Kecskeméti Lapok, 1881. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1881-09-11 / 37. szám

tott ismerettel, hanem felsőbb­ iskolába vágyik, mit tegyek ekkor? Felelet: Vagy el kell fojtanom gyermekemben e magasabb törekvést, vagy el kell neki veszteni egy-két évet és más tanintézetbe mennie, a­hol előkészülhet a magasabb kiképez­­tetésre s újra kezdeni a tanulást; mindkét eset igen fájdalmas úgy a szülőre, mint a gyermekre. És így hányadik szülő teszi ki magát ez eshető­ségnek , holott nincs rá kényszerítve, mert gyer­mekét akár a gymnasiumba adja, akár a reálba, ha nincs kedve tanulni, bármely osztályból áll is ki a gyermek, mehet iparosnak, kereskedőnek, gazdának s lehet belőle gondolkodni tudó becsületes polgár. Tehát így felismerve a helyi viszonyokat,­­ bátran el lehet mondani, hogy még sok idő kell­­ ahhoz, hogy Kecskeméten a nevezett tanintézet kellő számú tanonczc­al dicsekedhessék, így bon­­i­szolgatván e tanintézet siralmas sorsát, önként rá-­­ vezeti az embert azon gondolatra, hogy ezen intézet­­ oly helyen, hol nincs ennyi tanintézet, inkább­­ megfelelne czéljának s a tanügynek nagyobb szol- s­gálatot tehetne, mint itt városunkban, hol csaknem­­ hasztalan enyészik el,­sat. Midőn a fennebb idézett két közlemény össze­hasonlításából levonható tanulságos következetesség elbírálását a tisztelt olvasóközönségre bízom, egy­úttal nem mulaszthatom el, hogy Tassy László úr utóbbi közleményének egyes tételeire felvilágosí­­­­tással ne szolgáljak. Azt mondja Tassy úr egyik helyen, hogy is­­­­kolánk „nem úgy van szervezve, hogy tökéletesen­­ képzett gazdát neveljen, sőt még arra sem képes,­­ hogy ipar- vagy gazdasági akadémiákra előkészítse a tanulót.“ Ezekben tökéletesen egyetértünk Tassy­­ úrral, de ha oly nagyon ismeri Ön iskolánk szerve­zetét, akkor azt is kellene tudnia, hogy ezen iskola egy tökéletesen önálló intézet, melynek sem­­ az nem feladata, hogy tudományosan képzett gaz­dákat , gazdatiszteket neveljen, sem pedig az, hogy az akadémiákra előkészítő intézet legyen. Hanem igenis az feladata, hogy a kisbirtokú földmivelő-­­ osztály gyermekei benne olyan kiképeztetést nyer­jenek, melylyel a szüleiktől öröklendő kisbirtokokon a kor kívánalmainak megfelelő okszerű gazdálko­dást folytatni képesek legyenek. Ez volna feladata­­ és főc­élja iskolánknak, azonban, hogy arra nézve is megnyugtassam Tassy urat csak némileg is, hogy a gazdasági szakosztállyal egybekapcsolt felső­ népiskola 2—3. vagy 4. osztályát végzett ta­nuló miféle intézetekbe léphet át a­nélkül, hogy időt veszítene és a tanulást újra kellene kezdenie, szolgáljanak tudomására a következő tények : Az iskolánk részére kiadott iskolai rendtartás 52-ik szakaszának 3-ik pontja ezt mondja: „Önálló ipar- vagy kereskedelmi tanodába — nem akadé­miába — a felső-népiskolai két első, vagy a pol­gári iskola négy alsó osztályát elégséges sikerrel végzett tanuló vétethetik fel.“ Mellékesen még azt is elmondom, hogy az 1879—80-ik tanévben a 3-ik osztályt végzett egy tanulónkat, kit egyik kartársunk magánúton az algebrára előkészített, a debreczeni gazdasági felső­tanintézetbe bevették. Egy másik növendékünket pedig, a­ki ugyanazon évben a 4-ik osztályt vé­gezte, a félegyházi tanítóképezdébe államsegélyre felvették. Az 1880—81-ik tanévben a 3-ik osztályt végzett két növendékünket pedig a jelen tanévre a ref. gymnasium 4-ik osztályába vették fel. Úgy hiszem, hogy ezen tények eléggé meg­­c­áfolják Tassy úrnak azon állítását is, hogy ha az iskolánkban járó növendékek magasabb kiképez­tetést akarnának nyerni, kénytelenek időt veszíteni. Nem ott van a hiba tisztelt Tassy úr , a­hol ön keresi, hanem az a főhiba itt, hogy közönyösek önök a megrovásig iskoláink iránt és ellenszenvet táplálnak iránta a­nélkül, hogy maguk is tudnák miért. Elég bizonyíték e tekintetben már az is, hogy 9 év alatt még azon szülőknek nagyobb része, kiknek gyermekei ezen iskolába jártak, sem tartották érdemesnek legalább az évi vizsgálatra eljönni. Így hát mások még kevésbé szerencséltettek látogatásukkal. Befejezésül arra legyen szabad kérnem tisztelt Tassy urat, hogy ha még írni szándékozik isko­láink érdekében valamit, legyen szíves inkább hallgatni, mintsem oly értelemben magasztalná azt, mint most tévé, mert akkor valóban el kellene mondanunk, hogy „ments meg Uram jóbarátaink­tól , ellenségeink ellen majd csak megvédj­ük ma­gunkat.“ Máté Sándor, igazgató. TÁRCZA A köszönés. Mi a köszönés? Oly megállapított alakiság, a­mely alól senki sem vonhatja ki magát a nélkül, hogy az illem szabályait meg ne sértené. Bizony mai napság a legtöbb köszönés üres formaiság gé­piesen végrehajtva. Ha azonban a köszönés mélyebb lényegébe hatolunk úgy találjuk, hogy az a leg­nemesebb érzelmek, a­melyek az emberi kebelben székelnek, a tiszteletnek, továbbá a barátságnak kifolyása. Az egymást üdvözlés nem a czivilizáczió munkája, mert a régi s a polgáriasulatlan népek közt is felleljük azt s a műveltség legfeljebb a köszönés alakját változtatta meg. A köszönést két részre oszthatjuk: először olyanra, a melyet szóval viszünk véghez, másodszor olyanra, a melyet testünk bizonyos részével vagyis taglejtéssel fejezünk ki. Mind a kettő oly jellemző a népek gondolkozásmódjára, hogy nem lesz ér­dektelen a különböző ó- és újkori népek gondolko­zásmódját elősorolni. A görögök a találkozás alkalmával „örült“ (khájre) szóval üdvözlék egymást. „Ave“ (légy üd­vözölve) „vale“ (élj egészségben) szóltak egymáshoz a rómaiak. Az izraeliták, e nomád pásztor nép, kik évszázadokon keresztül nyögtek a súlyos rabszol­gaság nehéz igája alatt, a reájuk nézve legjobbat: a békességet kívánták egymásnak. „Béke veled“ volt az ő köszönésük. A keresztyénség a „Dicsér­tessék az Úr Jézus Krisztus“ „Mindörökké, amen“ köszönés-formát terjesztette el. „Jó reggelt, jó napot, jó estét, jó éjt“ stb. I Huth A­m. Az apácza-ügyről. A „Kecskemét“ múlt száma vezérczikket szentel az apácza-ügynek, kijelentve, hogy nem szándéka polemizálni. Mi, bár méltányoljuk e ki­jelentést, de hibának tartanók részünkről hallga­tással mellőzni az ott előadott ferdeségeket, nehogy azok hallgatásunk miatt másokban gyökeret verve, olyan gondolkozásnak és érzületnek nyújtsanak tápot, mi még egyrészt helytelen, másrészt nem épen tiszteletre méltó. Oly vádakkal terhelni valamely testületet, me­lyeket egészben bebizonyítani lehetetlen s részben is felette nehéz, csak szerencsétlen természetnek vállalata lehet. A vád pedig ki van mondva eme szavakban: „Mi ismerjük az apácza-nevelés eredményeit, ger­­manizmusukat, a hierarchiának hódoló bigottismu­­sukat, a honleányi érzületről való teljes tudatlan­ságukat.“ Továbbá: „Mi csak sajnálkozni tudunk azon sötétségben, mely a természet szavának meg­tagadásán alapuló, de a megtartani nem tudó, képmutató és erkölcstelen intézményeket befogadni képes.“ Ahhoz, hogy valaki ilyesmiket állítson, roppant elfogultság kell, mert hiszen előre érezi és tudja, hogy állításainak ura nem lehet s kimondani mégis merészeli. Föltesszük vezérczikkező értelmiségéről, misze­rint tudja, hogy a férfi- és nőtanító szerzeteseknek fogadalmai a lényegben azonosak. Ha tehát azon föltevések, miket az apáczákra nézve mond, fenn­­állhatók és helyesek, úgy ebből a sillogismus az , hogy azoknak éle a magyarországi tanító szerzetes rendeket nemcsak, de a létező tanító szerzetesek egyetemét érinti és sújtja azon passusával, hogy az a sötétség, képmutatás és erkölcstelenség szer­vezett intézményét képezné. Ez pedig már merő sértés nemcsak a szerzetesekre, de az egész katho­­liczismusra nézve is. Józanul, higgadt észszel ennyit mondani nem képzeltük, hogy lehet, s íme sajná­latunkra arról meggyőződhettünk, halljuk mai napság majd minden nép közt. A fran­­czia „á dieu“, az olasz „addio“ is divatos, mit a magyar „isten veled“ kifejezéssel vett át. Azon népek, melyeknek főfoglalatosságuk a hajózás, az „utazzál szerencsésen“ köszönést használják. „Fare­well“ üdvözli a másikat az angol; „farval“ mond a svéd; „Farvel“ kiált a dán; „Vaarvel“ köszön a holland. Figyelemre méltó az oroszok köszönése is: Proszszkai vagy proszti (bocsáss, engedj meg). Sajátságos nevetséges köszönésmód vívik Sumadi­­jában, hol a nép pásztorkodással foglalkozik; ta­lálkozásuk alkalmával ezt kérdezik: van-e makk ? Eddig a köszönés ama módjáról szólottunk , mely szóval történik; most áttérünk a köszönés azon nemére, a­mely bizonyos taglejtésből vagy külső jelekből áll. Ilyen a czivilizált részekben szokásos kalapleemelés, kézfogás, csók stb. A ka­lapleemelésről azt állítják, hogy az angoloktól eredt volna. Ugyanis az angol rabszolgának lenyirt hajat kellett viselnie s valahányszor ura előtt megjelent, ennek bizonyságául lövegét le kellet emelnie. Később ez általános szokássá vált még az egyenrrangú egyé­nek közt is, így tehát a kalapleemelés annyit tesz, mintha mondanék : „íme nézd szolgád vagyok.“ A kézfogást a németek tulajdonítják maguknak , azt hiszem alap nélkül. Jelenleg a hűség, barát­ság, bizalom stb. jelének tekintetik. A csók a tisz­telet s szeretet jele. A kézcsók legszokásosabb. Az oroszok a nőknek — természetesen egyenran­­gúakat értve — kezük helyett homlokukat, a len­gyelek pedig vállukat csókolják meg. Ha azonban elhagyjuk Európát, az üdvözlések számtalan változatát leljük fel a különböző népek között. A török — bátran számíthatjuk a nem európai népekhez — jelleméhez illően, komolyan Mi nem kísértjük még szóval megczáfolni a meggondolatlanul kimondott vádakat, csak utalunk az országban létező férfi- és nőtanító szerzetesek élete és működésének önzetlen és elfogulatlan meg­figyelésére és bírálására s bizton tudjuk, hogy az ítélés mérlegének serpenyője teljes súlyával a jobb részre dől. S ha talán vannak is kivételek, kik hivatá­sukról megfeledkeznek: ezért lehet és szabad-e az összeségre a sötétség, képmutatás és erkölcstelenség aljasító vádjának szennyes kövét dobni? A­ki ezt teszi, az nem számolt meg önmagával, sem a kö­rülményekkel , az igazán sajnálatra méltó. Nem elég csak azt mondani: „E tekintetben módunkban áll példákkal és bizonyítékokkal szol­gálni“, hanem, ha csakugyan van benne mód s a példák és bizonyítékok döntők, a morál megóvása szempontjából tessék velök előállani. Vagy vezér­czikkező elégnek tartja a szót kimondani s mindjárt hitelét is várja ? Megenged, ha mi nem adunk mindenben hitelt szavainak. Az a germanizátori szerep a mivel az apáczák a hivatott czikkben megvannak róva, szintén minden alapot nélkülöz. Hogy lehettek vagy voltak apáczák, kik itt vagy amott a germanismus szellemét ter­jesztették, e miatt egy csapásra nem ítélhető el az egész, melynek ők csak individumait képezék. Mert ha ez lehet, úgy csaknem minden működési kör szereplői elitélhetők, mivel aligha van, melyben egy vagy más nemzetiségnek szóval és tettel hive ne volna. S a magyarországi apáczák — talán igen kevés kivétellel — magyar honleányokból lévén: mi úgy tudjuk, hogy a honleányi érzületnek nemcsak teljes tudatával bírnak, de magyarul éreznek és tesznek is. Szerintünk pedig más az csak tudni mi a honleányi érzület s más honleányia­­san érezni és tenni. Értéke csak ez utóbbi­nak van. Különben Kecskeméten nyilvános intézet­nél germanisatiótól tartani fölösleges aggodalom. Végül szóljunk arról, miről legelőbb kell róla megemlékeznünk, hogy: a rom. kath. egyháznak van-e joga egy tisztán felekezeti iskolát állítani ? Mi azt állítjuk: igenis van. A rom. kath. egyház a múltban meglevő isko­láiról ugyan lemondott, de arról, a­mi nem volt, le nem mondhatott, tehát eo ipso megvan a joga, ha módjában áll, annak léteit adni, a­nélkül, hogy régi felekezeti iskoláit visszavenné. Mi ugyan, kü­lönösen városunkban , hol annyi a vallásfelekezet, a felekezeti súrlódásoknak a közös nevelés alapján való megszüntetése érdekéből, a közös iskolát elő­nyösnek és szükségesnek tartjuk, de míg a kath. felekezeti iskola létjogát meg nem tagadhatjuk, annak felállítása ellen sincs mit zúgolódnunk a temérdek tanköteles és még mindig ki nem elégitő számú iskoláink mellett. A főkérdés tehát szerintünk csak az, hogy az apáczák okleveles tanítónők-e? Mi nem hisszük, hogy azok volnának, de tudjuk, hogy azon kellé­kek elsajátítására oktattatnak, mivel kell, hogy a tanítással foglalkozók birjanak, s e mellett lehet, hogy kiváltságaik is vannak a tanítás terén való működésre, de ha nem volnának is, reá szorítha­tók, mint ez a világi oklevél nélkül működő taní­tókkal szemben is dívik, hogy egy vagy két évi működés után oklevelet szerezzenek, s ennek meg­is méltóságosan köszön. Karjait keresztbe téve mellén fejét meghajtja, ezenkívül azonban használ­­ más köszönésmódot is. Az arabok — épen mint Észak-Afrika lakosai — karjukat szívük fölé téve a köszöntött arczát megcsókolják. Jelleméhez illő módon üdvözli a puszták fia a beduin azt, a­kivel találkozik, ugyanis lóra ugorva az üdvözlött mellett süti el fegyverét. A khinai a fejét bólingatja, miközben összeütögeti a köszöntöttel kezét. Az Ázsia belsejében lakó népeknél a köszönés oly fon­tosnak tartatik, hogy ennek elmulasztását bárki részéről is halálos sérelemnek tekintik. A legtöbb ázsiai nép üdvözletéből a bennök lakó rabszolga­sághoz való hajlam tűnik ki, így például Hindosz­­tánban a köszönő homlokával a földet érinti. Sumat­­rán pedig az üdvözlöttnek lábát fejére vagy mellére­­ helyezi. A lappok és atanitiak letérdepelve orruk hegyét érintik össze; a Guinea partjain lakó négerek­­ újjaik ropogtatásával köszönnek. De kigyőzné minden kis néptörzs sajátos köszönését felsorolni, megfigyelni ?! Végül megemlitjük még a minden polgáriasult népek közt szokásban levő s szabályok által meg­határozott katonai és hajós üdvözleteket s a bányá­szok szívből jövő „szerencse föl“ köszöntéseit, a S midőn a tündöklő nap fényes és jóltevő világáról s a föld sötét üregébe bocsátkoznak. A hajósok „utazzál szerencsésen“ s a bányászok „szerencse föl“ üdvöz­lése az, a mely többnyire szívből ered. Bármikép , jelképileg vagy szóval történjék is az üdvözlés, az minden népnek mélyen gyökerezik szokásában és jellemében. Hogy azután szívből jövő-e az üd­vözlés vagy pedig üres formaság , az már csupán­­ egyes egyének jellemétől s viszonyától függ­.

Next