Kecskeméti Lapok, 1883. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)

1883-01-14 / 3. szám

t játszák Parisban, kik rendesen tragikus ször­nyeteget csinálnak belőle. így történt, hogy Coquelin, a komikus, soha se tudott e sze­rephez jutni, holott nagyon szerette volna azt játszani. Egyszerű komikus szerepnek, mely szerepkörébe vágna, nem nyilváníthatta azt, hanem ráfogta, hogy Tartuffe egy igaz, őszinte jellem s igy a szerep maga az alakitó és jellemszinészt illet meg, így, a saját dics vágyától sarkalva, botlott meg a nagy művész e szerep felfogása tekintetében. Pedig a szerep minden szava, minden cselekvése (instructiókat Moliére nem irt) ellent­mond e felfogásnak, de legvilágosabban maga a czím, melyet Moliére így irt meg: ,,Tar­tuffe ou l’imposteur“ Tartuffe vagy az ál­szenteskedő. És e szó imposteur egyúttal csalót is jelent a francziában, vagyis oly alat­tomos jellemű egyént, ki bizonyos anyagi czélok eléréséért hamis szerepet játszik. Co­­quelinnek eszébe se jut, hogy az ő felfogása mily hatalmas arctulvágása az egész emberi nemnek. Mert az valóban borzasztó, iszony­tató gondolat, hogy egy ember magát igazán vallásosnak, őszintének tarthassa, ki ugyan­azon kézzel, melylyel a keresztet tartja, szét­tépi a legszentebb emberi kötelékeket, melye­ket a szeretet evangéliuma hirdet. De mindez Coquelint nem gonirozza, ő játsza úgy Tartuffert, a­mint azt kifundálta, vagy helyesebben kikonfundálta. És Európa dicsőséggel halmozza el a bot­lásában is nagy művészt. 7. Társadalmi bajok­ pontjából megbecsü­lhetetlenek, de másrészt e­­ haladás igen sokszor fattyúhajtásokat növelt, s viszás eredményeket szült, s nagy mértékben kifej­leszté az embereknél, különösen a mun­kás és iparos osztálynál, a helyzettel való elé­­gületlenséget. A nagy tőkék most már egy aránylag kis csoport kezében összegyűjtve és öszpon­­tosítva, igazságtalan túlsúlyra jutottak, a va­gyon aránytalan megoszlását eredményezték, s a kis tőke és a tőkenélküliség ellen ellen­ségképen föllépve, a társadalomnak két egy­mással éles ellentétben álló osztályra — gaz­dag és szegényre — való szakadását készül­nek eszközölni. A korlátlan versenyszabadság üdvös ha­tásai nem tagadhatók , de kétségtelen , hogy árnyoldala is igen nagy, visszás eredményei számosak, leszorítva a versenytérről azon jobb erőket, kik tőkehiány miatt nem állhatják meg helyüket a nagy tőkésekkel szemben. Szerintünk ezek a főbb okok, melyek nálunk a sociális kérdést szülték, de meg kell vallanunk, hogy kormányaink elhibázott po­litikája is nagy mértékben járult a baj létre­hozásához. Már­is tapasztalhattuk, hogy társadal­munk beteg, lázas állapotban van , s ezt ama forrongásokból és zavargásokból is láthatjuk, melyek az utóbbi időben történtek. E társadalmi baj mindinkább nagyobbo­dik, s ha nem akarjuk, hogy fejünkre nőj­­jön, ha nem akarjuk, hogy bekövetkezzék a katasztrófa, elejét kell állanunk. D­e hogyan? Úgy tegyünk-e, mint szomszédunk Ausz­tria, átengedve a működést a kormánynak és törvényhozásnak ? De sem a kormány, sem a törvényhozás nem képes, — nem rendelkezvén elég eszköz-­­­zel, — a veszély elhárítására, azonkívül e mód­­ nem egyezik korunk műveltségi és szabad­­ irányzataival. Csakis a társadalom az, mely e tekintet­­­­ben eredménynyel működhetik. Magának a társadalomnak kell kezébe ragadni a zászlót, melyre a társadalmi reform magasztos eszméje van írva, és az egész tár­sadalomnak kell e zászló alá állani, összmű­­ködés, a különböző társadalmi körök szoros szövetsége szükséges, hogy a győzelem kivív­ható legyen. A társulásnak, associatiónak, ezen nagy­­ és üdvös eszméjét kell minél nagyobb körben , és mértékben meghonosítani, csakis úgy le­­­­szünk képesek megküzdeni a fenyegető ve­­szélylyel. Mi azt hisszük, hogy minden gondolkozó el fogja ismerni, hogy nem rémlátás és nem­ képzelt az általunk ecsetelt veszély. A­ki pedig mérlegeli ennek jellegét és nagyságát, el fogja azt is ismerni, hogy csakis a társadalom lehet hivatva e küzdelemre, csakis a különböző társadalmi körök erős szö­vetsége lehet azon biztos erősség, mely képes e sociális veszélyek heves ostromát kiáltani. Azért ne várjuk be, míg a baj fejünkre nő, s semmivé teszi a legszebb vívmányokat, miket annyi évek terhes fáradalmai és szen­vedései szültek. Mert csak az a nép boldogulhat, mely nem várja be, hogy romok fölött építve kezd­jen majd uj életet, hanem még idejekorán, békés munkásságban távolítja el az okokat, melyek állapotát fenyegetik, — még mielőtt ez állapot tarthatlanná vált volna, — s bölcs előrelátással már előre megkezdi a munkát, melyet következetes kitartással folytatva, le­­küzdi a fenyegető veszélyt, biztosítja a jövőt. r. v. Fekete pontok kezdenek társadalmunk láthatárán feltűnni. A sociális kérdés, mely Európa többi államainak vállaira már rég­ensúlylyal nehe­zedik , nálunk is fenyegetőleg készül föllépni. Szomszédunkban , a velünk oly szorosan egybefűzött Ausztriában, már nagyon is érzik a sociális kérdés által ütött sebeket, s az ottani törvényhozás már kénytelen volt ellene cselekvőleg föllépni. Az osztrák tartományokkal való szoros összeköttetésünknél fogva, de saját belső vi­szonyainknál fogva is jogos és indokolt aggo­dalmak támadhatnak bennünk e kérdést ille­tőleg. Sokan talán gúnymosolylyal fogják ezen állítást fogadni, hivatkozva arra, hogy nem­zetünk jelleme, hazánk talaja nem alkalmas a sociális kérdés megteremtésére. De a­ki figyelemmel kíséri az utolsó évek történetét, tanulmányozta társadalmi álla­potainkat, lehetetlen, hogy azon meggyőző­désre ne jusson, hogy a sociális kérdés már hazánkban is számot tesz, sőt fenyegetőleg kezd föllépni. A nyílgyors fejlődés minden irányban, a nagy tőkének jelenleg már kétségtelen despo­­tizmusa a kis tőke felett, a korlátlan verseny­­szabadság, s külről jövő kártékony behatások teremték meg hazánkban e kérdést. A roppant haladás és fejlődés, mely az utóbbi évek történetét jellemzi, rendkívül fon­tos eredményeket szült ugyan, melyek hazánk műveltségi és nemzetgazdasági életének szom­zatot követel az alsóbb néposztály rétegei­ből, elbájolóan szép, halavány, szikár nőnek képzeljük , ki csontos kezeivel halálra érinti áldozatait. — Nemde tréfál kedves barátom, — mondá Rudolf — mert ha a paraszt hiszi is e mesét, nem tételezhetem föl, hogy ön va­lóságnak gondolja! Sergiusz arczán halavány pir futott vé­gig, de elég nyugodtsággal folytatá: igaza van most, e helyzetben s e körülmények kö­zött; de az izgatottság legmagasabb fokán s éjfél idején egyedül egy végtelen hosszú, rideg folyosón állva, nagyon magyarázó kulcs arra, hogy a különös jelenség megijesztett. Őszintén meg is vallhatom barátom , hogy az egész éjjel nem jött szememre álom s minden perczben a láz kitörését vártam. Másnap kora reggel Stepanov neje hozta át szobámba jegyzőkönyvemet. Az ebédlőben feledtem. Kedvessége bátorságot adott, hogy el­mondjam neki éjjeli látományomat; de alig szóltam egy szót, mikor Annuska, a kis pi­ros arczú szobaczi­zus, tekintete eltorzult, s majdhogy rimánkodva nem kért, ne beszél­jek ily rémes dolgokról. — Miről ne beszéljenek ? — kérdé Ste­panow , ki e perczben lépett szobámba. — Lichoratkáról! — válaszolom. — Lichoratkáról?! — ismétlé Stepa­now, megilletődését egy furcsa mosolylyal palástolva. — Talán felőle álmodott, vagy látta valóságban? Szegény neje epedő szeme aggodalommal könyörgőn szegődtek reám. — Azt hiszem én is, hogy csak álmod­tam, de beszéljünk másról, értekezzünk az átalakításokról! . . . Stepanov a kastély hátulsó részére figyel­meztetett, melynek restaráásánál teljesen meg­egyeztünk azon véleményben, hogy a ren­detlenül épített oldalépületet le kell rombolni. Beszéltünk még azután sok egyébről s egy óra múlva ismét egyedül voltam szo­bámban. Nem sokáig! Ajtóm csendesen nyílott föl, s csak akkor vevem észre a vendéget, mikor előttem állt. Stepanov neje volt. Kezével intett, hogy hallgassak, midőn udvarias módon, hangosan köszöntöm. — Senkinek sem szabad megtudni, hogy én itt vagyok, — susogá felém — kegyelmez­zen meg egy szerencsétlen anyának! . . . le­gyen szövetségesünk! — Oh, én bohó,— szakitá aztán félbe szenvedélyes szavait, — honnan tudom majd meg, hogy ön hallgatni fog?! Fogadja szavára, férfiúi becsületére, hogy nem fog elárulni! . . . Fogadtam! S miután megnyugovék, egy kényes titkot kötött lelkemre. Elmondta, hogy leánya férje egyik ro­konának adta szívét, de az apa haragja elől menekülniök kellett, és miután idegenben megesküdtek, Wassilissának, leányának nagy­apjához menekültek. A nagyapa jobb lelkű volt az apánál, s házában rejtegette a sze­rencsétleneket, azon hitben, hogy Iván ha­ragja végre tán megtörik. De hiába. A múló évek érlelték a hara­got és bosszút neveltek belőle. Iván meges­küdött , hogy ha valaha sikerül Dimitrit föl­fedeznie, megöli. A nagyapa váratlanul gyors halála és az örökös gyors átköltözése lehetetlenné téve a fiataloknak a menekülést. A halálos ágyon árulá el e titkot me­nyének a jószívű öreg, s e percztől a felfe­­deztetés félelmének halálos gyötrelmei kíno­­zák az anyát. Az a szép fehér leány, kit én Lichorat­­kának láttam, Wassilissa volt, ki az éj leple alatt járt mindég anyjához. Férjével együtt a kastély azon részében volt elrejtve, melyet épen átalakítani akartunk. Felfedezésük elke­rülhetetlen lett volna, mihelyest a lerombo­láshoz kezdünk . .. Ezeket mondá el az anya, s tanácsot, segítséget rimánkodott tőlem. Megígértem, hogy a mi csak tőlem te­lik , foganatosítom a borzasztó katasztrófa elkerülésére. Könnyes szemekkel köszönte meg s én még alig gondolhattam át helyzetem, már kisurrant volt szobámból. Minő módon lehetne Stepanowot lebe­szélni az alsó épületszárny lerombolásának tervéről, mikor magam tanácsoltam?... Még nem hántorgattam meg jóformán kétszer sem agyamban, mire Stepanow belé­pett s felszólított, hogy nézzem meg vele a lerombolandó épület belsejét, mert még ő sem vizsgálta meg. Hogy tehettem volna eleget kérésé­nek?!... kifogásul fáradtságomat említem, és dispozíczió hiányáról panaszkodtam. — No, nem baj — válaszoló elégületle­­nül — majd egy óra múlva visszajövök! Egy óra! Milyen gyorsan repült tova! De engednem kellett, nehogy gyanút, sőt még valami mást is ébresszek Stepanov lob­banékony lelkében. Szerencsémre sehol sem találtuk a két­ségbeejtő labyrinth kulcsait, bármennyire káromkodott s dühösködött is Stepanov , örömmel teljes remény ébredt e félre lelkem­ben, hisz nem ismertem még Iván féktelen önfejűségét. — Fel kell törni az ajtókat! — paran­csoló s néhány jobbágy igába szokott válla ropogva nyitott utat előttünk. Egy sötét, büzhödt, pókhálós előterembe léptünk, melynek piszkos ablakain még a napsugár se szűrődhetett át. — Mit időzünk itt ily soká — mondá Stepanov türelmetlenül, látva, hogy én vo­nakodom tovább menni. — Előre! A kecskeméti kiskereskedők ipartársu­lata f. hó 7-én tartotta rendes évi közgyűlé­sét. A tagok ezúttal szép számban jelentek meg. Elnök a gyűlést megnyitván, azt — az alapszabályok 19. §-a értelmében — határozat­­képesnek nyilvánítja. Azután Fajta Lajos úr felolvasta a bizottság számadási jelentését, mely a fiatal társulat jelentékeny haladásá­ról tanúskodik. Most a versenykör ellen alkalmazandó szer mibenállásának kérdése kerül napirendre. Természetes, hogy ez a fő-, a létkérdés, a mely iránt mindenki érdeklődik. Ehhez egy­től egyig szól s abban történik a megállapo­dás, hogy — miután csakis az összes kiskeres­kedőknek egy testté alakulása s igy a Egy véletlen gondolat világot gyújtó* sötét sejtelmeimnek. — Egy lépést se tovább, — kiáltom az előszoba tetőzetére mutatva, melynek néhány nagyobb rendű szakadása volt — egy lépést se tovább, ha a halálba nem akarunk menni. — Bohóság — mondá Stepanow, — ha mostanig nem dőlt össze, nem zuhan ép e perczben reánk — és menni akart. — Vissza, ha kedves élete! — kiáltám rémületes hangon, erősen ragadva meg karját. Megilletődve nézett reám , s arczom, meg feldúlt tekintetem megtörték az ő bá­torságát is. — Hát térjünk vissza, — mondá moso­lyogva — hanem ön kedves Szergius, nagyon fél a rémektől! . . . Vassilissa és Dimitri mentve voltak! ... Sok ellenmondás, haragos és bántó ost­rom után elhatároztuk végre, hogy jövő hét­főn megkezdjük a munkát. Ez volt tehát az utolsó határidő, a­meddig tanácsról lehetett gondoskodnom Wassilissát és Dimitrit fel­tűnés nélkül a rozzant épületből eltávolí­tani .......... Másnap azzal léptem be Stepanovhoz, hogy egy megbízható munkavezetőért Mosz­kvába kell holnap kora reggel utaznom. Kocsisom hű legény volt és néma, mint a márvány. Ráparancsoltam, hogy még mi­előtt hajnalodik , a kapu előtt álljon szánom­mal, hosszabb útra készen, s azt terveztem, hogy Wassilissa és Dimitri szökjenek még éjjel födött szánomba, rejtsék magukat pré­mes bundám alá, mely ülőmet takarja, és virradatra túl leszek velük az uradalom ha­tárain. Hosszú, álmatlan és kinos éj után végre meg­virradt, és a kakas kukorékolásra elhagy­tam szobámat. Rohanva siettem szánomhoz, és szigorúan parancsolva kocsisomra, ki még arczát is KECSKEMÉTI LAPOK Fővárosi levelek. ii. (Udvari bál. — Fény és ragyogás. — Az áradó folyam. — Árvíz. — Carneval. — A végrehajtó dobja. — Múzsák. — A Pető­fi-társaság gyűlése. — Egy szép írónő. — A jó palócz. — Országgyűlés megnyitása. — Istóczy beszélt. — Bolond Carneval. — Halifax.) A király és a trónörökös megállóit a diszterem ajtaján s úgy nézett végig azon a fényes vendégseregen, mely ott sürgött forgott a villanyfénytől tündéri ragyogással megvilá­gított teremben. Tekintetük meglepetést árult el : ilyen gyönyörű látvány az ő szemeiknek is szo­katlan volt. Vagy 800 vendég Magyarország színé­ből, javából! Délczeg urak, ragyogó szép asszonyok s szende leányok. És a villanyfény kápráztató fénye vilá­gánál a bűbájos szemek versenyre keltek a drágakövekkel, hogy melyiküknek igézőbb a ragyogása. És nem akadt Salamon, a­ki bölcs ítélet­tel ketté vághatta volna a vitát. Százezreket érő gyémántok és brilliántok csillogtak egy-egy fürtös főn, mintha a hajnal gyémántharmatot sirt volna az élő imbolygó virágokra. Csak hadd ragyogjon ott fenn Budavárá­ban az a fény, hiszen azt hirdeti ez, hogy a magyar király az ő magyarjai között mulat, az ő magyarjai között jól találja magát. Az a sötéten morajló áradt folyam nem fenyegeti veszedelemmel a fővárost. Legalább még most nem! Igaz ugyan, hogy a hullám­nyelvek már itt-ott kinyalták a gátat, de hát nagy bajt még nem okoztak, mindössze egy pár újpesti házat öntöttek el, meg a Lukács-fürdőből kergették el a vendégeket, no meg az óbudai hajógyár munkásait fosztotta meg a kenyér­adó munkától! De hát ezzel az árnynyal fölér az a fény ott fenn! Csak mulassatok jó urak, hódítsátok meg a koronásfőt magatoknak, hadd találja jól magát körötökben, hogy minél gyakrabban fölkeresse a budai várat, melynek tornyai olyan árván ágaskodnak egész éven át az ég felé. És a­mig ti mulattok ott fönn, ne félje­tek, idelenn nem üti föl tanyáját a bánat, hiszen farsang van! Carneval az uralkodó planéta! Annyi a bál meg a konc­ert, hogy se’ szeri se’ száma! Még a végrehajtók dobját is kölcsön kell már kérni, s valami bandának oda adni, mert kevés a czigány, meg a muzsika. ... A múzsáról jut eszembe, hogy a héten a Petőfi-társaság tartotta nagygyűlését, a­mely azonban nem állotta ki a versenyt a tavalyi­val sem a programm egyes pontjaira, sem a közönség számára nézve. Szán­a Tamás, a titkár, ugyan most is iparkodott leleményes lenni, azt kürtölvén előre, csak úgy a sorok között, hogy a gyű­lésen Kossuth egy új levelét olvassák majd föl, no meg aztán, hogy egy igen érdekes specialitása lesz a gyűlésnek, a­mennyiben egy szép asszony (Beniczky-Bajza Len­ke, a magyar írónők legszebbike) tart majd fölolvasást. Kossuth levele azonban a sorok között maradt, Bajza Lenke úrhölgy is a pad­sorok között húzódott, meg s nem akart az olvasóasztal mellett helyet foglalni. Így aztán könnyű volt Mikszáth Kál­mán novellájának a great attractiont képezni, mikor úgyszólván versenytársa sem volt a közönség kegyéért, melyet e jó palócz más­különben is teljes mérvben és teljes joggal a magáénak nevezhet. Szép költeményt olvasott föl Komócsy bátyánk is Endrődy Sándortól, újabb (nem akarom mondani fiatalabb, mert az 5 múzsája már teljesen nagykorú) költői nem­zedékünk e kiváló tagjától . . . ... De hát történt a héten egy országra szóló esemény is a fővárosban. A képviselőház összeült. Az első ülés iránt a publikum többnyire bizalmatlan s igy a megnyitásnál vajmi keve­sen vártak holmi „érdekes“ dolgokat. Pedig ez nem folyt le holmi pikantéria nélkül : 15. Istóczy beszélt!... Azonban farsang lévén, az a bolond Car­neval herczeg nem tűr maga mellett uralko­dót s igy a képviselőház megnyitását sem engedte országra szóló eseménynyé fölfújni. Elhangzik az a muzsikaszóban .. . .. . De azért Carneval uramnak mégis akadt uralkodó társa, a ki épp­úgy, mint ő, a lábakat veszi igénybe. Halifax urat értjük, a ki­korcsolyázott lábbal éppen Carneval uralkodásának idején rontott be, hogy vele a jókedv trónusát megossza. Most tehát pihenhet az ész, s csak a lábaknak van dolguk parketten és jégen! Hevesi József: Kiskereskedőink, 3. sz.

Next