Kecskeméti Lapok, 1878. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)

1878-06-30 / 26. szám

vezni, hanem oly emberek, a­kiket ő soha­sem ismert. S ha most még Damokles kard­jaként az a félelem is lebeg feje fölött, hogy a­mit eszével, munkásságával szer­zett , kénytelen lesz másoknak átengedni, mert azok a kövér esztendőkben elfeledtek az ösztövérekre számítani, inkább csatlako­zik az általános áramlathoz, s eszét a má­sok kizsákmányolására, tevékenységét azok­nak megfélemlítésére fordítja, s tőke és vagyon helyett gyűjt sophismákat, melyek­kel sokkal kevesebb ügygyel-bajjal boldo­gul, mint az egyenes úton való járással. Mert sohasem szabad elfeledni, hogy a sociál­demokratia emberei a hirdetett elveket maguk sem tartják meg, s hogy közöttük a corruptio különféle okoknál fogva még nagyobb, mint a pénzére és vagyonára gő­gös bourgeoisie között. Hédei, másként Lehman, a hírhedt merénylő, s ennek csak kell tudnia, a „Leipziger Nachrichtenében ezeket irja többek között: „Alulírott, mint őszinte socialista, méltóságán alulinak tartja oly párttal coquettirozni, mely a mai tár­sadalmi állapotot arra használja, hogy az adófizető tagtársak rovására vezérférfiainak és egyéb „hivatalnokainak fizetéseket és d­íjakat szerezzen, mi­által ezeknek lehe­tővé válik oly kellemesen élni, hogy pél­dául ily „úr“ három nap alatt 50 márkát használhat el congressuson. Ezenkívül oly aristokratia képződik közte, mely a bour­­goisie között is ritkítja párját.“ Valami rot­hadt a dán államban. Bolyárics lelkész úrtól, nemrégiben rája vo­natkozó újdonságunk folytán, levelet vettünk, mely ekként szól: „Tisztelt szerkesztő úr! Valahányszor említette lapja nevemet, mindig compromittálta, alázta, mindétig leczkéztetett. Mindeddig könnyebben el­­tűröm, a mit lapja eddig reám dobott, egyes czikk­­iróit indulatos s intoleráns természetüeknek tartván; de midőn most „Karthausi“ fordításomat 24. szá­mában említvén — hol egy jó hirt kénytelen rólam hozni, s ezt sem teheti vagdalódzás és leczkéztetés nélkül — ezeket mondja: „biztosítjuk , hogy nemze­tének is többet használ ezzel, mint a nemzetiségi agitatiókkal s azzal, hogy a szerbajkú növendékek vallásóráin a szerbek történetéből azok fejedelmeit, mint szenteket ismerteti“, — kénytelen vagyok ré­szint egyéni becsületem , részint pedig a két nemzet érdekében e pár soraimmal­­, szerkesztőséghez, meglehet életemben ez úton legutolszor, mert sza­vaimat eddig soha figyelemre nem érdemesítettem fordulni. Szememre hányja a czikkíró a „nemzetiségi agitatiókat“, nekem, itt Kecskeméten, hol egyedül magam vagyok szerb ember, van-e ennek értelme ? Ámde ez nemcsak a czikkírónak gondolata és vádja ez a modern dogmája s minduntalan szavajárása az összes szurnalistaságnak. Nem akarom kérdezni, jogos-e e mindennapi vádolás a minden egyes itt létező nemzetiség ellen, ha ezek a saját egyházuk szerinti nevelésükben gátolva, anyanyelvük fejlesz­tésétől , egyes tanintézetei s irodalmi köreik felosz­latása által, megfosztatásuk érzetében jogaikért küzdenek és mindinkább elidegenednek az uralkodó nemzettől, bízzuk ennek mikénti elneveztetését a a részrehajlatlan, tehát se magyar, se szerb, törté­nelemre , melyből mai napon is azt tanuljuk, hogy kisebb nemzetiségek mindig a nagyobbak ellen­té­telükért küzdöttek; de bátorkodom a zsurnalistákkal szemben ezt a kérdést koc­káztatni: váljon czél­­szerű-e, hazafias eljárás-e a mostani viszonyok közt, e válságos időben, hol közös hazánkat is sötét fellegek kerítik, az egyes népcsaládokat agi­­tatióval vádolni, hazaárulással gyanúsítani, egymás ellen izgatni? Ezen baj, véleményem szerint, nem orvosoltatik hasonszenvvel. Vallásóráimra vonatkozólag csak annyit jegyzek meg, hogy nem correct eljárás szemrehányást tenni arról, a­mit alaposan nem ismerünk, sem bukó­félben lévő deáknak inkább hitelt adni, mint ok­tatójának ; csaló út az, melyre az aféle könnyen átcsúszni kivánó deákok, kik minden aljas módot felhasználnak, csakhogy hatóságilag kiszabott tan­anyag alól kihúzzák magukat, vagy gyenge kalku­lusukat kimentsék, a könnyelmű czikkírót rendesen félrevezetik. Sz.­István királyhoz hasonló koronás szentjeik vannak a szerbeknek is, a­kik a keresz­ténység s a népnevelés terjesztéséért szenteknek nyilváníttattak, u. m. királyok, despoták s érsekek, számszerint 13, ünnepeltetnek is bizonyos napokban. Ha tehát az ily perfid, sőt renegát deákok ezt tagadják — most a 9-ik tanévben, holott a lefolyt nyolcz éven át szorgalmasan s elismeréssel ugyan­ezt tanulták — arról én mit sem tehetek, valamint arról sem, ha ez is sérti a czikkiró úr hazafiságát. Szomorú dolog, hogy a czikkiró több hitelt ad pár deáknak, mint egy kötelességét lelkiismeretesen teljesítő papnak. Végre kijelentem, hogy én nyíltan munkálko­dom s végtelenül örvendenék, ha az illető, a­ki munkálkodásomban bizalmatlankodik, előbb felvilá­gosítást kérne, mielőtt megróna s megsértene, biz­tosítom , hogy legnagyobb készséggel számot adnék neki személyesen, mert a sértőnek nem szívesen számol senki sem, főkép, ha érzi, hogy igazság­talanul sértetett; ha dicséret helyett gyalázatot, elismerés helyett rágalmat arat; ha fáradozva négy évig egy munkán, nemcsak mert e munka mi­niszterkedése által a szerbektől annyira megszeretett és kitűnő tiszteletben részesült feledhetetlen b. Eöt­vös szüleménye, de mert ez üdvös törekvéssel át­hatva , leczkéztetést kap, akkor bizony elnyomatik benne a nemes szándék, akkor meggyőződik , hogy Sisyphusként hiába fáradozik, mert míg ő felfelé fáradva törekszik kövével, addig a csintalan kéz a fáradozó testvéreire kíméletlenül taszítja vissza a sújtó követ. Ily módon soha sem éri el czélját. Kecskeméten, 1878. június 23. Tisztelettel Bolgárics.“ * * * Megvalljuk, hogy a tisztelendő úr levelét az őszinteségtől sugallottnak tartjuk, s elhisszük neki, hogy mint Eötvös művének lefordításával is tanú­sítani iparkodik, hazafiasság vezérli úgy tetteiben, mint oktatásában. Az ominosus számú szent kissé sok, de elösmerjük azt is, hogy ezeket neki sem kevesbíteni, sem szaporítania nem áll jogában. A deákoknak panasza folytán azonban az ügy a fel­sőbb hatóság elé terjesztetett s igy meg fog vizs­gáltatni s óhajtjuk, hogy a panasz alaptalannak bizonyuljon. A­mi egyébként a tisztelendő úr szemrehányásait illeti, azok alaptalanok, mert a hazánkban lakó szerbeknek s többi nemzetiségeknek semmi okuk sincs elégedetlenkedniök, elnyomásról panaszkodniuk. Rájuk ép oly kötelezőnek kell len­nie a szózat e szavának: „itt élned, halnod kell!“ mint ránk nézve s mig ez nem lesz első és fő szent dogmájuk, addig sohasem lesznek képesek józan magyart arról meggyőzni, hogy őszinte test­véreink. S a­ki ez ellen vét, az a legszigorúbban is enyhén van büntetve. TÁRCZA. Két testvér. A föllázadt indiai benszülöttek épen legjavá­ban dühöngtek 1857-ben. Egy menekvő csoport a Jummának a Ganges mellékfolyójának partján ál­lapodott meg. Kerületükben néhány nappal azelőtt ütött ki a lázadás. A tisztikar nagy része és majd­nem az egész európai lakosság odaveszett. A kik életben maradtak az erdőkbe menekültek, de a ben­szülöttek mindenütt nyomukban voltak. A folyó partjához érkezve, szerencséjökre két bárkát talál­tak ott, melyet azonnal elfoglaltak; egyikben a a harczra képtelenek, asszonyok és gyermekek foglaltak helyet, a másikba a férfiak szállottak be; ezek hátrább maradtak és résen állva, hogy készen legyenek az ellenség támadását elfogadni, ha épen úgy kellene. A támadás csakugyan be is következett, és míg hátul elkeseredett harcz folyt, az első bárka teljes erővel evezett a folyón fölfelé. Egy zuhatag­­nál meg kellett állniok és a menekvők leszállottak a folyó partjára. Semmi zaj sem zavarta a síkság­nak csendjét, de a távolban füstfellegek szállottak föl az ég felé. A szerencsétlenek reszkettek a féle­lemtől, hogy fölfedeztetnek, és az anyák aggódva szorongatták gyermekeiket keblökhöz. . Egyszerre vágtató ló robaját hallották, és nemsokára lovas jelent meg előttök. Magas termete volt, arczszíne sötétbarna, haja ébenfekete, de vonásai, a bőr színének daczára, európai jellegre mutattak. Arczán az angol és a benszülött faj jellemző vonásai mintegy összeolvadva látszottak; okvetetlenül a half-east-ok vagy kevert­­vérűek egyikének kellett lennie; így nevezik az idegen atyától és hindu nőtől származottakat, a hinduk a hódítók előtt saját jelleggel bírtak, és a győzedelmes idegenek által könyörtelenül lenézettek. Az érkezett lovas észrevette az angol nőket és most azért jött, hogy irányukban való vendég szeretetét mutassa ki. Meghívta őket magához. Ezek eleinte haboztak, de a lovas azon ígé­retére , hogy a második járműben levő férjeik és szüleik fölkeresésére embereket fog kiküldeni — végre elfogadták meghívását. Csakhamar sűrű sövény által árnyalt tágas lakhelyhez érkeztek. Azonnal föl lehetett ismerni, hogy építésénél európainak ízlése működött közre, jóllehet a veranda, a hosszú folyosók, a levegő szellőzésére szánt nyílásokkal, némi védelmül az égető napsugarak ellen, az éghajlatnak teljesen megfelelően voltak alkalmazva. A hindu női kellemnek és szépségnek egyik gyönyörű példánya állott az ajtóban, játszó gyer­mekeit nézve. A half-east a benszülöttek nyelvén szólott hozzá. Erre az a menekültekhez futott és sietve vezette őket az épület belsejébe. Mire ismét kijöttek, az előbbeni rongyok he­lyett jó ruhákba voltak öltözve, s szomorú odys­­seájuk nélkülözéseire és fáradalmaira csak arczuk halványsága emlékeztetett. A half-east gazdagon terített asztalnál várta őket. Nagyszerű est volt, egyike azon indiai estéknek, milyenről a mi éghaj­latunk alatt fogalommal sem bírnak. A könnyű szellő a virágok fűszeres, átható illatát hordozza itt szárnyain, s a bülbül és trivala *) összhangzó dalai töltik be a léget. De az angol nők társaik sorsán aggódva, most nem törődtek a természet szépsé­geivel, és jóllehet már majdnem éhen haltak, mégis alig vettek némi táplálékot magukhoz. Csak a gyermekek, koruk könnyelműsége szerint, láttak derekasan hozzá az étkezéshez. A lak ura igyekezett fölvidítani vendégeinek csüggedt kedélyhangulatát. Beszéd közben figyelem­­mel vizsgálta az angol nők egyikét, ki ritka szép­ségű és előkelő kinézésű volt. Különösen egy férfi parány arczképe vonta magára figyelmét, melyet az broche-ban hordott; a fiatal nő észrevette ezt, és könnyezve mondá: — Ez férjem arczképe, Sampson ezredesé, a­ki talán még most is a cipayákkal küzd. Ah, bár­csak itt volna már, hogy nemes megmentőnkkel kezet szoríthatna! — Ha Sampson ezredes itt volna, nem alázná meg magát annyira, hogy velem kezet szorítson. — Oh! uram, a hála .... — A hála nem képes betölteni azon ű­rt, mely báró és half-east közt tátong, — mondá komor keserűséggel a half-east. Aztán némi gondolkozás után ekként folytatá: — A ki látta őt, mint taszitá el magától test­vérét, midőn az meg akarta ölelni, az nem fogja magát üres káprázatban ringatni. Ugy­e bár, kü­lönös a mit mondtam? és mégis honfiaik mind igazolhatják szavaimat; atyám — másodszor nő-­ sülve hindu nőt vett feleségül, ki úgy születését, mint szív- és észbeli tehetségeit tekintve egy szín­­vonalon állott hazánk legelőkelőbb hölgyeivel, s én, a második fiú, atyámtól nem egy jellemző vo­nást örököltem. Hogy az üldözés elöl meneküljek, a magányba vonultam. Igaztalan volnék, ha e miatt panaszkodnám, mert ekként sikerült megtalálnom a boldogságot, mely az ind költő szerint, az évek­nek szárnyakat ád, úgy hogy nőm és gyermekeim között azok a nap rövidségével látszanak eltűnni. Szeretetök képes velem az egész világot feledtetni, s mégis valahányszor azokra gondoltam, a kik engem oly megvetőleg visszataszítottak, mind­annyiszor azt sóhajtottam .... (Vége következik.) *) Az indusoknak hitregéjébe tartozó fogalmak, mint nálunk a tündérek, rémek stb. Romániai levél. II*) Ploest, 1878. június hó. Annyi regényest hallottam Gyígyóról, Ploest „városligetéről“, az ott levő klastromról, s a jámbor kalágerekről, hogy nem állhattam ellene a vágy­nak, a város ez annyira dicsért séta és mulató helyét személyesen is fölkeresni. Mielőtt azonban a kirándulás napját meghatározhattam volna, egy alkalommal, egy három családból alakult társaság legátusa azon kérelemmel kopogtat be hozzám, ha nem lennék-e szíves a legközelebb jövő vasárnap délutánját Gyigyóban az ő társaságukban eltölteni ? A meghívás kapóra jött, s mi természetesebb, mint az, hogy készséggel engedtem annak. Eljött a jó nap s robogtak a birzsák, nagy porfellegeket hagyván maguk után, méltó boszúságára azon az útszélen szintén Gyigyóba iparkodó gyalog cso­portoknak , kik vagy azért nem vettek birzsát, hogy az elemózsiával terhelt batyut, mely a fára­dalmat az erdőn oly dúsan kárpótolja, a bádgyadt kedélyt felüdit is megvidámitja, a hátukon vihessék , s a gyaloglással megnyervén, a birzsabért megnyerjék s kiérdemeljék a jó ozsonnát, vagy pedig csak egy­szerűen nem szükségből, de gazdasági szempontból; mind a két esetben tökéletesen igazuk van; hagyjuk el őket, hogy hamarosan megismerkedhessünk Gyigyó nevezetességeivel. Százados fákkal árnyé­­ k) Az első levelet lásd lapunk 22-ik számában.

Next