Kecskeméti Lapok, 1883. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1883-01-14 / 3. szám
t játszák Parisban, kik rendesen tragikus szörnyeteget csinálnak belőle. így történt, hogy Coquelin, a komikus, soha se tudott e szerephez jutni, holott nagyon szerette volna azt játszani. Egyszerű komikus szerepnek, mely szerepkörébe vágna, nem nyilváníthatta azt, hanem ráfogta, hogy Tartuffe egy igaz, őszinte jellem s igy a szerep maga az alakitó és jellemszinészt illet meg, így, a saját dics vágyától sarkalva, botlott meg a nagy művész e szerep felfogása tekintetében. Pedig a szerep minden szava, minden cselekvése (instructiókat Moliére nem irt) ellentmond e felfogásnak, de legvilágosabban maga a czím, melyet Moliére így irt meg: ,,Tartuffe ou l’imposteur“ Tartuffe vagy az álszenteskedő. És e szó imposteur egyúttal csalót is jelent a francziában, vagyis oly alattomos jellemű egyént, ki bizonyos anyagi czélok eléréséért hamis szerepet játszik. Coquelinnek eszébe se jut, hogy az ő felfogása mily hatalmas arctulvágása az egész emberi nemnek. Mert az valóban borzasztó, iszonytató gondolat, hogy egy ember magát igazán vallásosnak, őszintének tarthassa, ki ugyanazon kézzel, melylyel a keresztet tartja, széttépi a legszentebb emberi kötelékeket, melyeket a szeretet evangéliuma hirdet. De mindez Coquelint nem gonirozza, ő játsza úgy Tartuffert, amint azt kifundálta, vagy helyesebben kikonfundálta. És Európa dicsőséggel halmozza el a botlásában is nagy művészt. 7. Társadalmi bajok pontjából megbecsülhetetlenek, de másrészt e haladás igen sokszor fattyúhajtásokat növelt, s viszás eredményeket szült, s nagy mértékben kifejleszté az embereknél, különösen a munkás és iparos osztálynál, a helyzettel való elégületlenséget. A nagy tőkék most már egy aránylag kis csoport kezében összegyűjtve és öszpontosítva, igazságtalan túlsúlyra jutottak, a vagyon aránytalan megoszlását eredményezték, s a kis tőke és a tőkenélküliség ellen ellenségképen föllépve, a társadalomnak két egymással éles ellentétben álló osztályra — gazdag és szegényre — való szakadását készülnek eszközölni. A korlátlan versenyszabadság üdvös hatásai nem tagadhatók , de kétségtelen , hogy árnyoldala is igen nagy, visszás eredményei számosak, leszorítva a versenytérről azon jobb erőket, kik tőkehiány miatt nem állhatják meg helyüket a nagy tőkésekkel szemben. Szerintünk ezek a főbb okok, melyek nálunk a sociális kérdést szülték, de meg kell vallanunk, hogy kormányaink elhibázott politikája is nagy mértékben járult a baj létrehozásához. Máris tapasztalhattuk, hogy társadalmunk beteg, lázas állapotban van , s ezt ama forrongásokból és zavargásokból is láthatjuk, melyek az utóbbi időben történtek. E társadalmi baj mindinkább nagyobbodik, s ha nem akarjuk, hogy fejünkre nőjjön, ha nem akarjuk, hogy bekövetkezzék a katasztrófa, elejét kell állanunk. De hogyan? Úgy tegyünk-e, mint szomszédunk Ausztria, átengedve a működést a kormánynak és törvényhozásnak ? De sem a kormány, sem a törvényhozás nem képes, — nem rendelkezvén elég eszköz-zel, — a veszély elhárítására, azonkívül e mód nem egyezik korunk műveltségi és szabad irányzataival. Csakis a társadalom az, mely e tekintetben eredménynyel működhetik. Magának a társadalomnak kell kezébe ragadni a zászlót, melyre a társadalmi reform magasztos eszméje van írva, és az egész társadalomnak kell e zászló alá állani, összműködés, a különböző társadalmi körök szoros szövetsége szükséges, hogy a győzelem kivívható legyen. A társulásnak, associatiónak, ezen nagy és üdvös eszméjét kell minél nagyobb körben , és mértékben meghonosítani, csakis úgy leszünk képesek megküzdeni a fenyegető veszélylyel. Mi azt hisszük, hogy minden gondolkozó el fogja ismerni, hogy nem rémlátás és nem képzelt az általunk ecsetelt veszély. Aki pedig mérlegeli ennek jellegét és nagyságát, el fogja azt is ismerni, hogy csakis a társadalom lehet hivatva e küzdelemre, csakis a különböző társadalmi körök erős szövetsége lehet azon biztos erősség, mely képes e sociális veszélyek heves ostromát kiáltani. Azért ne várjuk be, míg a baj fejünkre nő, s semmivé teszi a legszebb vívmányokat, miket annyi évek terhes fáradalmai és szenvedései szültek. Mert csak az a nép boldogulhat, mely nem várja be, hogy romok fölött építve kezdjen majd uj életet, hanem még idejekorán, békés munkásságban távolítja el az okokat, melyek állapotát fenyegetik, — még mielőtt ez állapot tarthatlanná vált volna, — s bölcs előrelátással már előre megkezdi a munkát, melyet következetes kitartással folytatva, leküzdi a fenyegető veszélyt, biztosítja a jövőt. r. v. Fekete pontok kezdenek társadalmunk láthatárán feltűnni. A sociális kérdés, mely Európa többi államainak vállaira már régensúlylyal nehezedik , nálunk is fenyegetőleg készül föllépni. Szomszédunkban , a velünk oly szorosan egybefűzött Ausztriában, már nagyon is érzik a sociális kérdés által ütött sebeket, s az ottani törvényhozás már kénytelen volt ellene cselekvőleg föllépni. Az osztrák tartományokkal való szoros összeköttetésünknél fogva, de saját belső viszonyainknál fogva is jogos és indokolt aggodalmak támadhatnak bennünk e kérdést illetőleg. Sokan talán gúnymosolylyal fogják ezen állítást fogadni, hivatkozva arra, hogy nemzetünk jelleme, hazánk talaja nem alkalmas a sociális kérdés megteremtésére. De aki figyelemmel kíséri az utolsó évek történetét, tanulmányozta társadalmi állapotainkat, lehetetlen, hogy azon meggyőződésre ne jusson, hogy a sociális kérdés már hazánkban is számot tesz, sőt fenyegetőleg kezd föllépni. A nyílgyors fejlődés minden irányban, a nagy tőkének jelenleg már kétségtelen despotizmusa a kis tőke felett, a korlátlan versenyszabadság, s külről jövő kártékony behatások teremték meg hazánkban e kérdést. A roppant haladás és fejlődés, mely az utóbbi évek történetét jellemzi, rendkívül fontos eredményeket szült ugyan, melyek hazánk műveltségi és nemzetgazdasági életének szomzatot követel az alsóbb néposztály rétegeiből, elbájolóan szép, halavány, szikár nőnek képzeljük , ki csontos kezeivel halálra érinti áldozatait. — Nemde tréfál kedves barátom, — mondá Rudolf — mert ha a paraszt hiszi is e mesét, nem tételezhetem föl, hogy ön valóságnak gondolja! Sergiusz arczán halavány pir futott végig, de elég nyugodtsággal folytatá: igaza van most, e helyzetben s e körülmények között; de az izgatottság legmagasabb fokán s éjfél idején egyedül egy végtelen hosszú, rideg folyosón állva, nagyon magyarázó kulcs arra, hogy a különös jelenség megijesztett. Őszintén meg is vallhatom barátom , hogy az egész éjjel nem jött szememre álom s minden perczben a láz kitörését vártam. Másnap kora reggel Stepanov neje hozta át szobámba jegyzőkönyvemet. Az ebédlőben feledtem. Kedvessége bátorságot adott, hogy elmondjam neki éjjeli látományomat; de alig szóltam egy szót, mikor Annuska, a kis piros arczú szobaczizus, tekintete eltorzult, s majdhogy rimánkodva nem kért, ne beszéljek ily rémes dolgokról. — Miről ne beszéljenek ? — kérdé Stepanow , ki e perczben lépett szobámba. — Lichoratkáról! — válaszolom. — Lichoratkáról?! — ismétlé Stepanow, megilletődését egy furcsa mosolylyal palástolva. — Talán felőle álmodott, vagy látta valóságban? Szegény neje epedő szeme aggodalommal könyörgőn szegődtek reám. — Azt hiszem én is, hogy csak álmodtam, de beszéljünk másról, értekezzünk az átalakításokról! . . . Stepanov a kastély hátulsó részére figyelmeztetett, melynek restaráásánál teljesen megegyeztünk azon véleményben, hogy a rendetlenül épített oldalépületet le kell rombolni. Beszéltünk még azután sok egyébről s egy óra múlva ismét egyedül voltam szobámban. Nem sokáig! Ajtóm csendesen nyílott föl, s csak akkor vevem észre a vendéget, mikor előttem állt. Stepanov neje volt. Kezével intett, hogy hallgassak, midőn udvarias módon, hangosan köszöntöm. — Senkinek sem szabad megtudni, hogy én itt vagyok, — susogá felém — kegyelmezzen meg egy szerencsétlen anyának! . . . legyen szövetségesünk! — Oh, én bohó,— szakitá aztán félbe szenvedélyes szavait, — honnan tudom majd meg, hogy ön hallgatni fog?! Fogadja szavára, férfiúi becsületére, hogy nem fog elárulni! . . . Fogadtam! S miután megnyugovék, egy kényes titkot kötött lelkemre. Elmondta, hogy leánya férje egyik rokonának adta szívét, de az apa haragja elől menekülniök kellett, és miután idegenben megesküdtek, Wassilissának, leányának nagyapjához menekültek. A nagyapa jobb lelkű volt az apánál, s házában rejtegette a szerencsétleneket, azon hitben, hogy Iván haragja végre tán megtörik. De hiába. A múló évek érlelték a haragot és bosszút neveltek belőle. Iván megesküdött , hogy ha valaha sikerül Dimitrit fölfedeznie, megöli. A nagyapa váratlanul gyors halála és az örökös gyors átköltözése lehetetlenné téve a fiataloknak a menekülést. A halálos ágyon árulá el e titkot menyének a jószívű öreg, s e percztől a felfedeztetés félelmének halálos gyötrelmei kínozák az anyát. Az a szép fehér leány, kit én Lichoratkának láttam, Wassilissa volt, ki az éj leple alatt járt mindég anyjához. Férjével együtt a kastély azon részében volt elrejtve, melyet épen átalakítani akartunk. Felfedezésük elkerülhetetlen lett volna, mihelyest a leromboláshoz kezdünk . .. Ezeket mondá el az anya, s tanácsot, segítséget rimánkodott tőlem. Megígértem, hogy a mi csak tőlem telik , foganatosítom a borzasztó katasztrófa elkerülésére. Könnyes szemekkel köszönte meg s én még alig gondolhattam át helyzetem, már kisurrant volt szobámból. Minő módon lehetne Stepanowot lebeszélni az alsó épületszárny lerombolásának tervéről, mikor magam tanácsoltam?... Még nem hántorgattam meg jóformán kétszer sem agyamban, mire Stepanow belépett s felszólított, hogy nézzem meg vele a lerombolandó épület belsejét, mert még ő sem vizsgálta meg. Hogy tehettem volna eleget kérésének?!... kifogásul fáradtságomat említem, és dispozíczió hiányáról panaszkodtam. — No, nem baj — válaszoló elégületlenül — majd egy óra múlva visszajövök! Egy óra! Milyen gyorsan repült tova! De engednem kellett, nehogy gyanút, sőt még valami mást is ébresszek Stepanov lobbanékony lelkében. Szerencsémre sehol sem találtuk a kétségbeejtő labyrinth kulcsait, bármennyire káromkodott s dühösködött is Stepanov , örömmel teljes remény ébredt e félre lelkemben, hisz nem ismertem még Iván féktelen önfejűségét. — Fel kell törni az ajtókat! — parancsoló s néhány jobbágy igába szokott válla ropogva nyitott utat előttünk. Egy sötét, büzhödt, pókhálós előterembe léptünk, melynek piszkos ablakain még a napsugár se szűrődhetett át. — Mit időzünk itt ily soká — mondá Stepanov türelmetlenül, látva, hogy én vonakodom tovább menni. — Előre! A kecskeméti kiskereskedők ipartársulata f. hó 7-én tartotta rendes évi közgyűlését. A tagok ezúttal szép számban jelentek meg. Elnök a gyűlést megnyitván, azt — az alapszabályok 19. §-a értelmében — határozatképesnek nyilvánítja. Azután Fajta Lajos úr felolvasta a bizottság számadási jelentését, mely a fiatal társulat jelentékeny haladásáról tanúskodik. Most a versenykör ellen alkalmazandó szer mibenállásának kérdése kerül napirendre. Természetes, hogy ez a fő-, a létkérdés, a mely iránt mindenki érdeklődik. Ehhez egytől egyig szól s abban történik a megállapodás, hogy — miután csakis az összes kiskereskedőknek egy testté alakulása s igy a Egy véletlen gondolat világot gyújtó* sötét sejtelmeimnek. — Egy lépést se tovább, — kiáltom az előszoba tetőzetére mutatva, melynek néhány nagyobb rendű szakadása volt — egy lépést se tovább, ha a halálba nem akarunk menni. — Bohóság — mondá Stepanow, — ha mostanig nem dőlt össze, nem zuhan ép e perczben reánk — és menni akart. — Vissza, ha kedves élete! — kiáltám rémületes hangon, erősen ragadva meg karját. Megilletődve nézett reám , s arczom, meg feldúlt tekintetem megtörték az ő bátorságát is. — Hát térjünk vissza, — mondá mosolyogva — hanem ön kedves Szergius, nagyon fél a rémektől! . . . Vassilissa és Dimitri mentve voltak! ... Sok ellenmondás, haragos és bántó ostrom után elhatároztuk végre, hogy jövő hétfőn megkezdjük a munkát. Ez volt tehát az utolsó határidő, ameddig tanácsról lehetett gondoskodnom Wassilissát és Dimitrit feltűnés nélkül a rozzant épületből eltávolítani .......... Másnap azzal léptem be Stepanovhoz, hogy egy megbízható munkavezetőért Moszkvába kell holnap kora reggel utaznom. Kocsisom hű legény volt és néma, mint a márvány. Ráparancsoltam, hogy még mielőtt hajnalodik , a kapu előtt álljon szánommal, hosszabb útra készen, s azt terveztem, hogy Wassilissa és Dimitri szökjenek még éjjel födött szánomba, rejtsék magukat prémes bundám alá, mely ülőmet takarja, és virradatra túl leszek velük az uradalom határain. Hosszú, álmatlan és kinos éj után végre megvirradt, és a kakas kukorékolásra elhagytam szobámat. Rohanva siettem szánomhoz, és szigorúan parancsolva kocsisomra, ki még arczát is KECSKEMÉTI LAPOK Fővárosi levelek. ii. (Udvari bál. — Fény és ragyogás. — Az áradó folyam. — Árvíz. — Carneval. — A végrehajtó dobja. — Múzsák. — A Petőfi-társaság gyűlése. — Egy szép írónő. — A jó palócz. — Országgyűlés megnyitása. — Istóczy beszélt. — Bolond Carneval. — Halifax.) A király és a trónörökös megállóit a diszterem ajtaján s úgy nézett végig azon a fényes vendégseregen, mely ott sürgött forgott a villanyfénytől tündéri ragyogással megvilágított teremben. Tekintetük meglepetést árult el : ilyen gyönyörű látvány az ő szemeiknek is szokatlan volt. Vagy 800 vendég Magyarország színéből, javából! Délczeg urak, ragyogó szép asszonyok s szende leányok. És a villanyfény kápráztató fénye világánál a bűbájos szemek versenyre keltek a drágakövekkel, hogy melyiküknek igézőbb a ragyogása. És nem akadt Salamon, aki bölcs ítélettel ketté vághatta volna a vitát. Százezreket érő gyémántok és brilliántok csillogtak egy-egy fürtös főn, mintha a hajnal gyémántharmatot sirt volna az élő imbolygó virágokra. Csak hadd ragyogjon ott fenn Budavárában az a fény, hiszen azt hirdeti ez, hogy a magyar király az ő magyarjai között mulat, az ő magyarjai között jól találja magát. Az a sötéten morajló áradt folyam nem fenyegeti veszedelemmel a fővárost. Legalább még most nem! Igaz ugyan, hogy a hullámnyelvek már itt-ott kinyalták a gátat, de hát nagy bajt még nem okoztak, mindössze egy pár újpesti házat öntöttek el, meg a Lukács-fürdőből kergették el a vendégeket, no meg az óbudai hajógyár munkásait fosztotta meg a kenyéradó munkától! De hát ezzel az árnynyal fölér az a fény ott fenn! Csak mulassatok jó urak, hódítsátok meg a koronásfőt magatoknak, hadd találja jól magát körötökben, hogy minél gyakrabban fölkeresse a budai várat, melynek tornyai olyan árván ágaskodnak egész éven át az ég felé. És amig ti mulattok ott fönn, ne féljetek, idelenn nem üti föl tanyáját a bánat, hiszen farsang van! Carneval az uralkodó planéta! Annyi a bál meg a koncert, hogy se’ szeri se’ száma! Még a végrehajtók dobját is kölcsön kell már kérni, s valami bandának oda adni, mert kevés a czigány, meg a muzsika. ... A múzsáról jut eszembe, hogy a héten a Petőfi-társaság tartotta nagygyűlését, amely azonban nem állotta ki a versenyt a tavalyival sem a programm egyes pontjaira, sem a közönség számára nézve. Szána Tamás, a titkár, ugyan most is iparkodott leleményes lenni, azt kürtölvén előre, csak úgy a sorok között, hogy a gyűlésen Kossuth egy új levelét olvassák majd föl, no meg aztán, hogy egy igen érdekes specialitása lesz a gyűlésnek, amennyiben egy szép asszony (Beniczky-Bajza Lenke, a magyar írónők legszebbike) tart majd fölolvasást. Kossuth levele azonban a sorok között maradt, Bajza Lenke úrhölgy is a padsorok között húzódott, meg s nem akart az olvasóasztal mellett helyet foglalni. Így aztán könnyű volt Mikszáth Kálmán novellájának a great attractiont képezni, mikor úgyszólván versenytársa sem volt a közönség kegyéért, melyet e jó palócz máskülönben is teljes mérvben és teljes joggal a magáénak nevezhet. Szép költeményt olvasott föl Komócsy bátyánk is Endrődy Sándortól, újabb (nem akarom mondani fiatalabb, mert az 5 múzsája már teljesen nagykorú) költői nemzedékünk e kiváló tagjától . . . ... De hát történt a héten egy országra szóló esemény is a fővárosban. A képviselőház összeült. Az első ülés iránt a publikum többnyire bizalmatlan s igy a megnyitásnál vajmi kevesen vártak holmi „érdekes“ dolgokat. Pedig ez nem folyt le holmi pikantéria nélkül : 15. Istóczy beszélt!... Azonban farsang lévén, az a bolond Carneval herczeg nem tűr maga mellett uralkodót s igy a képviselőház megnyitását sem engedte országra szóló eseménynyé fölfújni. Elhangzik az a muzsikaszóban .. . .. . De azért Carneval uramnak mégis akadt uralkodó társa, a ki éppúgy, mint ő, a lábakat veszi igénybe. Halifax urat értjük, a kikorcsolyázott lábbal éppen Carneval uralkodásának idején rontott be, hogy vele a jókedv trónusát megossza. Most tehát pihenhet az ész, s csak a lábaknak van dolguk parketten és jégen! Hevesi József: Kiskereskedőink, 3. sz.