Kecskeméti Lapok, 1899. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1899-01-01 / 1. szám

1. sz. — Mi közöd hozzá?! A gróf haragtól villogó szemekkel né­­­­zett rá. — Mi közöm hozzá ? — szólt. — Én a menyasszonya bátyja vagyok! És én nem fogom eltűrni, hogy a ki az én pénzemen öltözött selyembe, bársonyba, a ki az én gyé­mántjaimmal ékesítette fel magát, ezekkel a czifraságokkal hódítsa el nővéremtől annak a szivét, a kit az szeret, hogy az tegye testvéremet boldogtalanná, a kit mi boldoggá tettünk! Harsány, gúnyos kaczaj hangzott föl e szavakra. Tudott már a leány kaczagni is, de milyen kaczagás volt ez ! Oda lépett egész közel a grófhoz, hozzá hajolt s belenézett azokba a fagyos, mágnás szemekbe haragos villogó tekintettel, a­mikbe ezelőtt alig mert belenézni. Arcza kipirult. E perezben igazán czigány volt. — Boldoggá tettetek? Hát czifra ruha, ragyogó gyöngy elég ehhez? Nekem csak ezt adtatok! De mit vettetek érte? Mindent! Van lelkem? Van szivem? Elhiszitek? — Van ön­érzetem? Nincs, nincs! Én ember nem vagyok! — Grófkisasszonynak neveltetek, lelkemben a műveltséggel felgyújtottátok az értelem fák­lyáját és igy löktetek ki az emberek közül! Hát ez nem pokol? — S még azt mondod, boldoggá tettetek! . . . — Hálátlan vagy! — szólt a gróf sötét­pirossá vált arczczal. Mi volt ez a pirosság rajta, haragé vagy szégyen pírja? — Hálátlan? — kiáltott föl a leány keserűen. — Oh, adjátok vissza czigányron­­gyaimat, a tudatlanságot fejembe, mit elvet­tetek ; dobjatok ki a világba, hogy éhesen, fázva vándoroljak a föld kerekségén és fut­hassak a helyről, hol egy emberarcz gyű­­löltté válik előttem, mert azzá válik min­denki, kivel kétszer találkozom. . . . Adjátok vissza ezt s én leborulok a porba és csóko­lom a lábatok nyomát, a merre elhaladtok; de igy nem tudom felejteni, hogy boldogta­lanná tettetek; — látástokon föllángol az engesztelhetetlen harag szivemben s gyűlöl­lek, — gyűlöllek az örökkévalóságig! A gróf elsápadt, arczán leírhatatlan ki­fejezés vonult át. Megkapta a leány kezét s villogó tekintettel kiáltá : — Gyűlölj kit, nem bánom! De azt az embert ne merészeld szeretni, mert megmuta­tom, hogy egy gróf miként lesz czigánynyá! A leány kikapta kezéből a kezét. — Nem kérdezem tőled, hogy kit szabad szeretnem? Ez volt az első ember, a­ki szé­pen szólt hozzám. . . . Oda tudnám neki adni az életemet azért az egy szóért, mert csak czigány tud gyűlölni és szeretni igazán! . . . — És én megmutatom neked, hogy tud még más is! — Vigyázz! Ne folytasd ezt a játékot, szörnyű ára lesz! Vagy azt hiszed, hogy azt a ritka szép virágot, a­mi az én házamnál nőtt fel és nyílt ki, szemet és vi­lágot kápráztatni, oda engedném ennek az embernek, vagy bárkinek a világon?! . . . A gróf hirtelen elhallgatott, — többet mondott ki, mint akart. Most már mindegy volt. A mit eddig titkolt, a mit megakart magában ölni, diadalmaskodott fölötte, — el­­­­árulta létezését az előtt, a kinek ezt soha­­sem lett volna szabad tudnia. Most már tudta. Oda szédült tőle egy nagy fa törzséhez, még a szemeit is lehunyta. Elkábult a feje. Szinte elhagyta az eszmé­lete, csak arra tért magához, hogy két kar fonódik dereka körül s tartja őt vissza attól hogy a földre ne essék. A leány fölnyitotta szemeit s belenézett azokba a fagyos tekin­tetű kék szemekbe, a­mik most olyan meleg­séggel töltik meg szivét s egy perezre el van felejtve a múlt minden keserűségével együtt. Csak azt a boldogságot érzi, mi e pillanatban eltölti lelkét s ott felejti szemeit azon az arezon, a­mi annyiszor megzavarta álmait s rá mosolyog édesen, boldogan s alig hallhatóan suttogja: — És az fájna neked ? . . . A két kar erősebben fűzi magához, mintha attól félne, hogy elrabolják onnan s azok a fagyos tekintetű kék szemek most olyan me­legen, oly szeretettel néznek reá, a mint mondja : — Fájna. Jobban, mint neked fájt az én kínzásaim, a mivel válaszfalat akartam vonni közted és köztem . . . A leány elfehéredik s gyönge reszketős fut át tagjain. Fölemeli arra az álomzavaró arczra a szemét s elhaló hangon kérdé : KECSKEMÉTI LAPOK Új népszínmű Karácsony első ünnepén, deczember 25-én, De­rék­i Antal e routinos vidéki népszínmaire egy régibb darabját láttuk a színházban, a „Földhöz ragadt szegények“-et. Valamikor a maga jutalomjátékára írta ő Senki Péter sze­repét és a zenét Szent-Gály Gyula, jelenleg a városi zeneiskola igazgatója szerzette hozzá. Szent-Gály Gyula átdolgozta a va­sárnapi előadáshoz a partitúrát, új szá­mokat is komponált hozzá, úgy, hogy most olyan népszínmű-zenét hallottunk, mely az e fajta termékek átlagos színvonalán jóval túlemelkedik. Nem hiába mondtak hát róla annyi jót a népszínházban, a­hol bemutatták a karmestereknek. Blaha Lujza és Sárika fel is vették már közülök a legszebbeket mű­sorukba. A legtöbb dalt, rendesen a legdivatosabb és hatásosabb nótákat, vagy a­mi az éneke­seknek épen tetszik, úgy illesztik bele a nép­színművekbe. Szent-Gály zenéje ellenben a szöveghez simul és inkább kevesebb a szo­kottnál, semhogy unos-untalan megénekeltesse a szereplőket. Pogány Janka asszony szép, érzelmes dalokhoz jutott, míg Lévay Mar­git kisasszonynak enyelgő, tréfáló dalokat kell előadnia, a­mi pompásan sikerült is ne­kik. Hogy Bethleni László olyan nép­ . Most azután az ünnepek alatt történt politikai nyilatkozatokból kitűnt, hogy Bánffy Apponyi és Horánszky azon óhajának keresz­tülvitelét Ő Felségénél megkisérlette, mely­­ szerint az említett 1898. évi I. törvényczikk­­ úgy lett volna értelmezendő­, hogy ezen törvény hatálya alatt Magyarország kül­­államokkal szemben elkülönített vámterület­ként szerepeljen. Ez értelmezést azonban, a­­mi addig, míg a közös vámterület tényleg fönn­áll, nem is lett volna czélszerű, illetékes helyen nem lehetett keresztülvinni. Ezt pedig Bánffy rög­­­­tön tudomására hozta Aponyinak s igy a törvényjavaslat tárgyalásakor Apponyi egé­szen jól tudta, mi az értelme az 1898. évi I.­­ törvényczikknek. Ha tehát egyéni véleményét továbbra is fönn akarta tartani, akkor a tár­gyaláskor ezt nyíltan ki kellett volna fejeznie, nem pedig hallgatagon elfogadni az általa nagyon jól ismert kormány­nézetet és mégis később csalfasággal vádolni a kormányt. De történt egyéb is. Decz. 23-án, felállt a képviselőházban Horánszky és előadta azo­kat a tárgyalásokat, melyeket Bánffy, Apponyi és Horánszky 1895 végén és 1896 elején a­­ kúriai bíráskodásról szóló javaslatra nézve folytattak. Horánszky előadása szerint a közös megállapodás értelmében tette meg Apponyi 1896. jan. 22-én indítványait a képviselőház­ban, melyekhez Bánffy is hozzájárult. Néhány nap múlva — a­mint Horánszky előadta — Bánffy kijelentette Horánszkynak, hogy a történt megállapodásokhoz nem tartja magát, mert míg a kiegyezési javaslatok keresztül nem mennek, nem engedheti, hogy törvény­erőre emelkedjék olyan javaslat, mely a vá­lasztási törvényt módosítja, mivel így a függetlenségi párt kezébe hatalmas agitáczio­­nális fegyver adatnék a kiegyezés ellen. Be­szédje további részében Bánffy ezen igy elő­adott eljárásából azt a következtetést vonta le Horánszky, hogy Bánffy megcsalta Appo­­nyit és őt, hogy tehát „ily egyént az ország egy kaszinója s egy olvasóköre sem tűnne meg tagjai között“. Mondta pedig mindezt Horánszky a karácsony előtti utolsó ülésben, midőn Bánffy Bécsben járt, tehát már nem is védekezhetett, és mondta úgy, hogy a zsebében levő levelekre hivatkozott. És 3 nap múlva magának Horánszkynak nyilatkozatából kitűnt, hogy a dátumokban alaposan tévedett. Nevezetesen Bánffy már jan. 19-én értesítette Horánszkyt és Apponyit álláspontjáról s így Apponyi, midőn január 22-én indítványát a képviselőházban előter­jesztette, már teljes tudatában volt Bánffy nézeteinek. Nem igaz tehát, hogy Bánffy be­ugratta vagy megcsalta volna Apponyit, sőt, ha csalásról lehet szó, Apponyi vezette félre a függetlenségi pártot, a­midőn egy szóval sem emlékezett meg arról, a­mit Bánffy álláspontjáról és nézeteiről tartott. Mikor a Bécsből haza­jövő miniszter­­elnök Horánszky beszédéről tudomást nyert, látván azt, hogy Horánszky hamisan és rossz szándékkal adta elő a köztük történteket, nyílt levelet intézett Horánszkyhoz, melyben kimondja, hogy „Horánszky eljárása sem jogos, sem tisztességes, sem férfias nem volt“ '­­ és hogy az ilyen fajta sértegetésre „csakis a magát a megtorlástól mentesnek képzelő­­ gyáva ember lehet képes“. Erre a levélre Horánszky, gr. Károlyi István és Szemere Miklós útján levélben fegy­veres elégtételt kért Bánfffytól, de a tárgya­lások alatt Horánszky megbízottjai kijelen­­­­tették, hogy felük ezt pusztán fegyveres „megtorlásnak” akarja tekintetni. Ily szokat­lan és újabb sértést képező feltétel alatt Bánffy megbízottjai, t. i. Fehérváry honvé­delmi miniszter és Gajáki Ödön képviselő a­­ párbajba nem egyeztek bele, de sőt kijelen­tették a jegyzőkönyvben, hogy Horánszky ez­­ eljárása olyan, mintha az elégtétel nem is kéretett volna és hogy ennélfogva a sértés Bánffy részéről meg is ismételhető. Az csak mellékes, hogy ez utóbbi nyi­latkozatból újabb párbajok lettek egyfelől­­ Fehérváry és gr. Károlyi István, másfelől I Gajáry és Szemere között, melyek azonban, hála Isten, komolyabb baj nélkül végződtek. Az azonban bizonyos, hogy Horánszky eljárását az egész közvélemény elitéli és hogy az a fegyver, melyet Horánszky a Bánffy teljes megsemmisítésére emelt föl, hát­rafelé sült el és alighanem sok kárt tett Horánszkyban. íme, ide vezet a gyűlölködő szenvedély ! A 48 as és függetlenségi­ párt pedig el­mélkedjék most, hogy ki csapta be tulajdon­képen: a kormány-e, a­mely mindenkor nyíl­tan megmondta, hogy az ország anyagi érde­keivel megegyező vámszövetséget elébe teszi az önálló vámterületnek, avagy a nemzeti­párt, mely két ízben igen lényeges dolgokat elhallgatott az ő kedves­­ fegyverbarátjai ** Spektator.

Next