Kecskeméti Lapok, 1883. július-december (16. évfolyam, 27-53. szám)

1883-07-01 / 27. szám

27. sz. kellemest) volt a meglepetés, melyet jól át­gondolt szerepével reánk gyakorolt. Szerep­köre ez este sokkal kisebb volt, sem hogy képességét teljesen kiismerhettük volna, de széles terjedelmű, csengő­­s modulatiókban gazdag hangja, otthonos megjelenése, biztos gestusa megnyerték rokonszenvünket. Nem lehet ily kedvező ítéletünk a nő­szereplőkről, noha mind Vécsey Anna, mind Pataky Irma játéka elég kielégítő volt, de mind­kettőnek hangterjedelme sokkal csekélyebb, semhogy hősnő szerepekben, hol a szenve­dély nagyságának, a hangbeli előadásnak is arányban kell állania s azt részint ép ez által kifejezésre juttatni, alkalmasok lenné­nek. A játékon kívül elismerésre méltó Pa­taky I­­lyrai monológjának szavallata is. A tóth leány nem igen áll felül tu­­czat népszinműveinken; de a benne előfor­duló idegen alakok, tánczok, beszédmód az újság zománczával vonják be s ezek fenn is fogják egy ideig tartani a színpadon. Előadása viszonyainkhoz mérten a lehető legjobb volt, minden egyes szereplője meg­állta helyét, annyira, hogy Andor­ffy Mizsója sem igen vált ki közüle, nem kü­lönösen azért, mert még a színpadon is foly­ton habozott a Solymossy-utánzás s az ön­álló alakítás között, mi természetesen csak hátrányául szolgált. A­mire azonban már jó eleve figyelmeztetjük színészeinket, az a kedélyeskedés a színpadon a közönséggel szemben. A komikus jellemek ereje éppen abban áll , hogy az illetők nem veszik az abban rejlő komikumot észre. Legalább is visszás dolog tehát, ha Reményi Nina és Sziklay Miklós előbb nevetnek Ötös Mária és Kospál uramon, mint a közönség s még a visszásnál is több, midőn a haragos, büszke Gyarmathy Orzse mosolyogva ször­­nyűködik. Utóvégre nagyon szép, ha a szí­nészek egymás érdemeit méltányolni tudják , de előadás alatt bízzák ezt mégis a kö­zönségre. Jún. 24. A Milimári előadása már jobban mutatá a társulat gyöngéit. Kiss János (Ferencz) arra az egy dalra sem volt intonálva, melyet énekelt, Veszprémi (Vandrák) pedig túlságos sokat remélt torka erejétől. Előnyösebben mutatá be magát Andorffy (Boros), noha egyáltalán nem érte el azon magaslatot, melyen a népszín­ház elsőrendű művészeit látni szoktuk. Per­fekt alakítás volt Megyeri Hersthel-je, közönségünk e régi kegyeltéé, kinek a Náje- Weltből népszínműbe csempészett coupletjeit élénken megtapsolták. Sikerült volt Mol­nár Gizella Korcsáknéja is, valamint C­sil­­lag Amália Vipája, s csak az a kár, hogy különben kellemesen csengő hangja sem ké­pes a közép régiókon felül emelkedni. Pethő (Lajtár) új tag nem valami szeren­csés szerzemény. Jun. 25. A műkedvelők eléggé kel­lemes estét szerzett a kicsiny közönségnek, mely azt végig nézte. A darabnak s magá­nak a szerzőnek ismeretlensége, no meg a hétfői nap is okozhatta , hogy a közönség szembetűnőleg kisebb volt, mint az előző napokon. A mi közönségünk belefárad a naponkénti színházbajárásba, akkora pedig Már az előbb láthatták, hogy az anti- és filosemita ügyben magam is foglaltam ál­lást — hogy is ne­m utóvégre csak nem ma­radhat el az ember a világ folyásától, de hát az ilyesmit legjobb csak úgy suttyomban el­követni. Az ember nem tudhatja, hogy mikor s miben szorul meg, a mikor pediglen ugyan jó a kedves zsidó polgártársat arra emlékeztetni, hogy: de! ugy­e én megosztot­tam veled a jussomat, most meg oszd meg te velem a­­ pénzedet. De másfelől abban se lehetsz bizonyos , hogy maholnap szent Istóczy Győző és fiók­szent Onody Géza, (furcsa, hogy ezek a nagyságos Sémi Anti urak mindmegannyi győzők, már jóeleve, és pedig meg vagyon irva: — nomen est omen!), hogy tehát nem adják-e ki az ordrét: no most már üsd, nem apád , s ekkor a milyen jófajta szittyavér buzog ebben az én magyar népemben, nem szoritja-e két kézre a botot s kiáltja: •— de ha már benne vagyok, ez a kaputrokos pol­gártárs nem kiáltotta ám velem együtt, hogy üsd, tehát egyúttal nem agyabugyálnak-e el engem is velük együtt. Szóval legjobb az ilyen két szék közt — hogy valamikép pad alá, illetőleg bot alá ne jusson az ember — lutherá­­nus hiten maradni meg, valamikép — azonban, mindazáltal — azonképpen, így aztán nem tudva a jobb kéz, mit cselekszik a bal, kilá­­­­tása lehet a haladónak, hogy esetleg a maga­s lábán juthat be a menyországba. Eddigelé hál’ istennek csak meg is voltam , én ebben a boldogságos két kulacsos állapot-­­ ban, de most, uram isten, de most? „Szom­bat, vasárnap“ egymás mellett. ..a korzón végig letárgyalni, itt az utamban a zsidókér­dés , melyet vezérczik ki nyelven — ah, az ideálomon — szólva, a természetességek lán­­czolatos következménye tolt elénk, melyet minden komoly politikusnak számba kell venni s mely elől többé kitérni nem lehet,­­ nincsen, hogy mint a fővárosban egymást felváltva töltse meg a színházat. Maga a vigjáték nem igen bővölködik kitűnő tulaj­donokban. Sovány s éppen e miatt vonta­tott cselekményét, szellemtelen dialógját egy­­egy jó fordulat, jó ötlet, melyek aztán az unalomig ismétlődnek is, nem képesek fe­dezni. K. Molnár Gizella (Ravaszné) is­mét jól betöltötte szerepét s Pataky Irma (Ella) megerősíté tőle első látásra nyert véle­ményünket , hogy a társulat benne derék tagot szerzett. Hatvaniné (Mariska) s Némethy C. (Aranka) szokott kedvességükkel ját­szottak. Kiválóan sikerült Peterdy (Ra­vasz Pál) alakítása, ki egész salom­ai ott­honossággal adta a fiatal férjet, míg Me­gyeri (Herendy) nem tudta magát a félénk s­zalog ifjú jellemébe beletalálni. Legin­kább megtudta még a közönséget Andorfy (Mekegi) nevettetni, csakhogy (s ez­tán nem egészen az ő hibája) néma komikum nemesen ható művészetével, hanem a cloron vásári komédiájával. Jó kézben voltak a mellékszerepek (Bodóné, Zsuzsi, Keserű T.) is. Jun. 26. A fegyencz leánya a né­met ruhrstückök egyik jobbika, melynek tán egyetlen hibája, hogy valóban tragikus ösz­­szeütközés nem igaz megoldást nyer. Benne is megvan az a dissonans hang, mely újabb drámáinkat jellemzi s mely a néző igazságérzetét kielégítetten hagyja. Feny­ves­i (Fabricius), egyoldalú , sőt kissé tán egyhangú szerepének minden előnyét ki tudta zsákmányolni. Nem vártunk s nem is bírá­lunk művészi bevégzettséget, de a helyes fölfogást, a jellem részleteibe való behato­lást, játékának egyes kiemelkedő momen­tumokban , hatásos technikáját constatál­­nunk kell. F.-ben határozott tehetséget is­mertünk fel, mely hasonló szorgalommal párosulva, de csakis igy, a legszebb re­ményekre jogosíthatja. A közönség nem volt szűkmarkú tapsaiban, melynek egy része bizonyára a helybeli fit is illette s a jövőre való buzdítás is akart lenni. Ne fe­ledje ezt el­­, s bizonyítsa magát méltó­nak erre. Mellette Peterdyről (Roll) kell megemlékeznünk s Megyeriről (Demmler), az elsőnek distinguált, finom előadása, az utóbbinak művészi alakítása köttete le figyelmünket. Pataky I. (Ida) játéka el­len nem volna kifogásunk, de hangot, han­got is, az istenért­ szerezzen valamikép. Kelemenné (Wolmuthné) mindinkább fel­küzdi magát a közönség kegyeltévé, de rá se ismertünk Vécsey Annára (Agatha), ki különösen az I-ső felv.-ban oly ügyetlen volt, mintha először látta volna a színpa­dot ; később simult. Kedves volt a kis Miklósy Margit (Hugo) is. Jun. 27. A Hausel-mauselbergi részvényesek, mely Járvány név alatt már megjárta színpadunkat, magán viseli a Benedix iskola bélyegeit: laza compositio, sok félreértés, de hálás alakok s szellemes dialóg. Andorfy (Alfréd) ha kissé túlzott is, de jobb alakí­tó képességről s több ta­nulmányról tanúskodott, mint az előbbi estéken, hálás is volt érte a közönség. Fel­tétlen dicséret illeti Peterdy Kunóját s Megyery Görlitzerjét. Némethy C. Er­náját ismeri már közönségünk. Szirmay (Istenem, de csak könnyű dolga van a vezér­­czikkírónak! egyet fúj s már kész a periódus.) Tehát a követelmények lánczolatos ter­mészetessége a komoly politikusnak elébe tolja a kérdést, mely elől ki nem térhet s melyet neki számba kell vennie. Én, hölgyeim, uraim, igényt formálok a komoly politikus nevére és állására. A lán­­czolatok következményes természetessége elém tolta a zsidókérdést, — hisz hova nem fura- s­kodik a zsidó? mondja az én Lipták Gyuszi s szomszédom, — azzal nekem számot kell vetnem s az elől ki nem térhetek. Nem, ki nem térhetek, mert ha szomba­ton megyek a „korzón végig“, minden luthe­ránus dogmáim mellett csak el kell nekem ismernem, hogy Sárosnak azt a gyönyörűsé­ges rózsaszálat, a­ki tetőtül talpig rózsában most virít elém, csak azért nem tűzöm a gomb­lyukamba , mert a­hogy is mondta a róka, mikor fölnézett a szőlőre: savanyú! Pedig ezért már megvan az: anathéma sit! Ha pedig vasárnap, hisz a milyen a zsidó, kifurakodik(!) az a korzóra vasárnap is, ó én keresztyén népem, akkor pedig — n’ en parlons plus! Anathéma sit! lesz megint az én osztályrészem. A lánczolatos természetességek következ­ménye elém tolta, jó; nem kerülhettem el, jó; számolnom kell vele, jó; — átugrom s át­ugrok vele még sok egyebet. Leültem t. i. azzal a szándékkal, hogy leirom mindazt a mit és — legyünk őszinték — a kit láttam a korzón, de most látom át már magam is, hogy tárczámnak csakugyan a végén (no hál’ istennek), de a korzónak még mindig az­­ elején vagyok. No de majd máskor, hosszú még a saison. Szemes. J. (Mirna) elég könnyűséggel, de itt-ott több bájjal személyesítette volna a fiatal asszonyt. KECSKEMÉTI LAPOK Egy kis utazás. *­ — Bajz. — Irta: Hevesi József. Két láda volt útra készen: egy kisebb és egy nagyobb. Az első Békésy Lorándé volt, a másikat pedig a fiatal felesége gyömöszölte össze. És ezenkívül semmi, de semmi podgyász nem várt az elszállításra, pedig asszony is utazott. Hanem hat falura voltak menendők. Falura, igénytelen , szerény emberek közé, kik nem tekintenek a kabát gallérja alá, hogy megnézzék a czéget, melynél ké­szült és nem keresik, hogy vájjon ez vagy amaz a ruha Monaszterly és Kuzmik a divat istennőjének (ha ugyan a paradicsomi koszüm­­ben járó földöntúliak ilyenre is szorulnak) felszentelt csarnokából került-e elő ? Falura igyekeztek, a természet kies­ésére, régi kedves ismerősökhöz, kiknek a férj be akarta mutatni a kis menyecskét: a csörgő patakhoz, az illatos mezőkhöz, lombos madárdalos erdőkhöz, jámbor egyszerű embe­rek közé, kik mindannyian látták az ő gyer­mekkoruk lezajlott napjait, ismerték édes múltjuk feledhetlen emlékeit. Ide iparkodtak türelmetlen, vágyó szívvel és lelkük már előre röpült a vágy szárnyain, míg a lomha anyag, testük kénytelen volt a gyorsszárnyú képzelet helyett beérni a gőz­paripa nehéz tömegének dübörgő forgásával. Ködös reggel volt, hogy a vasszörnye­teg kínos sivitással kitámolygott a még alvó fővárosnak kőszénfüsttel és siketítő tompa zajjal telített üveges indóházából, de még a vaskocsik zakatolásában is hallani vélte Lo­­ránd a saját és kis felesége szivének hangos, harmonikus dobogását. Utazzak! Ah, milyen boldogság utazni kettecskén idegen, ismeretlenek között, kik nem hábor­gatnak minduntalan köznapi kérdésekkel, kik nem firtatják viszonyainkat s nem alkalmat­lankodnak bosszantó unalmas dolgokkal. Loránd tekintete találkozott a kis feleség tengermélységű azurszemeivel s a belőlük ki­sugárzó édes öröm azt látszék mondani: — Milyen boldogság utazni kettecskén — egyedül!* Köd borongott a tájon s sűrű fátyollal takarta el a természet szűzies arczát. De egyszerre a keleti hegyek gerinczén vékony tűzszalag kígyózott végig, a köd oszolni kezdett, az ég szőnyege halványodott és elpirult mint a „kirabolt szűziesség orczája.“ Napkelte volt. Rég élvezett kedves látvány! A napkirály előre küldte arany­vesszejét, aztán megjelent maga is lassú méltósággal, vakító fénypompával. A vonat zakatolva repült tova, s uta­saink elragadtatva bámulták a természet szépségét. Érezték, hogy tágul keblük a nagy, szabad, dicső természet láttára, melynek vi­ruló ékes fején ott ragyogott a nyárnak min­den disze, virága. Mintha csak magát a tavasz tündérét látták volna szép szűz, kecses mosolyával, virágos öltözetével, koszorús fejével. Pacsirta röpült föl a zöld mező bársonyos füvéről s úgy ringatózott az immár kitisztult hömpölygő léghullámokban. Mily tengerérzelemnek kell kis szivében lakni, hogy abból ilyen lelkes dal fakad. És a­mint fönn röpködött az illatos, éles levegőben, a fiatal pár lelke is „vele szállt dalolva“ s ők megértik, mit zokog el kis szive a nagy szabad természetnek. S lelkük vele újongott, vele röpdösött az öröm, a boldogság miatt. A vasparipa pedig iparkodott utolérni a képzelet szárnyait és lihegő ércztüdővel fújta ki magából a gőzlehelletet. A fiatal pár elmerengve nézi a kedves vidéket, mely mindjobban ismerőssé kezd válni előtte. Itt, e gombos torony kelt föl bennük emlékeket, amott arra a kunhalomra ismernek rá. Ismerős kis falvak, rég látott népviselet, rég hallott tájszólás, és mindez kevesebb dobogásra készteti a szívüket és érezteti velük, hogy immár közeledik az a kies kis falu bogárhátú házaival, hova ők tartanak. Éppen most sietnek el a „hármas határ“ mellett. Ott kanyarodik a szőke folyó, melyben a fűzfák ingó-ringó ágai fürödnek. Ott látszik a „puszta torony“, ez a régi rom, mely regé­ket beszél a török világról és és ott az a kis bádog torony, mely oly fényesen veri vissza a napsugarait ....* Merengésükből hosszú éles fütty rázza fel őket. Czélnál vannak. *) Mutatvány az írónak közelebb megjelenendő „A kandallónál“ czímű önálló kötetéből, melyet előre is ajánlunk­­. olvasóink figyelmébe. Az indóháznál kocsi vár reájuk. Az öreg kocsis alig bir magán uralkodni, úgy meg van indulva. Hogy ő még valaha viszontláthatta „kis gazdáját“, a­kit hajdan olyan sokszor ringatott a térdein. No lám , hogy megemberedett azóta, már felesége is van! Ezt is ismeri. De ki is hitte volna,a­mikor még együtt játszottak a párban, hogy ilyen szép pár „cse­léd“ lesz belőlük Az öreg kocsis durva ingujjával dörzsölgeti lappal ejtett könyeit. A hű lélek maga is mosolyog magán. A két láda felkerül a kocsira s mig ez döczögve halad a rögös országúton, a fiatal pár némán merül el emlékeibe. Elnézik az országút mellett fekvő földeket. Ez a nyárfás tanya a postamesteré, ez a dohányföld a jegyzőé, ez a kukoricza, melynek utczái között a tök indái nyúlnak el, az árendás zsidóé. De nini, amott a fasor között látni már a karcsú templomot bádog tornyával. Éppen most harangoznak! Ah ez a régen nem hallott harangszó! Mily lassan ring a levegőben ezüst csengése!.. De ime ismerős alakok közelednek. Ezek is megismerik az utasokat s bámulva nézik őket. Majd beérnek a faluba. Minden házra vissza tudnak emlékezni. Amióta nem látták — már tizenöt éve! — nagyon keveset építettek. Végre megáll a kocsi egy sárga ház előtt. A kapu hirtelen megnyílik és a kedves rokonok örömtől sugárzó arczcval rohannak ki eléjük s körülfogják az érkezetteket. Lóránd kitárja karjait s magához öleli az­­ Íróasztalát. * Csak az álom tündére űzte vele pajkos játékát. Othon ült biz őa szobájában, íróasztala mellett, elnyomva a melegtől. Hej az a kis feleség, kivel ő azt a bol­dog utazást megtette, majd még csak két hét múlva lesz igazán az ő kis felesége! Akkor aztán utazhatnak! . . . 3 ÚJDONSÁGOK. — A városi törvényhatóság közigazgatási bizottsága július havi rendes ülését f. hó 14-én tartja meg főispán ő méltósága elnöklete alatt a városháza tanácstermében.­­ A helybeli államilag segélyezett pol­gári leányiskola növendékei múlt hó 28-án az intézet helyiségében zár­ünnepélyt tartot­tak az igazgatóság tapintatos vezetése alatt. Az­ ember lelke örömében repesett a kis angyalok szeretetre méltó törekvésén, s va­lóban elragadott a képesség, a­mit produkál­­tak, a­mi első­sorban helyes vezetés s oda­adó buzgóságra vall. A kedves kis növen­dékek osztályonként is előadott ének darabjai hangos tapsokra ragadták a szép számú in­telligens közönséget, s a szép sza­valók: Mol­nár Zsuzsika, Révay Margit, Szentgály Ida, Molnár Lujza, Fehér Matild és Fehér Teréz kellő ovácziókban részesültek. Az ünnepé­lyen a szorgalmasabb növendékeknek a vá­rosi közönség, a jótékony nőegylet, a Gallia- és Scheiber-féle könyvkereskedések által ado­mányozott pénz- és könyv­jutalmakban része­sültek; így a polgári IV-ik osztály jelesebb növendékei közül Szentgály Ida Tompa vi­rágregéit; Ihász Sarolta Petőfi összes költe­ményét; a III-ik osztály növendékei közül Molnár Zsuzsika Tóth Kálmán költeményeit; Schiffer Jenő Arany János balladáit; II-ik osztálybeliek közül Fehér Matild egy db. cs. aranyat, Fekete Rózsa Zrínyi Miklós mun­káit , Singer Malvin Petőfi költeményeit, Siegler Ida Kisfaludy munkáit, Hausinger Aranka népdalok és mondák gyűjteményét; az I-ső osztályúak közül következők része­sültek könyv-ajándékokban: Mihailik Róza, Katona Mariska, Szokolay Ilona és Miller Gizella. — Necrolog. Mély részvéttel vettük hírét Kövér György vasúti pénztárnok úr kedves fiatal neje halálának m. hó 24-én. A megboldogult húlt tetemei a közönség nagy részvéte mellett múlt hó 26-án este 6 órakor tétettek örök nyugalomra. — Úgy hírlik, hogy Vízvári Gyula, a nemzeti színház kitűnő komikusa, a hét foly­tán fellép nálunk az arénában. — Gyalázat. A múlt hét egyik éjjelén lelketlen suhanczok Katona József szülőházán a kegyelet­ emelte emléktáblát sárral teljesen bemocskolták. A háztulajdonosnő azonnal megtisztíttatta a táblát, de a bemocskolás mégis hagyott rajta nyomot. Tán nem ártana a tábla fölé az onnan a szomszéd házra áttett utczai lámpát ismét visszahelyezni ? — A jogakadémián múlt hó 27-én dél­után 3 órakor történt a pályadíjak kiosztása. „A tribunatusi intézmény“ cz. kérdésre két pályamű érkezett be, melyek mindketteje 20—20 frt jutalomban részesittetett. Az egyik mű szerzője Csanádi Sámuel II. év., a másiké Bencsik Antal IV. év. j. h. „A takarékpénztárak jelentősége“ cz. kérdésre is

Next