Kecskeméti Lapok, 1891. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1891-10-18 / 42. szám
XXIV. ÉVFOLYAM. 42. Szám. 1891 OKTÓBER 18. KECSKEMÉTI LAPOK ELŐFIZETÉSI DU 1 , ✓ HIRDETÉSI DÍJ — POLITIKAI ES TÁRSADALMI HETILAP ... — MEGJELENIK MINDEN VASARNAP delme" hirdetésa,'nél tírbe“*edéB ‘dik Ki őrizetni az év folytán minden hónap elején lehet. SZERKESZTŐ LAKIK : III. TIZED, BUDAI-ÚTCZA, 189. SZ. KUDÓHI UTAL: BUDAI-ÚTCZA, 186. SZ. Baytgdij minden berglardiért 30 kr. félévre . . 2 „ 50 „ Egy szám ár» 12 kr. Nyilatkozat. Azon kvalifikálhatván eljárás és támadási modorral szemben, melylyel a „Kecskemét“ múlt számában a szabadelvű párt lapjának a „Kecskeméti Lapok“-nak szerkesztőjét illeti,— mely többé nem az elvek és érvek tisztességes harcza, hanem a személyes gyűlölet, düh, és szenvedély elkeseredett hangja , — a mely küzdelmi térre s a hirlapirodalom színvonalán mélyen alul álló személyeskedésekre saját lapját át nem engedheti: a szabadelvű párt vezérbizottsága kinyilatkoztatja, hogy a „Kecskeméti Lapok“ szerkesztője Habina János úr személye iránt bizalommal viseltetik, a párt érdekében kifejtett tárgyilagos működését és eljárását helyesli, s a személye elleni támadásokat, melyek neki különben sem árthatnak, az egész párt nevében határozottan elitéli. Kecskemét, 1891. október 16. A szabadelvű párt vezérbizottsága. Pro domo. A „Kecskemét“ két legutóbbi számában Horváth Ádám úr kvalifikálhatatlan támadásokat intéz ellenem. Durva gúny tárgyává teszi azt, — amire mint minden tisztességes ember, úgy én is, csak a legnagyobb kegyelettel tudok visszagondolni — szüleim emlékezetét. Szememre hányja, mint szégyenletes dolgot azt, ami büszkeségemet képezi, — hogy kora ifjúságomtól kezdve saját erőmből, becsületes munkámmal tartottam fen magamat. A legmegvetendőbb indokokra vezeti vissza eddigi önzetlen működésemet, melyet e lap hasábjain Kecskemét város és a szabadelvű párt érdekében kifejtettem. E támadások oly nagy szellemi és lelki műveletlenségről tesznek tanúságot, amelyekre méltó feleletet adnom tiltja az illem , a tisztesség, de különösen tiltja e lapok olvasói iránti tiszteletem. Sokkal intelligensebbnek tartom Kecskemét város közönségét, semhogy szükségesnek tartsam magyarázatába bocsátkozni annak, hogy mit jelent az, ha egy országos képviselő — aki pláne demokrata elveket vall — olyan eszméket — ha ugyan lehet ezt a szót használni — tesz papirosra, mint amilyenek a „Kecskemétében megjelentek. Csak egyet jegyzek meg. Én a magam erejéből vívtam ki állásomat és tartom fen abban magamat. Horváth Ádám urat a mások ereje emelte fel. Nem kívánom neki, de még megérheti, hogy életpályáját azzal fogja végezni amivel — mint ő rólam állítja — én kezdtem — a koplalással. Végül pedig kijelentem, hogy jelen nyilatkozatommal a „Kecskemét“ czímű lappal egyszer és mindenkorra végeztem. Aki sárral dobál, annak piszkos lesz a keze; ezt pedig nem akarom. Kecskemét, 1891. októben 17-én. Habina János, a „Kecskeméti Lapok“ szerkesztője, az ész , igazság serény istent parancsolnak; s ekép, ha fejedelemtől lefelé mindenki egyenlően csak ezen mennyei bíróknak engedelmeskedik , akkor elraulhatlan szerencse fénylik, s boldogság ragyog a máskép gyászba borult hazának szirtei s lapályai felett“. Engedelmeskedjünk csak mindnyájan ezen most említett isteni magzatok szent szavainak, akár mily magas vagy alacsony lépcsőrűl is zengjenek azok hozzánk , jobban s mód nélkül sikeresebben fentartandjuk azon aristokratiát, mely az emberiségre hervasztó fény helyett, a kellemek minden világit biztosabban hinti; mintha álhiedelminkben az Aristos nevet egy-egy nemzetségre fogjuk, mely becsnélküli hit elbizottsága által az aristokratiának szent értelmét úgy annyira eltútítja, hogy az, s ekkép a legszentebb, végre közgyűlélség s a közönséges megvetés tárgyává sülyed. Becsültessék az aristokratia mindenek felett, tudniillik becsültessék az ész, igazság s erény disze mindenütt s mindenkor, akár a fejedelem, akár a legutolsó jobbágy, akár a legvénebb, akár a legifjabb halhatatlan lelkét ékesíti is az X. Stádium. Ezen aristokratiához magasodni minden becsületes ember a legerősebb ösztönt érzi keblében; — a mostohább természet fia tenyere, esze, álhatatos s tiszta erkölcsű szorgalma által iparkodik helyre állitni azt, amit neki a véletlen megtagadott. Stádium. Elitéli Széchenyi azt az aristokratiát, mely azt hiszi: minden és mindenki neki van lekötelezve, ő pedig semminek és senkinek“. Felekezetiség. „Sok derék magyar helység, melynek lakosi oly egyenesen s karcsún nőttek fel mintegy fiatal fenyű-liget, s képvonás, állás s mozgásban oly rokon egyenlők, még azok sem alkotnak aránylag kis körükben egy szivet, egy testet; s a kereszt, a töredelem s felebaráti szeretet dicső jele, sokszor egy a menyországból kirekesztő vázzá alacsonyittatik le, s a kakas, a lelki éberség példázója , ellenséges bizodalmatlanság czégerévé disztelenittetik. Alig van társaság, egyesület, intézet, mely a hitvallási irigykedés ördögétől ment, már kezdetkor ne rejtené kebelében a halál okát. — Legyen kihagyva csak egy felekezet, legyen a tárgy , nem születés s hitvallás, hanem tudomány s észbeli tehetség szerint szerkesztve, s a siker, úgy ítélem már lehetetlen! A honszeretet csekély súlya, a szép, nagy s dicsőnek oly kevés kebelben forrón érzett hatalma nem olvaszthatják egy szép nemzeti összhanggá mindazon nyomorult önség, haszonlesés, szűklélek, félénkség, hiúság súgta előítéletek dísztelen kongásit, melyek az egybehangzás, egyesség, egyetértés, erős erény minden varázsit ketté törik és szinte valahai létének sejdítését is túlhangozzák*. Municzipális rendszer. Képviselői országlás, ha egy nemzet elérte már az értelmesség magasabb lépcsőjét municzipális felosztás által tarthatja-e fenn legnagyobb hihetőséggel függetlenségét? Itt nem akarom fejtegetni, mert egészen félre vezetne, hanem hogy mai állásunkhoz alkalmazva, municzipális alkotmányunknak köszönhetjük mi nemesek s az ország egyéb privilegiált felekezeti mai álladalmunkat s valahai előmenetelünk lehetőségét, arról sok évi feszített gondolkozás után , oly tökéletesen meg vagyok győződve, hogy e meggyőződésemben élni s halni kész lennék. A külön megyék egymástól tisztán elvált stélő és szabadtanácskozású székei alkotják egyoldalú szabadságunk talpkövét. Azok , vagy inkább azok szónokai mentek meg a magyar hont elolvadástól, bizonyos megsemmisítéstől úgy, mint az elvált több boglyákban is nagyobb a bátorság, mert ha mennyirent is néhányba megtartja Isten a többit. Ellenben a függetlenségi palládiumnak úgy mint minden még legszebbnek is a világon, egy igen rút oldala van, mely a vérnek leglassúbb keringését okozván mindenben halálos hátramaradást szül! Nem gondol Vas Abaújjal; Kecskemétnek legkisebb gondja is nagyobb, mintha lesülyedne Lőcse a föld közepéig; mit bánja Csallóköz Mosonyt, habár Dunába túladna , Tolna vizeit Pestre torlasztja, Győr a Hanságnak vet gátat, s több efféle öröklő országos sérelmünkben látható, s igy feloszlik az úgy is Világ. KECSKEMÉTI LAPOK TÁRCZÁJA A keresztes lovag szerelme. A vallásért való rajongás és az ezzel karöltve járó lovagiasság hozták létre a a középkorban a keresztes háborúkat. Eme hadjárat szorosan véve nem volt egyébb, mint egy újabb népvándorlás és pedig nyugatról keletre, amelyben a társadalom minden osztálya részt vett. Nem mondhatjuk, hogy mindenkit a szent czél iránti buzgalom vezérelt a szent földre; sokat a nyomasztó terhek alól való menekülés, a meggazdagodás reménye, kitűnés utáni vágy, regényes hajlamok, szóval személyes érdekek csatoltak a szent ügyhöz. Beszélyünk két oly lovagot mutat be, kiket mindkettőt más és más hajlam buzdított, hogy a nemes czélú mozgalomban részt vegyenek. Az egyiket hiú önérdek, kincsszomj, a kapzsiság vezérelte, ez volt Noire Alfréd, egy ifjú lovag, ki a Szajna melletti várában, mint egy despota uralkodott. Ellentéte volt a szomszéd vár lovagja a nemes jellemű Blanc Edmund, kinek tisztán a szent szél iránt való buzgalom adta kezébe a fegyvert. A két ifjú egymásnak vetélytársa volt, mindkettő a vidék földesurának szeretetre méltó leányát a szép és nemeslelkű Dunbar Elvirát szerette. A szerelemben azonban Edmund szerencsésebb volt, mert Elvira viszonozta vonzalmát, amely körülmény Alfrédot Edmund ellenségévé tette. Elvira el is volt már Edmunddal jegyezve , de a mennyegzővel vártak addig, míg Edmund a szent földről visszatér. A keresztes hadak elindultak; a két ifjú egy csapatba jutott, mindkettő magasabb tiszti rangot viselt. Az első ütközet után Alfréd visszatért francziaországba, megelégedvén a rablott kincsesei, melyet magával hozott. Fontos szándék késztette őt a rögtöni hazatérésre, az időt elérkezettnek, az alkalmat igen kapósnak találta, hogy Edmund jegyesét saját kezére játsza. A szegény leánynyal elhitető, teljesen megbízható tényekkel bizonyítá, hogy Edmund elesett a küzdelemben: hamis okmányok alapján kimutatá, hogy a nemes ifjú, még várát is neki hagyományozta. Ily álnok módon igyekezett Elvirát meghódítani. Oly hitvány ember volt Alfréd , hogy csak a jelennel törődött, nem gondolt arra, hogy Edmund visszajöhet, s számon kéri a csalót gaztettéért. Elvira kétkedett Alfréd szavaiban, sőt kijelenté, ha úgy van is, mint ő mondja, még akkor sem lesz neje; annyira tiszteli még emlékét is Edmundnak, hogy kész inkább örökre leány maradni. Elmúlt egy év, Alfréd még most sem mondott le tervéről, folyton unszolt a leányt kérésével. Elvirát végre is az atyai szigor kényszerítette arra , hogy Alfrédnak nyújtsa kezét. Megülték a menyegzőt, az ifjú pár Edmund várába ment lakni, melyet már Alfréd hazaérkezése óta bitorolt. Elvira szülei rövid idő múlva meghaltak s a rengeteg vagyon mind Alfrédé lett, dúsgazdagok lettek. Egy évig éltek már együtt, úgy látszik Elvira már kezdé Edmundot feledni, mert a ravaszt csaló Alfréd oly gyöngéd szeretettel halmozá el ifjú nejét, hogy lehetetlen volt a nő szívében a hideg közönyt, melylyel eleinte férje iránt viseltetett , meg nem törni. Néha, néha nyomasztó gondolatok lepték meg Elvirát; rettegett hogy Edmund még is élhet s ha visszajön őt, mint más nejét találja az ő tulajdonában, de elűzé csakhamar a borús gondolatot s helyette élvezte a boldog jelent, mely annyi gyönyört és élvezetet tárt elé. * * # A keresztesek hosszas harczs véres küzdelem után bevették Jeruzsálemet. Edmund az utolsó ütközetet is megvárta, nem hagyta el a szent zászlót, amelyre felesküdött; ott küzdött ő végig lankadatlan kitartással. Buzgalmért nagy jutalmakkal és egy tartomány kormányzásával akarták kitüntetni, de ő visszautasított mindent, megelégedett azzal a tudattal, hogy kötelességének hűen eleget tett; hazájába vágyódott szép menyasszonyához , kit viszont látni életének leghőbb óhaja volt. Telve szép reményekkel, örömtől sugárzó arczcal lépett hazája földjére. Büszkén vidáman nyargalt vára felé, s amint az udvarra belovagolt, feltűnt neki mindenfelé az újítás, nem tudta elgondolni, hogy kinek a gondviselő keze alkotta mindezt, míg ő távol volt. Lévát a legközelebbi fához köté s gyors léptekkel haladt a kastély tornácza felé. A tornáczon Elvira egyedül ült, gondolatokba volt merülve, úgy hogy Edmund közeledtét észre sem véve. Edmund nyomban megpillantotta Elvirát, rohant feléje, kezeit ölelésre tárva. Elvira a léptek zajára felugrott s egy éles sikoltás jelezte, hogy Edmundott felismerte. Edmund oda ugrott, hogy felemelje, de Elvira eltaszita őt magától. Edmund azt hívén, hogy Elvirát a viszontlátás öröme ejtette e helyzetbe, de midőn Elvira újra elutasítá őt és ama kijelentést tette, „hogy más neje vagyok“, Edmund megragadta Elvirát és bővebb felvilágosítást kért. Elvira felegyenesedett, Edmund szemei közé nézett szilárd hangon mondá: „Igen uram, más neje vagyok , vártam önre soká, de mivel önt halottnak nyilvániták, Noire Alfréd neje lettem, a kinek pedig a vár jogos tulajdona“. Most már tudta Edmund Alfréd hirtelen eltűnésének okát a táborból. Nem szólt az ifjú, csak leroskadt és zokogott, nem volt semmije, koldus lett, de a koldusbotot könnyebben elbírta volna, ha Elvirja meg maradt volna. Törvény úgy sem segítene a baján, bebizonyítani nem tudná, hogy ez a vár az ő tulajdona, más hites nejét pedig nem ítélheti oda neki senki. De azért volt férfi, hogy segítsen önmagán. Ő még most is hitte, hogy Elvira szereti őt, csak a becsület, a hitvesi hűség megszegése tartoztatja vissza, hogy övé legyen, de ha a bűnös férj elpusztul a földről, úgy talán Elvirát még keblére zárhatja. Nem orgyilkolásra gondolt, hanem lovagias úton akart a csalóval számolni. Ott feküdt még most is a földön eme gondolatokkal szőve, midőn Alfréd közeledett. Elvira már nem volt mellette, nem bírta nézni Edmund szívszaggató fájdalmát, bement ő is sírni, siratni tévedését, melybe egy hitvány csaló sodorta. Alfréd egyenesen a földön fekvő Edmundhoz sietett, felemelé őt, s megborzadva látja , hogy halálos ellenségével áll szemközt. Egy szót sem szóltak , mozdulatlanul néztek egymásra, mint két fenevad, egymás arczáról olvasták le a pokoli kint, mely belsejükben égett. A kínos csendet Edmund komoly hangja szakíta meg: „Akarsz-e számolni gaztettedért“? Alfréd nem kérdezte miért, hisz úgy is tudta s csak azt mondá: „akarok. Kardjaikat összemérték.“ Edmund kardja Alfrédet az első ütésre szívén találta és a bűnös kínos halálhörgés közt lehelte ki lelkét. Edmund diadalittasan ragadta meg a holtat és egyenesen Elvira szobájába vitte, s lábai elé dobta, mondván: „Itt a gát, mely köztünk volt kezed újra szabad, ha ígéreted először be nem váltad, most enyém lehetsz“. Elvira, kiben férje vérének láttára a hitvesi hűség újra felébredt, egy pillanatig megkövülve némán állott, de hirtelen megfordult s ki akart rohanni. Edmund feltartóztatja, megragadja s kétségbeesve kérdé: „akarsz, vagy nem.“ Elvira elszán- Gondolatok gr. Széchenyi István műveiből. Arisztokraczia. „Én egyenesen megvallom, hogy testestől lelkestől az aristokratiai princzipiumnak pártolója vagyok; de nem ám — s erre kérek figyelmet — a szónak elfacsart s elratitott, hanem annak valódi kellő értelme szerint. A jónak ereje csak szerencsét és boldogságot szülhet. Arisztokratáskodni pedig semmi egyebet nem jelent, mint „a legjobbak kormányát“, hol tudniillik egyedül