnia, a „Leipziger Nachrichtenében ezeket irja többek között: „Alulírott, mint őszinte socialista, méltóságán alulinak tartja oly párttal coquettirozni, mely a mai társadalmi állapotot arra használja, hogy az adófizető tagtársak rovására vezérférfiainak és egyéb „hivatalnokainak fizetéseket és díjakat szerezzen, miáltal ezeknek lehetővé válik oly kellemesen élni, hogy például ily „úr“ három nap alatt 50 márkát használhat el congressuson. Ezenkívül oly aristokratia képződik közte, mely a bourgoisie között is ritkítja párját.“ Valami rothadt a dán államban. Bolyárics lelkész úrtól, nemrégiben rája vonatkozó újdonságunk folytán, levelet vettünk, mely ekként szól: „Tisztelt szerkesztő úr! Valahányszor említette lapja nevemet, mindig compromittálta, alázta, mindétig leczkéztetett. Mindeddig könnyebben eltűröm, a mit lapja eddig reám dobott, egyes czikkiróit indulatos s intoleráns természetüeknek tartván; de midőn most „Karthausi“ fordításomat 24. számában említvén — hol egy jó hirt kénytelen rólam hozni, s ezt sem teheti vagdalódzás és leczkéztetés nélkül — ezeket mondja: „biztosítjuk , hogy nemzetének is többet használ ezzel, mint a nemzetiségi agitatiókkal s azzal, hogy a szerbajkú növendékek vallásóráin a szerbek történetéből azok fejedelmeit, mint szenteket ismerteti“, — kénytelen vagyok részint egyéni becsületem , részint pedig a két nemzet érdekében e pár soraimmal, szerkesztőséghez, meglehet életemben ez úton legutolszor, mert szavaimat eddig soha figyelemre nem érdemesítettem fordulni. Szememre hányja a czikkíró a „nemzetiségi agitatiókat“, nekem, itt Kecskeméten, hol egyedül magam vagyok szerb ember, van-e ennek értelme ? Ámde ez nemcsak a czikkírónak gondolata és vádja ez a modern dogmája s minduntalan szavajárása az összes szurnalistaságnak. Nem akarom kérdezni, jogos-e e mindennapi vádolás a minden egyes itt létező nemzetiség ellen, ha ezek a saját egyházuk szerinti nevelésükben gátolva, anyanyelvük fejlesztésétől , egyes tanintézetei s irodalmi köreik feloszlatása által, megfosztatásuk érzetében jogaikért küzdenek és mindinkább elidegenednek az uralkodó nemzettől, bízzuk ennek mikénti elneveztetését a a részrehajlatlan, tehát se magyar, se szerb, történelemre , melyből mai napon is azt tanuljuk, hogy kisebb nemzetiségek mindig a nagyobbak ellentételükért küzdöttek; de bátorkodom a zsurnalistákkal szemben ezt a kérdést kockáztatni: váljon czélszerű-e, hazafias eljárás-e a mostani viszonyok közt, e válságos időben, hol közös hazánkat is sötét fellegek kerítik, az egyes népcsaládokat agitatióval vádolni, hazaárulással gyanúsítani, egymás ellen izgatni? Ezen baj, véleményem szerint, nem orvosoltatik hasonszenvvel. Vallásóráimra vonatkozólag csak annyit jegyzek meg, hogy nem correct eljárás szemrehányást tenni arról, amit alaposan nem ismerünk, sem bukófélben lévő deáknak inkább hitelt adni, mint oktatójának ; csaló út az, melyre az aféle könnyen átcsúszni kivánó deákok, kik minden aljas módot felhasználnak, csakhogy hatóságilag kiszabott tananyag alól kihúzzák magukat, vagy gyenge kalkulusukat kimentsék, a könnyelmű czikkírót rendesen félrevezetik. Sz.István királyhoz hasonló koronás szentjeik vannak a szerbeknek is, akik a kereszténység s a népnevelés terjesztéséért szenteknek nyilváníttattak, u. m. királyok, despoták s érsekek, számszerint 13, ünnepeltetnek is bizonyos napokban. Ha tehát az ily perfid, sőt renegát deákok ezt tagadják — most a 9-ik tanévben, holott a lefolyt nyolcz éven át szorgalmasan s elismeréssel ugyanezt tanulták — arról én mit sem tehetek, valamint arról sem, ha ez is sérti a czikkiró úr hazafiságát. Szomorú dolog, hogy a czikkiró több hitelt ad pár deáknak, mint egy kötelességét lelkiismeretesen teljesítő papnak. Végre kijelentem, hogy én nyíltan munkálkodom s végtelenül örvendenék, ha az illető, aki munkálkodásomban bizalmatlankodik, előbb felvilágosítást kérne, mielőtt megróna s megsértene, biztosítom , hogy legnagyobb készséggel számot adnék neki személyesen, mert a sértőnek nem szívesen számol senki sem, főkép, ha érzi, hogy igazságtalanul sértetett; ha dicséret helyett gyalázatot, elismerés helyett rágalmat arat; ha fáradozva négy évig egy munkán, nemcsak mert e munka miniszterkedése által a szerbektől annyira megszeretett és kitűnő tiszteletben részesült feledhetetlen b. Eötvös szüleménye, de mert ez üdvös törekvéssel áthatva , leczkéztetést kap, akkor bizony elnyomatik benne a nemes szándék, akkor meggyőződik , hogy Sisyphusként hiába fáradozik, mert míg ő felfelé fáradva törekszik kövével, addig a csintalan kéz a fáradozó testvéreire kíméletlenül taszítja vissza a sújtó követ. Ily módon soha sem éri el czélját. Kecskeméten, 1878. június 23. Tisztelettel Bolgárics.“ * * * Megvalljuk, hogy a tisztelendő úr levelét az őszinteségtől sugallottnak tartjuk, s elhisszük neki, hogy mint Eötvös művének lefordításával is tanúsítani iparkodik, hazafiasság vezérli úgy tetteiben, mint oktatásában. Az ominosus számú szent kissé sok, de elösmerjük azt is, hogy ezeket neki sem kevesbíteni, sem szaporítania nem áll jogában. A deákoknak panasza folytán azonban az ügy a felsőbb hatóság elé terjesztetett s igy meg fog vizsgáltatni s óhajtjuk, hogy a panasz alaptalannak bizonyuljon. Ami egyébként a tisztelendő úr szemrehányásait illeti, azok alaptalanok, mert a hazánkban lakó szerbeknek s többi nemzetiségeknek semmi okuk sincs elégedetlenkedniök, elnyomásról panaszkodniuk. Rájuk ép oly kötelezőnek kell lennie a szózat e szavának: „itt élned, halnod kell!“ mint ránk nézve s mig ez nem lesz első és fő szent dogmájuk, addig sohasem lesznek képesek józan magyart arról meggyőzni, hogy őszinte testvéreink. S aki ez ellen vét, az a legszigorúbban is enyhén van büntetve. TÁRCZA. Két testvér. A föllázadt indiai benszülöttek épen legjavában dühöngtek 1857-ben. Egy menekvő csoport a Jummának a Ganges mellékfolyójának partján állapodott meg. Kerületükben néhány nappal azelőtt ütött ki a lázadás. A tisztikar nagy része és majdnem az egész európai lakosság odaveszett. A kik életben maradtak az erdőkbe menekültek, de a benszülöttek mindenütt nyomukban voltak. A folyó partjához érkezve, szerencséjökre két bárkát találtak ott, melyet azonnal elfoglaltak; egyikben a a harczra képtelenek, asszonyok és gyermekek foglaltak helyet, a másikba a férfiak szállottak be; ezek hátrább maradtak és résen állva, hogy készen legyenek az ellenség támadását elfogadni, ha épen úgy kellene. A támadás csakugyan be is következett, és míg hátul elkeseredett harcz folyt, az első bárka teljes erővel evezett a folyón fölfelé. Egy zuhatagnál meg kellett állniok és a menekvők leszállottak a folyó partjára. Semmi zaj sem zavarta a síkságnak csendjét, de a távolban füstfellegek szállottak föl az ég felé. A szerencsétlenek reszkettek a félelemtől, hogy fölfedeztetnek, és az anyák aggódva szorongatták gyermekeiket keblökhöz. . Egyszerre vágtató ló robaját hallották, és nemsokára lovas jelent meg előttök. Magas termete volt, arczszíne sötétbarna, haja ébenfekete, de vonásai, a bőr színének daczára, európai jellegre mutattak. Arczán az angol és a benszülött faj jellemző vonásai mintegy összeolvadva látszottak; okvetetlenül a half-east-ok vagy kevertvérűek egyikének kellett lennie; így nevezik az idegen atyától és hindu nőtől származottakat, a hinduk a hódítók előtt saját jelleggel bírtak, és a győzedelmes idegenek által könyörtelenül lenézettek. Az érkezett lovas észrevette az angol nőket és most azért jött, hogy irányukban való vendég szeretetét mutassa ki. Meghívta őket magához. Ezek eleinte haboztak, de a lovas azon ígéretére , hogy a második járműben levő férjeik és szüleik fölkeresésére embereket fog kiküldeni — végre elfogadták meghívását. Csakhamar sűrű sövény által árnyalt tágas lakhelyhez érkeztek. Azonnal föl lehetett ismerni, hogy építésénél európainak ízlése működött közre, jóllehet a veranda, a hosszú folyosók, a levegő szellőzésére szánt nyílásokkal, némi védelmül az égető napsugarak ellen, az éghajlatnak teljesen megfelelően voltak alkalmazva. A hindu női kellemnek és szépségnek egyik gyönyörű példánya állott az ajtóban, játszó gyermekeit nézve. A half-east a benszülöttek nyelvén szólott hozzá. Erre az a menekültekhez futott és sietve vezette őket az épület belsejébe. Mire ismét kijöttek, az előbbeni rongyok helyett jó ruhákba voltak öltözve, s szomorú odysseájuk nélkülözéseire és fáradalmaira csak arczuk halványsága emlékeztetett. A half-east gazdagon terített asztalnál várta őket. Nagyszerű est volt, egyike azon indiai estéknek, milyenről a mi éghajlatunk alatt fogalommal sem bírnak. A könnyű szellő a virágok fűszeres, átható illatát hordozza itt szárnyain, s a bülbül és trivala *) összhangzó dalai töltik be a léget. De az angol nők társaik sorsán aggódva, most nem törődtek a természet szépségeivel, és jóllehet már majdnem éhen haltak, mégis alig vettek némi táplálékot magukhoz. Csak a gyermekek, koruk könnyelműsége szerint, láttak derekasan hozzá az étkezéshez. A lak ura igyekezett fölvidítani vendégeinek csüggedt kedélyhangulatát. Beszéd közben figyelemmel vizsgálta az angol nők egyikét, ki ritka szépségű és előkelő kinézésű volt. Különösen egy férfi parány arczképe vonta magára figyelmét, melyet az broche-ban hordott; a fiatal nő észrevette ezt, és könnyezve mondá: — Ez férjem arczképe, Sampson ezredesé, aki talán még most is a cipayákkal küzd. Ah, bárcsak itt volna már, hogy nemes megmentőnkkel kezet szoríthatna! — Ha Sampson ezredes itt volna, nem alázná meg magát annyira, hogy velem kezet szorítson. — Oh! uram, a hála .... — A hála nem képes betölteni azon űrt, mely báró és half-east közt tátong, — mondá komor keserűséggel a half-east. Aztán némi gondolkozás után ekként folytatá: — A ki látta őt, mint taszitá el magától testvérét, midőn az meg akarta ölelni, az nem fogja magát üres káprázatban ringatni. Ugye bár, különös a mit mondtam? és mégis honfiaik mind igazolhatják szavaimat; atyám — másodszor nő- sülve hindu nőt vett feleségül, ki úgy születését, mint szív- és észbeli tehetségeit tekintve egy színvonalon állott hazánk legelőkelőbb hölgyeivel, s én, a második fiú, atyámtól nem egy jellemző vonást örököltem. Hogy az üldözés elöl meneküljek, a magányba vonultam. Igaztalan volnék, ha e miatt panaszkodnám, mert ekként sikerült megtalálnom a boldogságot, mely az ind költő szerint, az éveknek szárnyakat ád, úgy hogy nőm és gyermekeim között azok a nap rövidségével látszanak eltűnni. Szeretetök képes velem az egész világot feledtetni, s mégis valahányszor azokra gondoltam, a kik engem oly megvetőleg visszataszítottak, mindannyiszor azt sóhajtottam .... (Vége következik.) *) Az indusoknak hitregéjébe tartozó fogalmak, mint nálunk a tündérek, rémek stb. Romániai levél. II*) Ploest, 1878. június hó. Annyi regényest hallottam Gyígyóról, Ploest „városligetéről“, az ott levő klastromról, s a jámbor kalágerekről, hogy nem állhattam ellene a vágynak, a város ez annyira dicsért séta és mulató helyét személyesen is fölkeresni. Mielőtt azonban a kirándulás napját meghatározhattam volna, egy alkalommal, egy három családból alakult társaság legátusa azon kérelemmel kopogtat be hozzám, ha nem lennék-e szíves a legközelebb jövő vasárnap délutánját Gyigyóban az ő társaságukban eltölteni ? A meghívás kapóra jött, s mi természetesebb, mint az, hogy készséggel engedtem annak. Eljött a jó nap s robogtak a birzsák, nagy porfellegeket hagyván maguk után, méltó boszúságára azon az útszélen szintén Gyigyóba iparkodó gyalog csoportoknak , kik vagy azért nem vettek birzsát, hogy az elemózsiával terhelt batyut, mely a fáradalmat az erdőn oly dúsan kárpótolja, a bádgyadt kedélyt felüdit is megvidámitja, a hátukon vihessék , s a gyaloglással megnyervén, a birzsabért megnyerjék s kiérdemeljék a jó ozsonnát, vagy pedig csak egyszerűen nem szükségből, de gazdasági szempontból; mind a két esetben tökéletesen igazuk van; hagyjuk el őket, hogy hamarosan megismerkedhessünk Gyigyó nevezetességeivel. Százados fákkal árnyé k) Az első levelet lásd lapunk 22-ik számában.