Kecskeméti Lapok, 1881. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1881-09-11 / 37. szám
tott ismerettel, hanem felsőbb iskolába vágyik, mit tegyek ekkor? Felelet: Vagy el kell fojtanom gyermekemben e magasabb törekvést, vagy el kell neki veszteni egy-két évet és más tanintézetbe mennie, ahol előkészülhet a magasabb kiképeztetésre s újra kezdeni a tanulást; mindkét eset igen fájdalmas úgy a szülőre, mint a gyermekre. És így hányadik szülő teszi ki magát ez eshetőségnek , holott nincs rá kényszerítve, mert gyermekét akár a gymnasiumba adja, akár a reálba, ha nincs kedve tanulni, bármely osztályból áll is ki a gyermek, mehet iparosnak, kereskedőnek, gazdának s lehet belőle gondolkodni tudó becsületes polgár. Tehát így felismerve a helyi viszonyokat, bátran el lehet mondani, hogy még sok idő kell ahhoz, hogy Kecskeméten a nevezett tanintézet kellő számú tanonczcal dicsekedhessék, így boniszolgatván e tanintézet siralmas sorsát, önként rá- vezeti az embert azon gondolatra, hogy ezen intézet oly helyen, hol nincs ennyi tanintézet, inkább megfelelne czéljának s a tanügynek nagyobb szol- sgálatot tehetne, mint itt városunkban, hol csaknem hasztalan enyészik el,sat. Midőn a fennebb idézett két közlemény összehasonlításából levonható tanulságos következetesség elbírálását a tisztelt olvasóközönségre bízom, egyúttal nem mulaszthatom el, hogy Tassy László úr utóbbi közleményének egyes tételeire felvilágosítással ne szolgáljak. Azt mondja Tassy úr egyik helyen, hogy iskolánk „nem úgy van szervezve, hogy tökéletesen képzett gazdát neveljen, sőt még arra sem képes, hogy ipar- vagy gazdasági akadémiákra előkészítse a tanulót.“ Ezekben tökéletesen egyetértünk Tassy úrral, de ha oly nagyon ismeri Ön iskolánk szervezetét, akkor azt is kellene tudnia, hogy ezen iskola egy tökéletesen önálló intézet, melynek sem az nem feladata, hogy tudományosan képzett gazdákat , gazdatiszteket neveljen, sem pedig az, hogy az akadémiákra előkészítő intézet legyen. Hanem igenis az feladata, hogy a kisbirtokú földmivelő- osztály gyermekei benne olyan kiképeztetést nyerjenek, melylyel a szüleiktől öröklendő kisbirtokokon a kor kívánalmainak megfelelő okszerű gazdálkodást folytatni képesek legyenek. Ez volna feladata és főcélja iskolánknak, azonban, hogy arra nézve is megnyugtassam Tassy urat csak némileg is, hogy a gazdasági szakosztállyal egybekapcsolt felső népiskola 2—3. vagy 4. osztályát végzett tanuló miféle intézetekbe léphet át anélkül, hogy időt veszítene és a tanulást újra kellene kezdenie, szolgáljanak tudomására a következő tények : Az iskolánk részére kiadott iskolai rendtartás 52-ik szakaszának 3-ik pontja ezt mondja: „Önálló ipar- vagy kereskedelmi tanodába — nem akadémiába — a felső-népiskolai két első, vagy a polgári iskola négy alsó osztályát elégséges sikerrel végzett tanuló vétethetik fel.“ Mellékesen még azt is elmondom, hogy az 1879—80-ik tanévben a 3-ik osztályt végzett egy tanulónkat, kit egyik kartársunk magánúton az algebrára előkészített, a debreczeni gazdasági felsőtanintézetbe bevették. Egy másik növendékünket pedig, aki ugyanazon évben a 4-ik osztályt végezte, a félegyházi tanítóképezdébe államsegélyre felvették. Az 1880—81-ik tanévben a 3-ik osztályt végzett két növendékünket pedig a jelen tanévre a ref. gymnasium 4-ik osztályába vették fel. Úgy hiszem, hogy ezen tények eléggé megcáfolják Tassy úrnak azon állítását is, hogy ha az iskolánkban járó növendékek magasabb kiképeztetést akarnának nyerni, kénytelenek időt veszíteni. Nem ott van a hiba tisztelt Tassy úr , ahol ön keresi, hanem az a főhiba itt, hogy közönyösek önök a megrovásig iskoláink iránt és ellenszenvet táplálnak iránta anélkül, hogy maguk is tudnák miért. Elég bizonyíték e tekintetben már az is, hogy 9 év alatt még azon szülőknek nagyobb része, kiknek gyermekei ezen iskolába jártak, sem tartották érdemesnek legalább az évi vizsgálatra eljönni. Így hát mások még kevésbé szerencséltettek látogatásukkal. Befejezésül arra legyen szabad kérnem tisztelt Tassy urat, hogy ha még írni szándékozik iskoláink érdekében valamit, legyen szíves inkább hallgatni, mintsem oly értelemben magasztalná azt, mint most tévé, mert akkor valóban el kellene mondanunk, hogy „ments meg Uram jóbarátainktól , ellenségeink ellen majd csak megvédjük magunkat.“ Máté Sándor, igazgató. TÁRCZA A köszönés. Mi a köszönés? Oly megállapított alakiság, amely alól senki sem vonhatja ki magát a nélkül, hogy az illem szabályait meg ne sértené. Bizony mai napság a legtöbb köszönés üres formaiság gépiesen végrehajtva. Ha azonban a köszönés mélyebb lényegébe hatolunk úgy találjuk, hogy az a legnemesebb érzelmek, amelyek az emberi kebelben székelnek, a tiszteletnek, továbbá a barátságnak kifolyása. Az egymást üdvözlés nem a czivilizáczió munkája, mert a régi s a polgáriasulatlan népek közt is felleljük azt s a műveltség legfeljebb a köszönés alakját változtatta meg. A köszönést két részre oszthatjuk: először olyanra, a melyet szóval viszünk véghez, másodszor olyanra, a melyet testünk bizonyos részével vagyis taglejtéssel fejezünk ki. Mind a kettő oly jellemző a népek gondolkozásmódjára, hogy nem lesz érdektelen a különböző ó- és újkori népek gondolkozásmódját elősorolni. A görögök a találkozás alkalmával „örült“ (khájre) szóval üdvözlék egymást. „Ave“ (légy üdvözölve) „vale“ (élj egészségben) szóltak egymáshoz a rómaiak. Az izraeliták, e nomád pásztor nép, kik évszázadokon keresztül nyögtek a súlyos rabszolgaság nehéz igája alatt, a reájuk nézve legjobbat: a békességet kívánták egymásnak. „Béke veled“ volt az ő köszönésük. A keresztyénség a „Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus“ „Mindörökké, amen“ köszönés-formát terjesztette el. „Jó reggelt, jó napot, jó estét, jó éjt“ stb. I Huth Am. Az apácza-ügyről. A „Kecskemét“ múlt száma vezérczikket szentel az apácza-ügynek, kijelentve, hogy nem szándéka polemizálni. Mi, bár méltányoljuk e kijelentést, de hibának tartanók részünkről hallgatással mellőzni az ott előadott ferdeségeket, nehogy azok hallgatásunk miatt másokban gyökeret verve, olyan gondolkozásnak és érzületnek nyújtsanak tápot, mi még egyrészt helytelen, másrészt nem épen tiszteletre méltó. Oly vádakkal terhelni valamely testületet, melyeket egészben bebizonyítani lehetetlen s részben is felette nehéz, csak szerencsétlen természetnek vállalata lehet. A vád pedig ki van mondva eme szavakban: „Mi ismerjük az apácza-nevelés eredményeit, germanizmusukat, a hierarchiának hódoló bigottismusukat, a honleányi érzületről való teljes tudatlanságukat.“ Továbbá: „Mi csak sajnálkozni tudunk azon sötétségben, mely a természet szavának megtagadásán alapuló, de a megtartani nem tudó, képmutató és erkölcstelen intézményeket befogadni képes.“ Ahhoz, hogy valaki ilyesmiket állítson, roppant elfogultság kell, mert hiszen előre érezi és tudja, hogy állításainak ura nem lehet s kimondani mégis merészeli. Föltesszük vezérczikkező értelmiségéről, miszerint tudja, hogy a férfi- és nőtanító szerzeteseknek fogadalmai a lényegben azonosak. Ha tehát azon föltevések, miket az apáczákra nézve mond, fennállhatók és helyesek, úgy ebből a sillogismus az , hogy azoknak éle a magyarországi tanító szerzetes rendeket nemcsak, de a létező tanító szerzetesek egyetemét érinti és sújtja azon passusával, hogy az a sötétség, képmutatás és erkölcstelenség szervezett intézményét képezné. Ez pedig már merő sértés nemcsak a szerzetesekre, de az egész katholiczismusra nézve is. Józanul, higgadt észszel ennyit mondani nem képzeltük, hogy lehet, s íme sajnálatunkra arról meggyőződhettünk, halljuk mai napság majd minden nép közt. A franczia „á dieu“, az olasz „addio“ is divatos, mit a magyar „isten veled“ kifejezéssel vett át. Azon népek, melyeknek főfoglalatosságuk a hajózás, az „utazzál szerencsésen“ köszönést használják. „Farewell“ üdvözli a másikat az angol; „farval“ mond a svéd; „Farvel“ kiált a dán; „Vaarvel“ köszön a holland. Figyelemre méltó az oroszok köszönése is: Proszszkai vagy proszti (bocsáss, engedj meg). Sajátságos nevetséges köszönésmód vívik Sumadijában, hol a nép pásztorkodással foglalkozik; találkozásuk alkalmával ezt kérdezik: van-e makk ? Eddig a köszönés ama módjáról szólottunk , mely szóval történik; most áttérünk a köszönés azon nemére, amely bizonyos taglejtésből vagy külső jelekből áll. Ilyen a czivilizált részekben szokásos kalapleemelés, kézfogás, csók stb. A kalapleemelésről azt állítják, hogy az angoloktól eredt volna. Ugyanis az angol rabszolgának lenyirt hajat kellett viselnie s valahányszor ura előtt megjelent, ennek bizonyságául lövegét le kellet emelnie. Később ez általános szokássá vált még az egyenrrangú egyének közt is, így tehát a kalapleemelés annyit tesz, mintha mondanék : „íme nézd szolgád vagyok.“ A kézfogást a németek tulajdonítják maguknak , azt hiszem alap nélkül. Jelenleg a hűség, barátság, bizalom stb. jelének tekintetik. A csók a tisztelet s szeretet jele. A kézcsók legszokásosabb. Az oroszok a nőknek — természetesen egyenrangúakat értve — kezük helyett homlokukat, a lengyelek pedig vállukat csókolják meg. Ha azonban elhagyjuk Európát, az üdvözlések számtalan változatát leljük fel a különböző népek között. A török — bátran számíthatjuk a nem európai népekhez — jelleméhez illően, komolyan Mi nem kísértjük még szóval megczáfolni a meggondolatlanul kimondott vádakat, csak utalunk az országban létező férfi- és nőtanító szerzetesek élete és működésének önzetlen és elfogulatlan megfigyelésére és bírálására s bizton tudjuk, hogy az ítélés mérlegének serpenyője teljes súlyával a jobb részre dől. S ha talán vannak is kivételek, kik hivatásukról megfeledkeznek: ezért lehet és szabad-e az összeségre a sötétség, képmutatás és erkölcstelenség aljasító vádjának szennyes kövét dobni? Aki ezt teszi, az nem számolt meg önmagával, sem a körülményekkel , az igazán sajnálatra méltó. Nem elég csak azt mondani: „E tekintetben módunkban áll példákkal és bizonyítékokkal szolgálni“, hanem, ha csakugyan van benne mód s a példák és bizonyítékok döntők, a morál megóvása szempontjából tessék velök előállani. Vagy vezérczikkező elégnek tartja a szót kimondani s mindjárt hitelét is várja ? Megenged, ha mi nem adunk mindenben hitelt szavainak. Az a germanizátori szerep a mivel az apáczák a hivatott czikkben megvannak róva, szintén minden alapot nélkülöz. Hogy lehettek vagy voltak apáczák, kik itt vagy amott a germanismus szellemét terjesztették, e miatt egy csapásra nem ítélhető el az egész, melynek ők csak individumait képezék. Mert ha ez lehet, úgy csaknem minden működési kör szereplői elitélhetők, mivel aligha van, melyben egy vagy más nemzetiségnek szóval és tettel hive ne volna. S a magyarországi apáczák — talán igen kevés kivétellel — magyar honleányokból lévén: mi úgy tudjuk, hogy a honleányi érzületnek nemcsak teljes tudatával bírnak, de magyarul éreznek és tesznek is. Szerintünk pedig más az csak tudni mi a honleányi érzület s más honleányiasan érezni és tenni. Értéke csak ez utóbbinak van. Különben Kecskeméten nyilvános intézetnél germanisatiótól tartani fölösleges aggodalom. Végül szóljunk arról, miről legelőbb kell róla megemlékeznünk, hogy: a rom. kath. egyháznak van-e joga egy tisztán felekezeti iskolát állítani ? Mi azt állítjuk: igenis van. A rom. kath. egyház a múltban meglevő iskoláiról ugyan lemondott, de arról, ami nem volt, le nem mondhatott, tehát eo ipso megvan a joga, ha módjában áll, annak léteit adni, anélkül, hogy régi felekezeti iskoláit visszavenné. Mi ugyan, különösen városunkban , hol annyi a vallásfelekezet, a felekezeti súrlódásoknak a közös nevelés alapján való megszüntetése érdekéből, a közös iskolát előnyösnek és szükségesnek tartjuk, de míg a kath. felekezeti iskola létjogát meg nem tagadhatjuk, annak felállítása ellen sincs mit zúgolódnunk a temérdek tanköteles és még mindig ki nem elégitő számú iskoláink mellett. A főkérdés tehát szerintünk csak az, hogy az apáczák okleveles tanítónők-e? Mi nem hisszük, hogy azok volnának, de tudjuk, hogy azon kellékek elsajátítására oktattatnak, mivel kell, hogy a tanítással foglalkozók birjanak, s e mellett lehet, hogy kiváltságaik is vannak a tanítás terén való működésre, de ha nem volnának is, reá szoríthatók, mint ez a világi oklevél nélkül működő tanítókkal szemben is dívik, hogy egy vagy két évi működés után oklevelet szerezzenek, s ennek megis méltóságosan köszön. Karjait keresztbe téve mellén fejét meghajtja, ezenkívül azonban használ más köszönésmódot is. Az arabok — épen mint Észak-Afrika lakosai — karjukat szívük fölé téve a köszöntött arczát megcsókolják. Jelleméhez illő módon üdvözli a puszták fia a beduin azt, akivel találkozik, ugyanis lóra ugorva az üdvözlött mellett süti el fegyverét. A khinai a fejét bólingatja, miközben összeütögeti a köszöntöttel kezét. Az Ázsia belsejében lakó népeknél a köszönés oly fontosnak tartatik, hogy ennek elmulasztását bárki részéről is halálos sérelemnek tekintik. A legtöbb ázsiai nép üdvözletéből a bennök lakó rabszolgasághoz való hajlam tűnik ki, így például Hindosztánban a köszönő homlokával a földet érinti. Sumatrán pedig az üdvözlöttnek lábát fejére vagy mellére helyezi. A lappok és atanitiak letérdepelve orruk hegyét érintik össze; a Guinea partjain lakó négerek újjaik ropogtatásával köszönnek. De kigyőzné minden kis néptörzs sajátos köszönését felsorolni, megfigyelni ?! Végül megemlitjük még a minden polgáriasult népek közt szokásban levő s szabályok által meghatározott katonai és hajós üdvözleteket s a bányászok szívből jövő „szerencse föl“ köszöntéseit, a S midőn a tündöklő nap fényes és jóltevő világáról s a föld sötét üregébe bocsátkoznak. A hajósok „utazzál szerencsésen“ s a bányászok „szerencse föl“ üdvözlése az, a mely többnyire szívből ered. Bármikép , jelképileg vagy szóval történjék is az üdvözlés, az minden népnek mélyen gyökerezik szokásában és jellemében. Hogy azután szívből jövő-e az üdvözlés vagy pedig üres formaság , az már csupán egyes egyének jellemétől s viszonyától függ.