Kecskeméti Lapok, 1892 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1892-10-09 / 41. szám

XXV. ÉVFOLYAM. KECSKEMÉTI LAPOK ELŐFIZETÉSI díj : Egész évre ő írt— kr. Negyedévre 1 Írt 50kr r­álévre . . 2 , 50 „ Egy i«ím ár» 12 kr POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP MEGJELEN MINDEN VASARNAP Előfizetni lehet ч ár folytán minden hónap elején HIRDETÉSI DÍJ : 4 ЬчяяЬон petit sor b kr., többszöri vagy terje­d­elmes hirdetéseknél árleengedés adatik. SZERKESZTŐ ÉS KIADÓ-HIVATAL, V. TIZED, II.-TEMETŐ-UTCA, 93. SZ. Bálytgdij minden beigtatásért 30 kr. Az 1893. évi állami költségvetés. Dr. Wekerle pénzügyminiszter által beterjesztett költségvetés előirányzati mérlege a következő alakulást mutatja: Rendes kiadások összege 378.005,231 frt Rendes bevételek összege 402.278,985 „ Vagyis, a többlet 24.273,754 „ Azonban, ha a rendes bevételek és kiadásokhoz az átmeneti kiadásokat s beruházásokat is hozzá adjuk, akkor az összes kiadás 485.265,596 frt az összes bevétel 485.279,643 , vagyis a fölösleg 14,047 „ A negyedik alkapitány, Kecskemét város főkapitánya, a­mint halljuk, javaslatot terjesztett a törvényhatósági bizottság elé, egy negyedik alkapitányi állás felállítása érdekében. Örömmel üdvözöljük ez előterjesztést, mert látjuk, hogy szavunk nem volt kiáltó szó a pusztában , s az oly régen és annyiszor sürgetett reform végre valósulás küszöbén áll és betel­jesedik. Örömmel üdvözöljük azért is, mert szomorú eredményeit tapasztaltuk a legutóbbi időkben is a munkaerők hiányának, a rendőrségi tisztviselők túlterheltetésének, értjük t. i. a leg­újabban előfordult, számszerint­i betöréses rablást, melyeknek tettesei még máig sincsenek kinyomozva a fentebb előadott okok folytán. Nem akarjuk újólag felhozni mindazokat az okokat, melyek a negyedik alkapitányi állás felállításának szükségességét bizo­­nyítják , nem akarjuk részletezni újólag a rendőrség beosztását, melyet az új alkapitányi állás felállításával, elérni fog, csak egyszerűen utalunk rájuk, s felhívjuk a törvényhatósági bizottság figyelmét, hogy a főkapitány előter­jesztését, mint elkerülhetetlenül szük­ségest és előnyöst fogadja el, annyival is inkább, mert oly jól van megoldva a kérdés, hogy a városnak úgyszólván alig kerül valami áldozatába. Megüresedett ugyanis elhalálozás folytán egy gyalogbiztosi állás, melynek betöltése helyett az új alkapitányi állás rendszeresítése ajánltatik. Ha legelőször is az anyagi oldalát vesszük a dolog­nak , azt látjuk, hogy a gyalogbiztosi 600 frt fizetés, 150 frt ruházati átalány, s 200 frt rendőroktatási díj, összesen 950 frt, melyhez csak 250 frt szükséges, hogy az új alkapitány fizetése kikerüljön. E csekély többlethez viszonyítva a haszon, a­mely belőle származik nagyon is nagy, mert az új alkapitány fogja végezni a bűnügyekben az elő­­nyomozást, a­mi, mert nem hozzá nem értő biztosok által történik, okvetlenül üdvös eredményeket fog létrehozni, ugyancsak az ő ügykörébe fog tartozni a vásár- és piacrendészet is, melynek hasznát fejtegetni, úgy közegészségi, mint közrendészeti szempontból fölös­legesnek tartjuk , az ő hatáskörébe fog tartozni az összes korcsmák és vendég­lők feletti felügyelet, melyek ezt eddig a kellő mértékben sajnosan nélkülözték, végre a­mi már említve volt, a rendőr­ség felügyelete és oktatása. Nem akarjuk magunkkal elhitetni, hogy szükséges bővebben ekadatolni ez állás felállításának szükségességét, azt sem akarjuk mondani, hogy a törvényhatósági bizottság a mi felszó­lalásunk nélkül nem tenné meg azt, a­mi a város érdekében okvetlen szük­séges , mi csak azt kívánjuk, hogy minél hamarabb történjék meg, mert ha máshol úgy itt mondható el, peri­culum in mora. .. Óvintézkedés.*) Midőn e sorokat írom, hála istennek , még az ázsiai kolera járványnak csak ve­szett híréről van tudomásunk és arról, hogy Budapest fő és székvárosunkban komolyan fellépett. A veszély­ közelsége kell, hogy óvin­­tézkedések megtételére serkentsen. Mint halljuk, városunk közegészségi bizottsága a napokban össze is ült, de már első intézkedésére nézve elmondhatjuk, hogy halva született. Hogy a hajléktalanok , a családi ápo­lásban nem részesü­lhetőkről a városi közön­ség kolera kórház felállítása által gondos­kodjék — az igen helyes, de ezen kórház­nak mind fekvése, mind berendezésénél fogva olyannak kell lenni, hogy egyrészt ne terjesztője legyen a veszedelmes kórnak, másrészt a betegek felgyógyulása kilátásba helyeztessék az­által, hogy a kórházban a betegek egészséges termekben helyeztes­senek el. Mai napig még nem tűrte az elöljáró­ság, hogy disznó­hizlaló telepek, vágó­híd, kórház, szegényház a város más részén al­kalmaztassák, mint városunk alsó részén. Egyszerű és észszerű indokolása ez in­tézkedésnek ama tapasztalat volt, hogy miután nálunk az észak­nyugati szelek az uralkodók, a bűz és ragály a szelek által ne hajtassanak keresztül a városon. Ez indokolás irányadóul szolgálhatott volna a közegészségi bizottságnak a kolera kórház megállapításánál annyival is inkább , mert a kolera járvány veszedelmesebb a a disznóhizlaló telepek vagy vágó­híd bűzénél. Valósággal kellemetlenül hat tehát a közegészségügyi bizottság köztudomásra ju­tott ama óvintézkedése, hogy kolera kór­házzá a Máriavárosi fördőházat alakitandja át s ez által szakítva az eddig helyesnek bizonyult eljárással, a kolera fészket ép azon ponton állítja fel honnan az uralgó szelek a veszedelmes kórt az egész városon keresztül hajtják. A kolera kórháznak ehelyen célba *) Közöljük e sorokat, mint a közönség köréből származott aggodalom kifejezőit, bár mi azt tartjuk, hogy ez az aggodalom fölösleges Az egészségügyi bi­zottság eleinte ugyan a fürdőházra gondolt, de mindent jól meghányva-vetve végre is — mint lapunk zárta­­ előtt értesülünk — a városi kórház környékén barak­­kórház építését határozta el. A hatóság igen messze­­terjedő óvintézkedéseket tett, melyek alkalmasak a megnyugtatásra. Szerke­zeti felállítása nem óvintézkedés a netaláni kolera fékezésére, hanem alkalmas hely a fenyegető veszedelemnek az egész váro­son át leendő terjesztésére. A rosz nyelvek már­is ez intézkedés ál­tal az orvos és gyógyszerész urakból álló köz­egészségügyi bizottságot rész akaratúlag gyanúsítják, hogy szándékosan lett kije­lölve azon város­rész, honnan a veszedel­mes kór a legbiztosabban terjedhet. Én nem osztozom e­rosz nyelvek gya­núsításaiban , de megfoghatatlan előttem, hogy nem vették az urak figyelembe , mi­kép valahányszor városunkat e csapás súj­totta , rendszerint a mária városból szedte leginkább áldozatait. A múlt tapasztalatai nem engedhetik meg, hogy oly pont állíttassák fel, hol egyébként is a kór leghamarabb felütheti tanyáját. Maga a fördőházi helyiség, ki azt is­merni tudja, hogy igen alkalmas hely arra, hogy az egészséges ember is megbetegedjék. Mostoha gyermeke volt ez mindenkor a ha­tóságnak , se ajtaja , se ablaka , se teteje , a szél minden irányban futkoshat benne s ide akarják a halálos betegeket szállítani , hol felépül­és helyett biztos halál vár reájuk. Hát ahhoz mit szóljak, hogy ez az egyedüli gyógyhatású fürdőnk, s dacára primitiv felszereléseinek még a vidékről is százan meg százan keresték fel a nyár folyamán és üdülve és áldva hagyta el sok beteg e fürdő­helyet s most kolera kórral kíván a közegészségügyi bizottság befer­tőzni és ezzel a jóhirű fürdőnk jövőjét tönkre tenni. Ha van milliónk egyébre akkor ne zsu­­goriskodjunk és saját egészségünk és életünk megmentésére áldozzunk pár nyomorult ez­rest és építsünk az alsó részen a műkert vonalában, de mindenesetre a városon kívül barokkórházat kolerakórháznak , akkor teszünk óvintézkedést és nem leszünk a kolera terjesztői. Kapát Károly: KECSKEMÉTI LAPOK TÁRCÁJA Csókot hagytam......... Csókot hagytam kis babámnak Ajakán, Hogy ne legyen panaszszava Én reám. Ne mondja, hogy fösvény vagyok Szeretni, Szerelmiért édes csókkal Fizetni. Hej kis babám , csak egymásé Lehessünk, Boldogságban nem lesz párunk Minekünk. Tudja Isten teszek-e majd Egyebet, Mint ölelni, mint csókolni Tégedet! Er­ódi Dániel. Egy rózsa Pompejiből. Vacanó Emil beszélye. Fordította: Bertalan Jolán. (Vége.) Carmelo gróf tudósítást kapott hazul­ról, melyben őt haza hivják. Búcsúja uta­zótársaitól egészen rövid volt. Kellemes hír volt az részére, hogy barátjának , a tábor­nok öccsének is Rómába kellett visszautazni foglalkozása miatt. Megérkeztek Rómába. Mielőtt Carmelo tovább menne ki a világba, feledést keresni, óhajtotta, hogy az ő szeretett, józan gon­dolkodású és egyeneslelkű barátja bele­néz­zen abba az örvénybe, melynek mélységé­ben az ő életboldogsága szétrombolva feküdt. Mielőtt én hosszabb időre elmennék — mondá lelkibarátjának — meg kell neked vallanom, hogy én beteg vagyok. De az én betegségem gyógyíthatatlan és az összes gyógy­­árakban nem találni arra orvosságot. Én szeretem Luccari Gina grófnét és ő megvet engem és elutasít reménytelenül. * És ő utazott tovább. Meghatározta saját sorsát. A halál, a megsemmisülés állott erősen akarata előtt. De az öngyilkosság, mely az újság hasábjain szerepelve, nem egyezett meg az oly büszke lélekkel, mint az övé, mely minden durvaságnak ellenáll­t mostanáig. Más középutat keresett hajó­törést szenvedni és sülyedni: „halálban élni!!!“ például. Először is Párisba jött. Ott nyitott szemmel bukott az elpusztult lelkek mocsa­rába , melyek pondre de vízből és absinthból, esbouquet és bűnből összeállított lények voltak , a divatos Zola irodalomban magok­hoz hasonló alakokat találtak. Ezek terjesz­tették a naturalismust legjobban, Carmeló ezek közé vegyült. Késő éjjel a zöld asztal, a zsebtolvajok barlangja, a bál a női és férfi karrikatúrákkal, a kávéház, hol a nevetés alatt is erkölcsi méreg rejlett: ez volt a Lethe, melyen ő úszott. Sokáig da­colt az önelpusztítás minden éktelenségével — akkor beteg lett. A virágzó, erős férfi meggörbedt, halvány árnyképe lett önma­gának , a vad, dacos lélek, mintha megbé­nult volna, így tért vissza szülőföldjére. Luccari gróf már halva volt. Özvegye — miss Buntonnal — majd Monterassóban, majd Rómában lakott. Bauer cousinja volt tanácsadója és ügyeinek veze­tője. Carmelo gróf ismét látta Ginát, meg­törve testben és lélekben köszöntötte őt, ki neki gyengén reszkető kezet nyújtott. Mit tudott neki mondani, mikor ő semmit sem kérdezett? Mit remél­hetett ő tőle, ki maga semmit sem remélt többé? És ezen megváltozott lélek oly kimondhatatla­nul érdekelte őt. Az a szerelem , mely oly sokáig elnyomatott, most jogát követelve lépett föl, magával hozva egy elkerülhe­tetlen adósság érzetét s ezen gondolattal nem tudott megbékülni sehogy. Egy nap Carmelo — mint jó szom­széd — fölkereste Ginát Monterassóban, hogy a szokott udvariasságnak eleget tegyen. Belépett a parkba, hol Ginát is feltalálta. Egymás mellett lépdeltek a fehér kavicsos úton a magas kerítés és a virágzó jázmin bokrok között. Csevegtek mindenről, a philo­­sófiáról is. így történt, hogy Carmelo egy ízben mondá: „Ha az ifjúság szikrája elalszik ben­nünk, és barátságtalan évek jönnek világos­ság és öröm nélkül, ha a múltra mint egy szép álomra nézünk, mely örökre eltűnik: ez az igazi szomorúság érzete. E mellett az a gondolat: Téged nem fűzött terhes köte­lék az ízléstelen tévedésekhez, szabad vagy, szabadon közeledhetsz a végromláshoz vagy meghalhatsz a nélkül, hogy kötelezettséggel bírnál az élet terhét egy lényért elszen­vedni.* „Ön a házasságot rágalmazza !* mondá a grófné izgatottan. „Talán — mondá ő keserűen — rágal­mazom a házasságot, mivel az volt a Che­rub a lángoló karddal, ki nekem a paradi­csomba való belépést megtiltotta. S igy meghajlok én kapuja előtt, mely a nyomo­rult, becstelen ember előtt bezárult. De — rosz szokás — én igen szomorú dolgokat beszélek és ön ettől összerezzen.* Világosság és árnyék esett utjokra a jázmin falon keresztül, és jól összeillett, a világosság és sötétség, a szelídség és durvaság. „Ön úgy beszél, mintha több örömet nem várhatna az élettől“, mondá Gina las­san , fájdalmasan. „Késő van már* — mondá keményen — „Az élet? Öröm? Az én testem beteg gyó­­gyithatatlanul. És a lelkem? Óh grófné, az én lelkem? — — Én szeretem az asszonyo­kat, az már mintegy belém van gyökere­sedve, hogy a lábaikhoz boruljak. Én ka­landorokkal és feslett erkölcsű barátokkal tartottam. Hol van az én büszkeségem? Hova lett a tiszta becsület­érzésem? Az én szerelmem, mit egy lény iránt éreztem, olyan volt nekem , mint a méreg. Én nem szeretek többé, mert én nem tudok többé szeretni soha! Ez az egész.“ Életének meggyónása végre megkönnyí­­tő keblét. Ginára nézett és azután fel az égre. Gina ott maradt állva és Carmelóra tekintett. Gyors elhatározással kezét az övébe tette és oly szelíden, könnyedén, oly szeretetteljesen mondá: „Ön valóban beteg kedves barátom. Ennek máskép kell lennie. A szomszédok­nak joga az, hogy egymásról gondoskodja- 41. szám, 1892. OKTÓBER 9. Rabló világ Kecskeméten. Rablás, betörés. Ez a két ijesztő fo­galom az, amely már napok óta önsúlyként nehezedik városunk lakosságára. Hetenként legalább is 8—9 betörés és lopás történik. Bizony, bizony ez a hírös város, ahol csak egy hónappal ezelőtt is oly nagy volt a köz- és vagyonbiztonság, most ime rend­szeres rablóbanda tanyájává fészkévé alja-

Next