Kecskeméti Lapok, 1882. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)

1882-01-22 / 4. szám

ELŐFIZETÉSI DÍJ : Egész évre 5 frt— kr.­­ Negyedévre 1 frt 50 kr. Félévre . . 2 „ 50 „­­ Egy szám ára 12 kr. Előfizetni az év folytán minden hónap elején lehet. 4. szám. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP SZERKESZTŐ LAKIK: HALASI-UTCZA, 17. SZ. KIADÓ­HIVATAL: BUDAI-UTCZA, 184. SZ. , TIZENÖTÖDIK ÉVFOLYAM. KECSKEMÉTI LAPOK 1882. JANUÁR 22. HIRDETÉSI DU­J 4 hasábos petit sor 5 kr., többszöri vagy terje­delmes hirdetéseknél árleengedés adatik. Bélyegdij minden beigtatásért 30 kr. A helyi sajtó. Tisztelt laptársunk a „Kecskemét“ utolsó számában másodízben szeren­cséltet bennünket azzal, hogy foglal­kozik velünk. Azon nagy közös czél érdekében, melyet a sajtó a társada­lom és az állam fejlődésére nézve kö­vet , mi sem lehet távolabb tőlünk, mint perhorreskálni a kritikát, mely lapunk vezetésére, annak elfoglalt ál­láspontjára és választott eszközeire irányul. Világosan, őszintén jeleztük az ös­vényt, melyen haladni kívánunk, a határozott tájékoztatás tiszta fényében mutattuk be — röviden ugyan, de két­értelműség nélkül — törekvéseinket, akaratunkat, csüggedetlen működésünk irányvonalát. Lehetetlen, hogy félreértsenek ben­nünket, és a­kit e lapok újév napján adott programmja ki nem elégített, az eddig megjelent számok elég felvi­lágosításul szolgálnak azon legfőbb czé­­lunk követésére, hogy lapunk Kecs­kemét városa művelt közönségének fo­kozottabb igényeit kielégítse. Kimondottuk, hogy mivelődési czél lebeg előttünk, és szigorú önbírálatból származó saját felismeré­sünk szerint, lapunkat első­sorban is vidékünk mivelődési eszközének tekint­jük. A megújuló magyar társadalom­nak a műveltség emelésén kívül alig létezik fontosabb problémája. Politikai hatalmunk, az állam prosperálása, gazdasági érdekeink ezen kérdés meg­oldásában lelik megfejtésüket. Ne ámítsuk magunkat. Sok van még, a­mit ez irányban pótolnunk kell, és örökös mulasztás vádja súj­taná a helyi sajtót, ha félreértve hi­vatását, a haladás vívmányainak ter­jesztése helyett, a nép által kritikát­lanul fogadott államügyi elvek, a tő­lünk független politikai pártok súlyá­nak latolgatásában találná egyik fő­érdemét. Pedig az utóbbi tekintetben kétség­telen , hogy kiválóan a választások magasra menő hullámai között sok történt, mely főleg személyes czélzá­­sok belevonása által, a sajtó tekinté­lyét nálunk nem volt alkalmas meg­erősíteni. Kollegiális rokonszenvvel fo­gadjuk tehát tisztelt laptársunk leg­utóbb tett azon nyilatkozatát, hogy: „ezen súrlódások az elmúlt évben any­­nyira elmérgesedtek, hogy a helyzet már tarthatatlanná vált“. Ezen súrló­dásokat felidézni, a lelánczolt kísérte­teket rémes játékra újólag szabadon bocsájtani, az eszmék és elvek higgadt érlelődését megakadályozó indulatok szoros fékét lazítani — ezentúl nem lehet feladatunk — ma sokkal kevésbé, mint azelőtt. Azért alig foghatjuk fel és a némi­leg erőltetett általános reflexiók hiá­nyosságának tartjuk tisztelt laptársunk ellenünk támasztott azon szemrehányá­sát, mely politikai programmunk nem­zeti és szabadelvű irányára vonat­kozik. Lehetetlen az, hogy a­mi a „Kecskemét“ saját szavai szerint: „1848 előtt a legnépszerűbb, a legistenitet­­tebb programm volt Magyarországon“, ma, a midőn minden törekvésünk oda irányul, hogy szabad, nemzeti műve­lődésünk haladásával kulturális hiva­tásunknak megfeleljünk és a magyar nemzet határozott szellemi fölényét be­bizonyítsuk a határainkon belöl is ás­­j­kálódó idegen nemzetiségek felett, hogy ma, a midőn hazánk gazdasági érde­keinek előmozdítása tisztán nemzeti kér­déssé vált és annyi új meg új nemzeti követelmények Hamlet tobe, or not to be — lenni, vagy nem lenni — tépelődéseit oly közel állítják elénk, hogy ma a nemzeti irány követése „azt a rettentő ürességet van hivatva eltakarni, mely a nemzeti és szabad­elvű programm mögött tátong, egy szebb , üdvösebb, egészségesebb poli­tika helyett“. Készséggel elismerjük, hogy nincs „becsületes magyar újság , melynek politikája nem nemzeti irányt követne“, de volt-e hát olyan 1848 előtt, a­mi­kor a nemzeti és szabadelvű politika „a legistenítettebb programm volt Magyarországon?“ Nem üres frázis hangoztatá­sára, nem egy párt megjelölésére, legkevésbé pedig a „félrevezetés“ czél­­jára használtuk mi a programmot, mely lapunk politikai tendentiáját a nemzeti és szabadelvű haladással azo­nosítva tünteti fel. Mi valóban a nemzeti eszme ter­jesztésénél nem ismerünk magasztosabb feladatot, de nem ismerünk kívüle je­len korunkban olyant, melynek érvé­nyesülésétől többet várhatnánk nem­csak politikai, de társadalmi tekintet­ben is. Számos különálló nemzetiségek tömkelegéből összevegyült hazai társa­dalmunk soha nem igényelte inkább, mint jelenleg, hogy minden rétegében át legyen hatva a tisztán magyar nem­zeti érzülettől, hogy az állami össze­­tartozandóság formaszerű­ kapcsolatába vont idegen elemek a magyar nemzeti szellem nimbusától vétessenek körül. Ezen czélt félreismerni, de csak kicsi­nyíteni is tisztelt laptársunk részéről legkevésbé várhatjuk. Sőt engedje meg a „Kecskemét“, ha tovább menve, az állítólag „rettentő ürességet“ takaró nemzeti eszmétől áthatottan, a ma­gyar kormány fogalmát is oly ma­gasztosnak tartjuk, melyet még eset­leges elvi eltérések mellett is, nemzetünkhöz méltó hatalmában meg­erősíteni nemcsak „szégyennek“ nem, de egyenesen hazafiúi kötelességnek tekintjük. Angol parliamenti szokás szerint a legszélsőbb ellenzéket is „Her Majesty’s Opposition“-nak, Ő Felsége ellenzékének mondják, és mi ország­­gyűlésünk szélső padjain csoporto­suló ellenfeleink legtúlzóbb törekvéseit se vesszük olyanoknak, melyek a ma­gyar kormány tekintélyét csorbítani akarhatnák. Messze vagyunk attól, hogy álta­lános eszméink fejtegetésével szük­ségét éreznék a tényleges politikai pár­tok egyik vagy másikához való hatá­rozott csatlakozásunkat kifejezni. A „Kecskemét”1 felszólítását nem tarthat­juk elég oknak arra, hogy a párt, me­lyet ellenszenvével megtisztel, egy czikk kedvéért politikai enunciatióra ragad­tassa magát, de e mellett a saját ré­szünkről, kik teljes függetlenséget tar­tottunk fent magunknak, nem ismer­hetjük hivatásunknak, hogy mint ezt tőlünk tisztelt laptársunk kívánja, ha­tározott pártfoglalás czéljából a sajtó szabad kritikáját feladjuk akár a kor­mány, akár pedig annak igazságtalan megtámadói ellenében. Mi feltevésünkhöz híven ezentúl is követni fogjuk mindig és mindenütt meggyőződésünket, és a­nélkül, hogy a köztünk és tisztelt laptársunk közt fenforgó politikai elvi ellentéteket ki­­egyenlíteni akarnánk , biztosak va­gyunk , hogy legközvetlenebb czéljainkra nézve, melyek a ma­gas politikától távol, városunk társa­dalmi előhaladására irányulnak, köl­csönös támogatásban részesítendjük egymást. Politikai szemle. Országgyűlésünk a költségvetés átalános tárgyalásának stádiumát még most sem lépte át, s az élénk budget-vita közepette a kor­mánypárt úgy látszik igen ügyes taktikához folyamodott, mit egyszersmind alkalmazásba is vett. Ugyanis , hogy a mindenáron haza­beszélni kívánó honatyák unalmas szónokla­tait önnön maguk előtt unalmassá s ismételt érveiket agyoncsépeltekké tegye, az ellenzéki­­szónokokat egymásután megszakítás nélkül hagyja beszélni, s legföljebb a miniszterelnök m­ond záradékul egy kis helyreigazító cráfo-­­ ot.­­így a folyó hó 17-iki országos ülésen is nem kevesebb, mint öt szélsőbali szónok adta elő egymásután a maga honboldogító terveit, úgy hogy az ötödik felszólaló Helly már egész indignatióval kérdezte a ház elnökétől, várjon mert nem szólítanak már fel kormány­­párti szónokokat is, mire természetesen az egyedüli felelet csak az lehetett, hogy ha nem jelentkezik valaki a felszólalásra, azt felszólítani sem lehet. Jóval több figyelemben részesültek a mérsékelt ellenzék szónokai, kik közöl a 18-iki ülésen szinte négyen vet­ték igénybe az egész ülést, s bár tárgyla­­gosabban, de mégis mindannyian a kormány és költségvetés ellen nyilatkoztak. Nagyobb figyelmet különösen Grünwald Béla beszéde keltett. A hét elején egy pár zivataros napja is volt az országgyűlésnek. A budget-tárgya­­lás ugyanis legkedvezőbb alkalom lévén az oldaltámadások megejtésére, a közlekedési minisztérium és abban különösen Hieronymi államtitkár személye és gyanút keltő eljárása ellen igen éles támadást intézett Rohonczy képviselő, s tisztátlan kezeléssel és egyéb alattomos üzérkedéssel vádolta nevezett állam­titkárt. A­nélkül, hogy az ügy bírálatába akarnánk vagy tartanák is magunkat illeté­kesnek belebocsátkozni, a formát és modort, melyben a vád megtétetett, el kell ítélnünk, s határozott véleményünk, hogy az ily ese­tek mindig csak a parlament tekintélyének rovására történnek. Egy képviselőnek, ha biztos adatai vannak, módjában áll az ily eshetőleges visszaélések meggátlását, illetve megtorlását más úton is sürgetni és követelni. A delegációk összehívását most már mint határozott tényt jelezhetjük, s az időpontot valószínűleg február első napjaira tehetjük. E végett a kormányelnök a héten Bécsben járt, hova újabban ugyane tárgyban Szapáry pénzügyminiszter is felutazott. Tudvalevőleg főtárgya lesz a delegationális tárgyalásoknak a dalmátiai csapatösszpontosításokra szükséges hitel előállítása, melynek mérve iránt eddig­­elé a legilletékesebb körökben sincsenek kel­lőleg tájékozva, valószínű azonban , hogy nagyobb megerőltetésre nem lesz szükség. Helyeselnünk kell azonban a krivosc­ai lázadás elfojtására czélbavett praeventiv intéz­kedéseket, s példás megbüntetését követel­jük azoknak, kik néhány újoncz megtaga­dása által egy egész országot felzaklatnak s oknélküli költségbe kevernek. Ily esetben a mindent rózsaszín szem­üvegen látó optimismusnak nincs helye, ki­sebb baj elfojtásával kell a nagyobbat elhá­rítani, s kik a szabadságra nem érdemesek, azokat a mozdulhatlanságig megfékezni.­ Lapunk jelen számához fél év melléklet van csatolva. Egy régi kérdés. Mi is lesz a mi színházunkból és szín­­ügyünkből? E kérdést már többször hangoztatta a színügy sorsa iránt érdeklődő közönség, de választ még nem igen kapott rá. A bécsi catastropha rémes híte mindenkit önkényte­lenül is elmélkedésre és bírálgatásra indított, hogy a mi színházunk megfelel-e a rendészeti szabályoknak, vagyis tűzvész esetében nincs-e a közönség élete fenyegetve? Ez a kérdés első része, a színtársulatok kínlódó állapotá­nak és a folytonos üres háznak szemlélete pedig már több év óta tárgyaltatja velünk azon problémát, hogy várjon van-e városunk­ban a színügynek jövendője? Ez a kérdés második része. Színházunk, mint oly épület, mely nem színi czélokra készült, és melynek átalakítása kellő pénzerő és helyes terv nélkül elhamar­kodva eszközöltetett: sem a kényelmi igé­nyeknek , sem a rendészeti szabályoknak, sőt szorosan véve a közönség minőségéhez képest rendeltetésének sem felel meg, s ezen utóbbi körülményt a színigazgatók több ízben keservesen tapasztalták. Tudjuk, hogy igen hideg, rosz kályháival fel sem fűthető, mert kellőleg nincs befedve; léghuzamos, mert bejáratai és a színpad vékony boltozattal mindig légáramot idéz elő ; sötét, mert vilá­gító felszerelése hiányos, s az igazgatók pénz­ereje nagyobb világítást a bérösszeg mellett nem is biz meg; végre a közönségnek szánt helyek beosztása igen czélszerűtlen, mert kar­zata kicsiny, álló-, diák- és katonajegyek pedig nem is volnának kiadhatók, noha ná­lunk ezen jegyek publicuma legállandóbban látogatja a színházat. E hiányok eredménye­zik, hogy színházunk egészben véve kicsiny arra, hogy az úgynevezett cassadarabok nagy napi bevételt adhassanak, s ez­által a nagy tömeget is néha-néha oda csalogassák. Magát a színpadot, annak fekvését és felszerelését illetőleg röviden elmondható, hogy minden bírálaton alul áll. Ha a színházat merev rendészeti szem­pontból vizsgáljuk, úgy be kell vallanunk, hogy azt rendeltetésétől rögtön el kellene vonni, mert két szűk és több lépcsőn leve­zető kijárata, a karzatnak keskeny lépcső­­zete, és a zártszékek alig fél öl széles kijárata mind oly akadályok, melyek tűz esetében megtorlást s az által igen nagy veszélyt idéz­nének elő.­­ Ennek tudatában az elöljáróság és a szini bizottság a bécsi baleset után rög­tön megtarta a vizsgálatot, és a közönség megnyugtatására elmondhatjuk, hogy az adott viszonyok közt is, az eddigi gyér számban bátran látogathatja a színházat. A­mi a szín­padnak legnagyobb baja és szégyene, a dísz­letek és egyéb felszerelések majdnem teljes hiánya, az a tűzvész szempontjából csak szerencsének mondható, mert a színfalak közti petróleum-lámpák veszélyesek volnának ugyan, de oly kevés a színfal, függöny s egyéb szükséges szerelvény, hogy alig van tárgy, a­mi nagyobb tüzet volna képes előidézni; most pedig az elöljáróság vizesedények, fecs­kendő, vizesponyva, homok beszerzése, tüz­­őrök felállítása, a kivezető ajtók folytonos felügyelete és az oldalutczára egy új ajtó vágatása által minden lehetőt megtett a kö­zönség megnyugtatására. Szükséges lett volna még egy külön kijárás a karzat számára, de több változtatás nem volt lehetséges, mert a színház osztatlan örökséghez tartozván, arra annak ideiglenes birtokosa nem volt hajlandó áldozni, idegen tulajdonra pedig a város sem költekezhetett, Így a rendészeti követelmé­nyek szoros érvényesítése helyett átmenetileg

Next