Kecskeméti Lapok, 1898. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1898-07-03 / 27. szám

e. ________ nyári szünidő alatt, a mely után az ipar­iskolába akar lépni, a gyakorlatban foglal­kozott legyen s ezt hatóságilag hitelesített bizonyitványnyal igazolja. A beiratkozásnál bemutatandó iratok: a keresztlevél vagy születési bizonyítvány, — az elvégzett közép­iskolai osztályokról szóló bizonyítványok, — a hitelesített gyakorlati bizonyítvány, — és himlő oltási bizonyítvány. A beiratási díj egész évre 2 frt, a tandíj félévenkint 10 frt. Az igazgatóság készséggel szolgál bővebb felvilágosítással. — Szőlészeti olvasókönyv szőlőtermelő vidékek ismétlő­ iskolái részére. Irta Vaday József nagyváradi községi tanító. Tartalma: 1. A szőlő telepítési munkái. 2. Az amerikai anyatelepek berendezése és kezelése. 3. Az ojtványok készítése és kezelése. 4. Az állandó szőlőtelepek berendezése. 5. A telepitett szőlők állandó munkái. 6. A szőlőmetszés gyakor­lati módjai. (Nyolcz oldalra terjedő ábrákkal.) 7. a szőlő betegségei. 8. A szőlő ellenségei. Ára­­ korona. Kapható a szerzőnél Nagy­váradon. Valóban ideje volt már, hogy nap­világot lásson egy értelmes, magyaros nyel­vezetű olvasókönyv, melyet a szőlőtermelő vidékek ismétlő­ iskolái czélszerűen használ­hatnak. Ezen közszükségletnek tett eleget Vaday midőn 70 olvasmányszerű részletben röviden, értelmes magyarsággal megírta a fenti czímű művét, mely a napokban látott 2-ik kiadásban napvilágot. A nekünk bekül­dött példány meggyőz a felől, hogy e művet az ismétlő-iskolák tanítói mint a gyakorlati szőlőmivelés kézikönyvét az ismétlő-iskolák­ban olvastatásra és értelmezésre kitűnően használhatják s igy az ismétlő-iskolát a szőlő­­termelő vidékeken praktikus irányban fog­lalkoztathatják. A könyv nyomása szép. Ajánljuk: — Szőlészeti és borászati felügyelősé­gek. A területek és teendők szaporodása arra késztette a földmivelésügyi minisztert, hogy a szőlészeti és borászati felügyelőségek szá­mát 21-ről 27 re szaporítsa. Ezek között Ke­cskem­ét a XXIII-ik felügyelőségbe van osztva, mely Pest-Pilis-Solt-Kiskún­ várme­­gyének kecskeméti alsó, kecskeméti felső, Kiskun alsó, Solti közép és Solti felső járá­sait, továbbá Csongrád vár­megye, Hódmező­vásárhely, Szeged, Békés vármegye és Csanád­­vármegyéket foglalja magában. A szakszol­gálatot az állami Miklós-telep igazgatósága teljesíti. — A mezőgazdák érdekei. A magyar mezőgazdának létérdekei védelmében erős har­­czot kellett vívnia különféle áramlatokkal és érdekcsoportokkal. Magyarország ugyan emi­nenter mezőgazdasági állam, de nagy haladá­sában kereskedelme is erős lendületet vett, úgy, hogy a mercantil-érdekek érezhető ellen­nyomást gyakorolnak a mezőgazdasági érde­kekre és a két csoport erős harczot vív egy­mással. Mind a két csoport Magyarország nem­zetgazdasági érdekeinek, a nemzeti jólétnek fontos képviselője. A harcz, melyet a két cso­port egymással vív, tehát nagy horderejű lehet az országra nézve és épen ezért a mérvadó faktoroknak arra kell törekedniük, hogy ez a harcz ne az ország érdekeinek rovására foly­jék, de ne folyjék e két érdekcsoport egyiké­nek rovására sem, mert mind a kettő a nemzeti jólét elsőrendű kútforrása. Az érdekek méltá­nyos kiegyenlítését és azt a közeledési pontot kell tehát keresnünk, mely a két csoport üd­vös, egymás és így az ország érdekében való hasznos együttműködését lehetővé teszi. Tisz­tázni kell az eszméket, a fogalmakat és el kell oszlatni a mindkét félnél uralgó tév­eszméket és ferde szempontokat, melyeket sa­ját érdekeik elbírálásánál elfoglalnak. Nagy feladata van e tekintetben a sajtónak. És a sajtó igyekszik is feladatát megoldani, de hiányzott belőle eddigelé az elfogulatlanság, melylyel a két csoport érdekei fölé tudta volna helyezni magát, onnan bírálván el a hazai érdekek általánosabb, magasabb szem­pontjából a csoportok néha kisebb, néha na­gyobb összeütközését. Örvendetes jelenség e fontos kérdésekben Mikszáth Kálmán lapjának az „Országos Hírlapinak magatartása. Ez az újság találta meg végre azt az utat, melyen haladva karöltve működhetik a két csoport — az agráriusok és mercantilisták­­- a nem­zeti jólét fejlesztésében, érdekeinek kielégíté­sében. Az Országos Hírlap éles kritikája, helyes, igazságos álláspontja és a tapintat, melylyel mindkét párt gyengéit kezeli és az orvosszert keresi panaszaik, sérelmeik orvos­lására, valósággal egyedül áll a magyar napi sajtóban. Minden tekintetben fölötte állván az egyes csoportok kicsinyes érdekeinek, ez az újság csak a haza érdekeit szolgálja és okos, szakszerű czikkeivel nagyban járul hozzá a fenforgó kérdések igazságos és helyes meg­­oldhatásához. Az érdekelt körök tehát helye­sen cselekszenek ha figyelemmel olvassák az Országos Hírlapot és megszívlelik azt, a­mit mond. — Hiúság a halál órájában. Egy fran­­czia lélekbúvár érdekes tanulmányt írt a nők öngyilkosságáról. Különösen az a sajátságos körülmény tűnt fel neki, hogy a nők még az öngyilkosságot megelőző rettenetes tusák között sem feledkeznek meg arról, hogy kül­sejükre gondot fordítsanak. A fiatal leányok a végzetes pillanat előtt úgy felcziczomázzák magukat, mintha esküvőre készülnének. Az egyszerű asszony ünnepi ruhát ölt a végze­tes tett előtt és ha gyermekeivel együtt akarja magát elemészteni, úgy ezeket először szépen megfüröszti, megfésülgeti és tiszta ruhába öltözteti, hogy szépek legyenek a halálban. Egy szegény munkásnő, ki halálra szánta magát, előbb eladta kecskéjét, egyet­len vagyonát és az árából ruhát vett, hogy kellő díszben váljon meg a földi nyomorúság­tól. Nemrég egy alföldi városban egy szép fiatal leány a kútba ugrott szerelmi bánatá­ban. Hátrahagyott levelében arra kérte szü­leit, hogy vasárnapi ünneplőjében és lakc­ipő­­jében temessék el. KECSKEMÉTI LAPOK_______ ___________________________ Köszönetnyilvánítás. Alulírott mély köszönetét nyilvánítja, mindazon testületek és magánosoknak, akik felejthetlen férje váratlan elhunyta alkalmá­val szóval vagy írásban részvételüket kifejez­ték s ezáltal bánatát némileg enyhíteni ipar­kodtak, valamint azoknak akik kocsijukat rendelkezésre bocsájtották. Kecskemét, 1898 július 1. Özv. Dékány Imréné. CSARNOK. A világ vége. (Flammarion Camille művének II. részéből). (Folytatása és vége.) „Íme, ott leszünk nem sokára, igy szólott a halott és ott viszont fogjuk látni az eltűnt emberiséget átváltozva, tökéletesebb alakban. A föld hagyatéka Jupiterre szállott. A mi földünk már befejezte pályafutását. Itt nem fog már több nemzedék születni. Isten veletek!“ Karjait kiterjeszti, míg a fiatalok meg­csókolták márványhideg homlokát. — Ekkor lezárta szemeit és nem is nyitotta fel többé. * Omegát és Éva most már csak szerel­müknek éltek, a halálra nem gondoltak többé. Omegár mindent elkövetett, hogy az életüket fentartó készülékeket működésben tarthassa és ez sikerült is neki. Egy napon egy félvad csenevész ember­csoport jelent meg palotájukban, nem is vol­tak ezek embereknek nevezhetők, hanem in­kább majmoknak, a­melyek a halál ellen itten kerestek menedéket. Umegár betanította őket a készülékek kezelésére, a nap melegé­nek fentartására. A szerelmesek egyedül csak a jelennek éltek, nem törődve a múlttal és jövővel. Szerelmük mint a szivárvány ra­gyogta be a siri sötét éjszakát, a­mely a reájuk várakozó koporsójok felé borult, Éva néha estendet, mikor a nap utolsó tekintetét vetette a föld felé — végig tekin­tett a csöndes, kihalt tájékok és elhagyatott romok felett s ilyenkor érezte, hogy meny­nyire elszorul a szive és szemeibe könyek tolultak. Palotájában fölvoltak halmozva em­lékei, az egykori dúsgazdag, büszke emberi­ségnek emlékei; a könyvek a letűnt múlt dicsőségeiről regéltek, a festmények pedig egyes történeti eseményeket, világvárosok képeit tárták a szem elé; a fonográf­ készülé­kek pedig kitűnő férfiak szavait élesztették fel. Éva tudta, hogy ők most már minden ingó és ingatlan vagyonnak a kizárólagos birtokosai, szekrényekben könyökig vájkál­­hattak a különféle arany- és ezüst­pénzekben és mégis azért szegényebbek voltak, mint a régi világ legnyomorultabb koldusai. Nem is mulasztotta el, hogy Omegorral ne tudassa gondolatait s nem tudta elfojtani szenvedélyes kitöréseit a világ sorsa és az Isten ellen. Omegor megnyugtatni igyekezett őt és szerelmével vígasztalt. Majd hosszabban fejtegeté előtte az emberi életet, az óra kere­keihez hasonlítván, a­mely forog ugyan, de anélkül, hogy tudná, mért kell forognia. Be­szélt neki a szeretetről, a­mely mindez ideig uralkodott a földön és okozta azt, hogy az emberiség ily hosszú életet élt. Sokáig beszélgettek így egymással s erősen ragaszkodtak most már a földi élet­hez, reménységüket pedig táplálta a túl­világi lét hite. A nap mindennap megtette szokott körútját, világított, melegített tovább is, a készülékek pedig tovább mozogtak a szolgák erőfeszítése mellett. Egy napon azonban nagy csodálkozá­sukra a készülékek megálltak. A talaj nagy mélységig megfagyott, a vizek így nem foly­hattak többé. A nap sugarai ugyan melegí­tették meg az üvegtető alá zárt levegőt, de a növények életműködését megszüntette a víz hiánya. A halálos ítélet tehát ki volt mondva felettük. Ez mindkettőjüknek végtelen fájdal­mat okozott. Minden erejüket megfeszítették, mindent elkövettek, hogy életüket fentarthas­­sák, de minden küzdelmük hiába való volt. Mikor még nem ismerték egymást, örömmel várták a halált, a­mely megszabadítja őket e földi siralomvölgyből, most mindkettő ret­tegett tőle, mindenik attól félt, hogy a halál elszakítja őket egymástól. Omegát, valahány­szor Évára pillantott, mindannyiszor kétségbe­esés fogta el lelkét, hogy itt kell hagynia azt a gyönyörű, bálványozott testet. Egyszerre az ötlett eszébe, hogy hátha volna még a földön olyan hely a­mely még alkalmas lenne arra nézve, hogy életüket fentarthassák. Ezt közölte Évával és mind­ketten villamos léghajóra szálltak. Sokáig bolyongtak mindenfelé, de mindenütt csak hideg romokra és a halál uralmára akadtak. Estefelé mindkettő egészen ellankadt a hideg­ségtől. Épen felső Afrika fölött szállt lég­­hajójuk, midőn Éva egy óriási nagy romot vett észre. Pihenjünk meg itt egy kissé, monda. Kiszálltak léghajósokból s a rom egyik oldalán egy zugot találtak, a­hol a nő a férfi karjai közé temette el magát, ki csók­jaival igyekezett felmelegíteni Évát, kinek szivéig hatott a metsző hideg. „Szeretlek és meg fogok halni“, szólott a nő. „De nemi­de azt mondottad, hogy nem fogunk meghalni. Látod azt a csillagot, a­mely bennünket hívogat. Egyszerre csak a szél suhogásához ha­sonló, könnyű zaj keletkezett és a jégben úszó ködszerű, óriási fehér alak jelent meg előttük. Mindkettőt félelem és bámulat fogta el A szellem megszólalt. Bátoritá őket, hogy ne féljenek s elmondá, hogy ő értük jött és nem fognak meghalni. Mig ők ezt hallgatták, addig valami végtelen kellemes érzés járta át testüket és soha nem éreztek még ily gyönyört. Éva még mindig gyöngülő karjaiban tartó Omegárt és folyton csak ezt ismételte: „szeretlek szeretlek.“ A férfi ajkait a nő hide­gülő ajkaira szorította és hallotta meg elhaló szavát: „Óh, mennyire szeretnék még . . . .“ Hirtelen valamely természetfölötti erő emelte föl s érezte, hogy röpülnie kell a végtelen égboltozat felé, azonban maga körül ___27. sz.

Next