Kecskeméti Lapok, 1891. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1891-11-08 / 45. szám
a utalva, melyből a lakosságnak mindennapi kenyerét valóban véres verejtékével kell megkeresnie, s hogy mégis a homoktenger közepén virágzó föld és szőlőművelést, állattenyésztést , s ezeknek révén ipart és kereskedést, kultúrát és napról napra fejlődő közintézményeket mutathatunk fel, csodával határos, és e csodát lakosságunk Istenen kivül egyedül saját szorgalmának köszönheti. E csodás szorgalom eredménye, hogy gyümölcstermelésünk hite az ország határain messze túlhatott, s egy-egy jótermésű évben külön vonatokon, naponként 80—90 vagyonban szállítják el a gyümölcsöt vasúti állomásunkról. E nagy eredmény azonban igen nagy fáradtsággal is jár. Aki nem ismeri a gyümölcstermelési viszonyokat, nem bír fogalommal arról, micsoda munkaerőt kíván egy ily 80—90 vagyont betöltő napi gyümölcs-szállítmány beállítása. Mellőzve a birtokszerzés nehézségeit, a csemete és fanevelés s nemesítés fáradalmait , csupán a megérett gyümölcs egész napi leszedése, éjjeli hazaszállítása, s még ugyanazon éjen történő elárusítása, mind oly fáradalmak , melyeket napról-napra csak a legszorgalmasabb munkásság és odaadó kitartás bírnak el. Pedig az előbb jelzett forgalomnak nem sejtett arányú emelkedése máris küszöbön áll. Szőlőterületünk eddig már 4305 hold 1546 felet tett ki, s ennek szaporodását kétségtelen bizonyosságává teszi azon körülmény , hogy immunis homoktalajú nagy határunkban a szőlőtelepítések úgy helybeliek, mint vidékiek által lázas tevékenységgel indíttattak meg s oly nagy arányokban folytattatnak, hogy e tevékenység ezenegész vidéknek képét megváltoztatja, melyre egész hazánk vigaszszal gondolhat azon súlyos csapással szemben, mely a legértékesebb szőlővidékeket érte a phylloxera vész következtében. Mi, a városi közönség már eddig száz és száz holdat adtunk el kisebb részletekben a népesség használatára, s ezek mellett az állami és városi szőlőtelepeken túl már nagy vállalkozók is jelentkeznek. Különösen nagy jelentősége van ennek a fenti czélokra kitűnően alkalmas Tisza melletti felső-alpári sziklai birtokunkra nézve , hol a telepítések nagy mennyiségben folynak, mely munkálat már annálfogva is áldásos, mert ,a körüllevő községek: Alsó-Alpár, Ó-és Új-Kécske, s az egész tiszántúli Tiszazug népe, Tisza-Ugh, Sas, Inoka, Kürt stb. lakosai a telepítések körül kenyérkeresetre lelitek. A tiszántúli és inneni vidék szegény , de szorgalmas népének érdekei, s a telepítések ezeknélfogva csak emelik ama jelentőséget , melylyel gyümölcstermelésünk eddig is birt, s mindezek megérdemlik, hogy a törvényes intézkedések gyümölcstermelésünk előmozdítására szolgáljanak. És ezzel szemben mégis azt tapasztaljuk, hogy mind e nagy szorgalmat és nagy eredményt, s kiválóan fontos érdekeket a vadászat gyakorlásáról szóló törvény nemcsak figyelembe nem veszi, hanem azokat egyenesen veszélyezteti. Ami a mezőgazdaságra nézve káros, ami a szántóföldet, legelőt vagy kaszáló rétet pusztítja, mind az fel van véve a törvény 13. §-ában a kártékony állatok közé, s ezeket saját területén a birtokos bármikor elpusztíthatja még az esetben is, ha a vadászat joga bérbe van adva. Csak ama roppant értékű gyümölcsös kertekkel és szőlőkkel nem gondol a törvény, melyek egyedül vannak hivatva a philloxera vész által oly súlyosan meglátogatott hazánkat szenvedett veszteségeiért kárpótolni. E roppant értékű területek drága gyümölcsfáit minden gond nélkül szolgáltatja ki a mezei nyulak károsításainak . A míg a legutolsó ürge is a kártékony állatok között szerepel, addig a mezei nyúl , e roppant kártékony állat a törvény által óvott vadállomány között marad akkor, midőn a dúvadak között is az első helyet érdemelné meg, melyet — legalább e vidéken — tűzzel és vassal pusztítani kellene. E kártékony állat egy kivételesen havasabb télen képes a gyümölcsfákban oly károkat okozni, melyeket évek hosszú során lehet csak helyre pótolni. Egy kivételesen szigorúbb télen — mint az elmúlt téli időszak is volt — a kérdéses állatt képes minden óvintézkedést meghiúsítani, s nemcsak a cserjét és fiatal fákat, hanem a comb és derék vastagságú öregebb fákat is képes semmivé tenni. Állításunk igazolására s szomorú tanulságul ide igtatjuk a következő kimutatást: A gyümölcsfákban az 1890—91-ik év telén a mezei nyulak által okozott károkról felvett kimutatás összesítése: Hat éven aluli fák száma 46,774 szál, a kár bejelentett értéke 40,317 frt 10 kr, hat éven felüli fák száma 10,973 szál, a kár bejelentett értéke: 74,143 frt 70 kr. E kimutatás pedig akkér jött létre, hogy az. év tavaszán a mezei nyulak által a gyümölcsfákban okozott károk nagy mérvét tapasztalván, a kecskemétvidéki gazdasági egyesület és városi tanács kiküldötteiből alakult vegyes bizottság javaslatára felhívást bocsátottunk ki a lakossághoz, hogy az okozott károk mennyiségét nálunk záros határidő alatt jelentse be. Bejelentette kárát a 3180 szőlőbirtokosból 556 birtokos, pedig nem volt szőlőbirtokos, ki nem panaszkodott volna a nyulak pusztításai miatt, s az 556 birtokos kára csak a lefolyt télen 114,460 frt 80 krt tett ki! Ily roppant károsodással szemben tulajdonos és hatóság egyaránt tehetetlenül állanak, s egyedüli oka gyanánt a törvény hiányos és hibás intézkedéseire utalnak. A fennálló vadászati törvény intézkedései különösen a szőlőterületek és gyümölcsöskertek fenntartása és oltalma szempontjából ki nem elégítők, mert: Igaz , hogy a szőlőterületek és gyümölcsösök a törvény rendeleténél fogva nem adatnak bérbe, hanem azokban a vadászati jogot a tulajdonos, vagy az, kinek az jogot vagy engedélyt adott, a törvényben meghatározott korlátok közt szabadon gyakorolhatja , de arra nézve, hogy e jognak a gyümölcsfák fenntartása és oltalma szempontjából csak valamely részben is hasznát vehessük, akadályát képezi a fegyveradóról és a vadászati adóról szóló 1883. évi 23. törvényczikk. Csupán városunk törvényhatóságának területén több ezer családfő van , ki csekély értékű és területű szőlőjébe egész élete szorgalmának eredményét fekteti be, s azon kis birtokból várja magának és családjának életfenntartását. Ha most már a szőlőjét pusztító ártalmas állatok ellen minden kigondolható módon védekezhet, de a legártalmasabb állat, a mezei nyúl ellen, mely gyümölcsfáit, tehát birtokának állományát teszi tönkre, évenként csak egy vagy két forint fegyveradó és évi 12 forint vadászati adó fizetése mellett tehet annyit, hogy oly helyzetbe jöjjön, hogy a kárttevő állatnak valamikép árthasson, úgy elmondhatjuk, mikép ez a mód drágaságánál fogva sem alkalmas a gyümölcsfák fenntartására és oltalmára, de másrészt a kitűzött czél elérésére egyedül és kizárólag nem is felel meg. A drágaság miatt emelt panasz megszüntethető lenne a saját tulajdont képező, további a használt vagy bérelt szőlőterületekre és gyümölcsösre szóló olcsó vadászjegy kiadása által, s már ez is könnyítené a szőlőtulajdonosok védekezését. E védekezési mód azonban egyedül és kizárólag épen nem lenne a czél elérésére alkalmasnak mondható, mert a szőlőtulajdonos hideg téli és éjjeli időben szőlőbirtoka egész területén mindenkor vadászatot nem gyakorolhat, s eként vadászfegyvere és jegye mellett sem lenne módjában a pusztítás ellen teljes mérvű védekezést folytatni. A teljes mérvű védekezést csak ugyanazon módban látjuk elérhetőnek, mely a vadászat gyakorlásáról szóló 1883. évi 20. t.-cz. 13. §-ában van meghatározva, hogy t. i. a mezei nyálat mint kártékony állatot a szőlő és gyümölcsös tulajdonosa vagy haszonvevője a birtokon bármikor és bármi eszközzel elpusztíthassa. Bizonyára lesznek olyanok is, kik e mód ellen zúgolódni fognak, de aki hazánk közgazdasági erőinek kihasználását őszintén kívánja , aki azt akarja, hogy gyümölcsösünk legyen, ne pedig vadállományunk, ki arra törekszik, hogy a nép élhessen, ne pedig a nyulak éljenek, nem fog habozni a mezei nyulak felett — legalább a szőlő és gyümölcsöskerteket illetőleg — a legszigorúbb ítéletet kimondani, azon állatok felett, melyeknek állománya különben sem érdemli azon haszontalanul elvesztegetett pénzt és munkaerőt, melybe vadászainknak kerül. Csak igy, csak ez úton lehet a bajnak elejét venni, csak e módon lehet a mezei nyulak elől gyümölcsfáinkat megóvni, s fenntartani ama nagy arányú gyümölcstermelést, mely egyes vidékeknek életmódját képezi, s hova előbb oly közgazdasági jelentőségre emelkedik, mely az idegen országokat is csodálattal tölti el. Nem állítjuk, hogy ez intézkedésre a mezei nyulak ellen az ország oly vidékeinek is szüksége volna, melyek gyümölcstermeléssel nem foglalkoznak , mert ezt az illető vidékek lakói saját viszonyaik szempontjából maguk képesek leginkább megítélni, de megállunk azon véleményünk nyilvánítása mellett, hogy sem a vadászati törvény szempontjából, sem semmiféle országos érdek miatt nem lehet kifogás az ellen, hogy egyes gyümölcstermelő vidékekre nézve a mezei nyúl az 1883. évi 20. t.-cz. 13. §-ában szabályozott módon kártékony állatnak nyilváníttassék. Oly értelmű rendelkezésre volna tehát szükség, hogy az esetben, ha valamely törvényhatóság saját területére , vagy annak bizonyos részére nézve szükségét látja annak , hogy az ottani szőlőkben vagy gyümölcsösökben levő gyümölcsfák megóvása végett a mezei nyulat az 1883. évi 20. t.-cz. 13. §-ában körülírt módon kártékony állatnak nyilvánítsa, ez esetben ez iránt a törvényhatóság szabályrendeletet alkothasson. Mindezek alapján oly kérelemmel járulunk a mélyen tisztelt képviselőházhoz , hogy méltóztassék: 1) a vadászat gyakorlásáról szóló 1883. évi 20. t.-cz. azon kijelentésének, hogy a vadászati jog a földtulajdonnak elválaszthatvan tartozéka, érvényt szerezni, s az idézett törvény 2-ik §-ában körülirt korlátozást és a vadászati jognak a község által történő kötelező bérbeadását mellőzve, lehetővé tenni, hogy saját földbirtokán , avagy az általa használt vagy bérelt földterületen a vadászatot mindenki szabadon gyakorolhassa , mindazáltal a fegyveradóról és vadászati adóról szóló törvény rendeleteinek betartása mellett; 2) a szőlőkben és gyümölcsösökben a tulajdonos, haszonélvező vagy bérlő által saját területén szabadon gyakorolható vadászat megkönnyítése végett ingyenes, vagy olcsó vadászjegy kiadását elrendelni; 3) megengedni, hogy bármely törvényhatóság saját területére, vagy annak bizonyos részére nézve szabályrendeletileg megállapíthassa, hogy az ottani szőlőkben és gyümölcsösökben található mezei nyúl kártékony állatnak tekintessék , s ekként joga legyen azt saját szőlőjében vagy gyümölcsösében a birtokosnak az 1883. évi 20. t.-cz. 13. § a értelmében bármikor és bármely eszközzel elpusztítani. Kik egyébiránt mély tisztelettel vagyunk. Kecskeméten, a város törvényhatósági bizottságának 1891. évi október 27-ik napján tartott rendkívüli közgyűléséből. A mélyen tisztelt képviselőháznak alázatos szolgái: Kecskemét th. város közönsége, s ennek nevében: Ifj. Bagi László, Lestár Péter, főjegyző, kir. tan., polgármester, tart s aztán megy neki az óczeánnak. Este 10 óra s 2 órai időzés után hajónk újból megindul. A vihar elcsöndesedést, nyugodtan haladunk s én egészen megkönnyebülve érzem magamat. Hajh de reggel felé, megint hallom a szél zúgását s hajónk hánykódik ismét veszettül. Az atlanti óczeán üdvözöl bennünket. A tengeri betegség engem megint megragad s úgy tönkre tett, hogy 2 napig mozdulni sem tudok, csak vergődöm étel, ital nélkül. Szept. 27—28-án semmit sem tudtam a külvilágról. Mindössze egy kis czitromos savanyúviz s pár pohár pezsgő tartotta bennem az életet. Kabintársam , egy edzett, vén amerikai, ápolt gonddal, részvéttel, referált néha a vihar állapotáról s engem vigasztalni iparkodott. Hálával, szeretettel emlékeztem meg róla. Az idő azonban sehogysem tetszett az én amerikaimnak. Mikor a vihar már harmadnapja tartott, türelmetlenül mondogatta ,storm and storm* (vihar és vihar), mi lesz belőlünk? Pedig a java még hátra volt. Szept. 29-én este még kínosan gyötrődve feküdtem kabinomban , de éreztem, hogy a vihar még erősbbödött s a hajó majd kidobott ágyamból. Kabintársam sokáig nem jött lefeküdni, a hajón semmi zajt nem hallottam s a kétségbeejtő bizonytalanságban messze, hazaszálltam gondolatomban s irigyeltem az utolsó bugaczi kondás helyzetét, aki legalább szárazföldön, biztos talajon fekszik. Nagysokára jött az én amerikai barátom, aggodalmas, komoly képpel. .Mindenki a fedélzeten van — mondá. Az aggodalom általános.“ Közönyösen fogadtam a hírt, érdektelenül, készen mindenre. „Hát, önt ez föl sem izgatja! — rivallt rám az amerikai. Én bejártam a világot, de ily tartós, erős vihart még sohasem éltem át.*Mit tehetek róla! — felelem neki. Úgysem segíthetek, aztán hisz mozdulni sem tudok. Nekem mindegy akármi jön.* Ilyen a tengeri betegség. Reggelre a vihar kissé elcsöndesedett s én is már némileg szokva az állapothoz fölmásztam a fedélzetre. Amit láttam, csupa sáppadt, betegségtől megviselt arczok, támolygó alakok. Mindenki a múlt éjjeli viharról beszélt s itt hallottam, hogy a helyzet valóban komoly volt s az összes mentőeszközök készenlétben voltak. Október 1. Borult, szeles idő, de nem viharos. A publikum láthatólag erősödik, közöttük magam is. Október 2. Hohó semmi baj. Úgy érzem, be vagyok asszekurálva a tengeri betegség ellen. Akár tánczolni, versenyt futni tudnék az imbolygó hajó fedélzetén. Most jönne csak megint egy kis fris vihar! Meg is jött. Épen lunch-nál voltunk 12 órakor az ebédlőben s kezdjük érezni, hogy a hajó erősen mozog. Poharak, üvegek feldőlnek, nevet rajta mindenki. Megyek a fedélzetre, a látvány nagyszerű. A vihar perczrőlperezre nő, a szél zúg, tombol. A hullámok legalább 10—12 méter magasak s hajónk ugrál, mint egy kis dijóhéj. Néha az orrával fölkapaszkodik a magasba aztán lebukik s a hátsó része emelkedik föl anynyira, hogy a csavar is részben kiemelkedik a vízből s akkor borzasztó gyorsasággal nagy dördüléssel mozog s megrázza a hajó minden porczikáját. Most már azonban egész nyugodtan, félelem nélkül szemléljük a természetnek nagyszerű játékát s én egy fiatal amerikaival késő estig a fedélzeten gyönyörködtem benne, a mikor a vihar kissé el is csöndesedett. Okt. 3. és 4-én. A new-foundland-i bank fölött vagyunk. A tenger elég csöndes s most a vihart egyáltalában nem is óhajtjuk, mert itt a tenger sok helyen zátonyos, melyeken sok hajó ment már tönkre. Épen a tenger csekély mélysége miatt itt sok a hal s a halászat itt nagyban űzetik. Mi itt láttunk számos nagy halat, sőt én egy fókát is láttam, mások pedig egyszer egész csoport ezethalat láttak a hajó közelében. Több halászbárkával is találkoztunk. Október 4-én, mint vasárnapi napon isteni tisztelet volt a hajón és pedig német katholikus és angol istentisztelet. Különösen az angol közönségen meglátszott a vasárnap. Csendesen volt mindenki s az angol hölgyek naphosszat imádkoztak. Az angol isteni tiszteleten pedig előkelő lady-k és miss-ek karba összeállva órahosszat szent énekeket zengedeztek s valóban csinosan, csak ne forgatták volna oly roppant ájtatossággal a szemeiket, mi tetszetős lehet ugyan Isten előtt, de nekem bizony amúgy jobban tetszettek. Ugyanezen a napon nagy feltűnést keltett a hajón, hogy egy 19 éves német leány skarlátban meghalt. Rákövetkező éjjel mindjárt el is temették, szépen a tengerbe. A nap nagy részét én a magyar kivándorlók közt töltöttem, mert olyanok is voltak a hajón valami 40-en és pedig csupa tősgyökeres magyarok Ung, Abaúj, és Zemplén megyékből. Nem tudnak megélni széles Magyarországon és hiába, már oly sokan vagyunk magyarok, hogy jut fölösleg Amerikába is. (?) Mit is csinál a szructmadár, mikor veszélyben van? nekem úgy tetszik, odahaza nálunk épen úgy cselekesznek a kivándorlás megakadályozása körül. Október 5. Már tegnap este óta a Golf áramban vagyunk. Az eddigi hűvös északi szelek után a tikkasztó meleg déli szél ezt nagyon érezhetőleg juttatta tudomásunkra. Reggel gyönyörű napfényes ég tárult fel, minőt még nem láttunk. Mindenki a szabad levegőt élvezte. Hanem déltájban a déli ég ködös sárga színe nekem gyanúsnak tűnt föl s a matrózok is nyugtalanul kezdtek ide-oda futkosni. ,Mi baj van?" kérdem az egyiket. »Egy óra múlva nagy viharunk lesz, uram! Mindent rendbehozunk." Nem is telt bele az egy óra , mint egy lökésre benne voltunk az orkánban. Hat! a múltkor azt hittem, már nagyobb sem lehet. Ez az igazi. A tropikus, déli szél meg akarta mutatni, mit tud. Hajónkat a vihar oldalában támadta meg, kénytelenek voltunk szembefordulni vele, hogy fel ne fordítson bennünket. A tenger füstölni látszott, a vihar úgy porrá tépte a habokat. Négyen voltunk csak a magas fedélzeten , köztünk egy bátor amerikai mylady a férjével. Két kézzel átöleltük a hajó karfáját, hogy a rettenetes szélroham a tengerbe ne dobjon bennünket. Megfagyott a szó ajkunkon s még a szaporabeszédű mylady is hallgatott. Egyszer aztán magasra emelkedik hajónk meg lebukik a mélybe’s észre sem veszszük, az óriási hullám átzúdul hajónkon s derékig benne vagyunk a langyos vízben. Körülnézek, megvagyunk ez uramfia! mylady fölkaczag, hogy ,no! most megfürödtünk mindannyian.“ Kénytelenek voltunk valamennyien nevetni. S ez a vihar pereznyi szünet nélkül éjfélutánig dühöngött, úgy hogy ezen az éjjel megint nem aludt senki a hajón. S kapitányunk , mikor vele megérkezésünk után New Yorkban találkoztam, csak akkor vallotta be, hogy ezen éjjel hajónk egy cyclonba is belefutott, melyből csak nagy bajjal tudott kivergődni, szerencsére csak a szélébe, mert ha a cyclon közepébe jutunk, menthetetlenül odaveszünk. Kegyes olvasóm talán már meg is sokallotta, hogy mindig csak ez időről beszélek , de egyúttal azt is elgondolhatja, hogy olyan időben , mint ez milyenben az én óczeáni átkelésem megesett, a hajó egész élete csak az időjárás körül forgott s az úti közönség társas életéről vajmi kevés volna írni valóm. Nekem is alig volt más eszemben, mint nagyrabecsült kecskeméti direktorom tanácsa és figyelmeztetése : szeptember végén ne szálljak a tengerre , bajom KECSKEMÉTI LAPOK 45. sz.