Kecskeméti Lapok, 1891. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1891-10-18 / 42. szám

XXIV. ÉVFOLYAM. 42. Szám. 1891 OKTÓBER 18. KECSKEMÉTI LAPOK ELŐFIZETÉSI DU 1 , ✓ HIRDETÉSI DÍJ­­ —­­ POLITIKAI ES TÁRSADALMI HETILAP ... —­­ MEGJELENIK MINDEN VASARNAP delme" hird­etésa,'nél tírb­e“*edéB ‘d­ik Ki őrizetni az év folytán minden hónap elején lehet. SZERKESZTŐ LAKIK : III. TIZED, BUDAI-ÚTCZA, 189. SZ. KUDÓ­HI UTAL: BUDAI-ÚTCZA, 186. SZ. Baytgdij minden berglardiért 30 kr. félévre . . 2 „ 50 „ Egy szám ár» 12 kr. Nyilatkozat. Azon kvalifikálhatván eljárás és támadási modorral szemben, melylyel a „Kecskemét“ múlt számában a szabadelvű párt lapjának a „Kecske­méti Lapok“-nak szerkesztőjét illeti,— mely többé nem az elvek és érvek tisztességes harcza, hanem a személyes gyűlölet, düh, és szenvedély elkese­redett hangja , — a mely küzdelmi térre s a hirlapirodalom színvonalán mélyen alul álló személyeskedésekre saját lapját át nem engedheti: a szabadelvű párt vezérbizottsága kinyilatkoztatja, hogy a „Kecskeméti Lapok“ szerkesztője Habina János úr személye iránt biza­lommal viseltetik, a párt érdekében kifejtett tárgyilagos működését és eljá­rását helyesli, s a személye elleni támadásokat, melyek neki különben sem árthatnak, az egész párt nevében határozottan elitéli. Kecskemét, 1891. október 16. A szabadelvű párt vezérbizottsága. Pro domo. A „Kecskemét“­ két legutóbbi számában Horváth Ádám úr kvali­­fikálhatatlan támadásokat intéz ellenem. Durva gúny tárgyává teszi azt, — amire mint minden tisztességes ember, úgy én is, csak a legnagyobb kegye­lettel tudok visszagondolni — szüleim emlékezetét. Szememre hányja, mint szégyenletes dolgot azt, ami büszke­ségemet képezi, — hogy kora ifjúsá­gomtól kezdve saját erőmből, becsületes munkámmal tartottam fen magamat. A legmegvetendőbb indokokra vezeti vissza eddigi önzetlen működésemet, melyet e lap hasábjain Kecskemét város és a szabadelvű párt érdekében kifejtettem. E támadások oly nagy szellemi és lelki műveletlenségről tesznek tanúságot, amelyekre méltó feleletet adnom tiltja az illem , a tisztesség, de különösen tiltja e lapok olvasói iránti tiszteletem. Sokkal intelligensebbnek tartom Kecskemét város közönségét, semhogy szükségesnek tartsam magya­rázatába bocsátkozni annak, hogy mit jelent az, ha egy országos képviselő — aki pláne demokrata elveket vall — olyan eszméket — ha ugyan lehet ezt a szót használni — tesz papirosra, mint a­milyenek a „Kecskemétében meg­jelentek. Csak egyet jegyzek meg. Én a magam erejéből vívtam ki állásomat és tartom fen abban magamat. Horváth Ádám urat a mások ereje emelte fel. Nem kívánom neki, de még megérheti, hogy életpályáját azzal fogja végezni amivel — mint ő rólam állítja­ — én kezdtem — a koplalással. Végül pedig kijelentem, hogy jelen nyilatkozatommal a „Kecskemét“ czímű lappal egyszer és mindenkorra végeztem. A­ki sárral dobál, annak piszkos lesz a keze; ezt pedig nem akarom. Kecskemét, 1891. októben 17-én. Habina János, a „Kecskeméti Lapok“ szerkesztője, az ész , igazság s­erény istent parancsolnak; s ekép, ha fejedelemtől lefelé mindenki egyenlően csak ezen mennyei bíróknak engedelmeskedik ,­­ akkor elraulhatlan sze­rencse fénylik, s boldogság ragyog a más­kép gyászba borult hazának szirtei s lapá­lyai felett“. Engedelmeskedjünk csak mindnyájan ezen most említett isteni magzatok szent szavainak, akár mily magas vagy alacsony lépcsőrűl is zengjenek azok hozzánk , jobban s mód nélkül sikeresebben fentartandjuk azon aristokratiát, mely az emberiségre hervasztó fény helyett, a kellemek minden világit biztosabban hinti; mintha álhiedel­­minkben az Aristos nevet egy-egy nemzet­ségre fogjuk, mely becsnélküli hit elbizott­­sága által az aristokratiának szent értelmét úgy annyira eltútítja, hogy az, s ekkép a legszentebb, végre közgyűlélség s a közön­séges megvetés tárgyává sülyed. Becsültessék az aristokratia mindenek felett, tudniillik becsültessék az ész, igazság s erény disze mindenütt s mindenkor, akár a fejedelem, akár a legutolsó jobbágy, akár a legvénebb, akár a legifjabb halhatatlan lelkét ékesíti is az X. Stádium. Ezen aristokratiához magasodni minden becsületes ember a legerősebb ösztönt érzi keblében; — a mostohább természet fia te­nyere, esze, álhatatos s tiszta erkölcsű szorgalma által iparkodik helyre állitni azt, amit neki a véletlen megtagadott. Stádium. Elitéli Széchenyi azt az aristokratiát, mely azt hiszi: minden és mindenki neki van lekötelezve, ő pedig semminek és senkinek“. Felekezetiség. „Sok derék magyar helység, melynek lakosi oly egyenesen s karcsún nőttek fel mintegy fiatal fenyű-liget, s képvonás, állás s mozgásban oly rokon egyenlők, még azok sem alkotnak aránylag kis körükben egy szivet, egy testet; s a kereszt, a töre­­delem s felebaráti szeretet dicső jele, sokszor egy a menyországból kirekesztő vázzá ala­­csonyittatik le, s a kakas, a lelki éberség példázója , ellenséges bizodalmatlanság czége­­révé disztelenittetik. Alig van társaság, egyesület, intézet, mely a hitvallási irigy­kedés ördögétől ment, már kezdetkor ne rejtené kebelében a halál okát. — Legyen kihagyva csak egy felekezet, legyen a tárgy , nem születés s hitvallás, hanem tudomány s észbeli tehetség szerint szerkesztve, s a siker, úgy ítélem már lehetetlen! A hon­szeretet csekély súlya, a szép, nagy s di­csőnek oly kevés kebelben forrón érzett hatalma nem olvaszthatják egy szép nemzeti összhanggá mindazon nyomorult önség, ha­szonlesés, szűklélek, félénkség, hiúság súgta előítéletek dísztelen kongásit, melyek az egybehangzás, egyesség, egyetértés, erő­s erény minden varázsit ketté törik és szinte valahai létének sejdítését is túlhangozzák*. Municzipális rendszer. Képviselői országlás, ha egy nemzet elérte már az értel­messég magasabb lépcsőjét municzipális felosztás által tarthatja-e fenn legnagyobb hihetőséggel függetlenségét? Itt nem akarom fejtegetni, mert egészen félre vezetne, hanem hogy mai állásunkhoz alkal­mazva, municzipális alkotmányunknak kö­szönhetjük mi nemesek s az ország egyéb privilegiált felekezeti mai álladalmunkat s valahai előmenetelünk lehetőségét, arról sok évi feszített gondolkozás után , oly töké­letesen meg vagyok győződve, hogy e meg­győződésemben élni s halni kész lennék. A külön megyék egymástól tisztán elvált stélő és szabadtanácskozású székei alkotják egy­oldalú szabadságunk talpkövét. Azok , vagy inkább azok szónokai mentek meg a magyar hont elolvadástól, bizonyos megsemmisítéstől úgy, mint az elvált több boglyákban is nagyobb a bátorság, mert ha mennyire­nt is néhányba megtartja Isten a többit. Ellenben a függetlenségi palládiumnak úgy mint minden még legszebbnek is a világon, egy igen rút oldala van, mely a vérnek leglassúbb keringését okozván min­denben halálos hátramaradást szül! Nem gondol Vas Abaú­j­jal; Kecskemétnek legkisebb gondja is nagyobb, mintha lesülyedne Lőcse a föld közepéig; mit bánja Csallóköz Mo­­sonyt, habár Dunába túladna , Tolna vizeit Pestre torlasztja, Győr a Hanságnak vet gátat, s több efféle öröklő országos sérel­­münkben látható, s igy feloszlik az úgy is Világ. KECSKEMÉTI LAPOK TÁRCZÁJA A keresztes lovag szerelme. A vallásért való rajongás és az ezzel karöltve járó lovagiasság hozták létre a a középkorban a keresztes háborúkat. Eme hadjárat szorosan véve nem volt egyébb, mint egy újabb népvándorlás és pedig nyu­­gatról keletre, amelyben a társadalom minden osztálya részt vett. Nem mondhat­juk, hogy mindenkit a szent czél iránti buzgalom vezérelt a szent földre; sokat a nyomasztó terhek alól való menekülés, a meggazdagodás reménye, kitűnés utáni vágy, regényes hajlamok, szóval személyes érdekek csatoltak a szent ügyhöz. Beszélyünk két oly lovagot mutat be, kiket mindkettőt más és más haj­lam buzdított, hogy a nemes czélú mozgalomban részt vegyenek. Az egyiket hiú önérdek, kincs­­szomj, a kapzsiság vezérelte, ez volt Noire Alfréd, egy ifjú lovag, ki a Szajna mel­letti várában, mint egy despota uralkodott. Ellentéte volt a szomszéd vár lovagja a nemes jellemű Blanc Edmund, kinek tisztán a szent szél iránt való buzgalom adta kezébe a fegyvert. A két ifjú egymásnak vetélytársa volt, mindkettő a vidék földes­urának szeretetre méltó leányát a szép és nemeslelkű Dunbar Elvirát szerette. A szerelemben azonban Edmund sze­rencsésebb volt, mert Elvira viszonozta vonzalmát, amely körülmény Alfrédot Ed­mund ellenségévé tette. Elvira el is volt már Edmunddal je­gyezve , de a mennyegzővel vártak addig, míg Edmund a szent földről visszatér. A keresztes hadak elindultak; a két ifjú egy csapatba jutott, mindkettő ma­gasabb tiszti rangot viselt. Az első ütkö­zet után Alfréd visszatért franczia­országba, megelégedvén a rablott kincsesei, melyet magával hozott. Fontos szándék késztette őt a rögtöni hazatérésre, az időt elérke­zettnek, az alkalmat igen kapósnak találta, hogy Edmund jegyesét saját kezére játsza. A szegény leánynyal elhitető, teljesen megbízható tényekkel bizonyítá, hogy Ed­mund elesett a küzdelemben: hamis okmá­nyok alapján kimutatá, hogy a nemes ifjú, még várát is neki hagyományozta. Ily álnok módon igyekezett Elvirát meghódítani. Oly hitvány ember volt Alfréd ,­­ hogy csak a jelennel törődött, nem gon­dolt arra, hogy Edmund vissza­jöhet, s számon kéri a csalót gaztettéért. Elvira kétkedett Alfréd szavaiban, sőt kijelenté, ha úgy van is, mint ő mondja, még akkor sem lesz neje; annyira tiszteli még emlékét is Edmundnak, hogy kész inkább örökre leány maradni. Elmúlt egy év, Alfréd még most sem mondott le tervéről, folyton unszolt a le­ányt kérésével. Elvirát végre is az atyai szigor kényszerítette arra , hogy Alfrédnak nyújtsa kezét. Megülték a menyegzőt, az ifjú pár Edmund várába ment lakni, melyet már Alfréd hazaérkezése óta bitorolt. Elvira szülei rövid idő múlva meg­haltak s a rengeteg vagyon mind Alfrédé lett, dúsgazdagok lettek. Egy évig éltek már együtt, úgy lát­szik Elvira már kezdé Edmundot feledni, mert a ravasz­t csaló Alfréd oly gyöngéd szeretettel halmozá el ifjú nejét, hogy le­hetetlen volt a nő szívében a hideg kö­zönyt, melylyel eleinte férje iránt visel­tetett , meg nem törni. Néha, néha nyomasztó gondolatok lep­ték meg Elvirát; rettegett hogy Edmund még is élhet s ha visszajön őt, mint más nejét találja az ő tulajdonában, de elűzé csakhamar a borús gondolatot s helyette élvezte a boldog jelent, mely annyi gyö­nyört és élvezetet tárt elé. * * # A keresztesek hosszas harcz­s véres küzdelem után bevették Jeruzsálemet. Ed­mund az utolsó ütközetet is megvárta, nem hagyta el a szent zászlót, a­melyre feleskü­dött; ott küzdött ő végig lankadatlan kitartás­sal. Buzgalm­­ért nagy jutalmakkal és egy tar­tomány kormányzásával akarták kitüntetni, de ő visszautasított mindent, megelégedett az­zal a tudattal, hogy kötelességének hűen ele­get tett; hazájába vágyódott szép meny­asszonyához , kit viszont látni életének leg­hőbb óhaja volt. Telve szép reményekkel, örömtől su­gárzó arczc­al lépett hazája földjére. Büsz­kén vidáman nyargalt vára felé, s a­mint az udvarra belovagolt, feltűnt neki minden­felé az újítás, nem tudta elgondolni, hogy kinek a gondviselő keze alkotta mindezt, míg ő távol volt. Lévát a legközelebbi fá­hoz köté s gyors léptekkel haladt a kas­tély tornácza felé. A tornáczon Elvira egyedül ült, gondolatokba volt merülve, úgy hogy Edmund közeledtét észre sem véve. Edmund nyomban megpillantotta El­virát, rohant feléje, kezeit ölelésre tárva. Elvira a léptek zajára felugrott s egy éles sikoltás jelezte, hogy Edmundott fel­ismerte. Edmund oda ugrott, hogy felemelje, de Elvira eltaszita őt magától. Edmund azt hívén, hogy Elvirát a viszontlátás öröme ejtette e helyzetbe, de midőn Elvira újra elutasítá őt és ama kijelentést tette, „hogy más neje vagyok“, Edmund megragadta El­virát és bővebb felvilágosítást kért. Elvira felegyenesedett, Edmund szemei közé nézett szilárd hangon mondá: „Igen uram, más neje vagyok , vártam önre soká, de mivel önt halottnak nyilvániták, Noire Alfréd neje lettem, a kinek pedig a vár jogos tulajdona“. Most már tudta Edmund Alfréd hirtelen eltűnésének okát a táborból. Nem szólt az ifjú, csak leroskadt és zokogott, nem volt semmije, koldus lett, de a koldusbotot könnyebben elbírta volna, ha Elvirja meg maradt volna. Törvény úgy sem segítene a baján, bebizonyítani nem tudná, hogy ez a vár az ő tulajdona, más hites nejét pedig nem ítélheti oda neki senki. De azért volt férfi, hogy segítsen ön­magán. Ő még most is hitte, hogy Elvira sze­reti őt, csak a becsület, a hitvesi hűség megszegése tartoztatja vissza, hogy övé legyen, de ha a bűnös férj elpusztul a földről, úgy talán Elvirát még keblére zár­hatja. Nem orgyilkolásra gondolt, hanem lo­­vagias úton akart a csalóval számolni. Ott feküdt még most is a földön eme gondola­tokkal szőve, midőn Alfréd közeledett. Elvira már nem volt mellette, nem bírta nézni Edmund szívszaggató fájdalmát, be­ment ő is sírni, siratni tévedését, melybe egy hitvány csaló sodorta. Alfréd egyenesen a földön fekvő Ed­­mundhoz sietett, felemelé őt, s megborzadva látja , hogy halálos ellenségével áll szem­közt. Egy szót sem szóltak , mozdulatlanul néztek egymásra, mint két fenevad, egy­más arczáról olvasták le a pokoli kint, mely belsejükben égett. A kínos csendet Edmund komoly hangja szakíta meg: „Akarsz-e számolni gaztettedért“? Alfréd nem kérdezte miért, hisz úgy is tudta s csak azt mondá: „akarok. Kard­jaikat összemérték.“ Edmund kardja Alf­rédet az első ütésre szívén találta és a bű­nös kínos halálhörgés közt lehelte ki lelkét. Edmund diadalittasan ragadta meg a holtat és egyenesen Elvira szobájába vitte, s lábai elé dobta, mondván: „Itt a gát, mely köztünk volt kezed újra szabad, ha ígéreted először be nem váltad, most enyém lehetsz“. Elvira, kiben férje vérének láttára a hitvesi hűség újra felébredt, egy pillana­tig megkövülve némán állott, de hirtelen megfordult s ki akart rohanni. Edmund fel­tartóztatja, megragadja s kétségbeesve kérdé: „akarsz, vagy nem.“ Elvira elszán- Gondolatok gr. Széchenyi István mű­veiből. Arisztokraczia. „Én egyenesen megvallom, hogy tes­testől lelkestől az aristokratiai princzipium­­nak pártolója vagyok; de nem ám — s erre kérek figyelmet — a szónak elfacsart s el­­ratitott, hanem annak valódi kellő értelme szerint. A jónak ereje csak szerencsét és boldogságot szülhet. Arisztokratáskodni pedig semmi egyebet nem jelent, mint „a legjobbak kormányát“, hol tudniillik egyedül

Next