Kecskeméti Lapok, 1882. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)

1882-01-29 / 5. szám

TIZENÖTÖDIK ÉVFOLYAM. 5. szám. KECSKEMÉTI LAPOK ELŐFIZETÉSI DU­I Egész évre 5 frt — kr. Negyedévre 1 frt 50 kr. Félévre . . 2 „ 50 „ . Egy szára ára 12 kr. Előfizetni az év folytán minden hónap elején lehet. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP­­ MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP SZERKESZTŐ LAKIK: HALASI-UTCZA, 17. SZ. KIADÓ­HIVATAL: BUDAI-ÚTCZA, 184. SZ. HIRDETÉSI DÍJ : 4 hasábos petit sor 5 kr., többszöri vagy terje­delmes hirdetéseknél árleengedés adatik. Bélyegdíj minden beiktatásért 30 kr. Feladatunk a társadalommal szemben. Csak igen-igen jelentéktelen lehet azok száma, kiknek ajkairól nem leb­­benne el napjainkban panasz, kik ab­ban egyet nem értenének, hogy mos­tani állapotaink sok tekintetben hiá­nyosak , nyomasztók, sőt tarthatlanok. De már a bajok kijelölésében és az orvosszerek ajánlásában a pártok, ambitiók és érdekek szerint ezerféle a vélemény. Az egyik ezt, a másik azt tartja a legnagyobb bajnak és legelő­ször orvoslandónak. Az egyik előtt leg­főbb dolog a jelen kormányformának és hazánk állami viszonyainak megszi­lárdítása, a másik épen a jelen köz­jogi alap szétrombolásával hiszi elér­hetőnek az első lépést a jobb felé; az egyik a közigazgatási és törvényhozási reformoktól, a másik a nemzetiségek kibékítésétől stb. vár a legtöbbet, ha nem mindent. Csak a jelen állapotok­kal való megelégedés nincs sehol. Mi azok közé tartozunk, kik a jobb állapotok előteremtését mindenek fölött egész társadalmunk gyökerében s lényegében való átalakulásától várjuk. „A társadalom az, mely csaknem m­indent ad, csaknem mindent pótol, de mit semmi sem pótolhat — sem állami, sem egyházi élet,­­sem semmi alkotmány. — Magyarok maradtunk az idegen kormány, az absolutismus alatt; de ha társadalmunk elkorcsosul, ha kihal belőle a nemzeti szellem, ha gyönge lesz nemzeti szellemének meg­őrzésére , s ha mint a viasz minden idegen benyomást felvesz, s minden idegen szokást utánoz; ha megszűnik az erénynek , tudománynak , művé­szetnek, minden szépnek, jónak és hasznosnak ápolója, minden nemtelen­nek szigorú bírája lenni, mellőzi az erényt, elnézi a jellemtelenséget, sőt védelmébe fogadja a léhaságot, akkor hiába van alkotmányos magyar kor­mány , nem fogja megőrizhetni nemze­tiségünket; lehet bármily kormányfor­mánk és kormányunk a föld kereksé­gén , nem menti meg társadalmunkat a sülyedéstől.“ Az állam hatásköre közvetlenül leg­inkább a jogi életre szorítkozik. Ezen kívül mily számtalan tényezője van a népéletnek, mily beláthatlan a tér, hová keze közvetlenül nem ér, de melynek virágzó állapota nagyobb horderővel bír az egyén boldogítására , mint azon tényezők kedvező volta, melyeket az közvetlen működésével tölt be. Az állam kihatása a társadalomra mindig a népek miveltségi fokától függ. Minél miveltebb valamely nép, annál kevésbé nyúl az közvetlenül a nép éle­tébe, mert az önmaga teljesíti mind­azon kötelmeket, melyek az összlét felvirágzását eszközük, s melyeket köz­reműködése nélkül az állam vagy épen nem, vagy csak tökéletlenül teljesíthet. A társadalomra vár az erkölcsi élet alakulása, a kedély egész világa, a műveltség, a tudomány és művészet ápolása, az ipar és kereskedelem elő­mozdítása, nemkülönben más fontos kérdések, minők: a családi és társas élet, a férfi- és nőnem egymáshozi vi­szonya, az egyleti élet és a sajtó, a democratia és aristocratia elveinek tisz­tázása, a nevelésügy czélszerű­ alakí­tása, az egyéni szabadság milyen fokú használata, az összes humanistikus in­tézetek, melyekre nézve a törvényho­zás alig tehet egyebet, mint előirányoz­hat s támogathatja a társadalmat e fel­adatok teljesítésében. És épen e téren, társadalmi éle­tünk és művelődésünk minden pontján „a zűrzavarnak, fejetlenségnek, kez­detlegességnek és szegénységnek jelei­vel találkozunk. És a mi ez állapotot még szomorúbbá teszi, ez elmaradott­ság egy részét legalább sem belátni, sem az azon segítés szükségét elismerni nem akarjuk“. A sarkpont tehát, mely körül fen­­maradásunk, tételünk forog, nem más, mint társadalmunk reformálása. A kér­dés csak az: minő eszközök által ér­hetjük el azt? „Neveljétek a népet“, volt William Penn első intelme az általa Éjszak- Amerikában alapított gyarmathoz. „Ne­veljétek a népet“, volt Washington vég­rendelete , mintegy másfél századdal később a nemzethez, melyet a függő­ség jármából kiszabadított. ,,A népne­velés kérdése — mondja Reaa a jelen társadalomra nézve az élet és ha­lál kérdése, oly kérdés, melytől jövője függ“. — Ebben kell mindazon társa­dalmi problémák megoldását keres­nünk , melyek korunkat foglalkoztat­ják. Ez értelme Eötvös szavainak is, midőn fenmaradásunkat a cultura fel­tételéhez köti. Erről tanúskodik Gram­­bettának nyilatkozata: „Francziaország­­nak le kellett vezetnimert tudatlan volt“; ezt bizonyítja a szinte közmon­dásossá lett állítás, hogy bennünket is a porosz iskolamesterek vertek meg 1866-ban. S valóban nincs előhaladottabb, fejlettebb nép, mely ne vallaná s nyíl­tan ne hirdetné, mit Geibel. ,,a béke költője“ a forradalmi költő Herwegh­­gel szemben hangsúlyozott: a szellem erősebb a fegyvernél. Miveltség teszi szabaddá, erőssé, dicsővé a nemzetet; miveltség szerez tiszteletet a törvénynek, miveltség teszi boldoggá, megelégedetté az egyént. Dr. Szerc, csak annyiban, a­mennyiben egy szélsőbali kollegájának Irányi Dánielnek polémiáját s cáfolatát provokálta. Herman ugyanis a had­­mentességi adó és a veres­kereszt-egyletek ellen szólalt fel, m­íg Irányi mindkettőt vé­delme és pártfogása alá vette. Nézetünk sze­rint Irányinak az elsőt illetőleg teljesen igaza van, s a hadmentességi adót a legigazságosabb adónemek közé sorozzuk. Nem tehetünk azon­­ban róla, de a veres­keresztet illetőleg Her­­mannak adunk igazat, s minden látszólagos emberbaráti tendentiája s nemes czélja mellett is áll azon ellenvetés , hogy a nőegyletek be­olvasztása vagy tevékenységük megzsibbasz­­tása által azokat eredeti czéljuk, a könyörü­­letesség és jótékonyság gyakorlásától elvon­ják. S áll ez különösen azért, mert a disz­­okmányok s rendjelek osztogatása, tehát a hiúság legyezgetése e téren is divatba jött, melynek pedig hódítási képessége a női szi­vekben igen kedvező talajra talál, s ha ez véletlenül tévesztett czél érdekében történ­nék , nehezen betölthető hézagot hagyna maga után. Szívünkből óhajtjuk egyébiránt, hogy ebbeli aggodalmunk teljesülésre ne találjon.­­ Politikai szemle. A költségvetési általános vita végre e hó 25-én befejeztetett, s név szerinti szavazással részletes tárgyalás alapjául elfogadtatott a be­nyújtott törvényjavaslat. A kormány többsége 73 szavazat volt, melylyel a párt igen meg volt elégedve , annyival inkább, mert az ösz­­szes távollevők száma nem volt több ötven­nél. Az országgyűlés ezzel január 28-tól feb­ruár 6-ig elnapolta üléseit, hogy az Ő Fel­sége által f. hó 28-ára egybehívott delegációk tárgyalásaiban részt vegyen. A múlt heti tárgyalások a párbeszéde­ken kívül valamely kimagasló mozzanatot nem igen tüntetnek fel. Hegedűs mint előadó a törvényjavaslat beterjesztése és ajánlásakor előadott modorban és szellemben védte a kor­mány álláspontját s a pénzügyi helyzetet, s több ellenzéki szónok vádjai ellen polemizált. Eötvös Károly támadásainak éle kiválólag a miniszterelnök személye ellen volt irányozva, mert mint mondá, a párt is az ő háta mögé bújik. Erre természetesen Tisza Kálmán sem maradt adós, s nagy tetszés közt házíta vissza az ellene emelt vádakat Eötvös és a szélső­baloldal ellen, kikkel — saját szavai szerint — ha velük küzdött is, mindig ellenök küzdött. Érdekes voolt Herman Ottó beszéde is, de jöjjön holnap. Kecskemét város a közigazgatásra temér­deket költ, mert a­mint az 1882. évi költ­ségvetésből kiirtuk: a tisztikar, a rendőrség és a szolgák fizetése, ezek ruházata, irodai kellékek s több efélék évenként többet mint 110 ezer frtot emésztenek el. Ez pedig szép • ~--S ’ 2 apnyit —ág egy ilyen gazdag városnak is mint Kecskemét, egyrészről csak igen meggondolva szabad kiadni, másrészről pedig minden tehetségünk szerint gondoskod­nunk kell, hogy azon összeg jól használtas­sák fel és — a­mennyiben a jó ügy kára nélkül lehet — inkább apasztassék, mintsem szaporittassék. Hogy pedig Kecskeméten a közigazgatás épen mintaszerűleg jó volna, azt még a leg­elfogultabbakkal szemben is bátorkodunk két­ségbe vonni. — Lehet a hiba többféle, azok mindegyikére rámutatni terünk ezúttal nin­csen, de kivánjuk is, hogy azt nálunk ava­­tottabbak tegyék, s azért csak — egy nekünk feltűnt — bajra óhajtunk reflektálni. Módunkban volt tapasztalni, hogy Kecs­kemét szabad királyi város főpénztáránál meg­esett — még pedig nem egyszer — hogy a 18—20 frtos fizetéses szolga, rendőr, de bár a nagyobb fizetéssel javadalmazott tanító és tisztviselő is, midőn megszolgált, tehát meg­­érdemlett utólagos havi fizetéséért a pénztár­nál jelentkezett, azzal utasíttatott el, hogy jöjjön holnap — jöjjön holnapután. De nemcsak ezt volt tapasztalni módunk,­­ hanem azt is, hogy úgy tavasz télen, a midőn a már-már elszegényedett lakosság a fizetést mindig halogatva, csaknem a legutolsó na­pokban a legelőbért tömegesen fizetni sietett: egy piszkos és szűk gangon, állva , félnapokig várakozott, mig a legelőbért lefizethette, s ha a pénztárnak bezárt ajtója felnyilt, öti­vel bocsátgatták be őket, mint ama bizo­nyos állatokat, melyekért a legelőbért fizetni akarták. Ebből következett, hogy a kint várakozók türelmetlenkedtek, tolongtak, ká­romkodtak, a pénztárajtó pedig recsegett-ro­­j­pogott s tizenkét órakor a kimaradottaknak tudtukra adatott, hogy jöjjenek holnap és — bizony a ki szemérmesebb volt s nem tudott tolongani — hát eljött holnap és eljött hol­napután. Otthon azonban nem lehet ám annak a kis malaczkának azt mondani, hogy várj még holnapig, várj holnaputánig, majd akkor kimehetsz legelni, s igy bizony megtörtént, hogy mig a gazda, az ő bizonynyal drága idejét a pénztár ajtaja előtt napokig tölté, addig a kihajtott libát, birkát, malaczot a közlegelőn találták s gazdáját mint enge­dély nélkül legeltetőt, háromszoros birsággal büntették. Hát ez nem igazság. — Nem látta annak a városi tanács sem és ilyen esetekben — természetesen 50 kros bélyeggel ellátott folya­modásra — a büntetést elengedte. Ez helyes. De vájjon az jól van-e, hogy kénytelen volt e miatt a büntetést azok irányában is elen­gedni, a­kikről igen alaposan lehetett gya­­j­nítani, hogy bizony az ő jószáguk már 4—5­­ héttel előbb a közlegelőn járt s csak a „nép­­számlálás“ hírére siettek fizetni, mert hát ilyen esetekben boldogtalan volna, a ki ezt igazán megvallaná s nem azt mondaná, hogy épen akkor vettem, vagy hogy épen csak akkor hajtottam ki először, aztán mindjárt mentem, fizettem volna szívesen, de a pénz­tárhoz nem tudtam hozzáférni, Így aztán a jószágösszeolvasás csak a gulyákon, méneseken és csürhéken bír még némi értékkel, de egyebütt nem, mert a csalni akarókat megbüntetni csak kevés eset­ben lehet, lévén épen a számlálás napjaiban a pénztári forgalom legerősebb. Mindezek pedig nem jól vannak így, mert a­kik munkájukkal keresik élelmüket, azoknak szükséges, hogy fizetésük pontos megkapása felől biztosítva legyenek, és bi­zony inkább lehet a pontosan fizetett szolgá­tól jobb munkát várni, mint a pontatlanul fizetettől; de nem jól van az sem, hogy a városi lakosságot arra kényszerítsük, hogy ne csak órákat, hanem napokat legyen kény­telen a pénztárnál eltölteni; de nem jól van ám az sem, hogy az igaz úton járókat e miatt még birsággal zaklassuk, s míg „baját kiigazíthatja“, Isten tudja hányszor beczitál­­juk, de még az sem jól van, hogy a csalók­nak megbüntetéséről e miatt több esetben le kell mondani. Ezen lapok múlt évi 51-ik számában a rendőrségről értekezve az mondatik, hogy kevés a rendőr. — Ezt elhisszük, de hát ak­kor helyes-e, hogy az a kevés rendőr is, úgy hónap elején 2—3 napig vár arra, hogy fizetését megkapja? Pedig a tolvaj uraknak nem mondhatjuk, hogy „jöjjön holnap!“ És pedig mindezen lehetne segíteni, még­pedig azzal, hogy a pénztár tökéletesen elhi­bázott szervezetét meg kellene változtatni. 1872-ig, sőt tulajdonképen 1873. január 1-ig két pénztárnok és két ellenőr volt, a­mi az akkori számviteli rendszer mellett elis­merjük, hogy szükséges volt, mert úgy is nagyon sok zacskó jutott egynek-egynek elany­­nyira, hogy mi még ma sem értjük, hogy annyi sok zacskó között hogyan tudtak el­igazodni. — Halljuk azonban, hogy a régebbi időben nem is mindig igazodtak el. 1873 után a két pénztárnokot meghagy­ták ugyan, de az egyiket tették bevételi és a másikat kiadási pénztárnoknak, és igy egy ellenőri állás feleslegessé vált. 1878-ban aztán a két pénztári hivatalt egyesítették, s lett bevételi és kiadási pénz­tár , egy pénztárnokkal és egy ellenőrrel. Tehát a­mit addig két ember végzett, még pedig egymástól egészen függetlenül, azt most egy végzi. És végzi nemcsak azt, hanem nagyon sokkal többet. — Mert 1873 óta a haszonbérbe kiosztott földek részletszáma talán 10-szer annyinál is többel emelkedett s a mel­lett a közmunka szedése is a főpénztárhoz utasíttatott, és újabban apró birtokrészek tö­megesen adattak el, és a mellett elhatároz­tatott, hogy a pénztár minden egyes kiutal­vány­ozásról felzett végzésen értesíttessék, hogy a felek által behozottat a hivatalos kiadvány­nyal összehasonlíthassa. A letéti pénztárt és a mellett a folyó év első napjától kezdve az iskola­alap pénzét is külön kezeli, és erről külön naplót vezet, a­mely külön kezelés annyiban, hogy mégis gyakran fordul elő átfizetés egyik alapból a másikba, szintén a munkát szaporítja. Ezeket tudva s ezekből nyilván látva azt, hogy hiba volt a felényi személyzetre kétannyi munkát róni, az a kérdés merül föl, hogy a meglevő bajon miképen lehetne segíteni? A felelet könnyű, czélszerű munka­felosztás által.­­ Nézzük meg a takarékpénz­tárakat, a­hol bizonynyal 10-szeres forgalom van, mint a városi főpénztárnál, s látjuk , hogy egy pénztárnok fél nap alatt elvégezi. Tehát talán az az oka, hogy a városnál a forgalom nem oszlik meg, hogy talán egy­­időben semmi forgalom sincs, más időben pedig túlságos ? Nem, mert mikor legtöbb van, a 300 tételszámot nem éri el, s napjára átlag csak mintegy 50 tételszám esik. Az az oka, mert már eleve nem helyes az, hogy a pénztárnak más egyébbel is van terhelve, mint a pénz beszedésével és kiadá­sával , és ezen pénztári eseményeknek a pénz­tárkönyvekben röviden egy sorban feljegyzé­sével. Nálunk a városnál a pénztárnok a nze­ 1882. JANUÁR 29

Next