Kecskeméti Lapok, 1898. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1898-01-02 / 1. szám
1. az. KECSKEMÉTI LAPOK a követendő munkásságunkat irányító tanulságokat. A honfoglaló ősöknek e város területén levő nagyobb temetője igazolja, hogy városunk már a vezérek korában szerepelt, s levéltárunkban őrzött régi pecsétünk bizonyítja, hogy a XIII-ik században e város már „Civitas ", tehát nagyobb kiváltságokkal felruházott város volt s igy kétségtelen, hogy e korban is részesei voltak a kecskemétiek amaz erőnek, a mely a polgárság által élvezett önkormányzat alapján megszerezte számukra a fokozott mérvű fejlődés előmozdítására szükséges tényezőket. Az az erő azonban, amely az itt élő népnek faji jellegét, a polgárság szellemi képességét, az anyagi munkálkodásban kifejtett tevékenységét irányította, csak akkor kezd igazán a maga valóságában kidomborodni, mikor a mohácsi vész után kezdetét veszi az a martyrsággal azonos küzdelem, a melyet a város másfél századon át szenvedett s a mely nagy szenvedés alatt nem egyszer, nem százszor, de Isten a megmondhatója, hogy hányszor tett vagyonával és vérével bizonyságot arról, hogy ezt a földet, a melyet ősei szereztek, az utolsó leheletig képes volt védelmezni, ahol egy pillanatig nem volt hitelen s erős hitét, a magyarok istenében való bizodalmát el nem veszítve, nem volt az a baj, amely elrabolta volna tőle legnagyobb kincsét: a józan magyar észt. Hányszor érték meg azt a veszedelmet, hogy a városból nem maradt egyéb, mint felperzselt templomának üszkös falai, amelyet temetni készült a pusztasággá változott táj homok tengere. De a kecskeméti polgárság megmenekedett része nem ment el idegen tájra jobb hazát keresni; nem kereste fel a biztos menedéket nyújtó fellegvárakat, hanem visszatért ide, hogy a legyilkolt apák sirkantjába szúrt koldusbotra feszítse ki sátorát. Hányszor ismétlődött az a nagy ítélet, hogy a nép viharhajtotta gyönge madár csapatként szóródott szét a világ minden tája felé és a pusztulás sötét élében szétszórt madársereget minden biztatás nélkül, minden világítószövétnek nélkül visszaterelte szive a régi fészek helyéhez, s habár letarolta a virágot a vad hordák patkója, leperzselte a fák lombjait az ellenség üszke: szivének fájdalmára az adta a legjobb balzsamot, ha a kopárrá vált édes szülőföld száraz gályáin újíthatta meg fészkeit. Miért jött vissza a nép? Hisz tudta, hogy itt nincs erős sánczokkal övezett vár, amely védelmet nyújthat az ismételt csapás ellen. El lehettek készülve arra, hogy minden pillanatban átdöfheti köblöket az ellenség fegyvere. Visszajöttek. Visszajöttek azért, mert az idegen táj minden boldogságot hirdető forrásánál többre becsülték azt a könyet, melylyel apáik sirkantját öntözhették; visszajöttek azért, mert apáiktól örökölték azt az erős hitet, hogy nem a szilárd várak és nem a fegyver tartja fenn a népet, hanem az a szilárd akaraterő és kitartás, amely a boldoguláshoz szükséges tényezőket, az egymás iránt érzett igazi szeretetben, a kitartó, nemes munkában és a gondolat világosságában keresi. A régi dúlások jóformán összes emlékeinket elpusztították, de csodálatos, azok a foszlékony papírlapok, amelyek őseinknek a török uralom alatti szereplésüket teljes részletességgel ismertetik, megmaradtak. Az Isten — talán a nemzetnek akkorbeli bűneiért— mindenünket elengedett pusztítani, de ezekre a papírlapokra rátette védő kezét, talán azért, hogy mi, a késő nemzedék ezekből ismerjük meg amaz erőket, a melyek városunkat fentartották s a melyek jövő fejlődését biztosítják. Kecskemétnek a török uralom alatti szereplése álomképbe illő történet. Az ország sanyarog és pusztul; kül- és belellenség dúlja a hazát; vallási viszály szórja szét magjait; ipar, kereskedelem pang; mérföldszámra gyommal van elárasztva a föld; vége nem látszik az ellenségtől letarolt pusztaságnak, le van igázva a magyar. De ebben a rettenetes nagy ítéletben, amelyre az idők végeztéig csak mérhetlen keserűséggel gondolhat vissza a nemzet, itt az akkori végtelen homoksivatag közepében van egy kis város, amely az akkori zsarnok hatalomtól nem kér egyebet, mint azt, hogy engedjék dolgozni, engedjék, hogy dolgaiban maga kormányozhassa magát és mikor ezt a kis kegyet megkapja, mikor eléri azt, hogy levetve az idegen kormányzat szabadmozgást gátló bilincseinek egy részét, a maga lábán járhat és a saját esze szerint * követheti az itéletképessége által megszabott irányt, akkor fellélegzik. keblének szabad hullámzása felpezsdíti benne az agy gondolatait serkentő, az izmokat feszülésre késztető vért és a város nem csak él, de halad, virágzik, boldogul. A vallásháború dúl. A veszedelmes kígyó ide is becsúszik, de mérges fogaival nem pusztíthat, mert a kecskeméti józan polgárság összetiporja a fejét. Régi vallás és új vallás követői összefogva tiporják el a lelkiismereti szabadságnak kigyóbőrbe bujt sátánját , mert a magyar józan gondolkozás világosságában meglátja szemük a mindnyájunk sorsát intéző ugyanegy istent, s józan érzékük meghallja az Úr szavát: én minden ember munkáját egyenlőenmegáldom, ha az a munka nemes. Az ellenség dúlta földön felburjánzik az erkölcstelenség. A jellem fölé kerül a gazság, komoly törekvést leszorítja a léhaság; a férfias elhatározásnak útját állja a nyegleség; imádság helyett istenkáromlás hallatszik az ajkakról s mikor a sodomai légkörnek eme szemete veszélyezteti a város tisztaságát: önalkotta drákói törvényekkel állják útját, kimagasló jellemeket tisztelnek vezérekül, oly férfiakat állítanak a közügyek élére, kik a becsületesség és polgári kötelességek teljesítésének példaadásában keresik életczéljukat s megértetik a néppel, hogy a haszonlesés minden kincseinél boldogitóbb a tiszta erkölcsökön nyugvó lelkiismeret és csak az a nép boldogul, a mely nem káromló irigy szavakkal becsmérli polgártársa boldogulását, hanem azért imádkozik, hogy az isten a testvéri szeretetben egyesült összességre áraszsza áldását. Az ország nagy része törvény nélkül áll. Egyik helyen egy, másik helyen amúgy mérik az igazságot. De ez nem zavarja őseinket. Ez a kis sziget ismeri a józan ítélőtehetséget, maga alkot magának törvényeket. A mit haladásnak ismerünk ma, az esküdtszéki intézmény? Azt ő a fogott bírák intézményében áldásosan gyakorolja. A mitől mi tartunk, a munkás kéz hiányától? Azt a kérdést ő már 300 esztendővel ezelőtt a maga viszonyainak megfelelőleg saját alkotta szabályokkal bámulatos módon megoldotta. Egy szóval a polgárság tud helyesen gondolkozni, dolgozni. Nemes eszmék keringenek agyában, túrja a földet, sújtja a pörölyt, kereskedik széles ez országban s kívül a hazán s eléri azt, hogy tőzsérei királyi kiváltságot nyernek, iparosai országos hirnévre vergődnek, gazdái ötven négyszög-mértföld terület földjét használják s mikor sanyarog, szenved és koldussá válik az ország nagy része, a kecskemétiek — hogy a hagyomány szavaival éljek — süveggel mérik az aranyat. Álomképbe való történet ez, tekintetes Közgyűlés, de igaz. Ámde ha követjük a múltak nagy útjait s elhaladtunk ennek a korszaknak emlékei mellett, feltárul egy másik korszak, amely ismét példaadó igazsággal áll előttünk. A török kivezetése után új, sötét korszak következik. Kecskemét tespedni kezd. Nem előre halad, hanem úgyszólván visszafelé fejlődik. És ennek a helyzetnek nem az az egyedüli fő oka, hogy nem élvezi a nemzet a belbéke áldásait, hanem az, hogy a városnak megdézsmálták legdrágább kincsét, a széles alapokra fektetett önkormányzatot s mindinkább befurakodtak közé amaz idegen elemek, amelyek érdekeinkkel ellenkező befolyások hatása alatt nem assimilálódtak, az ősi összetartás közé ellentétes fölfogásuk által éket ütöttek. A tespedés korszakában pusztult a régi erkölcs. Minden évben több és több hullott le annak a szent emléknek a vakolatából, amely a józan, hazafias és városunk érdekeit szivükön hordó elemek iránti tiszteletre serkentette a népet s a demagógia felhasználta ezt az alkalmat, hogy a szent emlék törött réseiből nyílt piaczon vijjongja le a polgár erényt és becsületet, s hajszálon múlt, hogy a félrevezetett tudatlan tömeg össze nem törte a régi polgári erő megmaradt roncsait; hajszálon múlt, hogy beláthatatlan időre vissza nem vetették haladásunkat. A válságos pillanatban azonban nagy nehezen, de győzött a józanság s habár nem is találtak itt, amelylyel az önkormányzat megbénításával okozott sebeket orvosolhatták, habár a lankadó erkölcsi érzület az önérdek felé hajló közfelfogással szemben nem is fejlődött ki egyszerre helyes irányban, de a régi erény mégis ébredezett, erős akaratukkal,eszélyességükkel és szorgalmukkal iparkodtak legalább megszerezni azokat a vagyoni tényezőket, amelyek egy jobb korszak újraébredése alkalmával fokozott előrelökést adhatnak a czéltudatos haladásnak. Az a jobb korszak, az az új korszak itt van tekintetes Közgyűlés. E teremnek ama művész alkotta képe némaságában is hirdeti az újjáébredést. Szent István koronája alatt térdre omlik a nemzet fejedelme, hogy a királyok királyának oltártrónja előtt rebegje el az imát, amely a magyar alkotmányra tett esküre kéri az áldást. Lehullott a bilincs, fellélegzik a nemzet. A szabadság visszatért fénysugara diadalmasan tör keresztül a szabad gondolat börtönén s az igából kiszabadult öklök hálaadó kézzé válva emelik a kart az ég felé, melynek felkelő napja üdvözli a magyar alkotmány által biztosított önrendelkezési jog újjáébredését. Megértük az új korszakot s ezzel a korszakkal Kecskemét ismét megérte azt, hogy közigazgatásának templomába az önkormányzat oltárát romjaiból újra felépíthető. És mikor felépült ez az oltár s mikor ez előtt az oltár előtt ismét a közügyek iránti szeretettől dobogott a polgár szív, mikor ennek az oltárnak ismét szentségeként ragyogott a közérdekért rajongó közszellem és égbe szálló tömjénként övezte körül az oltárt az áldozatkészség: akkor feltámadt sírjából az a régi Kecskemét, amely a nemzeti erős öntudat vezetésével ismét besorakozott a magyar nemzeti állam legerősebb bástyáit képező törvényhatóságok közé. Ez a múlt, ez a jelen, tisztelt bizottsági tag urak, de mi lesz a jövő? Most avatjuk fel újjászületett önkormányzatunk szent csarnokát s ebben a magasztos pillanatban önmagunkba szállva eszünkbe kell jutni annak, hogy ezek a falak, melyek most újvoltukban ragyogó színekben pompáznak, majdan a századok mohának komor leplén át tekintenek a késő nemzedékre s akkor mikor a késő nemzedék itt fogja átélni a munka nagy küzdelmeit, mikor a munka küzdelmeiben az emberi gyöngeség megbéníthatja a kötelességérzetet és a fékezetlen szenvedély helyes irányából eltérítheti az eszélyességet, akkor t. bizottsági tag urak, az a tévelygő nemzedék nem ezeknek a falaknak ódonságában fogja keresni a kibontakozás útjait, hanem bennünket fog a közvélemény felidézni sírjainkból s a közvélemény itélőszéke ide fogja állítani a mi emlékezetünket, ide, ebbe a terembe, ahol az elfogulatlanság szigorával mondják ki ránk az ítéletet s ebben a mi példánkra vonatkozó ítéletben lehet, hogy megtalálják a kibontakozás irányát; de az bizonyos, hogy ebben az ítéletben lesz kimondva az, hogy megérdemeltük-e azt a kis helyet, amelyet csontjainkkal a munkával szerzett földből elfoglaltunk. Kecskemét jövő fejlődésére nem elegendő ez a díszes székház, ez a művészalkotta terem. Kecskemét jövő fejlődésének biztosítására nem elegendő az az önkor-