Kecskeméti Lapok, 1898. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1898-01-02 / 1. szám

1. az. KECSKEMÉTI LAPOK a követendő munkásságunkat irányító tanul­ságokat. A honfoglaló ősöknek e város területén levő nagyobb temetője igazolja, hogy váro­sunk már a vezérek korában szerepelt, s levéltárunkban őrzött régi pecsétünk bizo­nyítja, hogy a XIII-ik században e város már „Civitas ", tehát nagyobb kiváltságok­kal felruházott város volt s igy kétségtelen, hogy e korban is részesei voltak a kecske­métiek amaz erőnek, a mely a polgárság által élvezett önkormányzat alapján meg­szerezte számukra a fokozott mérvű fej­lődés előmozdítására szükséges tényezőket. Az az erő azonban, a­mely az itt élő népnek faji jellegét, a polgárság szellemi képességét, az anyagi munkálkodásban ki­fejtett tevékenységét irányította, csak ak­kor kezd igazán a maga valóságában kidomborodni, mikor a mohácsi vész után kezdetét veszi az a martyrsággal azonos küzdelem, a melyet a város másfél századon át szenvedett s a mely nagy szenvedés alatt nem egyszer, nem százszor, de Isten a megmondhatója, hogy hányszor tett vagyonával és vérével bizony­ságot arról, hogy ezt a földet, a melyet ősei szereztek, az utolsó leheletig képes volt védelmezni, ahol egy pillanatig nem volt hitelen s erős hitét, a magyarok istenében való bizo­dalmát el nem veszítve, nem volt az a baj, a­mely elrabolta volna tőle legnagyobb kincsét: a józan magyar észt. Hányszor érték meg azt a veszedel­met, hogy a városból nem maradt egyéb, mint fel­perzselt templomának üszkös falai, a­melyet temetni készült a pusztasággá változott táj homok tengere. De a kecske­méti polgárság megmenekedett része nem ment el idegen tájra jobb hazát keresni; nem kereste fel a biztos menedéket nyújtó fellegvárakat, hanem visszatért ide, hogy a­­ legyilkolt apák sirkantjába szúrt koldus­botra feszítse ki sátorát. Hányszor ismétlődött az a nagy ítélet, hogy a nép viharhajtotta gyönge madár csapatként szóródott szét a világ minden tája felé és a pusztulás sötét élében szét­szórt madársereget minden biztatás nél­kül, minden világítószövétnek nélkül vissza­terelte szive a régi fészek helyéhez, s habár letarolta a virágot a vad hordák patkója, leperzselte a fák lombjait az ellen­ség üszke: szivének fájdalmára az adta a legjobb balzsamot, ha a kopárrá vált édes szülőföld száraz gályáin újíthatta meg fészkeit. Miért jött vissza a nép? Hisz tudta, hogy itt nincs erős sánczokkal övezett vár, a­mely védelmet nyújthat az ismételt csapás ellen. El lehettek készülve arra, hogy minden pillanatban átdöfheti köblö­ket az ellenség fegyvere. Visszajöttek. Visszajöttek azért, mert az idegen táj minden boldogságot hirdető forrásánál többre becsülték azt a könyet, melylyel apáik sirkantját öntözhették; visszajöttek azért, mert apáiktól örökölték azt az erős hitet, hogy nem a szilárd várak és nem a fegyver tartja fenn a népet, hanem az a szilárd akaraterő és kitartás, a­mely a boldoguláshoz szükséges ténye­zőket, az egymás iránt érzett igazi szere­tetben, a kitartó, nemes munkában és a gondolat világosságában keresi. A régi dúlások jóformán összes emlé­keinket elpusztították, de csodálatos, azok a foszlékony papírlapok, a­melyek őseinknek a török uralom alatti szereplésüket teljes részletességgel ismertetik, megmaradtak. Az Isten — talán a nemzetnek akkorbeli bű­neiért— mindenünket elengedett pusztítani, de ezekre a papírlapokra rátette védő kezét, talán azért, hogy mi, a késő nem­zedék ezekből ismerjük meg amaz erőket, a melyek városunkat fentartották s a melyek jövő fejlődését biztosítják. Kecskemétnek a török uralom alatti szereplése álomképbe illő történet. Az ország sanyarog és pusztul; kül- és belellenség dúlja a hazát; vallási viszály szórja szét magjait; ipar, kereskedelem pang; mérföldszámra gyommal van el­árasztva a föld; vége nem látszik az ellen­ségtől letarolt pusztaságnak, le van igázva a magyar. De ebben a rettenetes nagy íté­letben, a­melyre az idők végeztéig csak mérhetlen keserűséggel gondolhat vissza a nemzet, itt az akkori végtelen homoksi­vatag közepében van egy kis város, a­mely az akkori zsarnok hatalomtól nem kér egyebet, mint azt, hogy engedjék dolgozni, engedjék, hogy dolgaiban maga kormányoz­hassa magát és mikor ezt a kis kegyet megkapja, mikor eléri azt, hogy levetve az idegen kormányzat szabadmozgást gátló bilincseinek egy részét, a maga lábán jár­hat és a saját esze szerint * követheti az­­ itéletképessége által megszabott irányt,­­ akkor fellélegzik. keblének szabad hullám­zása felpezsdíti benne az agy gondolatait serkentő, az izmokat feszülésre késztető vért és a város nem csak él, de halad, virágzik, boldogul. A vallás­háború dúl. A veszedelmes kígyó ide is becsúszik, de mérges fogaival nem pusztíthat, mert a kecskeméti józan­­ polgárság összetiporja a fejét. Régi vallás és új vallás követői összefogva tiporják el a lelkiismereti szabadságnak kigyóbőrbe bujt sátánját , mert a magyar józan gondol­kozás világosságában meglátja szemük a mindnyájunk sorsát intéző ugyanegy istent, s józan érzékük meghallja az Úr szavát: én minden ember munkáját egyenlően­­meg­áldom, ha az a munka nemes. Az ellenség dúlta földön felburjánzik az erkölcstelenség. A jellem fölé kerül a gazság, komoly törekvést leszorítja a léha­ság; a férfias elhatározásnak útját állja a nyegleség; imádság helyett istenkáromlás hallatszik az ajkakról s mikor a sodomai légkörnek eme szemete veszélyezteti a város tisztaságát: önalkotta drákói törvényekkel állják útját, kimagasló jellemeket tisztelnek vezérekül, oly férfiakat állítanak a köz­ügyek élére, kik a becsületesség és polgári kötelességek teljesítésének példaadásában keresik életczéljukat s megértetik a néppel, hogy a haszonlesés minden kincseinél bol­­dogitóbb a tiszta erkölcsökön nyugvó lelki­ismeret és csak az a nép boldogul, a mely nem káromló irigy szavakkal becsmérli polgártársa boldogulását, hanem azért imád­kozik, hogy az isten a testvéri szeretetben egyesült összességre áraszsza áldását. Az ország nagy része törvény nélkül áll. Egyik helyen egy, másik helyen amúgy mérik az igazságot. De ez nem zavarja őseinket. Ez a kis sziget ismeri a józan ítélőtehetséget, maga alkot magának tör­vényeket. A mit haladásnak ismerünk ma, az esküdtszéki intézmény? Azt ő a fogott bírák intézményében áldásosan gyakorolja. A mitől mi tartunk, a munkás kéz hiá­nyától? Azt a kérdést ő már 300 eszten­dővel ez­előtt a maga viszonyainak meg­­felelőleg saját alkotta szabályokkal bámu­latos módon megoldotta. Egy szóval a polgárság tud helyesen gondolkozni, dolgozni. Nemes eszmék kerin­genek agyában, túrja a földet, sújtja a pörölyt, kereskedik széles ez országban s kívül a hazán s eléri azt, hogy tőzsérei királyi kiváltságot nyernek, iparosai or­szágos hirnévre vergődnek, gazdái ötven négyszög-mértföld terület földjét használják s mikor sanyarog, szenved és koldussá válik az ország nagy része, a kecskemétiek — hogy a hagyomány szavaival éljek — sü­veggel mérik az aranyat. Álomképbe való történet ez, tekintetes Közgyűlés, de igaz. Ámde ha követjük a múltak nagy útjait s elhaladtunk ennek a korszaknak emlékei mellett, feltárul egy másik korszak, a­mely ismét példaadó igazsággal áll előttünk. A török kivezetése után új, sötét kor­szak következik. Kecskemét tespedni kezd. Nem előre halad, hanem úgyszólván vissza­felé fejlődik. És ennek a helyzetnek nem az az egyedüli fő oka, hogy nem élvezi a nemzet a belbéke áldásait, hanem az, hogy a városnak megdézsmálták legdrágább kincsét, a széles alapokra fektetett önkormányzatot s mindinkább befurakodtak közé amaz ide­gen elemek, a­melyek érdekeinkkel ellen­kező befolyások hatása alatt nem assimilá­lódtak, az ősi összetartás közé ellentétes fölfogásuk által éket ütöttek. A tespedés korszakában pusztult a régi erkölcs. Minden évben több és több hullott le annak a szent emléknek a vakolatából, a­mely a józan, hazafias és városunk érde­keit szivükön hordó elemek iránti tiszteletre serkentette a népet s a demagógia felhasz­nálta ezt az alkalmat, hogy a szent emlék törött réseiből nyílt piaczon vijjongja le a polgár erényt és becsületet, s hajszálon múlt, hogy a félrevezetett tudatlan tömeg össze nem törte a régi polgári erő meg­maradt roncsait; hajszálon múlt, hogy be­láthatatlan időre vissza nem vetették hala­dásunkat. A válságos pillanatban azonban nagy nehezen, de győzött a józanság s habár nem is találtak itt, a­melylyel az önkormányzat megbénításával okozott se­beket orvosolhatták, habár a lankadó er­kölcsi érzület az önérdek felé hajló közfel­fogással szemben nem is fejlődött ki egy­szerre helyes irányban, de a régi erény még­is ébredezett, erős akaratukkal,­eszé­­lyességükkel és szorgalmukkal iparkodtak legalább megszerezni azokat a vagyoni tényezőket, a­melyek egy jobb korszak újra­ébredése alkalmával fokozott előrelökést adhatnak a czéltudatos haladásnak. Az a jobb korszak, az az új korszak itt van tekintetes Közgyűlés. E teremnek ama művész alkotta képe némaságában is hirdeti az újjáébredést. Szent­ István koronája alatt térdre omlik a nemzet fejedelme, hogy a királyok királyának oltártrónja előtt rebegje el az imát, a­mely a magyar alkotmányra tett esküre kéri az áldást. Lehullott a bilincs, fellélegzik a nem­zet. A szabadság visszatért fénysugara diadalmasan tör keresztül a szabad gon­dolat börtönén s az igából kiszabadult öklök hálaadó kézzé válva emelik a kart az ég felé, melynek felkelő napja üdvözli a magyar alkotmány által biztosított ön­rendelkezési jog újjáébredését. Megértük az új korszakot s ezzel a korszakkal Kecskemét ismét megérte azt, hogy közigazgatásának templomába az ön­­kormányzat oltárát romjaiból újra fel­építhető. És mikor felépült ez az oltár s mikor ez előtt az oltár előtt ismét a köz­ügyek iránti szeretettől dobogott a polgár szív, mikor ennek az oltárnak ismét szent­ségeként ragyogott a közérdekért rajongó közszellem és égbe szálló tömjénként övezte körül az oltárt az áldozatkészség: akkor feltámadt sírjából az a régi Kecskemét, a­mely a nemzeti erős öntudat vezetésével ismét besorakozott a magyar nemzeti állam legerősebb bástyáit képező törvényhatóságok közé. Ez a múlt, ez a jelen, tisztelt bizott­sági tag urak, de mi lesz a jövő? Most avatjuk fel újjászületett önkor­mányzatunk szent csarnokát s ebben a ma­gasztos pillanatban önmagunkba szállva eszünkbe kell jutni annak, hogy ezek a falak, melyek most újvoltukban ragyogó színekben pompáznak, majdan a századok mohának komor leplén át tekintenek a késő nemzedékre s akkor mikor a késő nemzedék itt fogja átélni a munka nagy küzdelmeit, mikor a munka küzdelmeiben az emberi gyöngeség megbéníthatja a kötelességérzetet és a fékezetlen szenvedély helyes irányából eltérítheti az eszélyességet, akkor t. bizott­sági tag urak, az a tévelygő nemzedék nem ezeknek a falaknak ódonságában fogja ke­resni a kibontakozás útjait, hanem ben­nünket fog a közvélemény felidézni sírjaink­ból s a közvélemény itélőszéke ide fogja állítani a mi emlékezetünket, ide, ebbe a terembe, a­hol az elfogulatlanság szigorával mondják ki ránk az ítéletet s ebben a mi példánkra vonatkozó ítéletben lehet, hogy megtalálják a kibontakozás irányát; de az bizonyos, hogy ebben az ítéletben lesz ki­mondva az, hogy megérdemeltük-e azt a kis helyet, a­melyet csontjainkkal a mun­kával szerzett földből elfoglaltunk. Kecskemét jövő fejlődésére nem ele­gendő ez a díszes székház, ez a művész­alkotta terem. Kecskemét jövő fejlődésének biztosítására nem elegendő az az önkor-

Next