Kecskeméti Lapok, 1891. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1891-11-08 / 45. szám

a utalva, melyből a lakosságnak mindennapi kenyerét valóban véres verejtékével kell megkeresnie, s hogy mégis a homoktenger közepén virágzó föld és szőlőművelést, ál­lattenyésztést , s ezeknek révén ipart és kereskedést, kultúrát és napról napra fejlődő közintézményeket mutathatunk fel, csodával határos, és e csodát lakosságunk Istenen kivül egyedül saját szorgalmának köszönheti. E csodás szorgalom eredménye, hogy gyümölcstermelésünk hite az ország hatá­rain messze túlhatott, s egy-egy jótermésű évben külön vonatokon, naponként 80—90 vagyonban szállítják el a gyümölcsöt vasúti állomásunkról. E nagy eredmény azonban igen nagy fáradtsággal is jár. Aki nem ismeri a gyü­mölcstermelési viszonyokat, nem bír foga­lommal arról, micsoda munkaerőt kíván egy ily 80—90 vagyont betöltő napi gyü­mölcs-szállítmány beállítása. Mellőzve a birtokszerzés nehézségeit, a csemete és fanevelés s nemesítés fáradal­mait , csupán a megérett gyümölcs egész napi leszedése, éjjeli hazaszállítása, s még ugyanazon éjen történő elárusítása, mind oly fáradalmak , melyeket napról-napra csak a legszorgalmasabb munkásság és odaadó kitartás bírnak el. Pedig az előbb jelzett forgalomnak nem sejtett arányú emelkedése már­is küszöbön áll. Szőlőterületünk eddig már 4305 hold 1546 felet tett ki, s ennek szaporodását kétségtelen bizonyosságává teszi azon kö­rülmény , hogy immunis homoktalajú nagy határunkban a szőlőtelepítések úgy helybe­liek, mint vidékiek által lázas tevékenység­gel indíttattak meg s oly nagy arányokban folytattatnak, hogy e tevékenység ezen­­egész vidéknek képét megváltoztatja, melyre egész hazánk vigaszszal gondolhat azon súlyos csapással szemben, mely a legérté­kesebb szőlővidékeket érte a phylloxera vész következtében. Mi, a városi közönség már eddig száz és száz holdat adtunk el kisebb részletekben a népesség használatára, s ezek mellett az állami és városi szőlőtelepeken túl már nagy vállalkozók is jelentkeznek. Különösen nagy jelentősége van ennek a fenti czélokra kitűnően alkalmas Tisza melletti felső-alpári sziklai birtokunkra nézve , hol a telepítések nagy mennyiségben folynak, mely munkálat már annálfogva is áldásos, mert ,a körüllevő községek: Alsó-Alpár, Ó-és Új-Kécske, s az egész ti­szántúli Tiszazug népe, Tisza-Ugh, Sas, Inoka, Kürt stb. lakosai a telepítések kö­rül kenyérkeresetre lelitek. A tiszántúli és inneni vidék szegény , de szorgalmas népének érdekei, s a telepí­tések ezeknélfogva csak emelik ama jelen­tőséget , melylyel gyümölcstermelésünk ed­dig is birt, s mindezek megérdemlik, hogy a törvényes intézkedések gyümölcstermelé­sünk előmozdítására szolgáljanak. És ezzel szemben mégis azt tapasztal­juk, hogy mind e nagy szorgalmat és nagy eredményt, s kiválóan fontos érdekeket a vadászat gyakorlásáról szóló törvény nem­csak figyelembe nem veszi, hanem azokat egyenesen veszélyezteti. A­mi a mezőgazdaságra nézve káros, ami a szántó­földet, legelőt vagy kaszáló rétet pusztítja, mind az fel van véve a törvény 13. §-ában a kártékony állatok közé, s ezeket saját területén a birtokos bármikor elpusztíthatja még az esetben is, ha a vadászat joga bérbe van adva. Csak ama roppant értékű gyümölcsös kertekkel és szőlőkkel nem gondol a tör­vény, melyek egyedül vannak hivatva a philloxera vész által oly súlyosan megláto­gatott hazánkat szenvedett veszteségeiért kárpótolni. E roppant értékű területek drága gyü­mölcsfáit minden gond nélkül szolgáltatja ki a mezei nyulak károsításainak . A míg a legutolsó ürge is a kártékony állatok kö­zött szerepel, addig a mezei nyúl , e rop­pant kártékony állat a törvény által óvott vadállomány között marad akkor, midőn a dúvadak között is az első helyet érdemelné meg, melyet — legalább e vidéken — tűz­zel és vassal pusztítani kellene. E kártékony állat egy kivételesen ha­vasabb télen képes a gyümölcsfákban oly károkat okozni, melyeket évek hosszú so­rán lehet csak helyre pótolni. Egy kivételesen szigorúbb télen — mint az elmúlt téli időszak is volt — a kérdéses állatt képes minden óvintézkedést meghiúsítani, s nemcsak a cserjét és fiatal fákat, hanem a c­omb és derék vastagságú öregebb fákat is képes semmivé tenni. Állításunk igazolására s szomorú ta­nulságul ide igtatjuk a következő kimuta­tást: A gyümölcsfákban az 1890—91-ik év telén a mezei nyulak által okozott károkról felvett kimutatás összesítése: Hat éven aluli fák száma 46,774 szál, a kár bejelen­tett értéke 40,317 frt 10 kr, hat éven fe­lüli fák száma 10,973 szál, a kár bejelen­tett értéke: 74,143 frt 70 kr. E kimutatás pedig akkér jött létre, hogy a­z. év tavaszán a mezei nyulak ál­tal a gyümölcsfákban okozott károk nagy mérvét tapasztalván, a kecskemétvidéki gazdasági egyesület és városi tanács kikül­dötteiből alakult vegyes bizottság javasla­tára felhívást bocsátottunk ki a lakosság­hoz, hogy az okozott károk mennyiségét nálunk záros határidő alatt jelentse be. Bejelentette kárát a 3180 szőlőbirto­kosból 556 birtokos, pedig nem volt szőlő­­birtokos, ki nem panaszkodott volna a nyulak pusztításai miatt, s az 556 birtokos kára csak a lefolyt télen 114,460 frt 80 krt tett ki! Ily roppant károsodással szemben tulaj­donos és hatóság egyaránt tehetetlenül állanak, s egyedüli oka gyanánt a törvény hiányos és hibás intézkedéseire utalnak. A fennálló vadászati törvény intézke­dései különösen a szőlőterületek és gyümöl­­csöskertek fenntartása és oltalma szempont­jából ki nem elégítők, mert: Igaz , hogy a szőlőterületek és gyümöl­csösök a törvény rendeleténél fogva nem adatnak bérbe, hanem azokban a vadászati jogot a tulajdonos, vagy az, kinek az jogot vagy engedélyt adott, a törvényben meghatározott korlátok közt szabadon gya­korolhatja , de arra nézve, hogy e jognak a gyümölcsfák fenntartása és oltalma szem­pontjából csak valamely részben is hasznát vehessük, akadályát képezi a fegyveradóról és a vadászati adóról szóló 1883. évi 23. törvényczikk. Csupán városunk törvényhatóságának területén több ezer családfő van , ki csekély értékű és területű szőlőjébe egész élete szorgalmának eredményét fekteti be, s azon kis birtokból várja magának és családjának életfenntartását. Ha most már a szőlőjét pusztító ártal­mas állatok ellen minden kigondolható módon védekezhet, de a legártalmasabb állat, a mezei nyúl ellen, mely gyümölcs­fáit, tehát birtokának állományát teszi tönkre, évenként csak egy vagy két forint fegyveradó és évi 12 forint vadászati adó fizetése mellett tehet annyit, hogy oly helyzetbe jöjjön, hogy a kárttevő állatnak valamikép árthasson, úgy elmondhatjuk, mikép ez a mód drágaságánál fogva sem alkalmas a gyümölcsfák fenntartására és oltalmára, de másrészt a kitűzött czél elérésére egyedül és kizárólag nem is felel meg. A drágaság miatt emelt panasz meg­szüntethető lenne a saját tulajdont képező, további a használt vagy bérelt szőlőterüle­tekre és gyümölcsösre szóló olcsó vadászjegy kiadása által, s már ez is könnyítené a szőlőtulajdonosok védekezését. E védekezési mód azonban egyedül és kizárólag épen nem lenne a czél elérésére alkalmasnak mondható, mert a szőlőtulaj­donos hideg téli és éjjeli időben szőlőbirtoka egész területén mindenkor vadászatot nem gyakorolhat, s eként vadászfegyvere és jegye mellett sem lenne módjában a pusz­títás ellen teljes mérvű védekezést folytatni. A teljes mérvű védekezést csak ugyan­azon módban látjuk elérhetőnek, mely a vadászat gyakorlásáról szóló 1883. évi 20. t.-cz. 13. §-ában van meghatározva, hogy t. i. a mezei nyálat mint kártékony állatot a szőlő és gyümölcsös tulajdonosa vagy haszonvevője a birtokon bármikor és bármi eszközzel elpusztíthassa. Bizonyára lesznek olyanok is, kik e mód ellen zúgolódni fognak, de aki hazánk közgazdasági erőinek kihasználását őszintén kívánja , aki azt akarja, hogy gyümölcsösünk legyen, ne pedig vadállományunk, ki arra törekszik, hogy a nép élhessen, ne pedig a nyulak éljenek, nem fog habozni a­ mezei nyulak felett — legalább a szőlő és gyümöl­csöskerteket illetőleg — a legszigorúbb íté­letet kimondani, azon állatok felett, melyek­nek állománya különben sem érdemli azon haszontalanul elvesztegetett pénzt és munka­erőt, melybe vadászainknak kerül. Csak igy, csak ez úton lehet a bajnak elejét venni, csak e módon lehet a mezei nyulak elől gyümölcsfáinkat megóvni, s fenntartani ama nagy arányú gyümölcster­melést, mely egyes vidékeknek életmódját képezi, s hova előbb oly közgazdasági jelen­tőségre emelkedik, mely az idegen orszá­gokat is csodálattal tölti el. Nem állítjuk, hogy ez intézkedésre a mezei nyulak ellen az ország oly vidékeinek is szüksége volna, melyek gyümölcsterme­léssel nem foglalkoznak , mert ezt az illető vidékek lakói saját viszonyaik szempontjából maguk képesek leginkább megítélni, de megállunk azon véleményünk nyilvánítása mellett, hogy sem a vadászati törvény szempontjából, sem semmiféle országos érdek miatt nem lehet kifogás az ellen, hogy egyes gyümölcstermelő vidékekre nézve a mezei nyúl az 1883. évi 20. t.-cz. 13. §-ában szabályozott módon kártékony állatnak nyilváníttassék. Oly értelmű rendelkezésre volna tehát szükség, hogy az esetben, ha valamely törvényhatóság saját területére , vagy annak bizonyos részére nézve szükségét látja annak , hogy az ottani szőlőkben vagy gyümölcsö­sökben levő gyümölcsfák megóvása végett a mezei nyulat az 1883. évi 20. t.-cz. 13. §-ában körülírt módon kártékony állatnak nyilvánítsa, ez esetben ez iránt a törvény­­hatóság szabályrendeletet alkothasson. Mindezek alapján oly kérelemmel járu­lunk a mélyen tisztelt képviselőházhoz , hogy méltóztassék: 1) a vadászat gyakorlásáról szóló 1883. évi 20. t.-cz. azon kijelentésének, hogy a vadászati jog a földtulajdonnak elválaszt­hatvan tartozéka, érvényt szerezni, s az idézett törvény 2-ik §-ában körülirt korlá­tozást és a vadászati jognak a község által történő kötelező bérbeadását mellőzve, lehe­tővé tenni, hogy saját földbirtokán , avagy az általa használt vagy bérelt földterületen a vadászatot mindenki szabadon gyakorol­hassa , mindazáltal a fegyveradóról és vadá­szati adóról szóló törvény rendeleteinek betartása mellett; 2) a szőlőkben és gyümölcsösökben a tulajdonos, haszonélvező vagy bérlő által saját területén szabadon gyakorolható vadá­szat megkönnyítése végett ingyenes, vagy olcsó vadászjegy kiadását elrendelni; 3) megengedni, hogy bármely törvény­­hatóság saját területére, vagy annak bizo­nyos részére nézve szabályrendeletileg meg­állapíthassa, hogy az ottani szőlőkben és gyümölcsösökben található mezei nyúl kár­tékony állatnak tekintessék , s ekként joga legyen azt saját szőlőjében vagy gyümöl­csösében a birtokosnak az 1883. évi 20. t.-cz. 13. § a értelmében bármikor és bármely eszközzel elpusztítani. Kik egyébiránt mély tisztelettel va­gyunk. Kecskeméten, a város törvényhatósági bizottságának 1891. évi október 27-ik napján tartott rendkívüli közgyűléséből. A mélyen tisztelt képviselőháznak alázatos szolgái: Kecskemét th. város közönsége, s ennek nevében: Ifj. Bagi László, Lestár Péter, főjegyző, kir. tan., polgármester, tart s aztán megy neki az óczeánnak. Este 10 óra s 2 órai időzés után hajónk újból megindul. A vihar el­csöndesedést, nyugodtan haladunk s én egészen meg­­könnyebülve érzem magamat. Hajh de reg­gel felé, megint hallom a szél zúgását s hajónk hánykódik ismét veszettül. Az at­lanti óczeán üdvözöl bennünket. A tengeri betegség engem megint megragad s úgy tönkre tett, hogy 2 napig mozdulni sem tudok, csak vergődöm étel, ital nélkül. Szept. 27—28-án semmit sem tudtam a kül­világról. Mindössze egy kis czitromos sa­­vanyúviz s pár pohár pezsgő tartotta ben­nem az életet. Kabintársam , egy edzett, vén amerikai, ápolt gonddal, részvéttel, referált néha a vihar állapotáról s engem vigasztalni iparkodott. Hálával, szeretet­tel emlékeztem meg róla. Az idő azonban sehogysem tetszett az én amerikaimnak. Mikor a vihar már harmadnapja tartott, türelmetlenül mondogatta ,storm and storm* (vihar és vihar), mi lesz belőlünk? Pedig a java még hátra volt. Szept. 29-én este még kínosan gyötrődve feküdtem kabinom­ban , de éreztem, hogy a vihar még erősb­­bödött s a hajó majd kidobott ágyamból. Kabintársam sokáig nem jött lefeküdni, a hajón semmi zajt nem hallottam s a két­ségbeejtő bizonytalanságban messze, haza­szálltam gondolatomban s irigyeltem az utolsó bugaczi kondás helyzetét, aki leg­alább száraz­földön, biztos talajon fekszik. Nagysokára jött az én amerikai barátom, aggodalmas, komoly képpel. .Mindenki a fedélzeten van — mondá. Az aggodalom általános.“ Közönyösen fogadtam a hírt, érdektelenül, készen mindenre. „Hát, önt ez föl sem izgatja! — rivallt rám az ame­rikai. Én be­jártam a világot, de ily tar­tós, erős vihart még sohasem éltem át.*­­Mit tehetek róla! — felelem neki. Úgysem segíthetek, aztán hisz mozdulni sem tudok. Nekem mindegy akármi jön.* Ilyen a ten­geri betegség. Reggelre a vihar kissé el­­csöndesedett s én is már némileg szokva az állapothoz fölmásztam a fedélzetre. A­mit láttam, csupa sáppadt, betegségtől megviselt arczok, támolygó alakok. Min­denki a múlt éjjeli viharról beszélt s itt hallottam, hogy a helyzet valóban komoly volt s az összes mentőeszközök készenlétben voltak. Október 1. Borult, szeles idő, de nem viharos. A publikum láthatólag erősödik, közöttük magam is. Október 2. Hohó semmi baj. Úgy érzem, be vagyok asszekurálva a tengeri betegség ellen. Akár tánczolni, versenyt futni tud­nék az imbolygó hajó fedélzetén. Most jönne csak megint egy kis fris vihar! Meg is jött. Épen lunch-nál voltunk 12 órakor az ebédlőben s kezdjük érezni, hogy a hajó erősen mozog. Poharak, üvegek feldőlnek, nevet rajta mindenki. Megyek a fedélzetre, a látvány nagyszerű. A vihar perczről­­perezre nő, a szél zúg, tombol. A hullá­mok legalább 10—12 méter magasak s ha­jónk ugrál, mint egy kis dijóhéj. Néha az orrával fölkapaszkodik a magasba aztán lebukik s a hátsó része emelkedik föl any­­nyira, hogy a csavar is részben kiemelke­dik a vízből s akkor borzasztó gyorsaság­gal nagy dördüléssel mozog s megrázza a hajó minden porczikáját. Most már azonban egész nyugodtan, félelem nélkül szemléljük a természetnek nagyszerű játékát s én egy fiatal amerikaival késő estig a fedélzeten gyönyörködtem benne, a mikor a vihar kissé el is csöndesedett. Okt. 3. és 4-én. A new-foundland-i bank fölött vagyunk. A tenger elég csöndes s most a vihart egyáltalában nem is óhajt­juk, mert itt a tenger sok helyen zátonyos, melyeken sok hajó ment már tönkre. Épen a tenger csekély mélysége miatt itt sok a hal s a halászat itt nagyban űzetik. Mi it­t láttunk számos nagy halat, sőt én egy fókát is láttam, mások pedig egyszer egész csoport ezethalat láttak a hajó köze­lében. Több halászbárkával is találkoztunk. Október 4-én, mint vasárnapi napon isteni tisztelet volt a hajón és pedig német katholikus és angol istentisztelet. Különösen az angol közönségen meglátszott a vasár­nap. Csendesen volt mindenki s az angol hölgyek naphosszat imádkoztak. Az angol isteni tiszteleten pedig előkelő lady-k és miss-ek karba összeállva órahosszat szent énekeket zengedeztek s valóban csinosan, csak ne forgatták volna oly roppant ájta­­t­ossággal a szemeiket, mi tetszetős lehet ugyan Isten előtt, de nekem bizony amúgy jobban tetszettek. Ugyanezen a napon nagy feltűnést keltett a hajón, hogy egy 19 éves német leány skarlátban meghalt. Rá­következő éjjel mindjárt el is temették, szépen a tengerbe. A nap nagy részét én a magyar kivándorlók közt töltöttem, mert olyanok is voltak a hajón valami 40-en és pedig csupa tősgyökeres magyarok Ung, Abaúj, és Zemplén megyékből. Nem tudnak megélni széles Magyarországon és hiába, már oly sokan vagyunk magyarok, hogy jut fölösleg Amerikába is. (?) Mit is csinál a szructmadár, mikor veszélyben van? nekem úgy tetszik, odahaza nálunk épen úgy cselekesznek a kivándorlás megakadá­lyozása körül. Október 5. Már tegnap este óta a Golf áramban vagyunk. Az eddigi hűvös északi szelek után a tikkasztó meleg déli szél ezt nagyon érezhetőleg juttatta tudomásunkra. Reggel gyönyörű napfényes ég tárult fel, minőt még nem láttunk. Mindenki a sza­bad levegőt élvezte. Hanem déltájban a déli ég ködös sárga színe nekem gyanús­nak tűnt föl s a matrózok is nyugtalanul kezdtek ide-oda futkosni. ,Mi baj van?" kérdem az egyiket. »Egy óra múlva nagy viharunk lesz, uram! Mindent rendbeho­zunk." Nem is telt bele az egy óra , mint egy lökésre benne voltunk az orkánban. Hat! a múltkor azt hittem, már nagyobb sem lehet. Ez az igazi. A tropikus, déli szél meg akarta mutatni, mit tud. Hajón­kat a vihar oldalában támadta meg, kény­telenek voltunk szembefordulni vele, hogy fel ne fordítson bennünket. A tenger füs­tölni látszott, a vihar úgy porrá tépte a habokat. Négyen voltunk csak a magas fe­délzeten , köztünk egy bátor amerikai my­­lady a férjével. Két kézzel átöleltük a hajó karfáját, hogy a rettenetes szélroham a tengerbe ne dobjon bennünket. Megfa­gyott a szó ajkunkon s még a szaporabe­szédű mylady is hallgatott. Egyszer az­tán magasra emelkedik hajónk meg lebu­kik a mélybe’s észre sem veszszük, az óri­ási hullám átzúdul hajónkon s derékig benne vagyunk a langyos vízben. Körülnézek, megvagyunk ez uramfia! mylady fölkaczag, hogy ,no! most megfürödtü­nk mindannyian.“ Kénytelenek voltunk valamennyien nevetni. S ez a vihar pereznyi szünet nélkül éj­fél­­­utánig dühöngött, úgy hogy ezen az éjjel megint nem aludt senki a hajón. S kapitá­nyunk , mikor vele megérkezésünk után New­ Yorkban találkoztam, csak akkor val­lotta be, hogy ezen éjjel hajónk egy cyc­­lonba is belefutott, melyből csak nagy baj­jal tudott kivergődni, szerencsére csak a szélébe, mert ha a cyclon közepébe jutunk, menthetetlenül odaveszünk. Kegyes olvasóm talán már meg is so­­kallotta, hogy mindig csak ez időről be­szélek , de egyúttal azt is elgondolhatja, hogy olyan időben , mint ez milyenben az én óczeáni átkelésem megesett, a hajó egész élete csak az időjárás körül forgott s az úti közönség társas életéről vajmi kevés volna írni valóm. Nekem is alig volt más eszemben, mint nagyrabecsült kecskeméti direktorom tanácsa és figyelmeztetése : szep­tember végén ne szálljak a tengerre , bajom KECSKEMÉTI LAPOK 45. sz.

Next